Ratzky Rita: Erdélyben[1]
[1] A szöveget PETŐFI Sándor: Összes Művei 4. Kritikai Kiadás. Költemények. Szerk. KERÉNYI Ferenc. Budapest, Akadémiai, 2003. 212—214. szövege alapján közöljük.
Barangol és zúg, zúg az őszi szél.
Csörögnek a fák száraz lombjai,
Mint rab kezén a megrázott bilincs.
Hallgass, zugó szél, hadd beszéljek én!
Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak,
Mint nősirást az égiháború.
Egy nemzet és két ország hallja meg,
Mi bennem eddig titkon forra csak,
S amit keblemből mostan kiröpítek,
Mint a volkán az égő köveket.
Az forra bennem, az fájt énnekem,
Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy
E két országos nemzet a magyar!
Ez tette lelkem pusztává, a bánat
Pusztájává, hol egy tigris lakik:
A vérszemű, a lángszemű harag.
Oh e vadállat hányszor verte el
Magányos éjim csendjét, a midőn
Besüvöltötte puszta lelkemet! –
Melly ördög súgta, hogy kettészakadjunk,
Hogy szétrepesszük a szent levelet,
Mit diadalmas őseink irának,
Szivök vérébe mártván kardjokat?
Kettészakadtunk, és a szép levélből
Rongyok levének, miket elsodort
És sárba dobott a századok viharja.
Lábbal tiportak bennünket. Könyűket
És jajkiáltást küldöttünk az égbe,
De panaszunkat az be nem fogadta,
A rabszolgákat nem hallgatja az meg,
Mert a ki jármot hágy nyakába tenni,
Méltó reá, hogy azt hurcolja is,
Míg össze nem dől a korbács alatt.
Tartottunk volna össze: a világ most
Tudná hirünket, nem volnánk kizárva
A templomból, hol a nagy nemzeteknek
A tisztelet tömjénét égetik.
Tartottunk volna össze, nem törölnénk
Szemünkből annyi fájdalmas könyűt.
Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel
Történetünknek sötét lapjait.
A porszemet, mely csak magában áll,
Elfúja egy kis szellő, egy lehellet;
De hogyha összeolvad, összenő, ha
A porszemekből szikla alakúl:
A fergeteg sem ingathatja meg!
Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok,
A mit mondtam, nem új, de szent igaz.
Az események, romboló szele
Nem fú jelenleg, és a porszemek
Nyugton hevernek biztos helyökön;
De ha föltámad a szél, mielőtt
Eggyé olvadnánk: el-szétszór örökre
A nagy világnak minden részibe,
És soha többé meg nem leljük egymást.
Iparkodjunk. A század, viselős,
Születni fognak nagyszerű napok,
Élet-halálnak vészes napjai.
Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen
Az eljövendő óriásokat.
Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást,
Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem!
Ki legelőször nyujtja ki kezét,
Azé legyen a hála s a dicsőség;
S ki elfogadni azt vonakodik?
Annak porára szálljon minden átok,
Melyet sirunkra majd virág helyett
Ültetni fognak maradékaink,
Kiket örökre megnyomoritánk!
Koltó, 1846.[ okt. 26.]
Bárhol kerüljön is szó a szakirodalomban az Erdélyben című költeményre, mindenütt megemlítik, leírják a vers legendás keletkezési körülményeit. A legenda értékelését már kevesen végzik el, pedig kialakulása nagyon jellemző a korra. Lássuk először a legendát. A kiegyezés utáni sajtóban kisebb-nagyobb eltéréssel több helyen közlik. A legkorábbi az Erdély című marosvásárhelyi lap cikke: Anonymus Hogyan született Petőfi „Erdélyben” című költeménye?[2] Mit ír a cikk a korabeli politikai háttérről? „…A forradalom kitörését válságos napok előzték meg s pár évvel a katasztropha előtt sok honfi sziv kezdte jósolni, hogy a haza viszálkodásának, sok felé szakadásának szomorú következtetése leend! A partium kérdése sok zavart okozott a kormánynak. Belső-Szolnok- és Krasznamegye magatartásán megtört akarata; Kővárvidékét igyekezett magához csatolni s ebből élénk vita támadt a két testvérhon: Magyarország és Erdély között.”
A vers keletkezéséről írottakat így vezeti be: „…Teleky gróf kastélyában… Este (kiemelés tőlem – R. R.) díszes lakománál folyt a kedvderítő bor…” A legenda leírását nem innen, hanem hitelesebb helyről idézem majd. Itt az időponttal kapcsolatban tévedés van, nem este, hanem ebédnél történt a „rögtönzés”.[3] Az Erdély cikke a következőképpen zárul: „Íme itt a költemény keletkezésének kulcsa, melyet a most is élő háziúr ajkáról közöl – Anonymus.”
A többi híradás is Teleki Sándor nyomán készült. A vers legendás keletkezésének ismertetését merítsük magának gróf Teleki Sándornak az írásából, Petőfi Sándor Koltón[4]: „Ebéd alatt more patrio folytak a pohárköszöntések, hallók a szép szót; én felálltam ülőhelyemről és Petőfihez mentem, ki az asztal legvégén ült és mondám:
– Druszám, tégy ki magadért és értem, én nem tudok a szóhoz, mondjad te helyettem is.
– Jól van, próbálok egyet: – azzal könyökére támasztá fejét, nem evett s gondolkodott.
Mikor a csemegéhez értünk, felállt, szemei ragyogtak, homlokát összeráncosítá, s ihlettel, érces, csengő hangon rákezdé:
Barangol és zúg, zúg, az őszi szél.
Csörögnek a fák száraz lombjai,
Mint rab kezén a megrázott bilincs.
Hallgass, zugó szél, hadd beszéljek én!
Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak,
Mint nösirást az égiháború.
Itt megállt, s csillogó szemeivel végig nézett rajtunk. Magnetizálva valánk, s elragadtatva bámultuk e lángész rögtönzését. Ő folytatá, s midőn a végszavakhoz ért:
Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást,
Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem!
Ki legelőször nyújtja ki kezét,
Azé legyen a hála s a dicsőség;
S ki elfogadni azt vonakodik?
Annak porára szálljon minden átok,
Melyet sirunkra majd virág helyett
Ültetni fognak maradékaink,
Kiket örökre megnyomoritánk!
Felugrottunk, pohárral kezeinkben, körül álltuk a magasztos ihletű költőt. Pócsy László ráhúzta, s a rajongó lelkesülés mámorával üdvözöltük Petőfi Sándort. Én vállára tettem a kezemet, bevezettem a nappali szobába. Vendégeim az ebédlőben kávézva maradtak.
– Sándor, megvan-e ez neked? – kérdem meghatottan.
– Honnan volna? Hát nem érezted, hogy most csináltam? – felek szinte neheztelve.
– Akkor kérlek, ülj le, s ird le, nehogy elvesszen.
– Majd én neked most firkálok!
– Nem nekem firkálsz, komám, hanem a hazának írsz.
– Hát küldd be Viktort és küldj kávét, lediktálom.
Haray Viktor tolla alá mondta; elvégezvén, kijöttek, s elolvasták ismét, de már nem volt az olyan, mint azt lelkesülten rögtönözve monda.”[5]
A rögtönzés mint alkotási módszer a kor romantikus gondolkodásmódjának megfelel, a valóságnak azonban nem. A lángész-költő teória szerint a zseni boltozatos homlokából mintegy varázsütésre pattan ki a kész műalkotás, ahogyan Zeusz fejéből Pallasz Athéné teljes fegyverzetben. Ez a képesség az, ami „magnetizál”, ez az, amiért csodálnunk kell a művészt a romantikus kor közvéleménye szerint. A forrás tanúsága és a Petőfi életrajzával, életművével foglalkozó kutatások szerint magától a költőtől sem idegen ez a fajta alkotásfelfogás. A valóság azonban más. Igaz ugyan, hogy a költői személyiségtől függően a különböző alkotóknál az alkotási folyamat időben hosszabb-rövidebb periódusú lehet, a mű azonban mint lírai-gondolati termék a maga legadekvátabb formáját, amelyben minden az utolsó írásjelig a legmegfelelőbb helyen van, többnyire hosszabb idő alatt találja meg. így történhetett ez az Erdélyben esetében is. Érdekes, hogy Jókai, akinek ugyancsak volt hajlama a romantikus történetek, legendák iránt, a következőket mondja a mű keletkezéséről: „A politikai mozgalmak közepett egy küzdelmes vármegyegyűlés előtt a szatmári kaszinóban Teleki Sándor kértére mondott Petőfi egy tósztot, mely leírhatatlan lelkesedésre ragadt mindenkit. Később egy hirre kapott költeménye vált a tósztból.” [6] Hatvany Lajos véleménye egybehangzó a fentiekkel a szóban forgó kérdésről: „Igy Jókai, aki ez esetben, kivételesen, a valóságra hibáz rá, – már ti., hogy Petőfi nem rögtönözte az Erdélybent, mint valami vásári fűzfapoéta, hanem csak utóbb szedte versbe pohárköszöntőjének ritmikus és fellengző prózáját” – olvashatjuk az Így élt Petőfi II. kötetében. [7]
A vers keletkezésének idejéről az eddig idézett múlt századi források nem szólnak. A költő levelezésének kritikai kiadásában található az a levél, amelyet Petőfi Urházy Györgynek írt Szatmárból 1846. november 6-án vagy 7-én.[8] Két részlet a levélből: „ – Ha nem késő, vedd be ezt a verset; ha tetszik, hagyj ki helyette mást amazok közül, vagy add ki mind a négyet, a hogy jónak látod, nekem mindegy[…]” A kritikai kiadás jegyzete szolgáltatja a további adatokat. A levél az Unió zsebkönyvvel kapcsolatos, amely 1847. június 25-én jelent meg. Öt Petőfi-vers szerepel benne, köztük az Erdélyben is. A szóban forgó levélhez tehát az Erdélybent mellékelte a költő. A második részlet a levélből: „Koltón voltam Teleki druszámnál másfél hétig, most vágtatok Pestre, mert muszáj!” A verset, mint tudjuk, a koltói tartózkodás idején írta, október 26. és november 5-e között, közvetlenül a levelét megelőző napokban. (Teleki Sándor: Egyről-másról, Bp., 1882.) Hatvany ennél is pontosabb, ő leírja, hogyan alakult a költő programja ezekben a napokban. 1846. október 23.: búcsú Júliától, Szatmár, onnan Nagybányára megy Papp Zsigmondhoz. Miután Telekinek Papp megírta, hogy Petőfi nála van, az Harayval kocsin érte ment. 1846. október 25–26-án Teleki kivitte Koltóra. Itt értekezletet tartottak a partium ügyében, ekkor keletkezett a vers. (Így élt Petőfi, II. 9.1.)
Érdemes szemügyre venni a költemény megjelenési helyét, az Unió zsebkönyvet. Itt jelent meg először az Erdélyben még négy más Petőfi-vers társaságában. (Költői ábránd volt, mit eddig érzék… , Isten csodája, Tűz, Rongyos vitézek.) A zsebkönyv célja, mint már a címe is mutatja, elősegíteni-propagálni Magyarország és Erdély unióját. Természetesen magának Petőfinek is ez a célja ezzel a költeményével. Ezekben az években intenzíven érdeklődik Erdély iránt, készül az utazásra, az ismerkedésre az erdélyi haladó gondolkozású emberekkel. Később, mint tudjuk, többször is járt Erdélyben. Nagy lehetőségeket lát az erdélyi politikában is. Itt utalnék vissza a vers keletkezéséről írottakra. Elképzelhető, hogy Petőfiben tudatosan készül a költemény, amellyel az erdélyi útja idején bemutatkozik az ellenzéknek. A zsebkönyvben megjelent versek többsége az unióval kapcsolatos. (Kelet népe Urházytól, Erdélyországhoz Lisznyay Kálmántól, Berecz Károly: Népéletből, Magyarországhoz Ajtay Gyulától, Székely József: Unió, Teleki Domokos: István herczeg helytartóvá neveztetésekor, Szelestey László: Testvérszó Magyarhonból, Döbrentei Gábor: Retyezát ormán, Gróf Teleki Domokos: Báró Wesselényi Miklóshoz.) Nincs lehetőség itt arra, hogy részletesen elemezzük a fenti verseket is. A művészi megformálás tekintetében egyik sem közelíti meg az Erdélyben-t. A Petőfi-versről szólva azonban mindenképpen utalnunk kell rá, hogy a kérdés felvetésében meddig jutottak el ezek a költők. Jellemző gondolat például Urházynál, Lisznyaynál, Döbrentei Gábornál, hogy mindkét fél esetében a kettészakadás az oka a szolgaságnak, az újraegyesülés ellenben boldogsággal és szabadsággal kecsegtet:
A nép, mely egy volt, most ketté szakadván,
Mint a rosz testvér, messze hagyta egymást,
Hogy gyönge lenne; – és a szolgaságnak
Felöltözvén legszennyesebb mezébe,
Több századig mind rabláncot viseljen.
Elhagyták egymást az ikerszülöttek,
Hogy a nagy háznak ne legyen lakója,
A boldogság ne férjen tűzhelyéhez.
S e nép mi voltunk – elszakadt magyar nép!
(Urházy György: Kelet népe)
A jog oltárán lesz esküvésünk,
A nemzet üdvére esküszünk,
A haladás lobogója alatt
Minden szép s jót ki kell küzdenünk.
(Lisznyay Kálmán: Erdélyországhoz)
És te leolvadt két hon is külön légy?
Szép fiu, Erdély! térj anyádhoz,
Ős Magyarország, alkudj meg fiaddal.
Onnani a szabad lét bennetek,
A mikor egy test s kar valátok,
Legyetek ismét nagy s dicső királyság.
(Döbrentei Gábor: Retyezát ormán)
(kiemelés tőlem – R. R.)
Láthatjuk, hogy közös vonásaik mellett különbségek is vannak e költők nézetet között. Döbrentei például félreérthetetlenül a közös királyság égisze alatt látja a szabad lét lehetőségét. A többi versben nincs ilyen konkrét utalás erre a közös királyságra. A kiemelt három vers és természetesen az Erdélyben kivételével a további írások főként érzelmileg közelítik meg az egyesülés kérdését. A gondolat a két rossz testvér vagy az anya és fia, mátka és vőlegény elszakadásának és egymásra találásának romantikus képeiben jelenik meg.
Döbrentei költeménye emlékeztet Gyulai Pál unió-versére, amely a Pesti Divatlapban jelent meg. (1846. dec. 26.) A közös uralkodóra való hivatkozáson kívül azonban Gyulai a közös keresztény vallással is érvel az unió mellett. Ami viszont teljesen új jelenség Gyulai költeményében, az a nacionalista felhang, amellyel arra figyelmeztet, hogy a velünk élő, ellenünk törő nemzetiségek visszaszorítása miatt is egyesülnünk kell: „Itt körülünk népek élnek, / Népek élnek itt velünk, / Kik hálátlan indulattal / Vészre törnek ellenünk. / Uj erő kell s összetartás, / bősz irányuk gátoló… / Egy a két hon mult- s jövője, / Egy királya s Istene…”
Felvethető, hogy Petőfi is írt olyan verseket, amelyekben a nemzetiségeket támadja. (A magyar nép, A székelyekhez, Élet vagy halál! stb.) Elég azonban egy pillantást vetni a keletkezésük idejére, hogy azonnal szembetűnjön a legfeltűnőbb különbség. (1848. jún., 1848. szept., 1848. szept. 30.) Ilyen verseket Petőfi akkor és csak akkor írt, amikor a magyar forradalom és szabadságharc ellen támadtak a magyarországi nemzetiségek, ami magyarázható – de csak magyarázható! – a magyar nemesség nemzetiségi politikájával, amelyet nagymértékben örökölt-átvett a forradalmat és szabadságharcot irányító réteg is. Az unió-versek további fontos jellemzője, hogy Magyarország és Erdély közös történelmére hivatkoznak mint összekapcsoló erőre. Ilyen típusúak Mentovich Ferenc költeményei is. {Unió-dalok I–IV. Életképek, 1846. júl.)
Vagy nem egy kép szent sírunk-e
Hol a’ halálnak sír szellője szál, (Mohács)
’S hová lelkünk a’ bús emlékezet
Gyászköntösében elzarándokol?
…Nem egyek-e tündöklő csillagjaink:
Mátyás, Lajos, Hunyad’ s a Zrínyiek?
Valószínű, hogy ezek az unió-versek hatottak egymásra, így például az Életképekbe író Mentovich Petőfire. Ezekből az unió-dalokból azonban hiányzik valami az Erdélyben-hez viszonyítva. Nem jelentkezik bennük az a történelmi látás, amellyel ezt a konkrét politikai lépést belekapcsolhatnák egy szélesebb politikai koncepcióba, nem mutatkozik bennük az a távolabbi cél, amelyhez mérve az unió csak egy jelentős lépcsőfok. Így lényegében nem eléggé meggyőző, főként hagyományokon alapuló indokokat (közös múlt, közös királyság, közös vallás) sorakoztatnak fel az unió szükségességének bizonyítására. Teszik ezt magas hőfokú érzelmi telítettséggel, amely ugyan Petőfinél sem hiányzik, csak éppen másból fakad. Nála nemcsak a múltba nézés éleszti az érzelmeket, hanem a távolabbi célra, a jövőbe irányuló tekintet is.
Az unió Magyarország és Erdély történelmében annyira bonyolult kérdés volt, és oly sok következménnyel járt, hogy mindenképpen jogosnak tartom, hogy vessünk egy rövid pillantást történetére is.
*
Az unió kérdése a XVIII. század elején jelentkezett a magyarországi és az erdélyi politikában. 1848-ig hosszabb-rövidebb szünetekkel került napirendre az országgyűléseken. 1790-ben, II. József halála után, az erdélyi törvényhatóságok erőteljesen kérelmezték az egyesülést. Erdélyben összeült a diéta, de többek között a szászok tiltakozása miatt nem született határozat, és 1792-ben Erdély már az unió ellen foglalt állást. 1832-ben újra éles viták alakultak ki e kérdésről. Ekkor vált központivá Wesselényi Miklós általános programjában is az unió ügye. Wesselényi úgy tartotta, hogy az önkényuralom sokkal súlyosabb Erdélyben, mint Magyarországon, ha egyesülne a két haza, akkor Erdélyre is ugyanazok a törvények vonatkoznának, és ez már jelentős fejlődés lenne. Wesselényi koncepciójában a polgári nacionalizmus is szerepet játszott.
Az erdélyi ellenzék, közte Teleki Sándor is magáévá tette Wesselényi koncepcióját. Nacionalizmusuk a gyakorlatban a haladás ügyét szolgálta, alá volt az rendelve itt a liberális politikai céloknak.
1833-ban Kölcsey megfogalmazásában tárgyalták a kérdést a magyar országgyűlésen: „Nincs más út, mint a két országgyűlést egyszerre tartani; akkor a valónak ki kell mutatkozni, akkor meg fog tetszeni: van-e igázok azoknak, kik Erdély részéről az egyesület óhajtását még most is tagadják?” (Erdély s a részek ügyében.)
Az udvar stratégiája az unióval kapcsolatban a következő volt: lehetőleg Erdélyből kell megbuktatni az egyesülést, figyelmeztetve az erdélyieket, hogy különleges jogaikat elveszthetik; meg kell akadályozni, hogy egy időben ülésezzen az országgyűlés mindkét helyen. 1834–35-ben mégis sikerült egy időben összehívni az országgyűlést (Erdélyben ekkor már 23 éve nem ülésezett!), ekkor kellett volna megnyerni az unió ügyét, de az eredmény teljes kudarc volt. Magyarországon Wesselényi távollétében nem volt, aki megfelelő eréllyel lépett volna fel az egyesülés érdekében, Erdélyben pedig el sem jutott az országgyűlés odáig, hogy napirendre kerüljön a kérdés. (Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós c. monográfiájának adatai. – Akadémia, 1965.)
Kölcsey 1838-ban a Historiai vázolatok a két magyar haza egyesülése s Magyarországnak a Részekhez való joga felett c. tanulmányában újra felvetette az unió kérdését. Hazánk történelmének kezdeti időszakától vizsgálja a probléma jogi oldalát. Végkövetkeztetése a következő: „Erdély maga mind a mohácsi nap előtt, mind az elválás korában saját s a magyar királyok által biztosított, municipális jussokkal biró tartománynak ismertetett. Ennek eredeti oka, mint felébb megjegyeztetett, a szent Istvánt megelőző korban fekszik; s ezen körülményekből jön, hogy Erdélyt, bár az a magyar korona legrégibb tagjának mindenkor megismertetett, a magyar rendek mégis nagyobb tiszteletben tartják, mintsem feltétel nélküli visszakapcsoltatását kivánnák. Ehelyett kölcsönös egyezkedésen épülendő egyesülést óhajtanak; s óhajtásokat a testvéri nevezet természet által megszentelt címén, s a koronának folytonos szerződések által fenntartott jogain alapítják.” Írásának fent idézett részéből is kiderül, hogy Kölcseyt milyen vonatkozásban foglalkoztatta a kérdés. Történetileg akarta kinyomozni, van-e Magyarországnak joga Erdélyre. Nem írt azonban arról, hogy milyen távolabbi célok érdekében van szükség az egyesülésre.
Kossuth 1841-ben a Pesti Hírlapban az Erdély és unió, egység a magyarnak c. cikkében egészen más nézőpontból közelítette meg az unió kérdését. Kossuth a magyarság korabeli helyzete sorskérdésének tartja az uniót. A nemzeteknek is van egyediségük, mint az embereknek, ezért törekszenek a nemzetiségüket kifejleszteni. Ezt azonban csak az első lépésnek tekinti, a második lépés „a kifejlesztett nemzetiséget egyesíteni”. Ezekben a gondolatokban már a nemzetté válás eszméje fogalmazódik meg, és annak egyik lényeges velejárója, a területi integráció kérdése. Összehasonlítja Magyarország és Erdély fejlődését ebből a szempontból: „Mi Magyarhoniak, ugy látszik sejtünk ebből valamit; innen a nagyszerű törekvés: nemzetiségünket kifejteni. Erdély azonban itt máskép áll: ott a magyarság aristocraticus sáncok között saját körében kifejlett elem, jobban, ezerszer jobban, mint Magyarhonban, de institúcióit még távolról sem illette meg korunk géniusza.” Kossuth itt két fontos eltérésre mutat rá a magyarországi és az erdélyi fejlődést jellemezve. Minthogy Erdélyben három erős nemzet él, az erdélyi magyarok jobban őrzik nemzeti sajátosságaikat, mint a magyarországiak, ellenben a polgári fejlődés, a társadalmi haladás lassabban érkezik el hozzájuk. Erőteljesebben kötődik a nemesség a feudális, a rendi társadalomhoz. Miért tartja fontosnak mindkét fél számára az uniót Kossuth? „Mik vagyunk mi magyarok? Középre vetve két roppant nemzetiség közé, melynek mindkettejéből tömérdek elem zavarja nemzeti sajátságunkat; … Fűzzön össze bennünket Erdéllyel a politikai egység kapcsolata, miként nemzeti rokonság egybe-füz: és bátran nézhetünk az időnek elibe, melyben még tán egyszer hivatva leszünk védfalat képezni Európának; ellenben maradjon továbbra is eldarabolva nemzeti erőnk,… Erdély… (t)… csak körén kívüli ótalom mentheti meg, hogy a jeges tengertől Adriáig karjait kinyujtó Briaraeusnak súlyát legelső ne érezze.” Világossá válik számunkra, hogy Kossuth ekkor a pánszlávizmust tartja fő veszélynek.
Végül részletesebben elemzem Teleki Domokos koncepcióját, minthogy kevésbé ismert; az Unió zsebkönyvben jelent meg, és így a vers megjelenési környezetéhez tartozik. (Gróf Teleki Domokos: Töredék Unió czimü kéziratból, 262–28}. l.) Az írás számos érdekes problémát érint az unió történetével, konkrét gyakorlati megvalósításával kapcsolatban. Külön fejezetben ismerteti: A két hon egyesülésének történeté-t. Teleki felhívja a figyelmet arra, hogy az utóbbi időben az unió barátaihoz csatlakoztak olyan hívek is, akik az uniót mint eszközt akarják felhasználni a partium elszakításának meggátolására. A lezáró részben behatóan foglalkozik az egyesülés aktuális helyzetével: „Az unió föltételei részint a dolgok felszíne körül forognak, részint pedig a legszembetűnőbb ellenkezéseket foglalják magokban. Mert miként lehet gondolni: hogy oly feltételek mellett, melyek a társadalom fő-orgánumait teljesen különválva hagyják, szorosabb egyesülés alapíttathatik? miként lehet hinni: hogy Magyarhon egy hozzá oly tág kötelékkel kapcsolt országnak törvényhozásába befolyást engedhetett volna?”
Érdekes megfigyelni, hogyan ír Teleki a Bévezetés-ben a két ország egyesüléséről: „Az emberi lélek vonzó és taszító ereje azon erő, mely a rokon kebleket ellenállhatatlan vonza egymáshoz, – az emberi természet azon szellemi tulajdona, mely szünet nélkül a rokonságok egyesítésére törekszik, munkál az emberi nem nagy családjában is, és adja meg oly változatlan következetességgel, mint az anyagi természet vonzó és taszító ereje, az eszmék, az állományok, a nemzetiségek össze- és elágazásait. A természet örök törvényén, a rokon erők e változatlan konvergenciáján alapul az unió magasztos eszméje, melyet valamely egyes politikai reform szempontjából tekinteni anyit tenne: mint okát és következményeit egyiránt ignorálni, mely ok a mondottakban fekszik, s mely következmények nem kevesebbet, mint létünk teljes lényegét, fölvirágzásunk egész terjedelmét tárgyazzák.” Teleki cikke nem mentes a nacionalista felhangoktól: „Ez országra már századok előtt nyomta reá a magyar nemzetisége bélyegét, melyet a több s e hont lakó népek között szellemi felsősége által mind e mai napig megtartott. E hon hajdan egy volt; egy, nemcsak a magyar vér rokonságában, aggodalmai és reményei ugyanazonosságában, hanem egy közös polgári állományában is.”
Teleki Domokos történetszemléletében mechanikusan alkalmazza a természettudományos gondolkozást a társadalomtudományi, politikai kérdésekre. Koncepciója az egyesülésről nem éri el Petőfi felfogásának színvonalát, mint ahogyan nem éri azt el a többi elemzett koncepció sem. Petőfi verse az unióról magasan kiemelkedik az egyesülésről alkotott vélemények sorából.
Az Erdélyben egylélegzetű, versszakokra nem tagolt, lendületes ívű alkotás. Az egységes szerkezeti ív belülről azonban felbontható néhány jól elkülöníthető részre. Az indító természeti kép (1–3. sor); a személyes harag, fájdalom szintje (4–19. sor); ezt követi az átváltás a nemzet szférájába, ez a szerkezeti rész taglalja Magyarország és Erdély szétválásának történetét (20–41. sor); majd az aktuális politikai program felvázolása következik a nemzet további sorsának érdekében (42–69. sor). Következésképpen azt mondhatjuk, hogy a költemény négy testesebb szerkezeti részből áll össze.
Az 1–3. sor a sokat idézett, mert nagyon sokat mondó természeti kép, a koltói ősz hangulatának Koltón túlmutató megjelenítése:
Barangol és zúg, zúg az őszi szél.
Csörögnek a fák száraz lombjai,
Mint rab kezén a megrázott bilincs.
Már az első sor megteremti azt az atmoszférát, amely a verset jellemzi. A hangulati indíttatást egy emberiesített tájképben, tájképpel valósítja meg a költő. A barangol hangulatfestő ige egyértelműen az emberhez kapcsolható, a zúg hangutánzó verbum megismétlésével nemcsak a természeti jelenségre utal a költő, hanem előlegezi az emberi elégedetlenséget is. A második sor: „Csörögnek a fák száraz lombjai,” – magas stilisztikai értékű költői kép e lírai összefüggésben, melyben két különböző életszféra jelenségei fonódnak egybe. A hozzá kapcsolódó hasonlattal együtt előlegzi a mű ideológiai-politikai tartalmát is. A rabságból való kitörés készülődését villantja fel. Ezzel máris sokat elárult, sőt túlmutatott a költemény további tartalmán, az unió ügyén is. Továbbfejlesztvén az unió gondolatát, belehelyezi azt egy nagyobb nemzet-, sőt világformáló koncepcióba, amelynek kezdeti stádiumát, feltételét, a nemzeti összefogást sürgeti a vers egésze. A világformáló koncepció érlelődését mutatja, hogy a rab-motívumot a költő itt általános szinten szólaltatja meg.
„Hallgass, zugó szél, hadd beszéljek én!” – szenvedélyes felkiáltással vezet át a személyes haragot és fájdalmat megszólaltató részbe. (4–19. sor.) A költő belső forrongásának kifejezésében fogalmazódik meg a történelmi alaphelyzet. A szenvedély hőfokát mutatja az erős hangeffektus, amelyet a túlkiáltás szituációjával és egy romantikus hasonlattal ér el. („Ha el nem hallgatsz, tulkiáltalak, / Mint nősirást az égiháború.”) Az előbbi felszólítást tehát egy tagadó formában megfogalmazott fenyegetés követi, ez is fokozza a hangerőt. A hasonlat romantikus, a nősirás és az égiháború között feszülő ellentét teszi azzá. Az égiháború főnév jelentése itt: zivatar (ld. Petőfi-Szótár), és így a hasonlat alkotó részei anyagi tekintetben egyneműek.
Ebben a szerkezeti részben kulcsszóvá válik az egy nemzet és két ország. Háromszor is előfordulnak e néhány sorban. („Egy nemzet és két ország hallja meg,” – „Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy / E kétországos nemzet a magyar!”) A három előfordulásban különböző grammatikai szerkezetben jelentkeznek a kulcsszavak. Az első esetben mindkettő alany, a másodikban alanyi mellékmondatban birtokos szerkezetté olvadnak össze, majd végül jelzős szerkezetben válik a kapcsolat a két kulcsszó között még szorosabbá. Az átalakított nyelvtani szerkezetben a két országgal szemben a nemzet válik domináns elemmé. A grammatikai formának ez a sűrűsödése okozza azt a feszültséget, azt a hőfokot, amelyen megfogalmazódik lényegében hagyományos lexikával – hagyományos gondolkodásmódot jelölve – a történelmi alaphelyzet. Ebben a részben, tehát a személyes fájdalom szintjén, az uniót illetően Petőfi sem lép túl legtöbb kortársának tradicionális gondolkodásán. Nem több ez annál, mint amit Deák Ferenc fejt ki egyik levelében: „az egyesült ország haladása is erőteljesebb lesz, mint a két külön részé”. (1844. nov. 27.)
Bár már az eddig elemzett részben is láthattuk, hogy egyre fokozódik az érzelmi telítettség, a költemény még magasabbra tud majd lépni, hiszen a gondolat fog tágulni, szélesedni, minőségileg is feljebb ugrani. A tömörítő költői eszközök sokasága, a különleges, sok esetben ritka lexikai anyag érvényesíti ezt a magas érzelmi töltést:
Egy nemzet és két ország hallja meg,
….. amit lelkemből mostan kiröpítek,
Mint a volkán az égő köveket.
A romantika kelléktárából való a hasonlat lexikai anyaga (volkán, égő kövek). A kiröpítek ige rendkívül dinamikus, megtagadóan érzékelteti a fájdalmas seb felszakadását a költőben. Az eddig gyakran használt hasonlatok helyett, a tömörítésre legalkalmasabb költői eszközök, a metaforák többszöri előfordulása figyelhető meg: „Ez tette lelkem pusztává, a bánat / pusztájává, hol egy tigris lakik: / A vérszemű, a lángszemű harag.” A metaforák megjelenésével párhuzamosan a mondatok, tagmondatok és sorvégek egybeesése megtörik, a költő enjambement-okat használ. Az enjambement-ok, a kettétört sorok is a költő zaklatottságát fejezik ki. Ettől kezdve a költemény végéig gyakran alkalmazza őket Petőfi. A tigris-metafora nem zárul le, hanem metaforikus körülírással átlép a következő sorokba:
Oh e vadállat hányszor verte el
Magányos éjim csendét, amidőn
Besüvöltötte puszta lelkemet! –
Volt már szó róla, hogy különleges lexikai anyag jellemző a versre. Egyrészt általában ritkán használt szavakkal fogalmaz a költő, másrészt az is gyakran előfordul, hogy nem különösebben ritka a szó az irodalmi vagy akár a köznyelvben, de Petőfi életművében mégis ritkán fordul elő. Ilyenek például: besüvöltötte egyszer, barangol tízszer, forr tízszer, égiháboru tizenhétszer stb. (Petőfi-Szótár adatai.) A hangerősséget tehát ebben a szerkezeti részben a „Hallgass” –„tulkiáltalak” ellentétszerű beállítás jellemzi. Három arányosan elhelyezett felkiáltás emeli a sorok mozgalmasságát. Grammatikai szinten világosan megfogalmazódik, hogy itt a költői „én” áll a centrumban. Ezt bizonyítják az egyes szám első személyű igealakok, az első személyű birtokos névmás és további első személyben álló név-mási alakok (pl. „Az forra bennem, az fájt énnekem,” stb.).
A 19. sor végén álló gondolatjel is mutatja, hogy a második szerkezeti egység lezáródott, újabb „fejezet” kezdődik. Ezt azonnal jelzi az átváltás is többes szám első személybe, a nemzet szférájába. Ez a „fejezet” a nemzet kettészakadt állapotának megrajzolása. Az első képsor a nemzet kialakulását villantja fel a vérszerződés képi motívumaival. A „szent levél” az egységes országot szimbolizálja, melynek határait őseink rajzolták meg. Felfokozott pátoszú kép ez, megszólal benne valami abból a hangból, amely jellemzően a romantika történetszemléletére és Petőfi néhány későbbi versére is, hiperbolikusán felnagyítja a magyar nép múltját.
A következő képsor már a magyar nemzet jelenkori helyzetét festi meg szimbolikus körülírással:
Kettészakadtunk, és a szép levélből
Rongyok levének, miket elsodort
És sárba dobott a századok viharja.
Ennek a résznek a kulcsszavai: a kettészakadjunk, kettészakadtunk, tartottunk volna össze. Ezek a kulcsszavak részben kapcsolódnak az előző „fejezet” kulcsszavaihoz (egy nemzet és két ország), azonban a helyzet érzelmi úton történő konstatálása helyett az elválás folyamatát rajzolják meg. Logikailag a következő lépcsőfok a jelenlegi szituáció okának megállapítása. A kettészakadás okozta a nemzet romlását, rabszolga létbe való süllyedését. Itt azonban nem áll meg a költő ebben a gondolatsorban sem. Ha megállna, nem mondana többet, mint sok más unió-vers: kettészakadtunk, ezért vált elviselhetetlenné a nemzet sorsa. Petőfi nem csupán helytelen politikai lépésben vagy lépésekben látja a haza romlásának okát:
…… Könyűket
És jajkiáltást küldöttünk az égbe,
De panaszunkat az be nem fogadta,
A rabszolgákat nem hallgatja az meg,
Mert, aki jármot hágy nyakába tenni,
Méltó reá, hogy azt hurcolja is,
Míg össze nem dől a korbács alatt.
A költeményt élesen átfordítja nemzetostorzó verssé; méltatlanok vagyunk a jobb sorsra, saját magunk vagyunk felelősek rabszolga létünkért. A kezdő megszemélyesítés után visszacsatol a bevezető természeti kép rab-motívumához. A nemzetostorzással a vers kapcsolódik Kölcsey és mások ilyen típusú műveihez. Petőfi is írt sok hasonló jellegű költeményt.
Páris ígért szabadságot,
Ti nem fogadtátok,
Járom rátok, gyáva népek,
S maradéktól átok.
(Kölcsey: Rebellis vers)
Isten, küldd e helóta népre
Földed legszörnyübb zsarnokát,
Hadd kapjon érdeme díjába’
Kezére bilincset, nyakába
Jármot, hátára kancsukát!
(Petőfi: Nagy-Károlyban, 1846. szept 7.)
A pornak vagyunk lakói,
Az alacsony úti pornak,
Nincsen ember méltóságunk,
Mint a féreg, csúszunk-mászunk,
Mint a féreg, csúszunk-mászunk,
(Petőfi: Hazaértem, 1846. nov. 20. után)
A költészeten kívül, a publicisztikában is számos nemzetostorzó, nemzetfenyegető írást találhatunk. Érdemes lenne egyszer ezeket összehasonlító jelleggel megvizsgálni, ugyanis az eszmei-gondolati közösségen kívül lexikai anyagukban is nagyon sok az egyezés. Egyetlen példát említenék erre Kossuth egyik írásából: „Igenis, világerővel hat a nemzeti egység iránya, s a mely nemzet parányi szerü indolentiában e világirányhoz nem simul, annak jövendője: elnyeletés, meg járom, szolgaság.” (Kossuth Lajos: Erdély és unió, egység a magyarnak, a Pesti Hirlap 18.41. évi 30-dik számából.) A költő vágyódik a „nagynemzeti lét” után, amelyet összetartás nélkül nem érhetünk el. Ezt a vágyódást Pándi Pál azzal magyarázza, hogy Petőfi megsejtett valamit a nagy számok törvényéből, abból, hogy a nagy történelmi változások a nagy nemzetekből kiindulva hatnak a kisebbekre.
Inverzióval, nyomatékosítással zárul a harmadik szerkezeti egység. („Tartottunk volna össze, …”) Ebből a részből hiányoznak a dinamikát adó felkiáltások, ennek oka, hogy ez a „fejezet” helyzetfeltáró jellegű.
Az utolsó, leghosszabb lélegzetű rész nyújtja az aktuális politikai programot. (42–69. sor.) Először általános síkon egy természeti példázattal fogalmazza meg a költő az „egységben az erő” elvét.
A porszemet, mely csak magában áll,
Elfúja egy kis szellő, egy lehellet;
De hogyha összeolvad, összenő, ha
A porszemekből szikla alakúl:
A fergeteg sem ingathatja meg!
Pándi Pál a vers elemzése során részletesen foglalkozik ennek a képnek az eredetével. „A porszemet, …” rész előtörténete az antikvitásig nyúlik vissza. Az asszociáció, a társulás gondolatát idézi fel nemcsak a konkrét értelemben, hanem egy második síkon is. Ez valójában utalás a Lamennais: Paroles c. művének VII. fejezetében szereplő „A magános fa, a madarak, a kőszikla parabolájára” is. (Kísértetjárás Magyarországon, Bp., 1972. II. 113. 1.) Az általános sík azt mutatja, hogy Petőfinél ekkor már kezd összekapcsolódni a nép, nemzet és emberiség problémája.
Az egyesülés eszméje nem új. (Maga a költő is kimondja: „Amit mondtam, nem uj, de szent igaz.”) Ez a struktúra, az egyesülés eszméjének ez a hatásos újraformálása azonban Petőfié.
Az ötsoros képben a porszem kétszer is a sor legelejére, tehát hangsúlyos helyre kerül. Ezáltal kiemelődik kicsinysége, amelyet a kettészakadt magyar nemzetre vonatkoztathatunk. A kép második sorában névszóhalmozás (egy kis szellő, egy lehellet), a harmadikban igehalmozás található. (Összeolvad, összenő.) Ezek a halmozások agitatív, magyarázó, didaktikus jellegűvé teszik ezt a képet. A lassítás egyben figyelemfelhívás is; most fogalmazódik meg a költemény legfontosabb gondolata. Lényegében a negyedik sor is társul a maga körülírásos formájában az előbbi igehalmozáshoz. Még egy késleltető elem következik: a kettőspont, végül pedig a négy soron át feszített képbe belerobban a struktúra ötödik sora, a diadalmas felkiáltás. Egy kis belső parabola ez az öt sor a költeményben, némiképpen elkülönül az utolsó szerkezeti egységen belül.
A porszem-parabola a vers csúcspontja. A természeti példázat általános síkon fogalmazza meg az egyesülés előnyét. Ezzel a költő túllép a nemzeti probléma iránti érdeklődés keretén, a gondolat vonatkoztatható egy tágabb összefogásra is, amely feltétele egy világformáló fordulatnak. Az ismertetett, többségében hagyományos elképzelések az unióról megmaradtak a nemzeti keretek között, Petőfié nem. Petőfi unió-koncepciójának távlata van. Ez a távlat egyrészt az egyesült nemzet koncentrálódott erejében van, amely a Habsburgok ellen fordítható, másrészt abban, hogy általánosabb, nemcsak egy nemzetre vonatkoztatható eszme felől közelít a magyarság konkrét helyzetéhez. Az önálló nemzetté válás törekvését minden esetben az egységesítési szándék kíséri. Petőfinél azonban nemcsak erről, hanem ennél többről is szó van. Az utópista szocialista és kommunisztikus eszmék hatására átlépi a nemzeti kereteken belüli eszmélkedés határait, ekkorra már világméretekben, az emberiség sorsában kezd gondolkodni a költő. Ez a gondolkodásmód megemeli egy konkrét politikai lépésről, az unióról való elmélkedésének szintjét is.
A porszem-parabolában nyújtott lehetőség konkretizálását kéri a vers további menetében. („Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok,”) A megfogalmazott program végrehajtását sürgeti a költő, fenyegetésképpen felidézi a nemzethalál lehetőségét is.
De ha föltámad a szél, mielőtt
Eggyé olvadnánk, el-szétszór örökre
A nagy világnak minden részibe,
És soha többé meg nem leljük egymást.
Ezekben a sorokban a szél metaforizált képe fejlődik tovább, amely egyrészt az előző kép folytatása, másrészt azonban visszautal a porszem-parabolára is, sőt azt továbbfejleszti. A szél-motívum nemcsak a közeli sorokat kapcsolja egybe, hanem lényegében végigvonul az egész költeményen. Az indító természeti kép alapját adja konkrét jelentésében, a zúgó széllel küzd a szólni vágyó költő a második szerkezeti részben. Az égiháború („zivatar”) konkrét képzete társul a szél-motívumhoz, ameddig a köznapi jelentésében szerepel. A porszem-parabolában egyszerre jelentkezik a konkrét és az átvitt értelem, jelentéstartalom. Itt a fergeteg képében erősíti fel a költő, szintén konkrét és átvitt jelentésben a szél képzetét. A továbbiakban a szél csak átvitt jelentésben szerepel mint a történelem sodrása, erre a jelentésre már előbb is volt utalás (a századok viharja).
Az események romboló szele
Nem fú jelenleg, és a porszemek
Nyugton hevernek biztos helyökön;
A parabola tovább él, egyéb költői eszközöket, például Az események romboló szele metaforát magába olvasztva.
Ebben a részben a jelenidejűség dominál, ez elkülöníti az előző „fejezettől”, az adott feladatokra való koncentrálást fejezi ki. A fent idézett sorok a költő pontos történelmi látását, helyzetfelmérését bizonyítják. Ezt fontos hangsúlyoznunk Petőfinél. Az utópista szocialistákra és kommunistákra jellemző volt, hogy mindig a közeljövőben várták a nagy társadalmi változásokat. Ez abból adódott, hogy a forradalom objektív és szubjektív feltételeinek érettségét nem tudták pontosan felmérni. Petőfire is hatott a közeli változás tudata, de történelmi látását nem ferdítette el.
Iparkodjunk. A század viselős,
Születni fognak nagyszerű napok,
Élet-halálnak vészes napjai.
A közeledő átalakulás képi megformálása (A század viselős…) olyan kifejező, olyan újszerű, hogy bátran állíthatjuk, kevés írónál, költőnél fordul elő.
A porszem-parabolát konkretizálják a következő sorok: „Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen / Az eljövendő óriásokat.” Az unió célja fogalmazódik meg itt: összefogás „az eljövendő óriások” bekebelező támadásai ellen, önálló nemzeti létünk fenntartása érdekében a Habsburg-birodalommal szemben, és nem pedig valamiféle érzelmi indíttatású, túlhangsúlyozottan nemzeti, faji összetartozás megvalósítása. Tehát míg Kossuth akkoriban a pánszlávizmust tartotta fő veszélynek, Petőfi joggal a Bécs elleni erőgyűjtés jegyében támogatja az uniót.
A lezáró részben először ismét érzelmibb, személyesebb szinten az egyesülésre való felszólítást kombinálja tovább a költő. „Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást,/ Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem!” Az ismétlésekkel, a jelzőhalmozással, az egyes szám első személyű birtokos személyraggal, újra emelni kezdi az emocionális feszültséget az előző gondolati, elmélkedő jellegű sorokhoz képest. Ezt fokozza ismét magas töltésűvé a befejező, nagy ellentétre épülő kép:
Ki legelőször nyujtja ki kezét,
Azé legyen a hála s a dicsőség.
S ki elfogadni azt vonakodik?
Annak porára szálljon mindben átok,
Melyet sirunkra majd virág helyett
Ültetni fognak maradékaink,
Kiket örökre megnyomoritánk!
A forradalmárnak a jövőért, a nemzet további sorsáért, az utódokért érzett felelőssége fogalmazódik meg ezekben a sorokban. A romantikára oly nagyon jellemző végletes képek sehol nem jelentkeztek ilyen tisztán ebben a versben, mint éppen itt, a lezáró gondolatok megformálásában. Vagy hálát és dicsőséget érdemel a nemzet, mert nem mulasztotta el az alkalmat, hogy újra egységessé váljon, vagy pedig átkot kell szórni rá, mert elszalasztottá a nagy pillanatot; harmadik alternatíva nincsen. Az átokszórás motívuma a nemzetostorozó verseknek is jellemző momentuma, felvillantása a költemény végén ugyanazt a fenyegetést hívja elő, amely a nemzetostorozó verseknek sajátja. Ebben a lezáró szerkezeti egységben is három arányosan elhelyezett felkiáltás jelöli a költő indulatainak hullámzását.
Szóltunk már arról, hogy az Erdélyben c. költemény szerkezetileg egylélegzetű; ezt nemcsak az húzza alá, hogy nem versszakokra osztott, hanem egyrészt a végig lüktető jambikus verselés is, másrészt pedig az olyan átfogó motívumok alkalmazása, mint a szél és a vihar különböző kifejezései. A megformálásban, mint láttuk, a lexikai anyag gondos megválasztásán túl, a nagyobb képi struktúrák kapnak döntő szerepet. A képi struktúráknak az egymásba fonódása, a képeknek az egymásból való kibontása, a visszautalások, egyszóval a képi gazdagság jellemző a költeményre. Ez azért is érdekes, mert Petőfinél az ilyen szerkesztés nem túlságosan gyakori. Felmerül tehát a kérdés, milyen célja van ezzel a képi gazdagsággal a költőnek? Nyilvánvaló, mivel Petőfi konkrét feladatot is tár a hallgatósága elé (gondoljunk Telekiek körére, de természetesen szélesebb közönséget is kell értenünk ezen), ezért erős esztétikai hatásra is törekszik. Érdemes itt felidéznünk egy bekezdést a már említett Anonymus-cikkből. „Csaknem reggelig tisztázták e jellemző korrajzot, melyet ismét, meg ismét el kellett a társaság előtt olvasni. Ez tette meg azon nagyszerü hatást, mely az unió kérdését körünkben, minden orátiónál érthetőbben és nyomósabban kiegyenlítette, s ha elgondoljuk a helyzetet, ez nagyon is könnyen érthető.”
A vers éles aktuálpolitikai tartalma a cenzúrát is mozgósította. Szerették volna megakadályozni a költemény megjelenését, elszavalását. „Egy másik titkosrendőri jelentés viszont nem érte el célját. A spicli a költő Erdélyben című verséről számol be, »amely a leglángolóbb kifejezésekkel követeli Erdély és Magyarország unióját«, s amelyet azzal a kéréssel küldött Urházy Györgynek, hogy próbálja meg változtatás nélkül átjuttatni a cenzúrán. Ez a kémjelentés ellenére is sikerült, mert a vers megjelent az Unióban és az Összes Költeményekben is” – írja Kovács Magda a Csattogjatok, csattogjatok gondolatink szárnyai c. tanulmányában. {Petőfi tüze, 1972.)
Egy vidéki cenzúrai tilalomról számol be a kortárs, Feleki Miklós. Petőfi a debreceni színházban szerette volna elszavalni néhány versét 1846 őszén. Feleki szerint azonban, noha ezt nem engedélyezték számára, mégis kiállt a színpadra, és a következőket mondta a közönségnek: „mert az az úr – s e szónál a zártszékben ülő cenzorra mutatott – nem engedi meg, de – tevé hozzá vigasztalólag – majd eljön ennek az úrnak is a napja.” Kovács Magda véleménye szerint nem valószínű, hogy így történt volna, valami azonban mégiscsak történhetett, „mert a debreceni cenzor panasszal fordult a Központi Könyvbíráló Hivatalhoz, és jelentést tett, »Az egyesülésről« című Petőfi Sándor dolgozata s ennek irányában elkövetett illetlen viselete iránt”. A fent leírt eseményre Hatványnál is találunk adatot. (Így élt Petőfi II.) Péchy Imre közli a Reformban (1874. máj. 4.) Könyves Tóth Mihály levelét: „A cenzor nem engedte, hogy azon az estén elszavalhassa Petőfi a színpadon az Erdélyben című nagyszerű költeményét, melyben az erdélyi unió tárgyában oly égető eszméket ír.” Ez alkalommal mondta Petőfi a piarista szerzetbeli cenzornak: „Az alföldi nyájak körül sok szamarat, a magyar irodalom körül sok szamár cenzort ismertem már, s bátran mondhatom, hogy úgy az alföldi szamaraknak, mint az irodalmi szamár cenzoroknak zoológiájában a legelső prototyphon szamár a debreceni piarista cenzor.” Most már ennyi év távlatában nehéz lenne biztosan kideríteni, mely szavakat mondta a költő valójában a debreceni cenzornak, de minthogy ismerjük a költő egyéniségét, vérmérsékletét, talán nem tévedünk, ha az utóbbira szavazunk.
Éles aktuálpolitikai tartalma van a versnek, de fel kell tennünk a kérdést, jogos-e ezen az alapon szónoki beszédnek minősítenünk az Erdélyben-t, mint ahogyan tették ezt néhányan. (Császár Elemér, Hankiss János, bizonyos mértékig Horváth János is.) A magyar irodalom hosszú időn keresztül politikai tényezőként is funkcionált, sok esetben kezdeményező jelleggel. Ebből a tényből nőhetett ki az a helytelen értékelés, amely ezt szükséges rossznak tekintette a magyar és a hasonló típusú irodalmak esetében, nem pedig, mint bizonyos fokon minden művészetnek a tőle elszakíthatatlan sajátságát. Ezért az ilyen jellegű irodalmat igyekeztek a „valódi” művészettől elszakítani, és „szónoki beszédnek” minősíteni. Nyilvánvaló ezeknek a nézeteknek az apolitikussága, ebből adódóan konkrét elemzésük is leszűkített. Nem veszik észre a költeményben azt a vonulatot, amely túlmutat az unió kérdésén, a Habsburgok elleni „egységben az erő” elvét. Nem veszik észre azt a finoman megpendített gondolatot sem, amely egy még tágabb összefogásra vonatkoztatható, és amelyre a porszem-parabola elemzésekor utaltunk. Minden valóban magas művészi színvonalú (ez vonatkozik az Erdélyben c. költeményre is!), aktuális politikai kérdésekkel foglalkozó művészi alkotásnak a konkrét probléma megfogalmazásán túl (mégpedig leghaladóbb megfogalmazásán túl!) történelmi távlatokban is kell gondolkodnia, be kell tudnia kapcsolni az adott dilemmát egy szélesebb filozófiai-társadalmi-politikai gondolatkörbe ahhoz, hogy igazán százados érvényű művé válhasson.
A költeményt elemző irodalomtörténészek szinte kivétel nélkül foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy Petőfi koncepciója az unióról nacionalista-e. Horváth János és Hatvány Lajos erősen bírálják a költőnek a versből kibontakozó programját. Riedl Frigyes Petőfi-könyvéből differenciáltabb látásmód bontakozik ki: „E mellett azonban Petőfi igenis érezte, hogy a szegények és elnyomottak közt oly kötelék is van, mely a nemzetiségek határain túl is kapcsol.” Nacionalista mű-e az Erdélyben? Nacionalista lépés volt-e az 1848-as unió?
Az unió megítélésénél kétféle szempontot kell vizsgálnunk mindkét ország esetében. Erdély számára nemzeti szempontból sok problémát vetett fel az unió, egyrészt a román többség miatt. Az erdélyi fejedelemségben kb. 53%-ban románok éltek, magyarok és székelyek együttvéve a lakosság kb. 36-37%-át alkothatták. Másrészt a harmadik legerősebb nemzetiség, a szászok (9%) mindvégig igyekeztek saját nemzetiségüket megőrizni, megóvni a beolvadástól. Németnek tartották magukat, nem kívántak a magyar nemzethez tartozni, ennek már 1790-ben hangot adtak, amikor Erdély foglalkozott az unió gondolatával. A társadalmi haladás szempontjából vizsgálva is vet fel problémákat az unió, bár jóval kevesebbet. A 17–18. században az erdélyi uralkodó osztálynak nagyon is megfelelt, hogy a Habsburgok nem csatolták vissza Erdélyt Magyarországhoz. Attól féltek, hogy a visszacsatolás után Erdélyre is kiterjed az ellenreformáció és az abszolutizmus. A 16. és 17. század első felének a magyar függetlenségért harcoló Erdélye nem vethető össze a 18. századival. A 18. században a parasztfelkelések hatására az erdélyi uralkodó osztály egyre inkább megalkuszik a Habsburg-uralommal. A 19. századra a társadalmi fejlettség tekintetében sem mutat egységes képet Erdély. Egyrészt elmaradottabb: 1811–1834-ig, 23 éven keresztül nem tartottak országgyűlést Erdélyben, amikor Magyarországon már törvénybe iktatódott az örökváltság lehetősége, ott még az úrbérrendezés sem történt meg. Másrészt azonban Erdély rendelkezett olyan privilégiumokkal, amilyenekkel Magyarország nem. Az erdélyi szász városok iparosodottabbak és polgárosultabbak voltak a magyarországi városoknál. A szászok a társadalmi haladás szempontjából is féltették kiváltságaikat az egyesüléstől. A 19. században azonban mindkét ország szenvedett a Habsburg-elnyomástól, az erősödő abszolutizmustól. Magyarországon a reformkorban a nemesi ellenzék erősebb volt, mint Erdélyben. Nem véletlenül látta Wesselényi, hogy általános programját csak az egyesülés útján tudja megvalósítani. A társadalmi fejlődés tekintetében az unió haladást jelentett Erdély számára 1830 körül, de még 1848-ban is. Ezt érezték az erdélyi társadalmi fejlődést óhajtó, és így az uniót támogató, sőt politikailag kidolgozó főurak is. Wesselényi Miklós, Teleki Sándor és Domokos. Akkor is igaz ez, ha koncepciójukban a magyar polgári nacionalizmus is szerepet játszott. (Lásd Trócsányi idézett könyvét!) Petőfi magas művészi szinten megfogalmazott koncepciójában a hangsúly nem az uralkodó nemzet egyesítésén van a nemzetiségekkel szemben, sőt ez a gondolat fel sem merül itt, az Erdélyben nem nacionalista műalkotás. Petőfi azért akarja az uniót, mert ezzel megteremtődne az egységfront a Habsburgokkal szemben, a nemzet függetlenségéért való harc távlata áll az erőegyesítés igénye mögött. A nemzeti függetlenség kérdése szoros kapcsolatban van a társadalmi haladás kérdéseivel.
Révai József jegyzeteiben, amelyeket Horváth János Petőfi-monográfiájához készített, ezt a megjegyzést fűzi az Erdélyben c. költeményhez: „Vigyázni, nehogy Petőfit kihasználják ma más célokra. (Az akusztika!)” A jegyzetek 1946-ban készültek. (Irodalomtörténet, 1973/1.)
Végezetül utalnék a költő Két ország ölelkezése című versére, amelyet 1848 júniusában írt. Ebben a költeményben Petőfi szenvedélyesen üdvözli a megvalósult uniót. A mű nem éri el az Erdélyben esztétikai érettségét, de ismét világosan megfogalmazódik benne, hogy a költő az összefogást a hamarosan bekövetkező történelmi viharok szempontjából tartja elsősorban fontosnak. Kifejezést ad annak az aggályának is, hogy az egyesülés kissé megkésett.
Jöhetsz, most már jöhetsz, vihar,
Nem rettegjük már haragod,
Két ország eggyé olvadott,
Kétélü kard lett a magyar,
Mely jobbra is vág, balra is vág,
És jobbra-balra majd érzik csapását!
(In: Petőfi állomásai. Versek és elemzések. Szerkesztette: PÁNDI Pál. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976. 275—300.)
Jegyzetek
[2] ANONYMUS: Hogyan született Petőfi „Erdélyben” című költeménye?, Erdély, 1871. szept. 28.
[3] Ezt a tévedést átveszi: a Pesti Napló, 1871. okt. 3 ; a Pesti Hirlap, 1879. okt. 1; a Magyar Polgár, 1879. okt. 2. Kolozsvárt; – ez utóbbi a Magyar Lapokra hivatkozik, de lényegében véve mindegy, mert a híradások többé-kevésbé megegyeznek, sőt egész bekezdéseket vesznek át egymástól.
[4] Egyetértés, 1880. jan. 7.
[5] JÓKAI Mór: Megtörtént regék. 1897.
[7] HATVANY Lajos: Így élt Petőfi.
[8] PETŐFI Sándor: Összes Művei. Első kritikai kiadás. VII. kötet. 39. old.
Illusztráció: Költő Koltón
Ezek is érdekelhetik!
Nagy Balázs: „Megindulva a nagyvilágba, / mifele is lépked az árva?” →
Papp Ágnes Klára: „Ilyen utakon ismertem meg a táj lelkét, amely az enyém is” →
Bertha Zoltán: „Megbünhödte már e nép”. →
