Szabó Palócz Attila: Utazások apósommal
(egy megjelenés előtt álló térregény prológusa)
Néhány évvel megboldogult apósom, Mihájlovits Péter (1943–2004) délvidéki biológiatanár halála után több doboznyi régi képeslap került elő annak az újvidéki háznak a padlásáról, amelyikben gyermekkorában élt és nevelkedett. Első pillantásra is több száz darabból álló kollekció ez, sőt talán az ezret is meghaladja. A gyűjteményét gondosan, cipősdobozokba rendezgető gyermek – akinek büszkesége lehetett valamikor ez az utóbb elfeledett kollekció – esetenként ábécérendbe sorakoztatta a patinás fotográfiákon megörökített településeket, máskor pedig földrajzi szempontok alapján csoportosította.
Apósom a vajdasági Újvidéken született, de munkája aztán már felnőttként a tartomány északabbi részére, előbb Pacsérra, majd Topolyára vezérelte, és életének nagy részét az utóbbi városban töltötte, pályafutása során az egyik általános iskola igazgatóhelyettese volt, folyamatosan tanított, és tanulmányi versenyekre készítette fel diákjait, akik a második, az úgynevezett titói Jugoszlávia idejében is kimagasló, országos szintű eredményeket, sikereket értek el.
Az újvidéki szülői, illetve nagyszülői házat, amelyik gyermekkorának egyik legfontosabb színtere volt, a nagyapja, Siposs János (1891–1941) építtette a múlt század harmincas éveiben, és hiába bontották el már körülötte szinte az összes hasonló régi épületet, és emeltek a helyükben toronyházakat, modern üzletközpontokat, irodaépületeket – gyökeresen és visszavonhatatlanul megváltoztatva így az egész környék arculatát –, ez a családi otthon aztán még sokáig dacolt a változóban lévő korszellemmel, a manapság Dušan, a 14. századi szerb és görög cár nevét viselő utcában, ahol szinte az utolsó pillanatig is a leszármazottak éltek, s a rokonság különböző nemzedékeinek a tulajdonában volt. Így történhetett meg, hogy a padláson rég porosodó és pókhálósodó, az évtizedek múlásával helyenként már egérrágta képeslapok is előkerülhettek, s mint utóbb kiderült, apósom – akinek mellékelt portréját pedagógus kollégája, Dragan Pečurica (1953–2018) készítette – gyermekkori gyűjteménye volt ez a kollekció, legnagyobb részt valamikor a múlt század ötvenes és hatvanas éveiből.
Egészen bizonyos, hogy van ennek a gyűjteménynek az eszmeitől elvonatkoztatható piaci, forintban vagy euróban, sőt talán dinárban is meghatározható, kifejezhető, számszerűsíthető értéke, de ehhez én nem értek. Soha nem voltam képeslapgyűjtő, soha nem foglalkoztam ilyesmivel, nem tudom, hogyan kell szakszerűen rendszerezni, besorolni, értékelni egy ilyen (és ekkora…) anyagot. Persze, ma már, a számítástechnika mindenhatóságának korában vélhetően pillanatok alatt rá lehetne keresni az interneten, és szemvillanásnyi időbe sem telne a pontos és megfelelő leírásokat, utasításokat előkotorni a világháló nem is annyira rejtett, sokkal inkább a tematikus meghatározóknak alárendelt, és csak a jól eltalált, megfelelő keresőszavakra vágyó zugaiból – ezúttal mégsem ez a célom. Inkább csak találomra, kedvtelésből válogatok a dobozokból. Olyan képeslapokat, amelyek valamilyen (s jelzem jó előre: önző módon sajátos…) ok miatt felkeltik az érdeklődésemet.
Így egy olyan kalandos utazásra indulhatunk, amelynek során bejárhatjuk glóbuszunk szinte minden zugát – egykor volt valóságában, amit ezek a képeslapok dokumentáltak és őriztek meg nekünk abban a formában, ahogyan az akkori emberek látták önmagukat, és megélték a saját miliőjüket, illetve a saját korukat; s abban a formában is, amelyben meg akarták mutatni kortárs külviláguknak, illetve annak az utókornak, amelyikkel átmenetileg most akár mi is azonosíthatjuk magunkat –, nézelődjünk bárhol is ezen a bolygón, az arab világtól a tengerentúlig. S furcsamód a legtöbbet mégis „itthon” járunk ezen a vándorúton. A 20. század ötvenes–hatvanas éveinek hétköznapjai, és a külvilágtól elzárkózó, mindenben s mindenkiben potenciális ellenséget kereső diktatúrái, önmagukba forduló, szocialistának mondott proletár társadalmai – ahogy Magyarországon, úgy a régi Jugoszláviában is –, lényegében nem is hasonlíthatóak mai, egyre virtuálisabbá váló (vagy deformálódó?) világunkhoz. Az a mai szemmel nézve hihetetlen világ, amelyikben apósom és kortársai (köztük a szüleim is…) nevelkedtek, és az akkori államhatárok között működő társadalmi rendszerek zártságukkal ugyanis hozzájárultak ahhoz is, hogy a gyűjtemény jelentős része a környező, főként az akkoriban barátinak mondott, „tömbazonos” országok képeslapjaiból állt össze, és mennyiségileg sokkal kisebb része érkezett az ellenségképként az akkori kisgyermekek elé állított nyugat-európai régiókból vagy más földrészekről. A magunk módján pedig otthon bolyongunk, vagy legalábbis otthonosan mozgunk, amikor a román posta bélyegzőjével ellátott képeslapokon erdélyi vagy partiumi motívumokat látunk, és nem érezzük magunkat idegennek akkor sem, nem tűnnek elérhetetlen messzeségű távoli vidékeknek a felvidéki tájak sem, hiába hirdeti fennen az a bélyeg, hogy Československo. Csehszlovákia. Ma már a történelmi atlaszokban kell keresnünk ezt az államalakulatot, akárcsak Jugoszláviát, az országot, amelyben apósom nevelkedett, s amelyben én születtem.
A gyűjtemény nagy része tehát azokból az államokból származik, amelyek az akkori kisgyermek számára – akár levelezés, csereberélés szintjén is – elérhetőek voltak. Így hát a Délvidékről, Erdélyből, a Partiumból, Kárpátaljáról, a Felvidékről – és természetesen Magyarországról. Mind-mind olyan vidékek, amelyek ezer és ezer szállal kötődnek a magyar történelemhez, kultúrához és művelődéstörténethez, akárhol húzza is meg egy-egy rossz kéz időnként az államhatárokat, és akármilyen tempóban szaporodjanak is a történelmi atlaszok lapjai, adathalmazai. A magunk módján „otthon” vagyunk hát ebben a térben, akármerre vezéreljen is bennünket kalandtúránknak a képeslapok által diktált, helyenként véletlenszerű és esetlegesen változó útja. A tér regénye is egyben ez az utazás, egy hatalmas kaland: regényes, mert izgalmas és sorsfordító események sejlenek fel a romos várfalak, vagy renovált, helyreállított kastélyok, kápolnák, többé-kevésbé megőrzött vagy felújított kolostorok képéről, hiszen ezeket a falakat, lépcsőket már évszázadokkal (némelyeket pedig évezredekkel…) ezelőtt is emberek koptatták – akiknek egyenként is megvolt a maguk saját, egyéni története. Mindezek lenyomatát itt hagyták nekünk, ránk örökítették az építményekbe, a városokba és azok tereibe, az utcákba kódolva. Csak legyen megfelelően vigyázó szemünk, hogy kiolvassuk ezeket a jeleket, hogy megfejtsük az egyéni történeteket…
A tér tehát adott, a Trianon óta eltelt évtizedek pedig jelzik, hogy az időben sem tévedtünk el…
Mondhatja majd bárki, hogy a Délvidéken nem lehet kihagyni egy ilyen utazásból (tényleg csak a példa kedvéért mondom most épp…) Aracsot, Horvátországban Abbáziát vagy Fiumét, a Felvidéken pedig be kellett volna nézni még ide vagy oda… De mindezekre a felvetésekre van egy tagadhatatlanul nagyképű, s mégis kézenfekvő válaszom: aracsi – és a településnév szabadon behelyettesíthető a bűnösnek vélt módon kihagyott lokációkkal – képeslapot nem találtam a gyűjteményben.
Újvidék
A római korban Cusom település helyőrsége őrizte a környék békéjét, habár apósom szülővárosában a régészek mintegy háromezer esztendővel ezelőtt élt emberek által hátrahagyott leleteket is feltártak már. A vidék tehát lényegében mindig is alkalmas volt arra, hogy a kolóniák megtelepedjenek. A város főként ipari és mezőgazdasági jellegű északi külterületét ma is Római sáncoknak nevezik, s habár a szó eredeti értelmében vett igazi sáncokat már nemigen láthat arrafelé az utazó – beépültek, beolvadtak a környezetbe, amely kegyesen magába olvasztotta ugyan, de egyúttal el is tüntette azokat –, mindig szerettem volna megsejteni a tájban (amit leggyakrabban az autóbusz ablakából kémleltem…) a vonuló légiók hangulatát. Ammianus Marcellinus, a 4. században élt római történetíró beszélte el, hogyan viselt hadat a mai Bácska területén Constantius császár az itt élő szarmaták ellen. Majd pedig, hogy győzelmének dicsőségét az érmék innen nézve messzi tájakon is hírül adják, Antiochiában veretett ezüst argenteusának hátoldalán ábrázolta, amint a Diocletianus császár által kialakított és meghonosított, azonban csak mindössze néhány évtizedig működő tetrarchia, vagyis a fel- és megosztott négyes uralom uralkodói áldozatot mutattak be a diadal ünnepén.
A sáncokat vélhetően a szarmaták legyőzése (és egy részük letelepítése…) után emelték, mintegy az akkoriban itt húzódó limes részeként, illetve ahhoz csatlakozva. A rövidebb sánc a Dunától, a mai Újvidék közelében, a kátyi határon át egészen a Tiszáig húzódott, amit történelmünk egyik, évszázadokkal későbbi, igencsak tragikus eseménysorozatának helyszínénél, a mai Csurog településnél ért el.
A képeslapra nyomtatott felvétel bő száz esztendővel ezelőtt, 1912-ben készült, és Újvidék mai sétálóutcáját láthatjuk rajta, végében az ortodox, pravoszláv püspöki palotával. A fotográfián megörökített villamos itt már rég nem jár, a síneket is fölszedték, minden nyomát eltüntették ennek a hangulatos, s mégis praktikus közlekedési eszköznek, amelyik apósom gyermekkorában még menetrend szerint sürgölődött errefele. Az utca jobb szélén működött ebben az időben a város piaca, amelyik azóta már kicsit hátrébb, a püspöki palota jobb széle melletti – a felvételen itt már nem látható – térre költözött át. Ma Halpiacként ismerik…
Elképesztő azonban, hogy ez a belvárosi utca mennyire megőrizte régi hangulatát (más városrészeket, utcákat olykor tucatjaival is elbontottak, ha úgy kívánta a nagy szocreál építkezések érdeke…), hiszen ha ma megkeresnénk azt a pontot, ahonnan ez a felvétel készült, nagyjából ugyanezt a felvételt készíthetnénk el: a falakon, az üzletek bejárata felett ma modern cégéreket láthatunk, a piac helyén pedig – de a szemközti oldalon is – így, a 21. század elején a kiülős vendéglők teraszain ülnek az emberek.
A másik képeslap pedig egy több darabból álló, szakrális témájú sorozatban jelent meg, amelyik Újvidék templomainak belső tereit, oltárait mutatta be: cakkosan körbevágva, mint a régi fotográfiák úgy nagy általánosságban, hiszen lényegét tekintve nem is más, valóban az, s ha nem került volna a hátlapjára a hivatal pecsétje, akár a családi fényképalbumban is szép helye lehetne. A ferencesek Kapisztrán Szent Jánosról elnevezett templomának főoltárát azért válogattam be most ebbe az összeállításba, mert az épület ma is ott áll az utca végén, amelyben a nagyszülői ház a múlt század harmincas éveiben megépült, és ugyanúgy felesel, viaskodik, acsarkodik a hatalmas mamutépületekkel, irodaházakkal, bevásárlóközpontokkal, lakódzsungelekkel, mint ahogyan apósom gyermekkori otthona is nagyon sokáig tette. Ha az ingatlanok számozását tekintjük, alig tizenkét-tizenhárom háznak kell a két épület között állnia, ezt soha nem jutott eszembe megszámolni, de persze gyorsan változik manapság az utca- és városkép, a házszámok sem jelentenek már semmit ebben az őrületben. A család pedig mindig erősen kötődött a ferencesekhez – jóban és rosszban egyaránt –, többen is a rendházukhoz kötődő világi harmadrend tagjai voltak, a partizánok elől bujkáló atyának ők adtak menedéket éjszakára, és függönyből varrtak neki ruhát, egy nagyon kedves nagynéni pedig évtizedeken át őrizgette a mártír rendfőnök, Körösztös Krizosztóm iratait, személyes dokumentumait, amelyek csak néhány évvel ezelőtt kerültek elő.
Ez előtt az oltár előtt, ebben a templomban keresztelte meg apósomat ugyanaz a Kamarás Mihály atya 1943. július 11-én, aki az ferences rendház papjai közül egy évvel később a délszláv partizánok kegyetlenkedéseinek egyetlen túlélője volt. „Keresztelésed napjára” egy gyerekeknek készült imakönyvet ajándékozott a kis „Péterkének”, Blaskó Mária művét, amelyik Györgyfi György rajzaival a budapesti Szent István-társulat gondozásában jelent meg Imádságos képeskönyvem címmel 1935-ben, s amelyik így oktatja a legkisebbeket: „A pap bácsi az oltárnál imádkozik és bocsánatot kér Jézuskától a bűneinkért. Jézuska azért jött a földre mint kisded, hogy megbocsásson nekünk, ha meg akarunk javulni. Nézd a kis Jézust a jászolban, és kérj tőle bocsánatot, dicsőítsd őt mint királyt!
Betlehemi kis Jézuska,
Te vagy a Királyom.
Kérlek szépen, bocsáss meg,
Mert bűneimet bánom”
Majd pedig így folytatja: „Mikor mindenki feláll, akkor a pap bácsi felolvassa a Jézuska tanítását. Gondolj a Jézuskára, amikor 12 éves gyermek volt még és máris tanított. Ígérd meg, hogy szót fogadsz neki.
Édes Jézus, megígérem,
Szótfogadok néked.
Megteszem azt, amit mondasz
Mindig, amíg élek.”
Az újvidéki Erzsébet teret ábrázolja a harmadik képeslapunk, amelyet 1915. március 11-én adtak postára, Budapestre, a II. kerületi Margit körút 26-ra címezve, a földszint 5-be, tekintetes ifj. Sipos Károly úrnak. A Zárdakórházból útjára bocsátott üdvözlet – „sokszor csókolva” – feladójának aláírása azonban, felettébb sajnálatos módon, olvashatatlan.
Ez az Erzsébet tér sem Erzsébet tér ma már. A szocializmus éveiben a Lenin téren járt, aki ide tévedt… Rendszeresen hangos zeneszó veri fel a környéket, főleg szombatonként, ugyanis manapság Ifjú párok tereként (Trg Mladenaca) ismert, s egyszerűen csak azért kapta ezt a nevet, mert a felvétel előterében, a jobb szélen még olvasható, Gyógyszertár feliratú épületben kapott helyet – az egyébként nem itt működő – városi önkormányzat anyakönyvi hivatala és házasságkötő díszterme. De akárhogy nevezték, mindig is Újvidék legszebb terei közé tartozott, és a villamosokat, valamint a síneket leszámítva, arculatát nagyjából a mai napig megőrizte. Mostanában autók parkolnak a macskaköves terület közepén, a házasságkötő teremmel szemközti oldalon pedig a város egyik legjobb modern galériája működik.
Topolya
Apósom később, már felnőtt emberként, tanárként, pedagógusként Topolyán telepedett le, családjával oda vezérelte a munka, hogy aztán diákok nemzedékeit tanítsa biológiára több évtizeden át. Ezt a képeslapot épp ő írta az újvidéki nagyszülői házba címezve, nagyanyjának, Siposs Margitnak, vagyis a már említett Siposs János feleségének – ekkor már özvegyének. Dédinek, ahogy a családban nevezték. A keltezés 1971 szeptemberét jelöli, tehát bő két hónappal azelőtt adták postára, hogy én megszülettem volna.
A képeslap kétnyelvű feliratának magyar változatában olvasható B. Topolya azonban megtévesztő, ugyanis ezt a várost sem hivatalosan, sem a közbeszéd szintjén, soha nem nevezték így. Ez a gyakori – még azt sem mondom, hogy olykor nem szándékosan sulykolt – félreértés a település szerb megnevezéséből ered: Bačka Topola. Vagy a két megnevezés egymásra hatásából, ha akarjuk… A szerbben (és a mai Szerbiában…) ugyanis több Topola nevű település is létezik. Az „eredeti”, „eredendő”, mondhatni igazi, előtag nélküli Topola jóval délebbre, Šumadijában, Közép-Szerbiában található; Banatska Topola pedig a bánsági vagy bánáti régióban, Nagykikinda közvetlen közelében. Utóbbi magyar neve Töröktopolya – mint ahogy, a hagyomány szerint, szinte minden bánsági település nevét a török előtaggal ruházzuk fel anyanyelvünkben. Így van például Törökbecsénk és Törökkanizsánk is…
Magyarul azonban Topolya az „eredendő” Topolya, ezért a város nevét, szerb megfelelője ellenére is előtag nélkül használjuk, és használtuk helyesen mindig is. Voltak ugyan próbálkozások az elmúlt évtizedekben, hogy Bácstopolyát, Bácska Topolyát vagy Bácskatopolyát kreáljanak belőle, de egyik változat sem állta ki sem a nyelvhelyesség, sem a történeti hűség próbáját.
Így tehát sohasem nevezték a várost, volt ellenben az évszázadok során számtalan más neve: az írásos emlékekben előfordul Fybaych, Kis-Bajsa, Kis-Baysa, Gdisch Baischa, Topolay, Topoly formában is. Tény azonban, hogy magyarosított neve szláv eredetű: a topola szó a délszláv nyelvekben nyárfát jelent. Fybaych néven 1462-ben, Corvin Mátyás királyunk egyik okiratában említik először, amikor az uralkodó édesanyjának, Szilágyi Erzsébetnek ajándékozta a területet. A pontos helymeghatározás azonban – ha csak enyhén ugyan, de máig is – bizonytalan, kicsit zavaros, mert az ebből a névformából kialakult Bajsa ma egy alig két és félezres lélekszámú kis falucskát jelöl a topolyai községben (járásban…), a várostól öt kilométernyire délnyugatra. A régi időkben vélhetően ez lehetett a nagyobb település, és akkoriban még Szurdok – vagyis: Zurduch in comitatu Bachiensi – néven ismerték.
Topolyára vonatkoztatva a későbbi írásos emlékekben tűnik fel a már említett Kis-Bajsa névváltozat, több írásmódban is, sőt, a török korból fennmaradt adózási könyvek Kis- és Nagy Bajsát is megkülönböztetik egymástól, s utóbbiról, vagyis Nagybaychról azonban úgy tudjuk, még a hódoltság idején teljesen elpusztult, napjainkban már csak egykor volt templomának maradványai emlékeztetnek arra, hogy egykor itt is éltek emberek. A mai bajsaiak ezt a helyet magaslati fekvése miatt egyszerűen csak Templomhegynek nevezik.
Topola formában a mai város nevét először 1543-ban említi a kalocsai érsekség dézsmalajstroma. De akárhogy legyen is, a település és a környék – ahogy ez szinte a teljes mai Vajdaságnak sajátja – történelmünk vészterhes időszakaiban többször is elpusztult, elnéptelenedett, dúlt itt a török és pusztított a kuruc, folyt a vér, hullottak az emberek, aki pedig tehette, menekülve mentette életét. Ha akarjuk: a legutóbbi időkig is. Hiszen például fél bajsányi ember tűnt el Topolyáról a múlt század kilencvenes éveinek, az akkoriban épp összeomló szocialista Jugoszlávia délszláv „örökösödési” háborúinak idején is. Ma csaknem tizenhétezren lakják a várost.
Ez a képeslap nem egy különleges darab, sőt, a szocreál időszak tipikus példája, mégsem tudták úgy fényképezni Topolya központját, hogy a fontosabb templomai, a Sarlós Boldogasszony (kétszer is…) és az ortodox, pravoszláv templom ne látsszon rajta. A város arculatán azonban ennek ellenére is nyomot hagyott a szocialista építkezés időszaka, amelyik a nagy, üres, parlagon maradt, beépítetlen területek városává tette. Mintha itt mindig mindent csak elkezdtek, elterveztek, de a megvalósításba már belebuktak volna – pedig tudjuk nagyon jól, hogy nem így van…
Ilyen szempontból izgalmasabb is a másik (időrendben mégis a korábbi…) képeslapunk – a Hajtmann nyomda kiadványa –, amelyiket a királyi Jugoszlávia, vagyis a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság időszakában adtak ugyan postára, és a hivatali bélyegző is egynyelvű, csupa cirill betűs a hátlapján, de előlapjának nyomtatott felirata még a régi időket idézi: „Üdvözlet Topolyáról, Plébánia-utca hivatal”.
Ekkoriban a nagyszülői ház még nem állt Újvidéken, Siposs János úrnak a képeslapot az akkori Tóth Kálmán utcába címezték, a 3-as szám alá:
„Kedves János barátom!
Mint neked már említettem otthon, lehet, hogy nem utazom tovább. Azért kérlek, intézkedj úgy, hogy minden rendben legyen, mert az elszámolásban csak te ismered ki magad. Egyébként az élet itt nem egyhangú, csendes, amit nehéz megszokni.
Ölel barátod
Endre”
Úgy tudjuk, miközben a környező településeken (Újvidéken 1790-től; Szabadkán, Zomborban…) legnagyobb részt a 18. század közepétől már javában működtek városi nyomdák, Topolyán sokáig mégsem sikerült meghonosítani ezt az ipart. Legalábbis erre utal, hogy az 1893-ban megjelent Topolya és Környéke című lap még Szabadkán készült. Tény azonban, hogy a Krämer család már az ezt megelőző évtizedben igyekezett elhozni a városba a nyomdászatot, a jelek szerint azonban akkor még nem tudták tartósan működtetni is.
A Hajtmann nyomdát, amelyik többszörös átalakulások után még ma is működik, 1907-ben alapították, de annak vezetését a névadó, Hajtmann István csak egy évtized múltával, 1918-ban vehette át, addig ugyanis Horák nevű nevelőapja irányította az üzemet. Az államosítás, vagyis 1945 után ebből lett a helyi Népnyomda, később pedig, a privatizáció révén magánkézbe került, ma Pannónia-print néven működik.
Zenta
Szülővárosomat ábrázoló képeslap érdekes módon nem került be apósom gyermekkori gyűjteményébe, ezért most a családi fényképalbumot hívtam segítségül. Apai nagyszüleim, Szabó Sándor (1903–1976) és felesége, Szabó, született Barsi Ilona (1906–1991) sétál ezen a téli felvételen Zenta központjában, a háttérben pedig a városháza kupolájának részlete látható. Középen a kisgyermek, akit kézen fogva vezetnek, az első gyermekük, a nagybátyám, Szabó József (1931–2000), a későbbi újságíró és szerkesztő. Habár évszámot, dátumot nem írtak a kép hátuljára, az ő itt megörökített életkorából következtethetünk arra, hogy ez a fotográfia valamikor a múlt század harmincas éveinek második felében készülhetett.
A városháza háttérben felsejlő kupolájától jobbra található Zenta jellegzetes parkja, a szökőkúttal, amelyik többnyire nem működik (no jó, tavaszi és nyári ünnepnapokra bekapcsolják ugyan, de akkor is csak spórolósan…), s amelyik körül négy évtizeddel később, kicsi gyermekként, amikor nagyjából jómagam is akkorka lehettem, mint nagybátyám az itt látható felvételen, én is sokat tébláboltam. Azt mesélték akkoriban még az idősebbek, hogy a régi időkben egy nagytemplomot terveztek ide a városi hatóságok a szegedi Dóm mintájára, sőt, mintha nagyanyám egyszer azt is említette volna, hogy még az építkezéseket is megkezdték, feltúrták, felásták a teret… De aztán átköszönt a határon Trianon. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság idején az építkezés minden nyomát eltakarították, és parkosították a területet, a ma itt álló fák nagy részét is azokban az években ültették. Ebben az időben a Péter király park nevet viselte a terület. Csoda, hogy egyáltalán az a makett fennmaradt, amelyet aztán sok évvel később képeslapra nyomtattak…
Később, a visszacsatolás rövid időszakában újraéledtek a nagytemplom építésének tervei, de akkoriban idő sem jutott ezek megvalósítására, a második világháború után pedig Josip Broz Tito nevét írták ki a parkban gondosan ültetett bokrokból, oly módon, hogy az lényegében csak repülőről, vagy megfelelően magas látószögből volt olvasható… Teszem azt, a városháza tornyából!
Különösen fontos nekem ez a felvétel a családi fényképalbumból, elsősorban nagyanyám miatt. Ugyanis nagyapámat alig ismertem, ötéves voltam, amikor meghalt, nagyanyám azonban másfél évtizeddel túlélte őt. Szabó, született Barsi Ilona már a hatvanon is túl volt, s inkább a hetvenhez közelített, amikor megszülettem, tehát én gyermekkoromból csak idős, és akkor már beteges asszonyként emlékszem rá. Egy gyermek kicsiny fejjel persze sohasem látja csúnyának családját, a szüleit, a rokonait, a közeli hozzátartozóit, de emlékszem, csodálattal fürkésztem a fényképen megörökített arcát, amikor ez a fotó először a kezembe került, mert ennyire szép fiatal nőnek életemben sohasem láttam, s így elképzelni sem tudtam őt.
Nem tudom, milyen üzlet lehetett itt a megörökített téli séta idején, de nagyapám válla mellett, balra pedig műszaki bolt működött gyermekkoromban, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben…
És hogy legyen itt egy igazi képeslap is… A város nagy legendája a zentai csata: 1697-ben ugyanis Savoyai Jenő, vagyis Eugen von Savoyen herceg itt győzte le II. Musztafa szultán török seregét. Az Oszmán Birodalom uralkodója személyesen vezette hadseregét, mert az volt a célja, hogy visszaűzze az Habsburgokat a korábban elveszített területekről, és hogy ezzel együtt visszahódítsa Magyarországot. A zentai diadal – amely harmincezer török katona életébe került (azt tartja a helyi szájhagyomány, hogy vérük vörösre festette a Tisza vizét…) – történelmi szempontból azért is fontos, mert véglegesen megtörte a törökök magyarországi hatalmát, az pedig már egy egészen másik kérdés, hogy egyúttal megvetette Savoyai Jenő európai hírnevének alapját. Ha világviszonylatban ma már nem is olyan mértékben, mint egykoron, de ezt tapasztalhatjuk a mai napig is Zentán: a város színházát még mindig egyszerűen csak Eugennek – kiejtve: Euzsénnek – nevezi a helyi közbeszéd (egykor az Eugen herczeg szálloda működött az épületben…), a kétezres évek első tizedének második felében pedig egy gyorsan kimúlt, szerencsétlen lapindítási kísérletet is feljegyzett a helyi sajtótörténet ugyanezzel a címmel.
Az itt látható festmény – Eisenhut Ferenc (1857–1903) alkotása – azonban csak annyiban kötődik szülővárosomhoz, hogy a zentai csatát ábrázolja, de nem ott, ahol az valójában megtörtént, hanem az egykori bács-bodrogi megyeszékhelyen, Zomborban látható, a régi megyeháza tanácstermében, és egy olyan adatot is találtam róla, hogy hétszer négy méterével ez ma Szerbia legnagyobb olajfestménye. Nem tudom, ez igaz lehet-e, ezt az adatot nem sikerült ellenőriznem… Zentának a híres-neves törökverés óta azonban soha nem volt szerencséje ezzel a diadallal: a város többször próbálta megszerezni magának a festményt (de ma már nem is lehetne úgy leszerelni a zombori megyeháza faláról, hogy ne okoznának benne a legprecízebb és legóvatosabb szakemberek is maradandó károkat…), amikor pedig a csata kétszázadik évfordulójára lovas szobrot rendeltek Róna József (1861–1939) szobrászművésztől, mire az alkotás elkészült volna, a szoborbizottság elherdálta az arra összegyűlt pénzt… Látva a zentaiak tutyimutyiságát, állítólag személyesen Ferenc József intézkedett később arról, hogy a műalkotás kerüljön a Budai Várba, ahol máig is látható.
A festmény képeslapra nyomtatott reprodukcióját immár jómagam vásároltam a zentai Városi Múzeumban nagyjából egy évszázaddal később…
A halál is az élet része – hogy egy meggyökeresedett közhelyet is ideidézzek most.
Megboldogult apósom, Mihájlovits Péter életútja azon kívül, hogy a kétezres évek elején még rendszeresen látogatott bennünket, amikor ott éltünk feleségemmel és lányommal, vagyis az ő lányával és unokájával, annyiban kötődik még szülővárosomhoz, hogy 2004 októberében a zentai Városi Kórházban hunyt el.
„Hozzád ment, Jézuska,
Akit úgy szerettem.
A szép mennyországban
Add, hogy boldog legyen!”
„Édes jó Jézuska,
Hozzád jövök kérve
Mind, akik meghaltak
Jussanak az Égbe.”
Idézem most emlékére a keresztelőjére kapott imakönyvéből.
Nyugodjék békében!
Bazovica
Bazovica, vagy olasz nevén Basovizza most egészen más szempontból érdekes számunkra. S nem is csak azért, mert az elmúlt néhány esztendő alatt az egyik kiemelt kedvencemmé vált ez a képeslap, mondhatni, hozzánőttem, vagy ő nőtt hozzám, ezt már meg nem fejthetem…
Itt azonban ismét – és mindenekelőtt – hangsúlyoznunk kell a városnév fontosságát, hogy kizárjuk az annak azonosságból eredő esetleges félreértéseket: Bazovica nevű települést Dél-Szerbiában is találhatunk a térképen, a bolgár–macedón–szerb hármashatár közelében, de azt, mondjuk, olasz nyelven tényleg nem nevezik sehogy máshogyan. Basovizza ellenben egy másik határnál, a Szlovénia és Olaszország közötti piros vonalnál fekszik, aminek különösebb jelentősége ma már tulajdonképpen nincs is, hiszen mindkét állam tagja a schengeni régiónak. De ezzel együtt is, az itáliai szlovének kulturális, sport- és oktatási központjának sorsát, jövőjét, hétköznapjait közigazgatásilag továbbra is Rómából irányítják.
Talán mondanom is felesleges: egykor ez a település is az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. S innen címezte képeslapját „Őnagysága Sipos Margitka úrleánynak”, Budapest II. kerületébe, a Margit körút 26. sz. alá, a földszint 5-be 1913. július 19-én Siposs János, aki ekkoriban 24-es vadászönkéntesként szolgált a császári és királyi hadseregben. A környezet szlovén jellegét jelzi az is, hogy a mellékelt képeslapon a ljubljanai Franc Kunc fotográfus felvételét láthatjuk. A művész a szlovén fővárosban, a Wolfove utca 6. szám alatt működtette laboratóriumát, és szinte az egész környéket végigjárta fényképezőgépével, internetes aukciókon igen gyakran bukkannak fel manapság is korabeli kiadványai. Munkája révén pedig valódi kincseket hagyományozott a szlovén művelődéstörténetre.
A képeslap hátlapján pedig a monarchia postai bélyegét találjuk, Ferenc József – profilból készült – arcképével. Ez viszont a gyűjtemény egy másik érdekességére utal. Arra ugyanis, hogy a már említett bezártság, valamint annak a kornak a társadalmi-politikai jellegzetességei miatt, amelyben a kollekció összeállt, a gyűjtögető gyermeknek nem is nagyon volt lehetősége arra, hogy komolyabb kapcsolatot tartson fenn, esetleg levelezésbe kezdjen és képeslapokat cserélgessen a távolabb eső, alkalmasint a nyugati tömbhöz tartozó és központilag ellenségképként megjelölt külvilágban élő kortársaival. Időben azonban ekkor még egyáltalán nem voltak messze azok az évek, amikor a férfiembert Újvidékről akár olaszföldre, vagy Erdélyből a bosnyák hegységbe vitték katonának… A gyűjtő tehát kénytelen volt az akkori közelmúlt kiadványai, a még elérhető közelmúlt postai küldeményei közül válogatni. Ennek köszönhető az is, hogy – a már említett szempontok mellett – a gyűjteményben jelentősen felülreprezentáltak a Monarchia-korabeli, Trianon előtti képeslapok is.
Bazovicától pedig egyáltalán nincs már messze az 1775 méter magas Monte Grappa hegység, amelynek ormain, az egy évvel később kitört világháború végén, a Monarchia utolsó délnyugati – vesztes – csatáját vívta. Johannes Sachslehner, a bécsi egyetem címzetes tanára Összeomlás című kötetében mindössze egy napnak a történetét, 1918. október 28. eseményeit dolgozta fel olvasmányos elbeszélői stílusában. S mint mondja, a „rossznyelvek” szerint már Dante Alighieri is a Monte Grappa hegyvidékét írta le az Isteni színjátékban, amikor a Pokol kapuját megjelenítette. Sok magyar katona halt hősi halált ezen a vidéken, az egy idő után már teljesen reménytelenné vált küzdelemben. Ők többségükben – a Monarchia soknemzetiségű seregeiből mintegy tízezren – az 1935. szeptember 22-én felavatott temetőben, a hegy csúcsán nyugszanak, névtelenül, és mindössze száznegyvenhat, név szerint azonosított magyar katona kapott végső nyughelyet a bronzzal fedett fali fülkében. Emlékükre minden évben, augusztus első vasárnapján emlékünnepséget tartanak.
Habár alapos és megfontolt, elemző kedvű történészi szemmel nézve biztosan akadtak a Monarchia közelgő összeomlására utaló előjelek már akkoriban is, mégis biztosra veszem, hogy Siposs János – akinek szerencsére nem kellett belesnie a Pokol résnyire nyílt kapuján – 1913. július 19-én, amikor képeslapját postára adta, mit sem sejthetett minderről. Ő akkor még röviden csak annyit írt:
„Édes Manczykám, fogadd hosszú hallgatásom után szívélyes üdvözletemet. Szüleidnek kezeit csókolom.
Siposs János
24-es vadászönkéntes”
És ezzel lényegében megalapozta azt a családtörténetet, amelynek révén ezek a képeslapok, megboldogult apósom gyermekkori gyűjteményének részeként néhány évvel ezelőtt hozzám kerülhettek.
Illusztráció: ‘Utazások apósommal’
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
