Kiss Zsuzsánna: Sir Philip Sidney: Astrophil és Stella
(Részletek a Napkút Kiadóban készülő kötetből)
„Égető” szonettek (1.)
8.
Erósz hazulról, Göröghonból menekült,
—Hol fáradása – vad török kemény szívét
—Bevenni éles nyíl hegyével – célt nem ért;
Honunk szelíd békéjén láza csendesült.
De észak ölelésébe zord tél vegyült,
—Fagyos húrú íjjal küszködve néze szét,
—Hol űzze könnyedén s hévvel művészetét.
Stellám derűt sugárzó arcán jól megült,
—Ki tündökölt, akár a hajnalpír havon,
A reszkető fiút becsapta: elhivé,
Hogy ennyi báj természet-adta szép vagyon.
De Stella, szép hidegség, tovább kergeté
—Szívembe, hol parázsból lángot csalt elő,
—Tüzet fogott a szárnya, el nem szállhat ő.
8. szonett
A szonett központi figurája a gyermek szerelemisten. Az ő „menekvését” ábrázolja a szonett, mely egyben azt is elbeszéli, hogyan találkozott Kupidó Stellával és a költővel.
1.sor: Erósz hazulról, Göröghonból menekült: Kupidó, a gyermek szerelemisten, (Cupido, Kupidó, Ámor) a leggyakrabban emlegetett mitológiai személy e szonettciklusban. Sidney hol a „Cupid” alakot, hol a szerelem szót használja (gyakran nagybetűzve) a pajkos és felelőtlenül sebző gyermekisten megidézésére. Egyedül Stella szerepel még majdnem ugyanennyire sokat a ciklus folyamán. Erósz a görög mitológia, ekként Görögország szülöttje; Homérosznál még nem jelenik meg, Hésziodosz műveiben már ott találjuk. Görögország tulajdonképpen három földrész határán terült el, a hódító török birodalom része Sidney korában. Ciprus, ahol a mítosz szerint Aphrodité (Vénusz) kikelt a habokból, 1573-ban került török kézre, addig Velence védelme alatt állt; erre utalás lesz a 30. szonettben is. Vénusz fia, Ámor menekül a kegyetlen török iga elől.
Az Astrophil és Stella nyolcadik szonettjét érdemes összehasonlítani Balassi Bálint Negyvenkettődik versével, amelyben Balassi szerelmének, Júliának (Losonczi Annának) és a „fáradsága után nyugodni” akaró Kupidónak véletlen találkozását jeleníti meg. A költemény alcíme Júliát Kupidóval kapcsolja össze. Balassi Kupidója a versben anyját, Vénuszt keresve eltéved, és oly kimerült, hogy véletlenül a szépséges Júlia ölébe hajtja fejét. Júlia pedig a bujaságot gerjesztő gyermekistent haragosan összeszidja és elkergeti, nehogy elrútuljon tőle. A szépségnek mint erénynek és a természetes szépségnek mint kísértésnek fanyar humorral szembeállított kettősét láthatjuk felvillanni mind Balassinál, mint Sidney-nél is. Mindkét költemény az ijedten reszkető gyermek menekülését jeleníti meg. Sidney Stellája is hideg és szépséges, az ő Ámorja egyenest az Astrophil (a ciklus e korai pontján még meg sem nevezett lírai én) szívébe menekül. Balassi, aki a szonettnél lazább és hosszabb versformát alakít ki magának, és énekelt dal ritmusára komponál, Júliát és Kupidót meg is szólaltatja. Júlia mérgesen bemutatkozik, az ő kegyes szépsége hatalmat ad, de haragvó arca mindenkit elveszejt. Balassi Kupidóját, akárcsak Ámort a Sidney-versben, megtéveszti a rendkívüli szépség: „tetszél szemeimnek lenni szülémnek”. Bocsánatot kér, s „mintha egy kígyóra szegény hágott volna”, úgy megfutamodik. Sidney szonettjének csattanójában a lírai hős szíve úgy jelenik meg, mint a szárnyaszegett istengyermek végső menedékhelye. Balassi szerelmes versciklusa későbbi részében a szerelemtől szabadulást ünnepli, hogy azután újból a rabságot válassza.
Balassi Bálint: Negyvenkettődik
Inventio poetica: Azt írja meg, mint veszett öszve Julia Cupidóval
Fáradsága után nyugodni akarván, Cupido fejét hajtá
Julia ölében, kit hogy vőn eszében kegyes, haragvék rajta,
S nagy haraggal ottan kis Cupidót onnan öléből kitaszítá,
S monda: Bujasággal, gerjedő lángoddal ne rútíts meg ölemet!
Cupido meg így szól: De te mit haragszol? Mire űzsz el engemet?
Felele Julia: Te hitván marcona, nem tudod-é nevemet?
Én vagyok Julia, én szemem hatalma mindennek szívével bír,
Én megbódogítok, kit jó szemmel látok; kit gonosszal: hal, vész, sír;
Én szerelmem ellen ez világon sincsen orvosság és hasznos ír!
Cupido tekinté, s mihent megesmeré, azonnal megfélemlék,
Mintha egy kígyóra szegény hágott volna, riada, elfutamék,
Futtában csak monda: Megbocsáss, Julia, nem akartommal véték!
Szép Venus anyámnak téged alítálak, bíztomban csak úgy menék
Te áldott öledben, mint anyám ölében, hogy fejem ott nyugodnék;
Tetszél szemeimnek lenni szép szülémnek, vétkem csak abból esék.
9.
Erény királynő udvara Stella arca,
—Mondják, Természet dísze gazdagon,
—Szűz alabástrom a homlokzaton,
Aranyba vont fenség a kupola.
Ha nyílik olykor kegyesen ajtaja,
—Bíbor rubin ragyog a gyöngysoron,
—Tornáca dús („orcának” mondhatom),
Piros fehérrel egymásba fonva.
—Az ablakpár, hol ez égi vendég
Lenéz a földre és nem találja,
Mi drága fényén túltesz: tűzkőfény,
Megérint s nem érint, eltalálja,
—Mit Ámor a Szépség ércéből kivon,
—Megérint és jaj, szalmát lángba fon.
9. szonett
„Királynő”-szonett, az erényes szépség különleges allegóriája, fenséges és játékos egyszerre, ugyanakkor manierista, már-már groteszk befejezésű szonett. Az Erény királynő udvaraként bemutatott Stella az első rész metaforái alapján is kissé nyugtalanítóan statikus, de a szonett második felében megkövül és tűzzel fenyeget (lásd a kötet fordítói előszavát). A szonett második felének szójátéka alapján ez a „gyújtós”-szonett.
11–14. sorok: tűzkőfény, / Megérint s nem érint, eltalálja, / Mit Ámor a Szépség ércéből kivon, / Megérint és jaj, szalmát lángba fon.
A szonett a „touch” szónak és összetételeinek metaforikus jelentéskörére épül. A korabeli spanyol költészetben is létezett ilyesfajta szójáték az érinteni: „tocar” ige jelentése körül. Stella szeme olyan, mint a próbakő, vagyis az a fekete márvány finomságú anyag, amelyet aranytartalmú kövek értékének megállapítására használtak. A vers végén az utolsó „touch”, a főnév „gyújtós” jelentésével fordul elő, Astrophil szerelemre lobbantásának metaforájaként. A fordító a „próbakő” analógiájára a „tűzkő” fogalmát kapcsolta be a képsorba.
22.
Felért a mennybolt csúcsára a nap,
—Elhagyta már az Ikrek arany házát:
—Nem födte felhő, se fátyol arcát,
Csak áradón vonult a tűzpatak,
Mikor pár bájos hölgy eskü alatt
—A nap dühével vívni lóra szállt,
—De mind ernyővel fedezte magát,
Ne bántsanak gyönge bőrt vad nyilak.
Födetlen arccal csak Stella haladt,
—Hogy mint a nap ragyogjon színarany,
—Vagy ossza lénye kincsét gondtalan;
Kiszáradt ám a búvó szép csapat,
—Óvatlan a legszebb ép maradt. Oka?
—Mást égetett a nap, őt csókolta.
22. szonett
Az első „lovas” szonett, itt Stella és hölgytársai lovaglását ábrázolja, valószínűleg a királynő országjárása alkalmával.
1–2.sorok: the sun […] / Progressing then from fair twins’ golden place – a nap, / Elhagyta már az Ikrek arany házát: A Nap az Ikrek csillagövi jegyet haladta túl; ez június végi vagy júliusi időre utal. Ugyanakkor, a nap és a csillagállás (kettő az egyben) a szerelmi költészet örök közhelye és hagyományaként utalás Stellára. A nap nyári haladtának képe pedig szó szerint I. Erzsébet „summer progresses” néven elhíresült, egész udvartartását utaztató nyári országjárásait és kastélylátogatásait villantja fel (Bristol, Wanstead, Worcester, Kenilworth, Woodstsock, Oxford, stb.). A szonett 5. sorában láthatjuk, hogy a hölgyeket „hard”: kemény eskü kötelezi lóra szállni a legnagyobb nyári melegben.
76.
Jön, és sugárzó szép szemének párja rám
—Ragyog, ki nélkülük hevertem leverten
—Jeges bú éjjelén, de most napom serken,
Az egy örömsugár, az egy szívbéli láng.
Jön fénnyel és meleggel, mint Éosz hajdanán
—Szelíd erővel, hogy gyönyörködik lelkem
—A rózsaujjú hajnalban, mely nem perzsel,
Szelíden enyhet ád dermedt éj jajszaván.
—De lám, míg szólok, delelőre ér napom,
Két szeme izzik, lángol, mint az égszekér,
Sikoltok: „égek!”, szemem káprázik vakon,
Se szél, se árnyék nem hűsít, erőm csekély,
—Kifúlva nézek, lábam görcs, fejem kába,
—Imádkozom: napom, szelíden dőlj ágyba.
76. szonett
Tizenkét szótagos sorokban írt szonett. A közeledő Stella és a kelő nap párhuzamba állítására épített, káprázatosan fényes szonett. A mitológiai háttér a kelő napot delelőre juttatja, ezzel párhuzamosan a költő izgalma tetőfokára hág. A napszekér elhaladtával párhuzamba állítva Stella szelíd ágyba dőléséért, azaz szerelme beteljesüléséért imádkozik az ékesszóló költő, a férfi. A lendületes és érzelmileg telített képsorok hordoznak egy szemernyi iróniát is, mind Stella, mind a lírai én szerepeltetését és magatartását illetően. A második részben Stella túlnő az emberi méreteken, vagyis a nap-metaforánál maradva, a delelő nap már nem enyhén cirógat, hanem perzselve éget. A felnövesztett napszekér-kép bemutatása után még jobban „csattan” a verszárlatban megfogalmazott, szelíden lenyugvó napot kérő „imádság”.
3.sor: Benighted in cold woe – Jeges bú éjjelén: Az első Kvartóban: „Bathed in cold woe”. A Duncan-Jones által (és így kötetünkben is) átvett változat szójátékot is tartalmaz, hiszen az „éj” és a „lovag” angol kiejtése ugyanaz, bár az írásképe különbözik. A „hideg bánat lovagját” nem, de az ünnepélyességet talán sikerült a képbe „belezsúfolni” a fordítónak.
5–6. sorok: Jön fénnyel és meleggel, mint Éosz hajdanán / Szelíd erővel: Éosz a hajnal istennője, a római mitológiában Auróra a neve – Sidney e néven említi. Hüperión titán és Theia titanisz gyermeke, Uranosz és Gaia unokája, testvérei Héliosz napisten és Szeléné holdistennő. Rózsás ujjai közt a nap aranykapuját nyitó kulcsokat tartja, minden reggel ő engedi ki Héliosz fogatát. Szerelmi viszonyt folytat Árésszel, amiért Aphrodité azzal a büntetéssel sújtja, hogy azután halandókba legyen szerelmes. Asztraiosztól négy gyermeke születik: Boreász, Eurosz, Zephürosz és Nútosz, a négy égtáj szelei. Tithónosz thébai királyfitól születik Memnón nevű fia, aki Priamosz eleste után a trójai sereg vezére lesz, hősiesen vív, de végül Antilokhosz és Akhilleusz kezétől elesik. Szeretett, holt fiát Éosz Hüpnosz segítségével eljuttatja a Boldogok szigetére, de gyásza orvosolhatatlan marad, ezért minden reggel könnyeit hullatja – a harmatot.
Éjszakai szonettek
31.
Oh Hold, be búsan járod az eget,
—Be halkan, és arcod mily halovány!
—Mi lelt, az a serény íjász talán
A mennyben is nyilat szór éleset?
Ha rég szerelmes szemmel ítélhetek
—Szerelmi ügyről, szerelmes vagy ám;
—Elárul arcod; bájod bágyadtán
A sorsod érzem, éppúgy szenvedek.
—Barátom, ó mondd, ott fenn nálatok
A hű szerelmet esztelennek vélik?
Ki szép, az ott is felfuvalkodott?
Szeretve lenni, fenn is azt remélik,
—De azt, ki hű, azt ott is megvetik?
—A hálátlanság, az erény nekik?
31. szonett
Hold-szonett, mélabús, melankolikus, az érzelmileg telített téma ellenére józan és feszes. A modern elmagányosodást és elidegenedést is meghallhatjuk ma e több mint négyszázötven éves vers soraiban. Két boldogtalan idegen „személy” beszélget egymással, teljes bizalommal osztoznak egymás fájdalmában, miközben minden más a világból jelentőségét veszti.
A Hold örök és kifogyhatatlan jelentésű tartozéka a mindenkori szerelmi költészetnek. Sidney „sad steps” kifejezését címmé léptette elő Philip Larkin egy 1968-ban alkotott hasonló, bár hűvösebb hevületű Hold-versében.
Sidney Hold-szonettje Szabó Lőrinc remek fordításában az egyik első magyarra átültetett Sidney-versnek számít. Szabó Lőrinccel egyezően én is felkiáltójelet tettem az első sor végére. Ugyanitt, a Szabó Lőrinc által használt „hágod az eget” kifejezés helyett a „járod az eget” variánst választottam. Ugyanarra a megoldásra jutottam az utolsó sort illetően, csak a hátravetett értelmező jelző után én kitettem a vesszőt. Az oktáva második részét Szabó Lőrinc így fordította:
„Ha szerelmes szem bírája lehet
a szerelemnek, hát ez betegít;
szemedből látom; lankadt bájaid
tükrében saját bánatom remeg.”
89.
Most hogy hiányzik, a gyötrelmes éj
—Mord árnyain csak bujdokol a nap;
—Ha Stella nincs, nem virrad rám a nap,
A földem elhagyja, rám hull az éj;
Hosszú a nap s reménye hosszú éj,
—Kietlen éj eseng: jöhetne nap;
—Lankaszt a gond, mit önt s darál a nap,
Lidérceit vetíti néma éj,
Törődve tűröm, elcsigáz nap, éj,
—Az éjjelem se zordabb, mint a nap,
Napom se hangosabb, mint néma éj;
—Silányul összeolvad éj s a nap,
Hogy életem sötét, vak téli éj,
—De lángra gyújt az izzó nyári nap.
89. szonett
Újabb éj-szonett, egyben mesteri szonett a hiányról. A hiány itt nemcsak a vers kép- és érzelemvilágának a beszűkülését eredményezi, hanem a rímképlet „sorvadását” is. Stella hiányát Sidney a nap képével „égeti bele” olvasójába, Astrophil vágyakozását pedig az álmatlan éj képe hordozza. A hiányérzet a költői én teljes idejét kitölti, így a hiány voltaképpen az egyetlen dimenzió, amelyben Astrophil együtt lehet Stellájával. Ez a rögeszmésen csak a hiányra koncentráló szonett az egyik legbravúrosabb darabja a ciklusnak, összesen két rímpárral: az „éj” és a „nap”, e két egymással „feleselő” fogalom áll rímhelyzetben. Több variációval kísérleteztem, miután sikerült ugyanezt az egy pár rímet ragtalan formában a sorvégekre helyeznem; előzőleg volt olyan variánsom, amely hűen visszaadta a birtokos személyragos „napom–éjem” alakokat, de akkor a „nap-éj” szavak nem maradtak volna rímhelyzetben.
98.
Oh ágy, gyönyörre megnyugvást hozol,
—De benned lel sok eszmém harcteret,
—Hűs réteden balsorsom foltot ejt,
Sóhajtozom, s szelíd partod omol!
Lágy selymed oly sok édes álmot szór
—Szememre, ám Erósz rabságba vet
—(Sarkall a vágy, szoros gyeplőn vezet
A gond), dobál s rángatva ostromol,
—Míg néma éj zordsötét szörnyei
—Jönnek a gyász zord arcát festeni,
Időnek ólma ráncot ráncba ver.
—S mikor Phoibosz Éosszal táncba fog,
—Vaksin hunyorgok: féregre ragyog
A napja – az enyém mért nem jön el?!
98. szonett
Minden bánata és melankóliája ellenére érzelmileg az egyik legtelítettebb szonett, amelyben a mitológia leheletfinom rétegét harsányan szinte átszúrja a csattanó groteszk féreg-párhuzama; ámulatba ejtő az önemésztő fájdalomra és önmagára reflektál szellem öniróniája.
12.sor: S mikor Phoibosz Éosszal táncba fog: Éosz a hajnal istennője, a római mitológiában Auróra a neve. Hüperión titán és Theia titanisz gyermeke, Uranosz és Gaia unokája, testvérei Héliosz napisten és Szeléné holdistennő. Rózsás ujjai közt a nap aranykapuját nyitó kulcsokat tartja, minden reggel ő engedi ki Héliosz fogatát. Szerelmi viszonyt folytat Arésszel, amiért a Hephaisztosz hűtelen, amúgy is csapodár Aphrodité azzal a büntetéssel sújtja, hogy azután halandókba legyen szerelmes. Asztraiosztól négy gyermeke születik: Boreász, Eurosz, Zephürosz és Nútosz, a négy égtáj szelei. Tithónosz thébai királyfitól születik Memnón nevű fia, aki Priamosz király eleste után a trójai sereg vezére lesz, hősiesen vív, de végül Antilokhosz és Akhilleusz kezétől elesik. Szeretett, holt fiát Éosz a Boldogok szigetére juttatja Hüpnosz segítségével, de gyásza orvosolhatatlan marad, minden reggel könnyeit hullatja, a harmatot.
99.
Ha múló éj minden halandót rábeszél,
—Szunnyadjon alkotott s teremtett fény,
—Míg a szem célveszett nyílkészletén
Az álom fegyvertára vígan él;
Zárját kitárva elmém ekkor remél,
—Mereng a gyász s a kéj seregletén,
—Felissza mind, mit kósza erdején
A belső éjnek összhangra cserél.
—De míg madár zeng s az édes harmat,
Mi reggelt hív, s a rózsaujjú ég
Örömvirágért küld minden ifjat,
Szemem borítja akkor héjfedél,
—A zsarnok gazdaész, szégyell ily fényt
—Fogadni, mert elméje ily sötét.
99. szonett
Összegző szonett a bánatról és a hiányérzetről.
1. sor: far spent night – múló éj: bibliai utalás Pál leveléből a Rómabeliekhez (Róm. 13:12). Károlinál ez a rész a Bibliában így hangzik: „Az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgett; vessük el azért a sötétségnek cselekedeteit, és öltözzük fel a világosság fegyvereit.”
„Boldogság”-szonettek
69.
Öröm, nem ér fel hozzád pór dalom;
—Oh, üdv, találsz nálam dicsőbb helyet;
—Irigység, szúrd ki szemed, észre ne vedd,
Gyönyörnek óceánján ring hajóm!
Ki minden álcán túl láttad bajom,
—Barátom, jer, meséljem el neked;
—Nyomorgató telem fölengedett,*
Virul virágfakasztó évszakom!
—Mert Stella hittől fényes szót beszél,
Rám bízza szívének királyságát,
Hogy én, oh, én mondhassam, ő enyém!
S ha szűkre szabja is az üdv honát,
—Amíg erénynek útját követem,
—Korona nincs, de esküm leteszem.
69. szonett
A sodró öröm szonettje, a boldogság közeli reménye artikulálatlan hangokat csal elő a költőből. Ugyanakkor, az örömmámor alatt egy józan, számító férfiú arcát is megpillanthatjuk, aki esküdözik mindenre, csakhogy valami konkrét kegyet kicsaljon kedvesétől. A királykoronázás motívuma és a szertartással való alkudozás ötlete teszi a csattanót oly különlegessé.
7. sor: Gone is the winter of my misery – Nyomorgató telem fölengedett: Shakespeare a III. Richárd első két sorában talán éppen e szonett hetedik sorát visszhangozza, így: „Now is the winter of our discontent / Made glorious summer by this son of York”; Vas István fordításában: „York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át.” (1.1.)
8. sor: I, I, O I may say, that she is mine – Hogy én, oh, én mondhassam, ő enyém!: Az eredeti verssor írásképe is felszabadultságra, féktelenségre vall.
A 69. szonett Weöres Sándor pompás fordításában is élvezhető. Weöres a szonett második felét így fordítja:
„Mert Stella, szókkal, bennük hit s erény,
szivében nékem uralmat adott,
én, én, elmondhatom, hogy ő enyém.
Bár tartózkodón ajándékozott:
csak tisztességé a gyönyör-hon és
nem koronázás: egyesség-kötés.”
70.
Neheztel múzsám égi üdvömért,
Ha bús rímekhez láncolom tovább,
Sok könnyem nyelte, most öröm serlegét
Reméli – én töltöm Zeusz borát.
—Szonett, inasnak ennyi kín elég!
A szoprán száll, a basszus mélybe ránt,
A gyász szerelmen téli öltözék;
Erósz kacag, de sír is egyaránt.
—Jöjj hát, múzsám, mutasd a vágy delét
Menny húrjain, tollam, írd mámor víg
Sorát, fehér lapon lesz éjsötét…
Nyughass, mohó múzsa, s megállj, toll, csitt
—A kedvemért! Kezet rá, nincs vita,
—Bölcs csend a boldogsághoz muzsika.
70. szonett
Lendületes, pergő ritmusú, szárnyaló boldogság-szonett. A jól elhelyezett mitológiai motívumot úgy átitatják a felszabadult érzelmek, hogy szinte el is tűnik az. Zeusz és a pohárnoknak megtett ifjú alakja halvány önarcképéül szolgál a költőnek, a végre előléptetett Sidney-nek. És a szonett szintjén, ahogyan Ganümédész nektárral kínálja Zeuszt, úgy Astrophil mennyei kegyet remél Stella ígéretéből. A szonettbéli „történés” valós alapjául megemlíthető az a tény, hogy Sidney 1576-tól Erzsébet királynő udvari pohárnoka lett. Édesapjától örökölte e tisztséget, és mivel sokáig nem kapott sem más hivatalt, sem rangot, ez a tisztség adott végre egy kis lendületet Sidney-nek, akinek az élete aztán lassan kezdett kibillenni a megrekedtségből.
A szonett párbeszéd a Múzsával; előbb inkább elbeszélés a közönségnek, azután átlendül párbeszédbe, de csak azért, hogy mire a csattanóhoz érünk, a költő a hallgatást ajánlja fel múzsájának, hiszen a szerelmi boldogság legjobb kísérője a valóságban a csend, a versben pedig a sejtetés. A csattanó a nekilódult szenvedély minden mást kizáró egyeduralmát hívja, legalábbis sejteti. Visszatérve a szonett második részére, újabb remek kis ars poetica-szerű reflexiót olvashatunk a versírásról, de egyben az élet összetettségéról is, a magas és a mély összetartozásáról.
Az oktáván túl jól láthatjuk, hogy a petrarcai sablonoknak nevezett minták és a mitológiai motívumok egyre jobban beleolvadnak egy sajátos stílus motívumrendszerébe. Költészet, az írás anyaga (fekete tinta, fehér papírlap) és szellemi jellege, hangszeres és a capella zene, a lélek tele és nyara, istenek és szolgák, perzselő vágy, indulat, fiatalság: mindezek önfeledt sugárzása hatja át ezt a szonettet.
81.
Oh csók, te bíbor ékszert adsz nekem,
Rubint vagy újra lelt menny gyümölcsét,
Üdvöt lehellsz szívembe édesen,
Néma ajakra írsz bölcsebb leckét;
—Oh csók, te még a lelkünk is kötnéd
Szeretni láncba, termő műhelyen;
Írnám varázsod minden részletét,
Egész világ örüljön szívemen!
—De Stella tiltja, elpirul, érvel,
—Nagyobb dicsőségre tör erénnyel;
De szívem ég, hallgatni nem tudok.
—Legyek nyugodt, szeretnéd, életem?
—Lenyűgöz a vágy s elvesztem eszem:
Csókold a számat még, még, s hallgatok.
81. szonett
A csók-szonettek utolsó, összegző darabja. Eltűnik a mitikus keret, a versírás melléktémaként megmarad. Sürgető izgalom süt át a sorokon. Ezt a szonettet N. Kiss Zsuzsa lendületesen szép fordításában is olvashatjuk. Sokáig nekem is a „lakatot” megoldásra végződött munkám, mint őnála is láthattam az utolsó sorvéget. Álljon itt az N. Kiss Zsuzsa fordításának második fele:
„De Ő pirulva tiltja: ha lehet,
szerez emelkedettebb hírnevet;
míg szívem ég, mégsem hallgathatok.
Mikor, életem, csendre intenél,
őrülttel győzködsz, s szavad mit sem ér:
csókkal tegyen szád számra lakatot.”
„Geo-politikai” szonettek
29.
Mint gyenge főurak erős király
—Alatt, hogy óvják szabadságukat,
—Feladni készek minden partjukat,
Ha háborúját vívja a király:
Úgy óvja szívét Stella, harcba száll
—A győztes Ámorért, kínál utat,
—Harctéren és front mögött támogat
Minden csatát, megél s nem gyötri vágy.
Így szíve mentve, ám szeme nyilat
—Vet Ámor íjára, ajka harcra hí,
—Két keble harci sátra, lábai
Győzelmi társzekér, húsa kenyér,
A bőre pajzs; s mert üdvöm arra hajt
A partra hozzá, rabja lettem én.
29. szonett
Ez a szonett látszólag teljességgel petrarcai motívumokból építkezik. Az udvarló versek metaforái szerint, Stella szíve megtartásával egész testét átengedi Kupidónak, hogy ott a féktelen szerelemisten hadat viseljen. Mivel élete központja, a szíve szabad Ámor hatalmától, Stella tartózkodását nem töri meg Astrophil könyörgése. Astrophil Ámor rabja, mert Stella testi szépsége ejtette hatalmába. Csakhogy a szonett második felében Stella ábrázolása megváltozik, Sidney felnagyítja és eltorzítja a női szépségideálként bemutatott portrét.
Amint a 9. szonettben is teszi, a költő perspektívát vált, és Stellát mint a szerelemisten ténykedéseit szolgáló hatalmas (méretei szerint már nem is emberhez hasonlító) gépezet formájában jeleníti meg. A groteszk, anamorfózisnak nevezett torzított ábrázolást Sidney nem láthatta Petrarcánál. Talán Giuseppe Arcimbaldi vagy ifjabb Hans Holbein egyes festményeiből ihletődhetett ezen a téren.
A költő nem a petrarcai szonettől „elvárható” módon ír szerelméről ebben a szonettben, hiszen úgy meghökkenti olvasóját, mint majd Sidney után Shakespeare fogja tenni több szonettjében (a leghíresebb példa erre a CXXX. szonett). Sidney 29. szonettjében tehát Stellát kétszeresen ellentmondásos helyzetben ábrázolja. Az első részben olyan főurakhoz hasonlítja, akik hűbéruruk kényes területi követeléseinek kell eleget tenniük, miközben a maguk függetlenségét akarják megőrizni. A második részben látszólag az udvarló szonett bevett „szépségkatalógus”-módszerével, címertani leírások mintájára „leltározza” Stella hét testrészét, miközben felnagyítja, ezáltal torznak és embertelennek mutatja az imádott hölgyet. A csattanó végül összemossa Stella kétféle „látványát”. Sidney a lírai ént is öniróniával ábrázolja a megalkuvásra kényszerülő hűbérurak hasonlatával. A költő hőse is alkuba bocsátja a maga „felségterületét” Kupidónak, de mégis rabja lesz a szerelemnek. A fordulatos szonett rímképlete is egyedi, a torzulásos ábrázoláshoz igazodik: abba abba cddece. Vö. a kötet fordítói előszavával.
Ehhez hasonlóan humoros csattanóra hegyzett szépségkatalógust találunk majd Shakespeare Vízkeresztjében, amikor Viola Cesarionak álcázva Orsino dicshimnuszát zengi el Oliviának (1.5.).
30.
Netán az oszmán újhold már szarvát
—Dagasztaná keresztény partokon?*
—A lengyelek királya mily jogon
Hevíti, gyújtja lángra hűs Moszkvát?*
Egyeznek-é a három franciák,*
—Amint a dajcs Diétán szónokol?*
—A jó flamand, mert veszve bujdokol,
Reméli hűs Narancsfa oltalmát?*
—Imádja Ulster zabla aranyát,
Mivel betörte jó apám az írt?*
Elönti káosz skótok udvarát?*
Buzogva bölcselők faggatnak így.
—A jó modor köt, válaszolgatok,
—De nem tudom, miképp: rád gondolok.
30. szonett
A szerelmi ábrándjait szövögető diplomata frappáns önleleplezése. Ebben a szonettben hét égető politikai, illetve nemzetközi diplomáciai kérdésfeltevés található.
1–2. az oszmán újhold […] keresztény partokon: A törökök 1582 elején Spanyolország ellen készültek hadjáratra, de már jóval korábban sejteni lehetett a készülő eseményeket. A török kérdés fejleményeiről Sidney Hubert Languettől értesült, aki mint annyi más politikai összefüggésről is rendszeresen beszámolt Sidney-nek. (1. kérdés)
3–4. A lengyelek királya […] / Hevíti […] hűs Moszkvát: 1579 és 1582 között Báthory István, magyar fejedelem és Lengyelország királya, a lengyel rendek kérését teljesítve három sikeres hadjáratot indított (saját haderegével, mivel a lengyelek késlekedtek hadsereget adni királyuknak) Oroszország ellen, hogy visszaszerezze a lengyelek elvett területeit (Litvániát és Livóniát). Egyik hadjárata közben a pestis miatt visszavonult, majd később Novgorodot sikerült bevennie. 1582 nyarán Báthory békét kötött az oroszokkal, akik a katolikus hitre való áttérés és a törökök elleni harcban való segítségadás ígéretével kecsegtették. Erről a békekötésről talán még nem értesülhetett Sidney, vagy azelőtt íródott ez a szonett. (2. kérdés)
5. Egyeznek-é a három franciák: Franciaország belháborúja, az ún. három Henrik háborúja részben vallási, részben hatalmi harc volt, a katolikusok, a hugenották és Navarrai Henrik hívei (a mérsékeltek) között dúlt. (3. kérdés)
6. a dajcs Diétán szónokol: A Dutch a versben a Deutsch elírásaként szerepel, a németekre vonatkozik. A német-római császárság augsburgi diétája 1582 nyarán igen fontos megállapodásokhoz vezetett, a török elleni összefogást szorgalmazta, és elfogadta Luther követőinek szabad vallásgyakorlását. (4. kérdés)
7–8. A jó flamand […] / Reméli hűs Narancsfa oltalmát: A spanyolok számos németalföldi várost elpusztítottak 1581 és 1582 között. A hollandok csupán Orániai Vilmos segítségében reménykedhettek. Sidney jól ismerte Orániai Vilmost, baráti viszonyban állt vele. (5. kérdés)
9–10. Imádja Ulster zabla aranyát, / Mivel betörte jó apám az írt: Sidney édesapja Írország kormányzóhelyettese volt, és a mészárló megtorlás helyett a leigázás közvetettebb módjait próbálta megvalósítani. 1576–78 között Írország területi-közigazgatási átrendezését, illetve az arisztokrácia megadóztatását kísérelte meg. (6. kérdés)
11. Elönti káosz skótok udvarát: Az 1581-es skót politikai zűrzavar szintén történelmi tény volt; ez a belvillongás vezetett később, 1582. augusztus 22-én Ruthven ostromához. Az Astrophil és Stella Jakab-kori kiadásaiban azonban a kiadók a skótok iránti „tapintatból” a „weltering” kifejezést „no weltering”-re írták át. (7. kérdés)
Illusztráció: ~Astrophil and Stella
Ezek is érdekelhetik!
Uladzimir Nyakljajeu: SZARHÁZI →
Kis dalok a szerelemről →
Pascal Mérigeau: Mikor Angèle egyedül volt, Roger Jouet: A gyűjtő →
