Rainer Maria Rilke: »Ezer láthatatlan«* (versek)
*A napokban jelenik meg a Napkút Kiadónál
Báthori Csaba Rilke-„fordítás-trilógiájának”
harmadik, záró kötete.
Mustrául négy verset ajánlunk most
olvasóink figyelmébe.
TAVASZI
(Párizs)
AUS EINEM FRÜHLING
(Paris)
Ó, e rengeteg halott, áprilisban –
fekete kordék ahogy átviszik
őket a bősz, féktelen sárga fényen:
mintha a súly még fellázadna éppen /lázadozna/
a dolgok henye könnyülése ellen
morgolódva… Nézd, hogy vonulnak itt
konfirmációra: tegnap kötényke
volt még rajtuk, de most hamar elérte
őket a felnőttkor. Fehérlenek
Isten előtt, szilfák legelső reszketeg
árnya alatt.
1913, április, Párizs
[Ist dort nicht Lächeln?]
Nincs ott mosoly? Nincsenek ott mezők,
mondd, bőségtől roskadó messzi rónák
vézna virágzásunkat sem akarják,
ha arcunkra kérjük a kintről érkezőt?
Jegyzetlap, örök kudarc, töredék:
ki feszegeti léted befogóit?
Hol a hang, mely csúcsaidhoz elég?
Romlásod mely férfiban zúgolódik?
Nem maradt-e sorsunk, lényünk hibátlan
tajtékját addig szaporítani,
míg egyetlen értelem-áradásban
lelkesülnek értett mérföldkövei?
Oda torkollna – felbukna, zihálna,
felszürcsölné a megnyílt tereket,
míg széttárt karral egekért eped –
a futó. És elszéledne imája.
(Ó, rejtett világok fele világa,
ahogy rejtett pillantásom mind bezárja.)
1913, Párizs
SZIVÁRVÁNY
REGENBOGEN
Görnyedten kilépve csepegős eresz
alól a fényben fürdő vidékre:
áttetsző folyadék volt a táj –
minden udvar csendjét dalra cserélte,
ahogy óriás teljesülés tökélye
épp a legkisebb szolgálatra vár.
Megfordultunk, s nézd: kopott sötétek
csillámló esőfátyla előtt
lebegtek fent a megrepedt égnek
megnyíló ívelt, éber tetők.
Lent még fénylett a finnyás vidék:
komolyan sejtette már az estét,
néma ajkát cseppecskék megesték,
s virágokkal feszített a rét.
1914. április 16., Chantilly
Jó nap. Kémleljük is még: mi jön ma?
Írását lassan böngészgeted.
Merészebb, tisztább, szentebb parancsa:
ó, az öröm mindig fölfelé vezet.
Ha szemünk előtt jár és vezérel,
meg-megfordul, néz és ösztökél –
és mi mint egy madárfogó léppel
követjük, szívünk fülünkig ér.
Boldogság: milyen nehézkesen gurul,
fáradtan, örökké készületlen –
de az öröm áll s kibomlik pazarul,
s léptünk évszakról évszakra lebben.
1913/1914 telén, Párizs
(Az öröm és a boldogság viszonyáról Rilke ezt írja egyik levelében: „Minden öröm realitása leírhatatlan a világban, csak az örömben zajlik tovább a teremtés (a boldogság ellenben csupán már létező dolgok ígéretes és sugallatos együttállása), az öröm azonban a már fennállónak bámulatos gyarapítása, merő növekmény a semmiből.”) (A német kiadás jegyzete)
Fordította: Báthori Csaba
Illusztráció: Rilke-trilógia
Ezek is érdekelhetik!
Rainer Maria Rilke: Alkésztisz, Hetéra-sírok →
Jasminka Domaš: Utazások topográfiája (versek)* →
Thomas Möhlmann versei →
