Hoppál-Kovács Edit: Titkos kis világunk
(részlet a készülő Largo Camino című novellaregényből)
Dimával telefonszámot cserélünk, megöleljük egymást. Késve érkeztünk a Keletibe, rohan a csatlakozáshoz, Beregsurány négy óra busszal. Andris üzent, mégis Lilu jön értem. Bodzás limonádét kortyolok, rágcsálom az apró jégdarabokat. Örülök, hogy ezt a keményfedelű bőröndöt választottam, nem először szolgál kispadként összekuszálódott életemben. Néhány méterre tőlem taxisok dohányoznak csapatba verődve, keseregnek, káromkodnak, ízekre szedik a ’rendszert’.
Idilli lehetne a pillanat, a megérkezés öröme, a valóság megnyugtató hétköznapisága, ha nem apám temetésére igyekeznék éppen. Kicsit enyhül a hőség, nagyjából félórája bámulom a megfáradt arcokat, mire meglátom Lilut. Hatalmas karcsapásokkal integet a Thököly túloldaláról, szalad felém, meg sem várja, amíg zöldre vált a lámpa, szinte fáj az ölelése.
– Te részeg vagy?! – csattan felém a kérdés, ő egészen közel hajol, szimatol.
– Nem hinném – nézegetem a tornacipőm orrát. – Oké, a vonaton egy ukrán srác házipálinkával itatott. Elszakadt a cérna.
– Ugye nem adtad meg a számodat? – néz rám összevont szemöldökkel, miközben magához ragadja a csomagokat.
Jobbnak látom terelni a témát, de Lilunál esélyem sincs. Soha nem is volt. Felejthető kísérletbe kezdek.
– Miért akkora probléma ez? A tesóját menekíti a határról. Ha segítségre lenne szüksége, történetesen felhív valakit, mondjuk engem.
A következő lépésnél kiálló gyökércsomó ránt hatalmasat rajtam, inkább elhallgatok, megúszom a háborgásba csomagolt aggódást. Tudom, mit gondol. Apától örökölt érzékenységem két cserebogár vergődése láttán is képes aktiválódni.
– Jól van, nem akkora probléma, botorkáljunk épségben az autóig és menjünk haza. Kimerült lehetsz – enyhül barátnőm.
Haza. Kinek, mi. Időnként oldalra sandít, nem tetszik neki az állapotom. Őszintén, nekem sem.
Egyidősek vagyunk, a születésnapunkat is együtt ünnepeltük évekig. Apa mellett mindig ő volt nekem a biztos pont, akinek a hátához lehet simulni.
Egyszer sem estem kétségbe, ha bajba keveredtünk, pedig meglehetősen gyakran tettünk róla, főleg ő. Boldogan sodródtam vele.
Tíz évesek lehettünk, talán aznap kezdődött a nyári szünet. Folyton üregek után kutattunk, mint a rókakölykök. Nem volt szerencsénk, legalább tíz méter mély hasadékba zuhantunk. Ahogy elállt az eső, ügyesen felhúzta magát a sziklákon, én pedig vérző lábbal, hüppögve vártam, amíg kötélért szalad. Örökkévalóságnak tűnt, mire visszaért. Nem szólt senkinek egyetlen árva szót sem. Először a közeli, vastagabb törzsű fához kötötte magát, nehogy visszacsússzon, miközben tartott engem. Óvatosan húzott apránként feljebb. A pólójából tépett csíkkal bekötötte a lábamat. Mire hazaértünk, úgy néztünk ki, mint két varacskos disznó. Együtt nőtt velem a sebhely, vaskos kereszt a bal térdem közepén. Lilu ép bőrrel úszta meg, mint általában, ezért piros filccel vágást rajzolt magának, pontosan olyat, mint az enyém. Az eset után minden reggel átszínezte, aztán megelégelte, fogott egy éles követ és elintézte örökre.
Nem sokkal később megalapítottuk az Amrita Lovagrendet. Lilu nagymamája dolgozott a Szepessy-villában. Amikor csak tudtunk, meglógtunk Tilda nénihez, hallgattuk a történeteket Amrita Sher-Gilről. Lilunak sok dolga akadt a ház körül, a szülei váltott műszakban dolgoztak a szobi gyümölcsfeldolgozóban. Neki kellett gondoskodnia az állatokról. Előfordult, hogy hetekig várnunk kellett a következő sztorira.
Amrita titkos követői lettünk. Lilu cikkek, fotók után kutatott. Vasárnap délutánonként kiültünk a partra és megfestettük a Dunában tükröződő fákat, az áradást, az évszakok váltakozását, az elhalt ágakat, halott madarakat, fényesre mosott kavicsokat.
Lilu, anyjától elcsent fekete ceruzával vastagította szemöldökét, gyakran viselt szárit, noha pontosan tudtuk, amikor nyaranta Amrita Zebegénybe látogatott, egyáltalán nem hordott indiai ruhákat. Lilu Tilda nénitől lopkodta el az Indiában készült képeket, ami alapján kézzel varrta magának a különleges ruhadarabokat, nálunk rejtegette a kisházban. Sokáig azon szorongtam, nehogy Lilu is meg akarjon majd halni huszonnyolc éves korában, mint Amrita. Ő sem akart, mégis megtörtént.
Apámat nem érdekelte miket dugdosunk a szekrényében, örült, hogy elvagyunk a titkos kis világunkban. Lilu szüleit annál inkább bosszantotta.
Mindketten a Kisképzőbe készültünk. Ezerszer tehetségesebb volt nálam. Végül nem engedték, hogy jelentkezzen. Amritával érveltek. Alig ismerik itthon, Indiába kellett költözniük, hogy világhírű festőművész lehessen, pedig apja dúsgazdag nemes volt. Márpedig Lilu biztosan nem megy innen sehová. Rendes diploma kell, kislányom, ha nem akarsz gürcölni, mint mi, ismételgette apja megszállottan. Cseppet sem izgatta őket, talán nem is tudták, hogy mindez több mint ötven éve történt, a család a háború elől menekült. Amrita szenvedélyes és meglehetősen zavaros szerelmi életéről szerencsére egyáltalán nem hallottak. Így került barátnőm abba a gimibe, ahol a szüleim tanítottak.
Engem felvettek a Kisképzőbe. Mindent, amit tanultam, igyekeztem megmutatni neki, amikor hétvégére hazautaztam Emi nénitől. Szeptembertől június közepéig ugyanis nála laktam a Lónyay utcában. Drága Emi néni, apa tökéletes ellentéte. Rengeteget beszél, folyton kacarászik és havonta egyszer hajlandó takarítani a szobájában. Sajnálja az időt. Ha nem lenne ennyire egyforma szemük és orruk, el sem hinném, hogy testvérek. Vajon, hogy viseli? Napok óta nem hívtam fel.
A temetések néhány órára összehozzák a családot. Unokatestvéreket, féltestvéreket, apósokat, anyósokat, gyerekeket, unokákat, szerelmeket, barátokat, ellenségeket. Mintha tényleg létezne valódi védőháló körülöttünk, ami megtart a bajban. Mintha tényleg akarnám tudni, hogy Tomika óvodába jár, Lili jogi egyetemre készül, és ők is akarnák tudni, mit keresek egy másik országban. Miért nem tudok végre megnyugodni? Úgy teszünk, mintha emlékeznénk az előző találkozáskor elhangzott mondatokra, azután mindenki rohan tovább. A következő temetésig nem hallunk egymásról. Így lesz most is.
– Muszáj tankolnunk, dormigliona – Lilu megsimítja a bal térdemet. Mosolyogva néz rám, mintha tudná mi jár a fejemben. Talán tudja is.
Nem beszél olaszul, de megtanult néhány szót, hogy titkos keveréknyelven beszélhessünk, amikor kedvünk tartja.
– Certo, certo! Hogy van Barni, egyedül hagytad? – fordulok felé, ő közben beáll a kúthoz.
– Andrissal maradt, lasagnét rendeltek, tudod mennyire imádja! Biztosan kisírta, hogy zúzhasson Andris elektromos gitárján, teljes hangerővel – rám nevet szemeit forgatva, miközben kiszáll a kocsiból.
Barnabás nagyszerű kölyök. Nemrég múlt tizenhat, száznyolcvanöt centi, bármennyit képes befalni paradicsomszószos tésztafélékből, szőkésbarna göndör fürtjei abszolút hallású füleket rejtenek, na meg egy kis pluszt. Asperger-szindrómát. Öt éves volt, amikor az apja lelépett. Nem mintha addig túl sok jelenlétet kapott volna tőle. Nem tudta feldolgozni, hogy az ő gyereke más. Szégyenkezett, türelmetlen, agresszív lett. Látványosan haragudott a világra. Kiverte a biztosítékot nála, hogy pont neki született beteg gyereke. A kurva életbe, hogy az én fiam SNI-s, meg aspi, meg auti, basszák meg az elcseszett diagnózisukat. Üvöltött, vedelt, az asztalt csapkodta a konyhában, miközben Liluval némán szedtük a málnát az ablak alatt. Nem érdekelte Barni kivételes zenei tehetsége. Talán észre sem vette. Hajnalban pakolt össze, egyetlen szó nélkül osont ki a házból. Hajókon zenélt, két évig azt sem tudtuk merre jár. Némi pénzt utalt időnként.
Az Őz úton kanyargunk, Lilu visszakapcsol kettesbe, alig száz méter és megérkezünk. Összeszorul a gyomrom. Az alkohol hatása észrevétlenül párolgott el. Állok a kapuban, nem tudom megtenni az első lépéseket. Lilu belém karol, összeborzolja a hajamat, húz magával. Bal kezében pattog a bőröndöm a murván. A mozgásérzékelő lámpa erős fénye megvilágítja a burjánzó kertet.
Andris nyit ajtót, Barni kókuszos tekercset majszol, ledobom a táskámat, mellé rogyok az étkező padjára. Barni felpattan, fel-alá járkál.
– Rubi, rettenetesen szomorú vagy, ugye? – kérdezi mély, darabos hangján, pörgetve az r-eket. Rám nézni nem mer, sosem néz a szemünkbe, ha zavarban van. Egyre gyorsabb tempóban köröz a szobában, mindkét kezét rázza, repdes.
– Figyelj, Rubi, írtam egy dalt! Attól jobb lesz a kedved. Szerinted, Dsida Jenő Esti hallucinációk című verse milyen hangulatú?
– Barni, hagyjuk most Rubit, holnap biztosan meghallgatja – Lilu hangja határozott. Barni megtorpan, a válaszomra vár.
– Nem, nem. Jöhet, ha kaphatok szörpöt – Andris vállához bokszolom a fejemet.
– Isteni málnát kaptok! – El is tűnik a konyhában, nem tiltakozunk. Barni az erősítőhöz csatlakoztatja a Fendert. Bólintok.
„és üvöltése fáj, mint agytépő doromb:
Hej, én vagyok az isten, mindenki bolond…
És mondom halkan: ez a végtelen, kusza
nagy relativitás legmélyebb himnusza.
Aztán felállok és szobámba ballagok.
Befüggönyözök félve ajtót, ablakot,
ideges ujjam reszket, gyertyacsonkot állít,
körberakom halott őseim koponyáit”
– Na, milyen? – kérdezi izgatottan.
– Pszichedelikus, Barni – Andrisra pillantok.
– Felőlem mehet.
– Barni, volna kedved Misi bácsi búcsúztatóján előadni?
– Hát, jó! – vigyorog, hadonászik hosszú ujjaival.
– Indulunk, késő van! – Lilu játékosan lökdösi másfél fejjel magasabb kamaszfiát az ajtó felé, mert tudjuk, ha rákattan valamire, nem áll le.
– Csak egy dalt? Többet is tudok – fordul felénk.
– Barni, megyünk! Ülj be a kocsiba, kérlek.
Lilu bocsánatkérő, karikás szemekkel néz rám, miközben lehúzza az ablakot. Megsimogatom az arcát. Volt idő, amikor Barni mindössze néhány értelmetlen szót motyogott. Nem tudta elviselni a hajszárító vagy a porszívó hangját, füléhez szorította apró kezét és toporzékolva üvöltött. Végül zajszűrős fülvédő lett a megoldás, csakis piros színű.
Lilu arcán mély barázdák futnak keresztül-kasul, még mindig szép, ettől szép. Tekintete alig veszített fényéből.
Marcello szerint törékenységünkből születik az igazi erő. Egyszer kincugi workshopra is elment, hogy a tőle kapott bögrémet, amit Mozart farok nélküli életének első napjaiban darabokra tört, aranyporral összeforrassza. Marcello előbbre tart sebei gyógyításában, mint én. Nem tudtam megosztani vele a teljes igazságot, akkor este. A történetem végét elhallgattam. Négy szó. Mindössze ennyi hiányzott. Olaszul öt. Nem lehet többé gyerekem. Gombóc nőtt a torkomban, képtelen voltam véget vetni valaminek, ami szinte el sem kezdődött.
Egy idegennek mondtam el, egy ismeretlennek a vonaton.
Most már áruló is vagyok, nemcsak gyáva.
Észre sem veszem, hogy az úton ácsorgunk szótlanul, Lilu autója rég eltűnt a kanyarban. Andris megérinti a vállamat, önkéntelenül elindulunk a kertbe, a hintaágyhoz. Dave reggel érkezik, apa kívánsága, hogy a hagyatéki tárgyalásig mindhárman maradjunk itt. Mit kezdünk majd a házzal? Nem akarom, hogy új lakók rázzák le a diót a fáról, a környék legzamatosabb dióbelét majszolják a kerti asztalnál borozgatva. Andris betakar, finoman meglöki a hintát.
A telihold ezüstszalagot húz a csendesen hömpölygő Dunán.
Dimára gondolok. Azt mondják, ha egyszer elhagyod a helyet, ahonnan származol, többé sosem lesz igazán az otthonod. Egy ideje nekem sincs otthonom, pedig én csak önmagam elől menekülök.
A kert lassan benépesedik, fekete alakok táncolnak az ébredező szélben, kicsik, nagyok, vékonyak, testesek.
Amrita Sher-Gil: Fák
Illusztráció: Amrita, Indira
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
