Mezey László Miklós: Egyedül az országúton
„Egyedül száguldok az élet országútján
Hajtom az autót, de nincsen rajta kormány
Néha letérek az útról, be az erdőbe
Az erdőbe, ahol fájdalomfák lesnek meg
engem”
(Bakk Dániel: Utazok)
Visszaakasztotta a helyére a töltőpisztolyt, becsavarta a tanksapkát, és bement a benzinkutashoz fizetni. Ez volt az utolsó töltőállomás az erdőségen keresztül vezető mintegy ötszáz kilométeres szakasz előtt. Soha nem járt ezen a vidéken, most sem volt errefelé dolga, de a kíváncsiság nem hagyta nyugton: milyen lehet ötszáz kilométert megtenni a végeláthatatlan erdőségben. Meg aztán kósza híreket is hallott, afféle kétes legendákat arról, hogy voltak néhányan, akik nekiindultak ennek az útnak, és sosem érkeztek meg a végére, a tengerparti kisvárosba.
Kifizette a benzint, nyeregbe szállt, és ahogy minden útja előtt, fohászkodva sóhajtott és elindult. A benzinkút után röviddel véget ért az autópálya, innen mindössze kétszer egysávos út szelte át a rengeteget. Errefelé már gyér volt a forgalom, leginkább teherautókkal találkozott, személykocsikkal alig, motorosokkal meg egyáltalán nem.
Az út menti erdő itt még ritkás volt, a délelőtti nap áttűzött a fák ágai között, különös fénynyalábokat vetítve a keskeny aszfaltcsíkra. Az országút majdnem egyenes volt, gyorsított. Élvezte, ahogy szembe süvít a szél, ám érezte, mind hűvösebb lesz a levegő, ahogyan a fák is egyre sűrűbben álltak az út mentén. Az áttört fénysávok ritkábbak lettek, eltünedeztek. Igazi rengeteg erdőn haladt keresztül, szinte alkonyati sötétségben haladt.
Arra gondolt, ha egyenletes tempóban, úgy száz kilométeres sebességgel halad, akkor mintegy öt óra múlva, délután kettő körül elér a tengerpartra. Valahol megebédel, majd újabb öt óra után, estére vissza is ér a városba.
Az egyenes úton jó tempóban haladt, sisakja plexi védőjén át is érezte a szembe süvítő menetszelet, a sűrű erdő hűvösét. Orrába csapott a jellegzetes, kissé fanyar, komposztra emlékeztető erdőillat. Az országút szinte néptelen volt. Néha szembejött egy-egy ponyvás teherautó vagy hűtőkocsi. Vele egy irányban, előtte, utána senki. Hétvége volt, ilyenkor errefelé kevesen jártak. Elkalandoztak a gondolatai: mi lenne, ha egy vad kiugrana elé, vagy egy szélroham fát döntene az útra? Netán vihar törne ki, és szakadna az eső? Meresztette a szemét, mert mintha előtte, valahol nagyon messze egy nagyobb jármű haladt volna. Magát a teherkocsit vagy buszt alig látta, csak a két izzó vörös pöttyöt, a hátsó lámpáit.
Ránézett a kilométerórára, egyenletes tempóban, százzal haladt, azt is látta, eddig mintegy harminc kilométert tett meg.
Elkalandozó gondolatai között egy emlékkép bukkant föl, ahogyan apja bütyköli a maga régi motorját. A családnak emberemlékezet óta volt motorkerékpárja. Amikor ő még kisfiú volt, az apjának könnyű kis 125 köbcentis motorja volt, amely gyakran elromlott. Most is maga előtt látta, ahogy az „öreg” az udvaron szerelte a makacskodó járgányt. Legtöbbször csak szétszedte, az alkatrészeket beolajozta, bezsírozta, aztán összerakta, és láss csudát, a kis motor beindult. Olykor kirándultak; ő az apja előtt és két karja között, a tankon ült, az édesanyja a hátsó ülésen, így mentek a strandra, vagy épp csak erre-arra furikázni. Hangos pöfögéssel haladtak a városuk utcáin, vagy a hegyek között. Szóval, a motor hagyomány volt a családban.
Kamaszkorában már élete nagy vágyai között tartotta számon, hogy saját motorja legyen. Amint összegyűjtött valami kis pénzt, azonnal vett egy használt robogót, később komolyabb, nagyobb teljesítményű gépeket, míg hozzájutott ehhez a remek motorhoz.
Tartotta a százas tempót, mégsem ért közelebb a messze előtte haladó járműhöz. Változatlanul csak a két piros fénypontot látta maga előtt a homályos messzeségben. Noha az idő talán dél felé járt, a homály makacsul megmaradt a lombkoronák boltozata alatt. A fák koronája szinte alagutat képezett a keskeny országút fölött, ide már alig jutott fény, alkonyati szürkületben haladt ismeretlen célja felé.
Minél tovább ment a rengetegen keresztül, annál gyérebb lett a szembejövő forgalom, annál sötétebb lett az úton és annál hűvösebb a levegő. Utoljára egy üzemanyag-szállító tartálykocsi robogott el vele szemben, aztán semmi. Kihalt volt a keskeny aszfaltcsík. Órák teltek el így. És bár mind homályosabb, sejtelmesebb lett a táj, egyre súlyosabb, összefüggő árnyék vetült az útra, mégis kezdte unni a hosszú utazást. Valami fásult fáradság vett erőt rajta. Őszintén földerült a lelke, amikor egy kanyar után, a ritkássá váló fák közül föltűntek a tengerparti kisváros szélső házai. A városka, vagy inkább halászfalu olyan kicsi volt, hogy mire észrevette, már át is robogott rajta, kijutva a partra. Kavicsos meredély lejtett a víz felé; odébb hosszú mólók nyúltak a vízbe, amelyek mellett kisebb-nagyobb halászhajók ringatóztak a vízen. Árbócaik furán imbolyogtak a kék ég előterében, magasba nyúló csörlőikkel együtt. Fölöttük lassan köröző, lebegő sirályok rikoltoztak.
Messzire elnézett a végtelen víz fölött, keresve azt a halovány vonalat, ahol az ég és a víz találkozik a horizonton. Bármikor tengerparton volt, mindig a látóhatárt figyelte, olykor a távoli hajók sötét körvonalaival. Miután kibámészkodta magát, és arcát megfürdette a sós szélben, visszafordult a kikötőtől, hogy keressen egy tavernát, ahol megebédelhet, megpihenhet. A kikötőre merőleges keskeny utcában talált is egy kerthelyiséget. Leült, legelőször megivott egy nagy pohár ásványvizet, aztán párolt, zöldfűszeres kagylót rendelt meg apró sült szardíniát, hozzá egy pohár könnyű fehérbort. Kényelmesen, jóízűen megebédelt. Mivel „a hal úszni kíván”, indulás előtt még egy korsó vizet kért, hogy kitartson szomjúság nélkül hazáig. Fizetett, nyeregbe szállt, még tett egy kört a városka tengerpartja előtt. Nézte a végtelen kékséget, aztán a kikötött bárkák magasba nyúló árbócait; hallotta, ahogy a hajótestek alatt locsog a víz, meg ahogy a feszes kötelekkel rögzített hajók súrlódó oldala nyikorog a mólók oldalán.
Újra nekivágott az útnak. Még ki sem ért a városból, észrevette, hogy kezd alkonyulni. Jól elszállt az idő – gondolta. Éjszaka lesz, mire hazaérek. Beért az erdőbe, ahol a lombkoronák alatt már csaknem teljes sötétség uralkodott. Úgy döntött, hazafelé gyorsabban fog haladni, fölkapcsolt 130-ra. A fölbőgő motor mohón falta a kilométereket. Az országút kihalt volt. Ki jár errefelé hétvégi estén? – kérdezte magát. Egyedül volt a sötétben, és bár erősen figyelte a motor lámpájának fénycsóvájában látható utat, egyre nyugtalanabb lett. Sose érek haza – gondolta, és beleborzongott, hogy még csaknem ötszáz kilométer áll előtte. A magányos országúti motoros – gondolt magára, és mintha a szíve hevesebben vert volna.
Ritkán jött szembe egy-egy autó. Ilyenkor messziről látta a kettős fehér fényeket, aztán szelet csapva elrobogott mellette a szembejövő jármű. Tovább gyorsított, amikor érezni kezdte, hogy a sok ásványvíz után meg kéne állnia, könnyíteni magán. Egyelőre halogatta a „technikai szünetet”, de aztán elviselhetetlenül feszülni kezdett a hólyagja. Egy enyhe ív után lassított, félrehúzódott, megállt. A motort letolta a keskeny aszfaltsávról, majdnem belecsúszva az út menti árokba. Az utolsó pillanatban vette észre a gazzal benőtt mély vizesárkot. Kitámasztotta a gépet, levette bukósisakját, amit a motor ülésére helyezett, átugrotta az árkot, belépett a fák közé, hogy végre megkönnyebbüljön.
Miután végzett, kifordult az út felé, vett egy nagy lendületet, hogy átugorja az árkot. Ám a sötétben elvétette a szökellést, fél lábbal az árok falának ugrott, aztán térdre esett, fejjel a motorjának. Még hallotta, hogy a sisak leesik az ülésről, kigurul az úttestre. Aztán már a sötétséget sem érzékelte. Elveszítette az eszméletét.
Nem tudta, mennyi idő telhetett el rosszul sikerült ugrása óta. Csak annyit érzékelt, hogy fanyar erdőillat, kesernyés avarszag és teljes sötétség veszi körül. Előbb a homlokát tapogatta meg, kicsit sajgott még. A feje fájt, a füle tompán zúgott. Megdörzsölte a szemét, mintha így jobban látna az éjszakai sötétben. Be kellett látnia, hiábavaló minden próbálkozás, vaksötét vette körül. Tapogatózni kezdett, a motorját kereste. Arra gondolt, valahogy hazamegy, ha lassabban is, nagyobb figyelemmel is, az út szélére húzódva, de megteszi a hátralevő több száz kilométert. Csakhogy a motorja nem volt sehol! Fagyos rémület lett úrrá rajta. Ide-oda ugrált, kapkodott az út szélén, de keze csak a levegőben kalimpált. Később belebotlott a bukósisakjába, de a motort nem találta. Tudta, valahol itt kéne lennie a közelben, az ugrás helye mellett. De nem volt sehol! Szinte látta magát kívülről, ahogy komikusan ugrál az út szélén a sötétben, a kihalt éjszakai országúton, rémülten kalimpál a karjaival, amikkel csak a levegőt kavarja maga körül. Egyre tágabb körökben kereste a gépet, mindhiába.
Eszébe jutott a mobiltelefonja. Hirtelen megkönnyebbült a gondolatra: segítséget tud kérni, bár hirtelen nem is tudta, kitől is. Előhúzta bőrzekéje zsebéből a készüléket. A fölvillanó kijelzőn azonnal látta: itt nincs térerő.
Ült a kihalt éjszakai országút szélén, lábát az árokba lógatta, egyik kezében a sisakja, a másikban hasznavehetetlen mobiltelefonja. Egy idő után rájött, csak abban bízhat, hogy jön egy jármű, amelyik fölveszi. De sehol semmi. Szinte tapintható volt a sűrű sötétség, és csaknem néma csönd ült a tájon, olykor egy-egy madár vijjogott.
Várt, az orrában az erdő komposztra emlékeztető szaga, feje fölött egy madár vészjósló vijjogása, fülében a föltámadó szélben hajladozó fák susogása. Szinte látta magát fölülről, ahogy kótyagos fejjel ül az árokparton, és reménytelenül vár. Visszagondolt a tengerpartra, ahogyan az arcába csapott a friss, sós szél, ahogy a hajók kötélzete nyikorgott, és sirályok rikoltoztak a kikötő fölött. Akkor és ott minden olyan magától értetődő és természetes volt. Most meg? Valószerűtlen helyzetben, magányosan, a rengeteg közepén elveszetten ül az éjszakai országút árokpartján, a motorja sehol, a telefonja nem működik, a feje sajog, a füle zúg, és fogalma sincs, mi lesz vele.
Megint csak nem tudta mennyi idő telhetett el, amikor távoli motorzúgásra lett figyelmes. Körülnézett, ám a dupla fehér fény a tengerparti kisváros felé tartó sávban közeledett. Hagyta, hogy elrobogjon az autó, amelynek hátsó piros lámpáit még sokáig követte a tekintetével. Aztán hosszú néma csönd következett. Még a vijjogó madár is elhallgatott. Maradt a sötétség, az erdőillat, az ágak suhogása. Ült az árokparton, időnként megtapogatta a dudort a homlokán, reményvesztetten nézte telefonja kijelzőjét. Nincs más hátra – gondolta – várni egy autót. Ilyen forgalom mellett hajnalig itt ülhetek – lamentált magában.
Fölállt, kinyújtózott, megropogtatta a derekát. Mintha szomjazott volna. Vehetett volna egy palack vizet a városkában, de elmulasztotta. Nincs mit tenni, várni kell egy alkalmas autóstopra. Az autóstop gondolatára csapott belé a félelem, eszébe jutottak azok a rémes történetek, amelyek szerint nem mindenki ért haza, aki ezen az ötszáz kilométeres erdei országúton elindult. Visszaemlékezett fiatalkori filmélményére, az …és hamarosan sötétség című filmre, amelyben két biciklitúrázó angol lány egyike, Jane magányosan keresi eltűnt barátnőjét. A rémült lány elhagyatott helyeken bolyong, és legszívesebben elmenekülne, mégis próbálja megtalálni Cathyt. Valahogy ő is így van az éjszakai országúton, a rengeteg közepén, elhagyottan, motor nélkül, használhatatlan telefonnal, sajgó, kótyagos fejjel. Úgy érezte, a térdébe is bele-belenyilall a fájdalom. Gyalogolni sem tudna. És ugyan hová? Több száz kilométert?
Lemondóan legyintett, miközben hol a fájdalmas beletörődés, hol meg a félelem, a kiszolgáltatottság érzése vett erőt rajta. Bevallotta magának: fél. Annyira, hogy a motorja elvesztésének fájdalmát is elnyomta benne a rettegés. Ekkor hallotta meg egy közelgő jármű mély motorzúgását. Valószínűleg teherautó lehet – gondolta. És jó irányba tartott, a tengerpart felől a városa felé haladt. Kiállt az út közepére, és figyelte, ahogy a két reflektor fénycsóvája eléri az alakját, hogy integetni kezdhessen. Lassan, nagyon lassan közeledett a monstrum teherautó, aztán mégis hozzá ért a fénycsóva. Hevesen integetni kezdett, szinte ugrált az út közepén, hogy a sofőr mindenképp észrevegye. Ahogy ott kalimpált a kezével, valami irtózat hasított bele. Lehet, hogy rossz döntés volt ez az éjszakai stoppolás? Talán okosabb lett volna megvárnia a reggelt? De már nem volt mit tenni, a kamion lassított, majd hangos szisszenéssel megállt. Ő még egy percig tétovázott. Eszébe villant, talán még bemenekülhetne a fák közé. De hát mitől fél? Meg aztán nem éjszakázhat itt. Nincs más lehetősége csak az autóstop, másként nem juthat haza.
Lenyomta a vezetőfülke ajtajának kilincsét. – Elvinne a városba? – kérdezte a sötétben láthatatlan sofőrtől. – Ühüm – szólt a válasz. Föltornászta magát a vezető melletti ülésre, és szorongva, lábát összeszorítva ült le. Akaratlanul is feszült sóhaj hagyta el a száját. Félt. Rá sem mert nézni a teherautó sofőrjére. Újra nagyot szusszant a jármű, és mély morgással elindult az éjszakjai országúton a város felé. A sofőr nem kérdezett tőle semmit, neki sem volt kedve beszélgetni. Csöndben ültek, csak a kamion motorjának morgása hallatszott.
Megint nem tudta, mennyi idő telhetett el a stoppolás óta, fogalma sem volt, hány kilométert tettek meg. Némán ültek az enyhe gázolajszagban és sötétben. Csak a műszerfal kijelzői derengtek kékesen. Mereven előre nézett, a teherautó reflektorainak fénycsóváját figyelte, meg az út közepén húzódó szaggatott vonalat. Szinte belekáprázott a szeme a fehér csíkok futásába. Nem mert oldalra sandítani a néma sofőr felé. Egyszer csak motorkerékpár zúgása ütötte meg a fülét. Mintha az ő motorja jellegzetes morgását hallotta volna. Egyre erősödött a hang, aztán balról csakugyan egy motoros előzte meg a kamiont. Jé, mintha az övé lett volna! Csakugyan az lenne? Meresztette a szemét. Ám csak annyit látott, hogy sisak nélküli ember vezeti a motort, de az egykettőre kikerült a teherautó reflektorának fehér pászmájából. Egy pillanat múltán csak a száguldó motorbicikli hátsó piros fényét látta. Aztán lassan az árva vörösség is eltűnt előttük az éjszakai sötétségben.
Az ő motorja lett volna? Ebben a sötétben ki állíthat bármi biztosat? Összehúzta magát az ülésen.
Mezey László Miklós a 2023-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: fh. And Soon the Darkness (1970)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
