Tornai Xénia: Az eltűnt idő nyomában
Földesdy Gabriella Magánélet csatazajban és szélcsendben c. novelláskötetéről
„Az életet csak visszafelé lehet megérteni, de odafelé kell élni.” Ezt a kierkegaardi gondolatot választotta Földesdy Gabriella első novelláskötete, a Magánélet csatazajban és szélcsendben mottójául.
Az idézet sok mindent elárul a szerző létfilozófiájáról, valóságszemléletéről, sőt előrevetíti novelláinak közös vonását. Az olvasó már a legelső lapon sejteni véli: a kötet valódi témája az idő. A kérlelhetetlen, visszafordíthatatlan és megállíthatatlanul egy irányba folyó idő. Földesdy Gabriella azonban ahelyett, hogy hagyná elhatalmasodni lelkén a mottóban megfogalmazott paradoxon miatt érzett kétségbeesést, rögzíti a múltbeli eseményeket, mert hisz a leírt szó teremtő erejében. Abban, hogy elbeszéléseibe szőve az emlékek nemcsak megelevenednek, de örökített, sőt örökíthető pillanatokká válhatnak. Útravalóvá az utókor számára. Az írónő az égiektől kapott tisztánlátás képessége által felismerte azt, hogy nem szabad kiengednie kezéből az idő fonalát, melyre felfűzve ott szorongnak egymás mellett a minduntalan múlttá illanó élet epizódjai. Hiszen ha megteszi, óhatatlanul leperegnek róla saját fiatalságának és az elődök létküzdelmének csúszós emlékgyöngyei. A szétgurult valóságdarabok pedig csak kivételes esetben találnak vissza újra az időszalagra. És míg papírra veti a főnixként saját hamvaikból feltámadó eseményeket, nemcsak családtörténetet, nemcsak visszaemlékezést ír, hanem lehetőséget teremt, hogy elhelyezze önmagát a jelenben. Hiszen hovatartozását csak akkor értheti meg igazán az ember, ha a létezés egészének kontextusába állítva tekint önmagára. Csak az szembesülhet, aki nemcsak körülkémlel, aki nemcsak előrefelé figyel, hanem visszanéz.
Ezt teszi e kötet huszonnyolc novellájában a szerző. Bölcsen, indulatmentesen. Vizsgálódása középpontjában a magánélet áll, a magánélet a háborúk viharában és a hétköznapok szélcsendjében. Földesdy Gabriella magától értetődő természetességgel rögzíti az eseményeket. Leír, elénk tár, és a fényképezőgép pontosságával eleveníti meg egy-egy múltbéli élethelyzet fizikai-lelki történéseit. Maga mellé ültet, ránk néz, és mesél. Úgy beszél hozzánk, mintha egy csésze kávé mellett kényelmesen hátradőlve saját vagy nagyszülei titkait és élményeit osztaná meg velünk. Személyesen, bizalmasan. A felülemelkedésnek olyan biztonságával, mint aki egyszer már mélyen eltemetett minden eseményt. Mint aki osztja Kierkegaard nézetét: „Minden átélt dolgot a feledés keresztvizébe merítek, hogy elnyerhesse az emlékezés örök életét.” A szerző emlékeit már valóban belsővé lényegítette az idő. És erre az öregbülésre szüksége is van minden történésnek és érzelemnek, mert csak az idő nyomása alatt szilárdulhat oly keménnyé és kopásállóvá az emlék, mint a gyémánt. Így mállik le róla a sár és a salak, így fényesedik tisztán csillogóvá a ragyogása. Csak bizonyos távolságból láthat élesen az ember, értékelheti és ábrázolhatja reálisan a cselekményeket az író. Előbb el kell távolodnia érzelmileg, hogy valóban közel kerülhessen hozzá, hogy neki szánt üzenetét megérthesse végre. És ha ez sikerül, akkor eljuthat a mottó állításának bölcs téziséig: hogy visszafelé fejtve az élet szőttesét, felismerje a történések valódi okát és összefüggésrendszerét.
A kötetben leírt események időintervalluma az első világháborútól egészen napjainkig terjed. A főcím alatt zárójelben ott a műfaji megjelölés: válogatott novellák. Az olvasó mégis hajlamos önéletrajzi elemeket keresni, illetve családi beszámolókat sejteni az elbeszélések hátterében. A személyes hangvételből, a meglepő részletekből arra következtetünk, hogy az író saját rokonaival, ismerőseivel megesett, valós történeteket vetett papírra, tehát élet szülte eseményekről olvashatunk, melyek a 60-as évektől kezdve akár magával Földesdyvel is megtörténhettek, jóllehet gyakran az elidegenítő egyes szám harmadik személy álruhájába bújik a szerző. És ez a bizonytalan találgatás: vajon mennyi igaz a megrajzolt jelenetekből, mi a valóságalapja a történteknek, hol kezdődik a fikció, illetve az író személye utáni leskelődés, a rejtőzködő attitűd az, mely olyan vibrálóan érdekfeszítővé teszi ezeket az írásokat. Az olvasó izgatottan kezd bele minden következő novellába, hajtja a kíváncsiság: úgy érzi, oldalról oldalra közelebb kerül a szerzőhöz, aki beengedi őt személyes életébe. Ha úgy tetszik, e novellák – vallomások irodalmi köntösben. Vallomások a nosztalgikusan szép, meseszerűen idilli gyermekévekről, az ifjúkori, majd később felnőttként ismét átélt szerelemről, utazásokról és emberekről. Igen, emberekről, hiszen „embereknek van a legnagyobb súlya az életedben, embereknek, akiket ismertél” (Semprun). Megható emléket állít például egy idős férfinak, aki német nyelvre oktatta őt az 1960-as évek második felében (Mannheim), egy osztálytársnőjének (Melánia) és felejthetetlen általános iskolai tanárainak (Józsa néni és a többiek).
Földesdy Gabriella nem időtlen térbe helyezi történeteit: leggyakrabban az események helyszínének és lezajlásának pontos megjelölésével indul a mű. Nem akar a mindentudó író köpönyegébe bújni, nem elemzi, csupán ábrázolja a megörökítésre érdemesített élethelyzeteket. Az olvasóra hagyja az ítélkezés jogát. Nem naplófeljegyzést ír, nem tervszerűen készíti el szubjektív beszámolóit a múltról. A megélt és elfelejtettnek hitt epizódok és hangulatok tudatalattiból feltörő felismerésként találnak utat írásaiban, és a friss élmény intenzitásával hatnak. Az olvasóban nemcsak az ábrázolt eseményt és érzést teszik átélhetővé, de egyúttal felidézik a hasonló élethelyzetben tapasztalt, saját élményt is. Belső párbeszédre késztetnek: mesélnek, és reflexióra szólítanak. A szerző önmaga történetével olvasói emlékeket ébreszt. Ez a kettősség elevenné és intenzívvé teszi a befogadást.
Az író a kötetben négy fejezetcím alá szervezi novelláit, és minden ciklusát egy mottóval indítja. Az első egység, a Családi legendák, iskolaévek már címében is utal a személyes érintettségre. A jelmondatként Senecától kölcsönzött szentencia („Minden a másé, csak az idő a miénk”) a szerző bergsoni időfelfogását tükrözi. Az élet nem más, mint teremtő idő, melynek lényege az emlékezet. E lapokon elevenednek meg Steer Gábor százados és Fürstner Mihály, bácsgyulafalvi tartalékos baka párhuzamosan zajló életeseményei az I. világháborús olasz fronton, ahol testközelbe soha nem sodorta őket a véletlen, és fonódnak egyetlen szállá kései utódaik találkozása által (Magánélet csatazajban). Itt lebben fel a fátyol annak az 1945. januári éjszakának sorsfordító eseményéről, mely két tizenéves lány egész későbbi életét meghatározó módon traumatizálta (Márta). E fejezetben követhetjük nyomon az 1956-os forradalmi események miatt szökni készülő három magyar fiatal disszidálási kísérletét (Határátlépés). Vajon kitől értesülhetett e rejtve őrzött titkokról a szerző? Vajon milyen rokoni szálak fűzték őt a szereplőkhöz? A fájdalommal és a történelem kegyetlen tényeivel való szembesülés mellett mindvégig ott motoszkál bennünk a kíváncsiság, miközben rácsodálkozunk a szerző párhuzamos szerkesztési technikájának finom szövetére. Az első fejezet további novelláiban Földesdy félreérthetetlenül saját gyermekkorának idilli képeit örökíti meg. „A gyerekkor egyik gyönyörűsége, hogy azt hiszi az ember, minden úgy marad körülötte, ahogy most van. Az, ami körülvesz, majd örökkön örökké tart.” Így válnak ismét filmszerűen élessé a kislányként Anti nagybátyjánál eltöltött, felhőtlen nyarak. Az apaként tisztelt plébános alakját, a paplak környezetét és a falusi élet mindennapjainak varázsát olyan bensőséges szeretettel, plasztikus képszerűséggel és annyi megelevenítő erővel rajzolja meg, hogy az olvasó úgy érzi: ő is ott van Kecelen (Keceli hangulat). Az érzelmi telítettség hangja azonban nem nélkülözi azt a fajta objektivitást sem, mely magvas gondolatok megfogalmazására készteti az írót: „Aztán nagyon hamar kiderül, hogy szinte pillanatok alatt mindez… kicserélődik, a régi eltűnik… csak emlék marad. Legtöbbször »tea és sütemény« nélkül, mert ha egy egy-egy ízt vagy szagot megőrzünk gyerekkorunkból, az már nagy megfigyelőképességre, tudatosságra vall.”
Az Ó utca 42. az előbb említett novella testvérpárja: valójában hangulatrajz, visszaemlékezés, mely a gyermeklélek tabula rasájára vésődött képek, a gangos, háromemeletes lakóépület és az ottani élet epizódjainak nosztalgikus visszavetülése a felnőtt emlékezetében. Az eszmélkedő kislány első élményeként megmaradt otthon az elfogulatlan ábrázolás és a pusztulás tényével való szembesülés ellenére is az elveszett gyerekkor utáni sóvárgás jelképe. A képszerű láttatás, a hangulatkeltő leírás, a házban lakók jellemrajzának és viselt dolgainak részletezése nemcsak a szerző emlékeit villantja fel: egy egész korszak társadalmi tablója. Az udvarba tévedt ószeres, a hegedűn játszó kéregető, a közös televíziózás a kortársak emlékezetében is nosztalgikus visszhangra talál.
Hasonlóképpen egy letűnt időszaknak állít emléket a Történetek BKV-val című írás, mely a tömegközlekedés hőskorának családi hangulatú romantikáját helyezi reflektorfénybe, miközben kimondatlanul is a mai kor elszemélytelenedett utazási szokásaival szembesít. „A nyitott peronú, fapados, döcögő villamosokon és nagy zajjal induló, füstöt okádó buszokon” kívül felidéz néhány irodalmi művet is, melyekben szintén egy-egy közlekedési eszköz játszotta a főszerepet. Így esik szó Déry Tibor Szerelem c. novellájáról, Kosztolányi Esti Kornéljának utolsó villamosútjáról vagy Örkény talált szövegéről, a villamos-átszállójegy hátán lévő használati utasításból átminősült egypercesről. Ez a fajta irodalmi utalásrendszer végigkíséri szinte az egész novelláskötetet. Kosztolányi Halotti beszédje, Marcel Proust híres regénye, Az eltűnt idő nyomában éppen úgy említésre kerül, mint Jókai Szegény gazdagok c. regényének filmváltozata, a Zorba vagy Németh László Cseresnyés c. színdarabja.
A második fejezet hét történetét, melyek közösen Az élet sója címet viselik, finom humor lengi át. Az Érsek az antikvárban című visszaemlékezés például meghatottsággal vegyes iróniával szól az Erdő Péterrel történt véletlen találkozásról, amikor az érsek „bejött az egyszerű nép közé, és mi voltunk az egyszerű nép. És a nép emlékezik a híres emberekkel való találkozásra, míg a híres embernek egy ilyen találkozás semmit sem jelent…” A harmadik ciklus darabjait a szerelem érzésének ábrázolása köti össze. Ennek a népszerű témának napfényes és árnyoldalait járja körül a szerző számtalan változatban. És mivel a szerelem nem kizárólag az ifjúkor sajátja, megrendítő jelenetek villannak fel az idősebb generáció kétségbeesett asszonyszerzési kísérleteiről is. Így elevenedik meg egy kortalan zöldségárus bumfordi széptevése egy Kálvin téri presszóban (Örökzöld), a testi szenvedéstől és a magánytól félve ápoló karokat és a biztos ellátottság nyugalmát kereső Bandi bácsi erőszakos próbálkozása (Udvarlás kapuzárás után) és a körülményesen fogalmazó, örökké elfoglalt, agg televíziós, Tamás alakja az egyre fogyatkozó lelkesedés közepette meghódítani kívánt Garabellának írt szerelmes üzenetek soraiba zárva (Szerelmes üzenetek e-mailben a 2000-es évek elején). A Szerelem a 60-as években, valamint a Viszonzatlanul 1. és 2. gimnazisták és egyetemisták párválasztási nehézségeit tárja az olvasók elé, miközben olyan emblematikus helyeket örökít meg, mint a Véndiák eszpresszó, a kari büfé, az Egyetemi Színpad vagy a faliújság levelezési rendszere a bölcsészkaron, és olyan jellegzetes finomságok ízét eleveníti fel, mint a Kedvenc csoki vagy a korszak népszerű szeszes itala, a konyak. A Viszonzatlanul 1. és a Viszonzatlanul 2. párnovella: ugyanazt a történetet meséli el először a lány, majd a fiú szemszögéből. Az ötletet e kétoldalú láttatásra Földesdy Gabriella számára Adré Cayatte Házasélet I–II. c. filmje adta. Hasonlóan érdekes lélektanilag a Szerelmi üzenetek e-mailben című írás, mely szintén egy gyengéd kapcsolatot mutat be kétféle fénytörésben. Az alaposan kidolgozott jellemrajzon kívül a szerző nagy beleéléssel ábrázolja a mindenkori női és férfilélek különbözőségét, a nemek közötti alapvető hangsúlyeltolódásokat és az abból származó feszültségeket.
A legutolsó öt írásból álló ciklus a Novellák besorolás nélkül címet kapta, és a halál árnyékában élők végnapjairól készült műveket foglalja magában. A Torzó és a Lassan, kifelé az életből szívszorító búcsú a léttől. Míg az első már a túlpartra érkezés bizonyosságával köszön el, az utóbbi csupán az elkerülhetetlen elmúlás és testi-szellemi leépülés szomorú tehetetlenségével szembesít. A kötet záródarabja, a Túloldali fejfájás különleges helyet foglal el a novellák között. A szerző bevallása szerint nem saját tapasztalatról számolt be, amikor megírta, milyen lehet a tudatvesztés állapotának megélése. Mit érezhet, mit vizionálhat az eszméletét éppen csak visszanyerő, bódult ember, amikor halványan már érzékeli a külvilágból érkező ingereket, de válaszreakciók létrehozására képtelen. De vajon nem a halál beálltának pillanatát látjuk? A kérdés megválaszolatlan marad, csak a kétely bizonytalansága lebeg a mozdulatlanná merevedett pillanat felett.
Földesdy Gabriella mondatainak és szófűzéseinek egyéni ízük van: bensőséges elbeszélői modora a hétköznapi, beszélt nyelv és az emeltebb, irodalmi stílus sajátos keveréke, mely gördülékenyen árad tollából. Nem nélkülözi a pestiesnek tűnő szókapcsolatokat („Sokáig zavart ez az Ó utca, hülyén hatott és hülyén hangzott.” [Ó utca 42.], „A megbeszélt időpontban a helyszínen kellett lenni puccban-parádéban” [Józsa néni és a többiek], „… azt érezte, csak ez a srác kell neki, és össze kell jönnie a dolognak” [Viszonzatlanul 1.]), de a választékos ízlés eleganciája és igényessége irányítja. Jellemrajzai erősek, melyeket a szereplők társadalmi osztályának megfelelő rétegnyelv és szóhasználat támogat („Emese viszont gondterhelt lett, rögtön rájött, hogy nem kellett volna igent mondania, most azt képzeli az öreg tatus, hogy mindenre hajlandó… Nagy pofára esés lesz.” [Örökzöld]). Kiemelt nyelvi bravúr a Szerelmi üzenetek e-mailben a 2000-es évek elején c. levelezés férfi tagjának cirkalmas stílusa, mely szinte már anakronisztikusan választékos, és kissé modorosnak hat a XXI. században, de humorosan és életszerűen jellemzi Garabella „élemedett tisztelőjét”.
Az írónő másik erőssége, hogy mesteri módon képes egy kézben tartani egymással kapcsolatban álló vagy egymást még hírből sem ismerő emberi sorsokat egyazon novella keretein belül. Gyakran indít két szálon történeteket, ábrázol paralel módon életutakat, melyeknek láthatólag semmi közük nincs egymáshoz. Ám elérkezve a fordulóponthoz, hirtelen összefonja a történetmesélés kezdetén még külön indaként hajladozó sorsokat. Hol egymás felé szűkíti a teret, mely végül arra predesztinálja a szereplőket, hogy útjaik keresztezzék egymást (Magánélet csatazajban, Igaz mese az avas szalonnáról), hol pedig egy többszereplős élethelyzetnek mutatja meg a lehetséges értelmezési és látószögeit a benne részt vevők saját optikája által, illetve a szituáció egyéni kimenetele fényében (Határátlépés, Márta, Szerelmi üzenetek, Viszonzatlanul 1., 2.). Ez a különleges ábrázolási technika bizonyos kívülállást kölcsönöz a személyes hangon megszólaltatott történetmesélésnek, és ráirányítja a figyelmet arra a filozófiai tézisre, hogy nincs objektív igazság: mindenki a maga lelki szűrőjén át ítél. Annyiféle valóság létezik, ahányféle ember. Az egyes ember jelene pedig az emlékezet által egybevont pillanatok összessége, ami a múltból táplálkozik. Életünk minden pillanatban újjászületés az eltűnt idő nyomában.
Míg a novellákat olvassuk, ebben az újjászületésben van vezetőként segítségünkre a szerző, akinek a kalauzolását élvezve ismét megmártózhatunk elfeledni vélt ifjúságunk emlékeiben, és felidézhetjük az önfeledt gyermeklét soha véget nem érőnek tűnő boldogságát. De csak „a halál a föltétlen bizonyosság. Addig a félelmes, göröngyös buktatóút, az élet. És közben néha a megnyugvás, hogy mindebben rend van.” (Márai Sándor)
(Földesdy Gabriella: Magánélet csatazajban és szélcsendben. Válogatott novellák. Rím Könyvkiadó, Budapest, 2023)
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
