José de Almada Negreiros: A teknősbéka
•
Volt egyszer egy férfi, aki mindig tudta, mit akar. Időnként egyedül sétálgatott az utcán. Az egyik ilyen alkalommal meglátott az út közepén egy állatot, ami nem lehetett más, mint – egy teknősbéka.
A férfi, aki mindig tudta, mit akar, korábban sohasem látott teknősbékát; de ez csakis az lehetett. Közelebb lépett, és a saját szemével látta, hogy az ott valóban a teknősök egyik mintapéldánya.
A férfi, aki mindig tudta, mit akar, felvillanyozódott, már volt egy története, amit elmesélhet ebéd közben, és futva indult hazafelé. Félúton eszébe jutott, hogy a család még képes, és nem hiszi el a történetet, mivel nem vitte magával a teknősbékát, és hirtelen megtorpant.
Mivel mindig tudta, mit akar, nem tudná elviselni, ha a család azt hinné, csak kitalálta ezt az egész teknősbéka dolgot, így hát visszafordult. Amikor az iménti hely közelébe ért, a teknősbéka, bizalmát vesztve a korábbiaktól, befúrta magát egy üregbe, mint akinek semmi kedve ehhez a találkozáshoz.
A férfi, aki mindig tudta, mit akar, belesett az üregbe, de a sok leskelődés után sem láthatott mást, csak azt, ami az üregek belsejében szokott lenni, az pedig nem más, mint a nagy sötétség. Teknősbéka sehol. Bedugta óvatosan a kezét, és semmi; majd belenyúlt egészen könyékig, és semmi; végül az egész karjával, és semmi. Minden óvintézkedés és természeti erőforrás részt vett a kísérletben, ami csak egy ember keze ügyébe kerülhet, és semmi.
Végül egy jó hosszú botot hívott segítségül, pedig ez nem túl gyakori a botoknál, hogy ilyen hosszúak legyenek, belefúrta a botot az üregbe, de időközben a teknősbéka már sokkal mélyebbre költözött. Amikor bedobta a botot, az egészen olyannak tűnt odabenn, mint egy bot, ami örökre elveszett.
Az offenzíva új irányokat vett a gyakorlatban más módszerek mérlegelését követően. Volt egy nagy mosóteknő két lépésre, és a teknő mellett volt egy jó vödör, a legnagyobb fajtából. Megmerítette a vödröt a teknőben, és az egészet a lyukba öntötte. Egyetlen vödör, már tudta, hogy kevés lesz, még tíz is, de amikor elért a kilencvennyolcadik vödörhöz, ami már kettő híján száz, és a víz még mindig nem bukkant elő, a férfi, aki mindig tudta, mit akar, elkezdte számba venni az összes létező fajt, ami az üregekben élhet.
– És ha csak azt mondanám a családomnak, hogy láttam a teknősbékát? – gondolkodott magában a férfi, aki mindig tudta, mit akar. De nem! Bárki gondolkodhat így, kivéve engem, hiszen mindig tudom, mit akarok.
Az átkozott Nap sem segített semmit. Talán jobb lenne meg sem említeni a teknősbékát ebéd közben. Miközben igen vagy nem között őrlődött, akaratlanul is egyre közeledett az ebéd ideje.
– Már nem arról van szó, hogy nem értenék meg teknősbéka történetét, nem, ez most csak az akaratom erejéről szól. Az akaratom ereje az, amit próbára tesznek, ez a megfelelő alkalom, ne vesztegessük az időt! Semmi gyengeség!
Az üreg mellett volt egy vaslapát, amolyan vidéki munkásoké. Megragadta a lapátot, és elkezdte kiásni az üreget. Az első lapát föld, a második, a harmadik, mígnem valóságos csodaként a szemünk elé tárult a kitartás fennkölt látványa, amelynek a korábbi bizonyítékok után mi is tanúi lehettünk. Valóban, valahányszor beleszúrta a lapátot a földbe, hittel, erővel, kizárva minden más lehetőséget, tisztán látszott, hogy ott egy valódi akarat van; és még ha tudományosan lehetetlen is lenne, hogy a föld meghasad, valahányszor beleszúrja a lapátot, ezt volt a benyomása. Á, nem! Ő nem egy közönséges földmunkás. Tisztán látszott, hogy olyan valaki, aki nagyon is tudja, mit akar, aki öncélból került oda, ösztönösen, a lélek szükségletéből adódóan, más okból, mint a földmunkások, ő egy igényt teljesített, egy fontos igényt; élet-halál kérdéstét – az akaratét.
Már a kilencvenedik lapát jött; szakadatlanul, ugyanazzal a kezdeti lelkesedéssel, teljesen mindegy volt már, hogy lesz-e ebéd vagy sem. Teknősbéka ide vagy oda, az emberiség most megtudhatná, milyen a szilárd férfi akarat.
Lenn ezer méteres mélységben fejjel lefelé, a férfit, aki mindig tudta, mit akar, meglepetésként ért a fájdalmas kétely – már azt sem tudta, hogy valóban az ötvenmillió-nyolcvannegyedik lapát következik-e. Képtelenség lett volna újrakezdeni, jobban megérte elveszteni a fonalat.
Egész idáig nyoma sem volt sem a gally, sem a víz, sem a teknősbéka ottlétének. Minden jel arra mutatott, hogy ez az üreg már túlmegy minden határon; azonban a férfi, aki mindig tudta, mit akar, felismerte, szembe kell néznie minden nehézséggel, ami előtte áll. Valójában, ha ez a munka nem lenne ilyen megerőltető és nehéz, nem bizonyíthatná felülmúlhatatlanul szilárd és kimagasló akaratát sem.
Minden addigi elképzelése a térről, az időről és minden más elképzelés, amely meghatározza egy férfi életét, egytől egyig háttérbe szorult az üreg kifúrása érdekében. Most, hogy az izmok egy ritmusba rendeződtek bármilyen kívánság teljesítésére, feleslegesnek bizonyult minden okfejtés és más fennhéjázás, a saját izmain kívül nem volt szüksége semmire.
Néhányszor a föld megadta magát az ásásnak a vastag homok- és sárrétegeknek köszönhetően; ez a könnyedség azonban igencsak visszaesett, amikor a hatalmas földalatti sziklatömbök egyikén kellett átjutnia. Mivel az ilyen megtorpanások lehetetlenné teszik a lelkesítés vagy buzdítás bármely formáját, teljességgel elengedhetetlen észben tartani az elhatározást, amivel a férfi, aki mindig tudja, mit akar, az elején megragadta a munkáslapátot, hogy indokolhassuk a kitartás erősségét és időtartamát. Még a Föld középpontjának felfedezését is, ami hatalmas mámort okozna bárkinek, aki a bolygónk belsejébe merészkedik, sajnálatos módon elszalasztotta a férfi, aki mindig tudta, mit akar. A teknősbéka ürege gyakorlatilag végtelennek tűnt. Bármennyit is haladt előre, az üreg folytatódott, végeláthatatlanul. Az, hogy olyan ritkán látni teknősbékákat a felszínen, csakis a folyosók beláthatatlanságával magyarázható, amelyek az utcára nyíló bejárattól egészen a rejtekhelyig húzódnak.
Ezzel szemben fenn a föld felszínén, a családja annak a férfinak, aki mindig tudta, mit akar, gyászruhát öltött, és beletörődött a férfi eltűnésébe, még a szobába sem léphetett be senki, ahol korábban esténként aludt.
Majd egyszer csak, amikor már nem hitt az üreg végességében, és valójában már nem is volt hova folytatni ezt az üreget, ott helyben megállt, dicsőség, ünneplés, győzelem nélkül, mintha ez csak egy egyszerű útszéli üreg lenne, amelynek mélyét bevilágítja a nap. Végül ez a hely és a visszatérés is egyaránt értelmetlennek tűnt.
Magába zuhanva a férfi, aki mindig tudta, mit akar, elhatározásra jutott, új elhatározásra, másra; de ott már nem volt mit tenni, mindent elfelejtett, minden dolog kiment a fejéből, egyedül az maradt meg benne, hogyan kell lapáttal ásni. De elsősorban nagyon álmosnak érezte magát, eszébe jutott az ágy a lepedőkkel, a nagypárna, a puha kispárnára, de messze vannak! Átkozott lapát! És teknősbéka! Majd erősen rávágott a lapáttal az üreg aljára. De a lapát kiszökött a keze közül, és sokkal mélyebbre került, mint amire számított, egy hasadékot nyitott, amin keresztül bejutott valami, amit már réges-rég elfelejtett – a napfény. Először boldogságot érzett, de ez csupán három másodpercig tartott, azután már döbbenetet: átfúrta volna magát a Föld egyik oldaláról a másikra?
Hogy megbizonyosodjon a dologról, kiszélesítette a hasadékot a körmeivel, és kilesett rajta. Egy idegen ország volt; férfiak, nők, fák, hegyek és házak más arányokkal, mint emlékezett. A Nap sem volt a régi, nem sárga volt, hanem rézszínű, aloéval telve, sugarainak visszaverődése pedig zajt keltett. De a legfurcsább felismerés még hátra volt: az történt ugyanis, hogy amikor ki akart jutni az üregből, úgy érezte, hogy fejjel lefelé áll a földön, akárcsak a többi lakója ennek az idegen országnak, de valójában ahhoz, hogy a dolgokat a megszokott módon lássa, mindkét lábát a magasba kellett lendítenie.
Mivel nagyon szomjas volt, úgy döntött, hogy vízért indul, de ehhez a kezét kellett használnia, kézenállásban, mert talpon állva a fejébe szökött volna a vér. Így hát kezdte belátni, hogy nincs tovább maradása abban az országban, ahol még csak nem is a szájukkal, hanem az orrukkal beszélnek.
Egyszer csak hiányozni kezdett neki a ház, a család és a hálószoba. Szerencsére nyitva volt előtte a hazavezető út, ő maga volt, aki megnyitotta azt egy vaslapáttal. Döntésre jutott. Megindult egyenesen visszafelé az üregben. Ment, ment, ment; kúszott, kúszott, kúszott…
Amikor felért, az üreg mellett volt valami, ami korábban nem – a legnagyobb hegy Európában, amit ő alkotott, apránként, egyik lapát földet a másik után rakva, amíg óriási nem lett, hatalmas, önkéntelenül is a legnagyobb hegy Európában.
Ettől a hegytől nem lehetett látni sem a várost, ahol a családi ház volt, sem az utat, ami a városba vezetett, sem a város szélének gyönyörű panorámáját. A hegy e fölé és minden más fölé emelkedett.
A férfi, aki mindig tudta, mit akar, nagyon fáradt volt, hiszen kétszer is megtette a Föld átmérőjét. Aludni szeretett volna a kedves ágyában, de ehhez elengedhetetlen volt, hogy eltüntesse ezt a legnagyobb hegyet Európában a város fölött, ahol a családi ház állt. Így hát elindult, hogy keressen egy másik vidéki munkáslapátot, és azonnal elkezdte lebontani a legnagyobb hegyet Európában. Visszaadta a Földnek, egyenként, minden egyes lapáttal, ahogyan a földet egyik oldalról a másikra hajította. Kezdett látszani a tornyok keresztje, a házak teteje, az igazi hegyek csúcsa, a családjának háza, a sok földtől koszos ember, akiket eltemettek, azok, akik megnyomorodtak és a többi ember, mint annak idején.
A férfi, aki mindig tudta, mit akar, már beléphetett a házba, hogy pihenjen, de többet akart, vissza akart adni a Földnek minden egyes lapátot, mindet. Csupán néhány hiányzott, pár tucat. Most már megérné mindent helyrehozni, és végigcsinálni. Amikor elérkezett az utolsó lapát földhöz, hogy betemesse az üreget, ami egyben az első is volt anno, amikor kiásta, észrevette, hogy a göröngy magától mozog anélkül, hogy bárki is hozzáérne; érdekes, meg akarta nézni, mert az – az a teknősbéka volt.
Fordította: Majláth Luca Sára*
*(Média-germanisztika szakon végzett az ELTE BTK-n, 2020 óta a Portugál Tanszék hallgatója. Rádiós szerkesztő, rendező, a Brazil Nagykövetség podcastjának alapítója.)
A fordítást lektorálta: Dr. Pál Ferenc
José Sobral de Almada Negreiros (1893-1970) sokoldalú portugál művész.
A legendás Orpheu művészeti folyóiratnak – Fernando Pessoa, Mário de Sá-Carneiro mellett – aktív szerzője volt. Szépírói (regények, versek, drámák, esszék, manifesztumok) és festészeti munkásságán túl – többek között – balettkoreográfiákat is készített. Irodalmi munkásságának képzőművészeti vonatkozásai, szemléletmódja meghatározó (leírásaiban és háttérábrázolásában gyakran kifejezetten vizuális, geometrikus). A korabeli portugál társadalom provokatív kritikusa.
Majláth Luca Sára a 2023-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója
Illusztráció: V. Verlato illusztrációjának felhaszn.
Ezek is érdekelhetik!
Rainer Maria Rilke: Alkésztisz, Hetéra-sírok →
Jasminka Domaš: Utazások topográfiája (versek)* →
Thomas Möhlmann versei →
