Györgyi Csaba: A Novopjaty-tétel bizonyítása (újabb nollák)
A Novopjaty-tétel bizonyítása
„Az önmagukat hibáikkal ismétlő folyamatokból szükségszerűen
születik a tudatot végtelenből végessé átalakító környezet.”
Moszkvától nagyon-nagyon távol, az Urál láncain-ráncain is túl, de még Oroszországban található egy mindentől gondosan elzárt, Novopjaty nevű, kísérleti település. Az elzártságot úgy kell érteni, hogy a városból egyetlen út sem vezet a szabad, legalábbis némileg tágasabb külvilág felé. Erre ott nincsen semmi szükség, hiszen Novopjatyban az utak, az emberek, a sorsok saját magukba visszatérve újra meg újra elkezdődnek.
Novopjatyban tehát nincs születés és nincs halál. Na és szerelem, az van? Mivel van hiba, van szerelem is, ami viszont csak egyfajta, tárgyak előtti, kócos változatban képes fennmaradni ezen a helyen, távol minden színes vagy színtelen, de mindenképpen néma ábrándtól, s a testek önkéntelen moccanásaitól.
Egy szó, mint száz: Novopjaty mindenkit hazavár!
Séta este
Esik, szerencsére, így ami nem fontos, nem működik. Balra szekvenciális kocsma. Bent hangulat ül, dől. Hát nem emiatt jön, jött tegnap, s jön majd ide holnap is az ember? Mindegy, a ragozást már úgysem fogja elrontani senki.
Körös-körül, s még egy jó darabig mindenfelé elvárás a kemény, hordozó felület, amelynek nehéz szerkezeteket is ki kell bírnia. Mivel ezt a felületet folyamatosnak szánták, a repedések válnak érdekessé.
Nem fér belém sok, így nem csoda, hogy hamar éhesedem. Éppen nem ezért, de nekem egy mozgó otthonra lenne szükségem! Sajnos eddig még nem találtunk egymásra. Legyen már múlt, legyen egész, legyen falu, s haljon meg minden egyes szám első személy!
A Jani
– Jól áll neki az alkoholizmus! – préseli ki barnult klinker-fogai közül a tűzfal, ahogy a Jani lassan elballag előtte. Alatta? Szokásos vonulási ösvény ez a száraz pusztaság egyik sarki tószeme felé. A folyóértékek alapján nagyon is kiérdemelt tartózkodási helyére, az Illúzió Söröző egyik pirosműbőr csőszékére rajta kívül csak a még nála is érdemesebb szeszesek rogyhatnak le. A kiváltság az kiváltság! De a Jani nemcsak ezért nem siet: ő nemcsak, hogy nem akar, de már nem is tud sietni sehová. Egyébként nem sietni is tudni kell, és ebben a Jani alighanem utolérhetetlen, hiszen ő már akkor sem sietett sehová, amikor még képes lett volna rá. Alig merem leírni, de le is maradt mindenről, amit nem lehet kiérdemelni.
Amíg baktat, azt is el szeretném mondani róla, hogy szerintem ő írónak is jó, sőt, más írók szerint is jó, ahogyan ezek a más írók is jók más írók szerint, és így tovább, a végtelenségig.
A Jani időközben ante portas, vagy ha úgy jobban tetszik, akkor ad limina. Ez akár még haladásnak is tekinthető, abból a szempontból mindenképpen, hogy legalább nem otthon iszik, ha iszik. Márpedig iszik.
Szibériák
Elmondom neked a megfagyás metafizikáját, jó? Nem mintha pillanatnyilag tudnál nemet is mondani erre az ajánlatra. Szóval az ember, ha egy ilyen fenyegető helyzetbe kerül, először is szabadnak érzi magát, hiszen úgy véli, hogy lassan kihűlve halálra fagyni csak egy lehetőség a sok közül, ugyanakkor egy kisebb csoda árán akár meg is szakítható ez a folyamat, s akkor ő azon nyomban vissza is térhet régi, kedves elfoglaltságaihoz, kötődéseihez… lekötöttségeihez. Kissé talán még meg is szédíti, sőt el is álmosítja a lehetőségeknek ez a tág horizontja. Nem sokkal ezután a tengerre induló népek kipihenhetetlen fáradságával előbb csak noszogató, majd döfkölődő, később egyre mérgesebb fájdalmak érkeznek fentről, a messzi északról, a senki földjéről. Magát a halált ugyan fájdalommentesnek mondják, de a meghalás… hát az bizony nagyon nem szokott az lenni, nekem elhiheted!
Legvégül az a híres, nagy forróság jelentkezik, az úgynevezett Napba érkezés, nyomában a kötelező, valótlan lármával: mintha valami jelző csörömpölne, hogy megsült, aminek meg kellett sülnie! Utoljára még arra gondolsz, ha még gondolsz egyáltalán valamire a szépen táguló égbolt körein kívül, hogy most elhagysz valakit, pedig csak téged hagy itt a bolygód, hogy nélküled zuhanjon tovább az örökkévalóságba! Csillagok, csillagok…
Még egyszer a hazaútról
Úgy hiszem, hogy végül már csak annak az egy dolognak fogom érezni a hiányát, hogy soha nem mentem haza gyalog egy igazán távoli helyről. Ennek a szent csavargásnak évekig kellett volna tartania, és közben sokszor meg kellett volna állnom egy-egy sörre, meg egy falat valamire ismeretlen nevű, úgy értem, hogy szándékosan meg nem ismert nevű helyeken. Hogyan lehet szándékosan meg nem ismerni a helységek nevét? Úgy, hogy nem kell elolvasni a helységnévtáblákat.
Útközben kérdezgettem volna a kiskocsmák népét, amelyhez lélekben mindig is tartoztam, hogy ismerték-e a nagyapámat, az idősebbektől meg azt, hogy ismerték-e a dédapámat, vagy bárkit, aki csak egy kicsit is hasonlított rájuk.
Ázni kellett volna, fázni és éhezni, az lett volna jó, és végül hazaérni, az lett volna csak igazán jó: hazatérni a gyermekkorhoz, és mindent elölről kezdeni.
Kegyetlen
Egyelőre talán az is elég lesz, ha csak leülök ide egy kicsit. Különös, hogy a szörnyeknek olyan szép emberarcuk van, ezzel szemben a tárgyakat uraló erővonalaknak nincs arcuk, csak testük, amelyek viszont innen határozottan embertestnek látszanak.
Ezek a szóban forgó arcok nem elvesztek, és nem is vette el őket senki. A tárgyakat uraló erővonalaknak sosem volt olyan, hogy arc, pontosabban olyan, hogy valakinek az arca, ugyanis csak az arc nem hiányzik, ha nincs, és csak egy arc, vagyis valakinek a hiányzó arca eredményezhet igazi hiányt, de csak olyasvalaki számára, akinek van arca, de nem szörny.
A szörnyeknek ugyanis nem hiányzik semmi. Valószínűleg ezért olyan szépek.
Világosabb
Amikor megértettem, hogy Apu már soha többé nem fog otthon a piros műbőrfotelbe telepedni, egyúttal arra is rájöttem, hogy a gyász lényegében nem más, mint leállt működésű testek, végleg szétesett összefüggésrendszerek és eszeveszett szelekkel szemben állva széttépett mesekönyvek iránt érzett honvágy, ami akkor jó, ha rossz, vagyis ha fáj.
Akiknek az ilyesmi nem szokott fájni, azok szörnyek. Nem tudni pontosan, hogyan keletkezett az első, de a többiek kivétel nélkül úgy jöttek, illetve jönnek létre mind a mai napig, hogy emberekből csinált szörnyek csinálnak emberekből szörnyeket.
Estike
A kisfiú a buszmegállóban ácsorogva azt játszotta, hogy körülötte az emberek önmagukat eregető sárkányok. Nem jött a busz, a kisfiú megöregedett, a papírsárkányok pedig jó illatú, meleg szelekkel frigyre lépve megtanultak hallgatni.
Hát igen, minek is annyit beszélni, ha valaki a naplementében táncolva várhatja az éjszaka hatalmas kapuinak feltárulását?
Házam
Egy hatalmas, lomhán lélegző állat a házam, benne lakom. Nem sokat beszél, viszont sokat álmodik, s ha álmodik, vele álmodhatok én is. Nagyon messziről érkezett, és nagyon vágyik a hazájába, de csak akkor térhet oda vissza, ha már elég sokáig lakott benne valaki. Hatalmas ablakszemei mögött, a gyomorkonyhában édes gumókat növeszt nekem reggelire, és amikor este hazaérkezem a grillsütőrács-gyárból, szívszobáinak egyik alvó pitvarában mindig énekel nekem egyet nagy utazásainak történeteiből. A mesélő mindig ő, a mesék hőse mindig én vagyok, s lélegzetvételeinek ütemére lassan belesimulok mély honvágyának völgyeibe, s elalszom, mint a tó.
Hagyjatok, az én házam az én vágyam!
In Medias Rész
…eközben mi, vén, de azért még barátságos suhancok, mivel az összes aranyunk elkopott, egy pohár szélén megpihentünk, és csak néztünk lefelé, a felhők felé. Különbözőek az emlékek, de a cél közös: megpihenni, és csak nézni lefelé! Még lejjebb! Még lejjebb, egészen addig, ahol már érdemes választani béke és család között, egy épülő és egy felépült város között. Élet és halhatatlanság között.
Párna
A villamosvezető negyvenhárom évnyi éjszakai műszak után nyugdíjba vonult. Mindent tudott a város éjszakáiról, az állva alvó fasorok láthatatlan színei közt bujkáló, s a nemlétbe árvultság miatt már felébreszthetetlen álomballagókról, a lassan egymásba forgó, aranyporral behintett égkupolák öregecske, de még így is nyári esők utáni nagy szerelmeket idéző táncáról, az éj tótágas-világának óvatos lakóiról, akik csakis akkor és csakis oda léphettek, amikor és ahová felettük, a felvilágban éppen lépett valaki…
A villamosvezető negyvenhárom évnyi éjszakai műszak után nyugdíjba vonult, hazament, lefeküdt aludni, és csak álmodott, álmodott, amíg fel nem ébredt.
Föld 2.0
Amikor végre előmászhattunk földbe süllyesztett menedék-tartályaink torkából, már mindent repkény borított: a régmúlt korok építményei, a villanyoszlopok, a földön rekedt repülőgépek és a toronydaruk mind-mind egy dinoszauruszokról szóló, B-kategóriás mozi óriásdíszleteként vártak ránk, és „zöld zöld zöld”… ezt az egyetlen szót ismételgetve hívtak bennünket egyre beljebb és beljebb, fenségesen öntudatlan valóságuk mély szívébe.
A meleg és párás lég édeskés, tavaszi illatába különös fűszerként ismeretlen virágok és különös formájú gyümölcsöket termő, bokorszerű fácskák egymással kergetőző párái vegyültek. Évszázadok, sőt talán évezredek is elteltek, amíg a hibernáló folyadék védelmező, s egyúttal fullasztó börtönébe zárva, álomtalan álmaink tengerén keresztül eljutottunk egy új világgal való találkozás nagy pillanatáig.
Itt áll egy kis tudóscsapat, a túlélők, és még csak ki sem kell mondania senkinek, hogy milyen kicsik vagyunk a mérhetetlennek tűnő égbolt takarójának és a mérhetetlennek tűnő föld bölcsőjének gyűjtőpontjában. Most ide fut be minden remény, most innen indul el minden élet!
Illusztráció: ~A Novopjaty-tétel bizonyítása
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
