ZÜLFÜ LİVANELİ: A GARİP NEVŰ FIÚ
(Részlet a „Hotel Konstantinápoly” című regényből)
A szerzőről és könyvéről
Zülfü Livaneli (1946) ikonikus kortárs török író, filmrendező, zeneszerző, énekes. Műveit tucatnyi hazai és külföldi díjjal jutalmazták. A közel félezer oldalas Hotel Konstantinápoly című regénye az egyik legnagyobb példányszámban eladott műve lett hazájában. Regényeit több, mint negyven nyelvre lefordították. A Hotel Konstantinápoly magyar nyelven 2023-ban jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában.
A török társadalom afféle élő lelkiismereteként alkotó Livaneli a „legfájdalmasabb” regényének nevezett monumentális művében mindössze négy órányi cselekménybe sűrítve Isztambul városának több évezredet átfogó történetét villantja fel az olvasó előtt: a 16. századi népszerű sehrengiz nevű oszmán irodalmi műfaj elfeledett hagyományát felelevenítve a modern, Janus-arcú megapoliszt és lakóit fanyar humorral és iróniával átszőtt megrendítő és izgalmas történeteken keresztül mutatja be. A Törökország társadalmi és politikai pamfletjeként megírt regényben a futótűzként elharapózó nőgyilkosságoktól kezdve a gyökértelenné vált újgazdag török elit ijesztően sivár világlátásán át a radikális iszlámig bezárólag számos érzékeny témát érint. A mű keretét a történelmi Sultanahmet negyedben a közelmúltban feltárt bizánci palota romjaira épült hétcsillagos Hotel Konstantinápoly 2014 decemberének végén tartott megnyitó fogadása szolgáltatja; az író a török társadalom minden rétegét reprezentáló vendégsereg bemutatásán keresztül, helyenként vitriolos hangon beszéli el a mai Törökország összes égető gondját. Látszólag minden változik, csak a város örök, a hotel alatt elterülő nekropolisz lakói szerint azonban öröktől fogva ugyanazok a dinamikák mozgatják a városok városát, Isztambult és lakóit.
Isztambul, Gizemli Kirmizi (Devrim Erbil festménye)
A Garip nevű fiú
Zülfü Livaneli: Hotel Konstantinápoly (részlet)
A Közép-Anatólia kávébarna földű, poros pusztáin megbújó Hacılar[1] falu egyetlen hadzsija, Mahmut Efendi, mint minden reggel, ezen a napon is a „ne virradjon ránk az ágyban” elvéhez hűen már kora hajnalban talpon volt. Fölvette a klumpáit, magához vette az ibrikjét, és izgatottan kisietett a kerti vécébe. Nem akarta, hogy az Allah nevét kiáltó és az igaz hívőket imára hívó müezzin hangja a szükségének elvégzése közben érje. Ez súlyos bűnnek számított. Csakhogy ez a mandulabajszú új müezzin állandóan változtatta a reggeli ezán[2] órájának idejét, néha nyakig mártva őt ezzel a bűnbe; ilyenkor nem tudta megállni, hogy az ima végén ne fohászkodjon Allah bocsánatáért: „Én Uram, Istenem, te ismered az én szívemet. Ne ítélj meg, amiért ilyen méltatlan módon járultam a színed elé. Mindenről az a hitetlen müezzin tehet, aki kénye-kedve szerint tologatja az ezán idejét.” Ha a faluban az összes érett korú nő köldökére a nyelvével megnedvesített hegyű tintaceruzájával Korán-verssorokat firkáló régi imámjuk egy nap – mint a rossznyelvek mondják – szét nem pukkadt volna a „rengeteg evéstől”, s vissza nem adta volna lelkét a Teremtőjének, ez a kikupált sznob alak sem jött volna a faluba, és Hadzsi Mahmutot sem sodorhatta volna bűnbe. Aznap is sietve, dobogó szívvel végezte el a dolgát, és már éppen nyúlt volna az öblítőedényért, amikor sajnálatos módon utolérte a müezzin első kiáltása. Sebtében befejezte ezt a műveletet is, majd elrohant, hogy az ima előtti tisztálkodást elvégezze; a kútból jövő jéghideg forrásvízzel megmosta a kezét, könyékig a karját, lábát, s miután végzett a rituális mosakodással, felöltözött és útnak eredt a dzsámi felé.
Trilláztak a hajnali madarak, a puszta felett az éjjel felgyűlt harmat párája gomolygott, széjjel hordva a füvek illatát a mezőn, s még a lila jácintok is egészen elzsongították az ember lelkét. Íme Allah csodái. A házakból magasra szállt a frissen megrakott tűzhelyek füstje, a levegőben a faparázson nemrég kisült kenyér illata áradt. Hadzsi Mahmut levette a papucsát, és bement a dzsámiba; a vallási előírások és szokások szerint a négy rakából[3] álló imádság elvégzése után elmondta az ima utáni fohászait. Az Ankarában élő fiának és családjának egészséget, pénzt, a felesége betegségére gyógyírt kért, a többi hálátlan gyerekének pedig minden jót kívánt. Majd visszabújt a papucsába, és szívében nyugalommal, távozott a dzsámiból. Éppen a falu főterén haladt át, amikor megpillantotta a nőt.
Az asszony a döngölt földes tér legközepén állt, kezében egy vértől csöpögő levágott fejjel. Hadzsi Mahmut egy ideig hunyorogva meresztette a szemét, jól látja-e vajon, hogy a nő kezében lóbált görögdinnyeszerű valami tényleg egy emberi fej lenne? Azután hirtelen megmozdult az ajka, és sebesen mormolni kezdett egy imát. Bár a felkelő nap pont a lány háta mögül sütött, azért megismerte, a Tekeliék Fatmája volt; és valóban egy emberi fejet tartott a kezében, a levágott nyakból még csöpögött a vér a földre. A halott arca annyira eltorzult és furcsán merev lett, hogy nem tudott rájönni, kihez tartozhat, de egyébként sem bírta sokáig nézni, mert felkavarodott a gyomra. Úgy látszik, hogy embert vágni nem ugyanaz, mint birkát vágni, gondolta. Közben egyre többen verődtek össze körülötte. Ahányan csak hírét vették az esetnek a faluban, nők, férfiak, gyerekek, mindannyian kitódultak a térre, a férfiak elborzadt tekintettel szemlélték a jelenetet, a nők – mint minden váratlan eseménynél szokás– a fehér fejkendőjük sarkát a szájuk elé kapták, míg a gyerekek a legkisebb izgalom jele nélkül tágra meredt szemmel bámultak. Az enyhén előre-hátra ringatózó nő hirtelen elhajította a fejet, „itt van, nesze, váljék javatokra!”, kiáltotta. A súlyos fej az asszonytól néhány lépés távolságra esett, egy keveset gurult, majd az oldalán fekve megállt. Mivel Tekeliék Fatmája továbbra sem dobta el a jobb kezében szorongatott szőlőmetsző kést, senki sem merte megközelíteni. Csöndben ácsorogtak, amíg ki nem ért a csendőrség. A nap már két lándzsányi magasságban járt, mire megérkezett a csendőrségi terepjáró. A kocsiból szélsebesen kiugrott egy tizedes, „Dobd el azt a kést!”, förmedt a lányra, majd néhányszor megismételte kemény hangon a felszólítást. Hogy Fatma valóban mosolygott-e, vagy csak a falusiaknak tűnt úgy, nehéz volna megmondani, ám egyszer csak fölemelte a kést: „Itt van, parancsnok úr! Most már nem egy, hanem három embert öltem meg! Háromszoros büntetést adjon!”, kiáltotta, majd mindenki szeme láttára hatalmas erővel a hasába döfte a pengét. A csendőrök látták, ahogy a lány kétrét görnyedve a földre hanyatlik, mire azonnal odarohantak, és elcipelték a terepjáróhoz, míg egyikük, igyekezve nem oda nézni, a zsebéből előhúzott zsebkendővel fölemelte a földről a levágott fejet. Azután a dzsip elrobogott a város felé, hatalmas füst- és porfellegbe borítva a teret.
A történteket mindezidáig egy birkanyáj sztoicizmusával szemlélő sokaság csak a csendőrök távozása után kezdett el sustorogni. Külön vitatták meg a férfiak, és külön a nők az esetet. Néhányan tudni vélték, hogy a levágott fej Fatma sógorához, Kâzımhoz tartozott. Amint ezt kimondták, hirtelen mindenki előtt világos lett, hogy valóban Kâzım halt meg. Fatma nővérének, Durdunak a férje, a mások szántóföldjén felesbérletben gazdálkodó Kâzım. „Anyaaaa, miért ölte meg ez a bolond lány a sógorát?” – zúgtak a kérdések egyre több felől, s míg a válaszon tanakodtak, egy alig nyolcéves forma, piszkos lila virágmintás ruhájú kislány is megszólalt, de olyan hangon, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó: „Én tudom, miért – cincogta -, Kâzım pitélgette őt, azér’.” Ebben a faluban mindenki így beszélt, csakúgy, mint Anatólia összes többi falvában. A gyerekek ugyanis az egymással párosodó állatokkal szoros közelségben éltek, és egy szobában aludtak a szüleikkel. A születés, a nemzés, a halál, sőt az ölés is teljesen természetes volt a számukra. Látták az új élet születését és enyészetét, a nap felkeltét és lenyugvását, nézték a napszakok és évszakok váltakozását. Mindennek megvolt a maga ideje; születésnek, halálnak, szeretkezésnek, megtermékenyülésnek, öntözésnek, szüretnek, az állatok párzásának, kölykezésnek… A világ egy rendezett mederben folyt, a természet szüntelenül megújította magát, a halott helyére újat hozott, ők pedig a városi emberektől eltérően nem ringatták magukat abban a hitben, hogy ezt a rendszert meg kellene bolygatniuk vagy változtatniuk. Leszámítva az olyan rendkívüli eseményeket, mint egy fej levágása, a gyilkosságon sem lepődtek meg különösebben. Mindennek megvolt a helye az életben. Nem dramatizálták túl a halált sem, ez is a természetes események közé tartozott. A fogadott siratóasszonyok eljajgattak egy-két őszintétlen siratót, s míg jól bespájzoltak a temetés után adott ennivalókból, a megkeresett pénz feletti örömük sokszorosan felülmúlta a halott hozzátartozóinak fájdalmát.
Fatmát megműtötték a kórházban; óriási szerencsével a hasába fúródó kés elkerülte a babát, bár aligha lehetett ezt az életkezdeményt babának nevezni, legfeljebb egy embrió volt. A kórházban, ahol ellátták, hozzábilincselték a betegágya vasrácsos fejéhez, és ki is hallgatták egyúttal, lévén, hogy egy szörnyű gyilkosságról volt szó. Fatma elmondta, hogy a sógora számtalanszor megerőszakolta, de mivel szégyellte magát a nővére előtt, sokáig titokban tartotta a dolgot, ám amikor nemrég megtudta, hogy terhes, már nem bírta tovább elviselni, és mikor a férfi újra kényszeríteni akarta, beledöfte a kést a nyaki ütőerébe, majd megvárta, amíg elvérzett, utána pedig mindenki okulására levágta a fejét és kivitte a térre, és ha még ezerszer megtörténne ugyanez, úgy ezerszer újra megölné ezt a férfit, és semmilyen büntetéstől nem fél, az ő számára már úgyis véget ért az élet, mindössze egyetlen dologért rimánkodott kitartóan az orvosoknak, betegápolóknak, csendőröknek, majd később az ügyésznek és a bírónak: „Szedjék ki belőlem ennek a stricinek a fattyát – könyörgött –, nem bírom elviselni, nem fogom kihordani ezt a szörnyet.” A betegágyban fekve a szabadon hagyott kezével ököllel ütötte-verte a sebes hasát, s fenyegetőzött, hogyha meg kell szülnie, akkor ennek is levágja a fejét. Ekkorra már mindenki látta, hogy Fatma megőrült, s nem szabadna normális emberként kezelve ítélkezni felette, hanem kórházba kellene őt küldeni; az ügyész azonban makacsul ragaszkodott hozzá, hogy „különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés” bűntettéért súlyos büntetéssel sújtsák. A lánynak a bíróságon tanúsított dacos és kihívó magatartásán elámult bíró végül az erőszaktételt enyhítő körülményként értékelve hosszú évekig tartó börtönre ítélte.
Fatma nem vette különösebben a szívére, hogy börtönbe kell vonulnia, ellenben minden elképzelhető módszert bevetett, hogy elvetéljen. A női elítéltek elképedt pillantásaitól kísérve leugrált a magas emeletes ágyak tetejéről, a legkövérebb elítéltnek, Rukiyénak hosszasan könyörgött, hogy erősen üljön rá a hasára, majd emelkedjen fel, és hirtelen újra meg újra huppanjon vissza rá, hagymahéj főzetet ivott, kanállal-villával próbálta kikaparni a magzatot, de bármit is tett, nem sikerült elhajtania az anyaméhbe, vagyis az életbe tíz körömmel kapaszkodó gyereket. Minden őrültség ellenére, amit elkövetett, napról napra gömbölyödött a hasa. A sokat látott cellatársnői az óriási pocakjára mutatva igyekeztek a lelkére beszélni; hagyjon fel, kérlelték, ezzel a hasztalan vergődéssel, hogy megölje, hiszen ez már egy ember, s bárki legyen is az apja, a csecsemő bűntelenül fog a világra jönni, de hiába, Fatma nem enyhült, minden szavuk csak falra hányt borsó volt. Amikor eljött a napja, a börtön kórtermében görcsös fájdalommal kísért szüléssel világra hozta a gyereket, de egyszer sem vette a karjába. Miután visszatértek a cellába, az elítélt asszonyok maguk vették gondjaikba és kezdték el táplálni a nemtörődöm anya elárvult kölykét, akit még meg sem szoptattak, sőt, hogy Fatma ne tehessen kárt benne, éjszakánként bármely pillanatban ugrásra kész éberséggel aludtak. A csecsemőt a börtönben nevezték el, aki a helyzetéhez illő Garip[4] nevet kapta.
A gyerek úgy cseperedett, hogy a börtönt tekintette természetes közegének, a női elítélteket pedig a rokonainak. Játék sosem volt a kezében, a börtön udvaráról nézte az égen szálló madarakat, és rajongva követte a szemével a hatalmas, lármás madaraknak hitt repülőgépeket. Mivel a börtönben nem volt gyerekmenü, ezért azt ette ő is, amit a felnőttek kaptak; hol csípőset, hol savanyút, hol meg édeset. A börtön kőpadlóján kúszva-mászva tanult meg négykézláb járni, az udvaron pedig, ahová levegőzni hordták ki, elkezdett járni és futni.
Az anyja egyetlenegyszer sem nézett rá, nem vette az ölébe, és nem szólt hozzá, az éjfeketébe borult szívének egy aprócska szegletébe azonban mégiscsak beférkőzhetett, mert felhagyott az elpusztítási kísérleteivel. Ebben alkalmasint szerepe volt annak is, hogy amint a gyerek növekedett, nem arra az alávaló apjára, hanem egyre inkább Fatmára és különösen a halott édesanyjára kezdett hasonlítani. Így éldegélt Garip egészen ötéves koráig, amikor is a börtön igazgatójának közbenjárására, akinek vérzett a szíve a kisfiúért, egy árvaházba adták. Ekkor vette kezdetét Garip „külső” élete, már amennyire egy árvaház külvilágnak számít.
Fordította: Pál Laura
Jegyzetek
[1] Hacı: (ejtsd: hadzsi) muszlim vallási zarándok, aki megjárta Mekkát. A falu nevének jelentése: Hadzsik
[2] Ezán: imára hívás, melyet az öt ima idején a mecsetek minaretjeiről a müezzin intéz a hívekhez.
[3] Raka: egy meghajlásból és két leborulásból álló imaegység.
[4] A „garip” szó jelentése: szegény, szerencsétlen, elhagyott.
Illusztráció: a könyv fotójával
Ezek is érdekelhetik!
Rainer Maria Rilke: Alkésztisz, Hetéra-sírok →
Jasminka Domaš: Utazások topográfiája (versek)* →
Thomas Möhlmann versei →
