Dudás A. Alex: Bella Italia
Toszkánától a bolognai őrszobáig
Az 1976-os török-görög utunk után bátyámmal türelmesen kivártuk a három évet, hogy újabb nyugati vízumot kapjunk a velejáró 300 dolláros valutakerettel, ami a kádári puha diktatúra könyöradománya volt polgárai számára. Ezúttal Olaszországot vettük célba. Szüleink elintézték, hogy Rómában legyen szállásunk. Anyánk unokatestvérének a férje ugyanis a Bolgár Távirati Iroda római tudósítója volt, és Róma központjában voltak elszállásolva. Volt akkoriban egy circulárénak nevezett vonatbérlet is, ami egy hónapra korlátlan olasz vonatozást biztosított viszonylag potom áron, amit forintban lehetett megvenni még idehaza. Természetesen éltünk a lehetőséggel. Ez később nagyon jó döntésnek bizonyult számomra.
Olaszországi utunk három szakaszra tagolódott. Az első 10 napon Rómát jártuk be, keresztül-kasul, az ezt követő 10 napon hátizsákos turistaként jártuk be szinte egész Toszkánát, végül, már csak egyedül, pénz nélkül csöveztem Lombardia városai közt. Az utolsó tíz napon azért utaztam egyedül, mert a bátyámnak csak 21 nap szabadsága volt, ezért a 30 napos vízum lejárta előtt haza kellett utaznia.
Rómában dzsigolóként éltük az aranyifjak gondtalan életét. Reggel korán ébresztettek barátaink, mivel a dolgozó szobában aludtunk, és át kellett adnunk azt. Bőséges reggelit kaptunk, ami egész napra kitartott. Este pedig vacsorával vártak, ezért napközben csak egy pizza szeletet fogyasztottunk el meg olykor egy kehely finom olasz fagyit. Egy szál ingben fedeztük fel az ókori Róma nevezetességeit. Késő estig kóboroltunk, mert szerencsére szállásadóink is későn feküdtek le mediterrán és bolgár szokás szerint. Vacsora után még kapcsolgattuk a tv-t, csodálva a sok csatornát. Alig öt órát aludtunk. De utazáskor a lustaságot mindig mellőztük.
Aztán a harmadik napon fokoztuk a város bejárását két Vespa motor bérlésével, ami meglepően olcsó volt. Ezúttal hajnali kettőig róttuk az utcákat. Az utcalányok negyedét is felfedeztük. Fellini filmjeinek hangulatát idézte a sok ledér lány. Másnap reggel nyolcra kellett visszavinni a motorokat. Folytattuk gyalogos sétáinkat. Én a Forum Romanumtól voltam elragadtatva, még ha romos is volt az egész terület. A Vesta-szüzek temploma maradt meg a legépebbnek. Természetesen a Colosseumot is bejártuk a gladiátorok termeit is megtekintve.
Gyalogosan vágtunk neki a híres Via Appiának, ahol a legenda szerint Péter apostol szembesült a „Quo Vadis Domine” kérdésével. Elmentünk egészen az ókeresztény katakombákig, ami nagy hatást gyakorolt rám. Visszafelé betértünk a Caracalla fürdőbe, ami méretével nyűgözött le. Volt egy Panoráma útikönyvünk Itáliáról, abból készültünk fel a bejárásokra.
Természetesen a Vatikán és a Szent Péter székesegyház sem maradhatott ki a programból. Viszonylag rövid sorban állás után jutottunk be a Sixtus-kápolnába. Hosszasan vizsgáltuk Michelangelo freskóit. Akkor még nem voltak tele a múzeumok japán és kínai látogatókkal, kényelmesen tanulmányozhattuk a képeket. Olykor vissza-vissza mentünk egy-egy jelentősebb alkotáshoz.
A székesegyházban megcsodáltuk a Mózes szobrot is, akinek két csonka szarv volt a fején. Ennek magyarázatát csak később tudtam meg Gecse Gusztáv Bibliai történetek című könyvéből. Szerinte, mivel a héber nyelv nem tünteti fel a magánhangzókat, a „krn” szó karannak olvasva fénykoszorút, kerennek olvasva szarvat jelent. A héber Biblia Vulgata fordítása ez utóbbit írta le. Ez az eltérés évszázadokra meghatározta e szobor külsejét. A svájci testőröket is megcsodáltuk.
Szvetla, a bolgár lányuk, egyik nap javasolta, hogy menjünk moziba megnézni a szocialista táborban betiltott Szarvasvadász című Cimino-filmet. Örömmel álltunk rá, a jegyek árát ugyanis a lány állta. Nagy élmény volt az angol nyelvű film meg a mozi berendezése. Öblös fotelekben ültünk, miközben a szellős széksorok közt kulikocsival árultak inni- és harapnivalót. A filmet azért tiltották be nálunk, mert a vietkongok amerikai katonákkal szembeni kegyetlenségeit is bemutatta. A Szovjetunió pedig a vietnámiak oldalán állt. Megtekintettük Pasolini Salo avagy Szodoma 120 napja című alkotását, ami szintén be volt tiltva Magyarországon. Megrázó élmény volt.
Római tartózkodásunk vége felé elutaztunk egy napra Ostiába is a rómaiak tengerpartjára. Nagyot fürödtünk a Tirrén-tengerben. Ami engem meglepett, az a fedetlen keblű lányok császkálása volt a fövenyen. Annak ellenére is megtehették ezt, hogy Olaszország mélyen vallásos országként élt ismereteimben, mégsem tiltották el őket.
Római tartózkodásunk végén érzékeny búcsút vettünk bolgár rokonainktól, és a hátizsákokat magunkra véve nekivágtunk a klasszikus turista utunknak.
*
Első utunk Toszkána fővárosába, Firenzébe vezetett. Itt még a római szűk utcáknál is keskenyebbek voltak a közterek. Ezek között magasodott az óriási Dóm hatalmas kupolájával. Barangolásunk során felmentünk a Ponte Vecchióra is, ahol fiatalok árulták kézműves portékáikat és festményeiket. Olyan olcsók voltak az áruk, hogy elhatároztam, veszek valamit az itthoni szerelmemnek, Cilának. Egy rézből és bőrből készült karkötőre esett a választásom. Nagy sikerem volt vele nála. Vettem egy nádszaxofont is, ami sajnos elkallódott az idők során. Kellő akklimatizáció során betértünk az Uffizi Képtárba. Szédítő gazdagságban sorakoztak a szebbnél szebb festmények, főleg a reneszánsz időkből. Az egyik teremben rábukkantam Botticelli Vénusz születése című festményére, ami eredetiben még nagyobb hatást gyakorolt rám. Mivel körbejártuk a Dávid szobrot is, attól kezdve azt hangoztattam, hogy mindent tudok a férfiakról és a nőkről.
Következő állomásunk Siena volt, Firenze nagy vetélytársa. És valóban vetekedett szépségben vele. Az első este a pályaudvar holtvágányán álló kocsijában aludtunk a bátyámmal. Valamikor éjfél után carabinierik vizsgálták át a szerelvényt, ahol több társunkkal együtt töltöttük az éjszakát. Megtekintették útlevelünket, és hagytak aludni tovább.
Másnap a főtéren lovasverseny volt. Középkori ruhákba öltözött lovagok versenyeztek egymással. Szemkápráztató volt a kavalkád. (Amikor Geszti Péter kitalálta a magyar vágta ötletét, rögtön az jutott eszembe, hogy innen vehette a gondolatot.) Aznap Sienában szálltunk meg egy panzióban, 11 ezer líráért. Gondoskodnunk kellett élelemről is. Egy kis vendéglő teraszán fogyasztottuk el lazagnás vacsoránkat. Hozzá Chianti bort ittunk. Mindez 4500 lírába került.
Harmadnap találtuk ki a bátyámmal, hogy vonaton utazva töltjük el az éjszakát. Egy jó messzi úti célt kerestünk, hogy aludhassunk utazás közben. A választás Brindizire esett, ahova kora reggel érkeztünk meg. Az alvásból nem lett semmi, mert a fülkében német fiatalok hangoskodtak, akikkel mi is szóba elegyedtünk. Amint megérkeztünk Brindizibe kinéztünk egy vonatot Pisába. Délután érkeztünk a városba. A lenyugvó nap fényében csodáltuk meg az épületegyüttest a ferde harangtoronnyal. Másnap, szikrázó napsütésben még imponálóbb volt a látvány.
Pisa után Assisibe utaztunk, ami az egyik legépebben fennmaradt középkori város. Szent Ferenc temploma őrzi Giotto Szent Ferenc legendája freskóit, amik arról nevezetesek, hogy ezeken jelent meg először a perspektíva kezdeti formája. Izgatottan kerestem a képeken a távlat kifejezését. Folytattuk utunkat délre, San Gimignanóba.
San Gimignano arról nevezetes, hogy központi dombján állva alkotta meg Braque a kubizmus irányzatát, látva az egymásba simuló kocka házakat. Mi is felmentünk a dombra, és valóban, lenézve a városra mintha egy kubista festményt láttunk volna.
Ezúttal is panzióban szálltunk meg, de csak egy pizzát vacsoráztunk. Vészesen fogyott a pénzünk. Egyben közeledett bátyám szabadságának lejárta. Veronában váltunk meg egymástól. Ő még elment Velencébe egy rövid időre, aztán hazament. Sajnálkozva közölte, hogy csak ötezer líránk maradt, ezért azt javasolta, hogy pár nap múlva én is térjek haza. Én azonban eldöntöttem, hogy a 30 napos vízumot kihasználom. Azt javasoltam, hogy mivel ötezer líra semmire sem elég, ebédeljünk meg utoljára, aztán csak lesz velem valami. Így is tettünk, nekem csak ötszáz lírám maradt, amiből egyedül maradva vettem egy fagyit magamnak, aztán nekivágtam a csövezésnek. Ekkor vált sorsdöntővé, hogy volt vonatbérletem, így nem kellett lemondanom az utazásról.
*
Egyedül jártam be Lombardia legszebb városait. Nem ettem semmit, csak sok vizet ittam a nagy melegben. Szerencsére, mint a mediterrán városokban mindenhol sok közkút volt. Két nap éhezés után Ferrarában történt velem valami aggasztó jelenség. Ahogy a dóm körüli lépcsőkön ültem, a templom robusztus építménye egyszer csak lebegni kezdett a szemem előtt. Gyorsan ittam sok vizet, amitől elmúlt a káprázat.
Bolognába érkezve javult a helyzetem. Néhány kilométerre a várostól egy hatalmas gyümölcsösre lettem figyelmes, ahol a fák ágain alma nagyságú zöld szilvák kínálták magukat. A gyorsvonatról leszállva rögtön kiderítettem, mikor indul egy vicinális visszafelé és felszálltam rá. A vonat a kanyarban bedőlve állt meg az ültetvény közepén. Leugrottam a vonatról és körülnéztem. Senki nem volt a közelben csak a sok gyümölcstől roskadó fák. Teletömtem hátizsákomat, ami akkorra már félig üres volt, ugyanis Apámtól tanultam azt a megoldást, hogy a szennyes ruhadarabokat nem cipeljük magunkkal, hanem eldobjuk. Így aztán sok hely volt a szilváknak. Egy fél óra múlva jött a Bolognába tartó személyvonat. Már a vonaton elkezdtem pusztítani a kissé savanykás, életmentő gyümölcsöt. Elhatároztam, hogy gyümölcsnapokat tartok, ami már akkor nagyon divatos volt.
Így érkeztem a városba, ahol legnagyobb meglepetésemre bekísértek a rendőrségre. Úgy kezdődött a történet, hogy megint csak a Dómot övező lépcsőkön foglaltam helyet. Tíz perc nézelődés után megszólított egy 35 körüli férfi, aki két lépcsővel feljebb ült. Kiderült róla, hogy amerikai állampolgár, és két éve csövezik Olaszországban. Norman atomfizikusként dolgozott hazájában és világvége hangulat lett úrrá rajta az atomháború elkerülhetetlen bekövetkezte miatt. Szétnézett a világban, hogy hol tudná eltölteni a hátralevő pár évet. Olaszországot választotta, mint toleráns országot, ahol szabadon élhet. Elhagyta családját és városról városra utazgatott. De ő nem önszántából, mivel mindenhonnan kiutasították. Akkor épp Milánót kellett elhagynia.
Élelem iránti igényét úgy oldotta meg, hogy reggel felszállt egy vonatra, és a végállomás előtt végigment a vagonokon, és átvizsgálta a csomagoknak fenntartott hálót, ahol szendvicseket gyűjtött össze. A derék olasz feleségek ugyanis sonkát, sajtot csomagoltak munkába menő férjüknek, akik, ha nem fogyasztották el feltették a csomagot a poggyász hálóra. Normannak csak be kellett gyűjtenie azokat. Ezzel egész napi étkezését biztosította magának. Ha jött a kalauz, röviden közölte, hogy nincs jegye, se pénze. A kalauzok, látván rongyos öltözékét és rózsaszín szandálját, némi tanakodás után békén hagyták. Ezúttal is nagy adag gépsonka és cipók voltak nála. Meghívott bennünket egy lakomára. Időközben ugyanis egy bécsi fiatalemberrel gyarapodott társaságunk. Ő egy csoki tortát adott be a közösbe. Édesanyja, ugyanis, azzal látta el a világutazó fiacskáját.
Itt jegyzem meg, hogy Norman megvetette a kábítószereket fogyasztókat. Ő csak marihuánát szívott, amihez a vadkendert saját kezűleg gyűjtötte be Törökországban. Ehhez át kellett utaznia Magyarországon, ahol a Keleti pályaudvaron aludt. Hogy hogyan tudott pénz nélkül ekkora utakat megtenni az rejtély.
Kisvártatva Norman egy olasz vízrajzi térképet vett elő a táskájából, ami a folyók eredésétől a tengerig tartó kanyargását mutatta be. Norman felkereste a folyók eredését és ivott a kristálytiszta vizükből, majd elindult lefelé és időnként bele-bele kóstolt a folyók vizébe, hogy megállapítsa meddig őrzik meg tisztaságukat. Ahol szennyezetté váltak azt a helyet feltüntette a térképen. 5-6 folyót szondázott ilyen módon. Nagyot nőtt a szememben e természetvédő magatartásával.
Én a szilváimmal álltam elő. Amikor elmeséltem, hogy tettem szert rájuk, Norman elismerően hangoztatta, hogy „micsoda ötlet.” Mikor ilyen módon véd- és dacszövetséget kötöttünk egymással, Norman közölte, hogy szardíniai barátja éppen hasist próbál felhajtani. Addig is fogyasszuk el az ételt. Én félrevonultam, hogy megmossam a kezem egy kútnál, és mikor visszaértem két rendőr tárgyalt Normannal. Ahogy odaértem megkérdezték, hogy én is hozzá tartozom-e. Igenlő válaszom után közölték, hogy kövessük őket. Végigmentünk a főutcán, ahol tapssal üdvözölték az emberek az újabb „terroristák” elfogását.
Az őrszobán emeletes ágyak sorakoztak, és ott volt a szardíniai srác is.
Egyenként hívtak be bennünket. Elsőnek Norman ment be a kapitányhoz. Alighogy belépett a szobába, elkezdett üvölteni és angolul elküldte melegebb égtájakra a rendőröket. Én harmadikként kerültem sorra. Amikor meglátták szocialista útlevelemet, gyorsan közölték, hogy hajnali hat órára hagyjam el Bolognát. Nem kérdeztek tőlem semmit.
Visszamentem az eredeti helyünkre, amit furcsa módon nem foglalt el senki. Norman nagyon dühös volt, Így némán fogyasztottuk el a sok sonkát, sajtot és cipót. Én rám legalább 15 deka jutott. Megfájdult tőle az éhezéstől összezsugorodott hasam. A lakoma végén elbúcsúztam a fiúktól, de Norman nem fogadta a köszönésemet. Magába roskadva ült a helyén. Elindultam a pályaudvar felé, mivel én egyébként is tovább akartam utazni Ravennába. Ahogy a főtér szélére értem, egy hatalmas kiáltást hallottam. Norman volt az. Kedvesen integetett.
Ravennában újabb meglepetés ért. Megtekintve a nevezetességeket egy park padján pihentem le. Nemsokára egy fiatal pár települt mellém, akik egy útikönyvet bújtak. Egyszer csak hozzám fordultak és megkérdezték, hogy melyik a Galla Placidia Mauzóleum és melyik a San Vitale templom. Én kiselőadásba kezdtem a mozaik padlós mauzóleumról és a kör alakú, bizánci stílusú templomról. Nagyon megköszönték, aztán a szokásos kérdések következtek. Ki honnan jön és hova tart? Ők Velencéből jöttek, és elmondták, hogy Velence központjában van egy egyházi intézmény, ahol napi 3000 líráért meg lehet szállni. Egy cetlire felírták a címét. Én megköszöntem a segítő szándékot, de közöltem velük, hogy nincs semennyi pénzem. Minden vagyonom a több kiló szilva, amiből megkínáltam őket, de nem fogadták el tőlem. A fiatalok halkan tanácskozni kezdtek, majd közölték, hogy adnak nekem tízezer lírát, hogy megszállhassak azon a címen. Örömmel fogadtam el az adományt, bár nem arra a célra használtam fel később, amire adták. Utazásom végéig megőriztem a pénzt, amiből Oscar Peterson lemezt és egy gyékény cipőt vettem magamnak. Búcsúzásunkkor már elfogadták a gyümölcseimet.
Folytattam utamat Modenába és Parmába. Piacenzában a város megtekintése után a Fő téren készülődtem alváshoz egy padon. Éjfelet ütött az óra, amikor hozzám lépett egy középkorú férfi és leült mellém. Olaszul szólított meg, amiből csak annyit értettem, hogy „sua casa”. Meginvitált a lakására. Láttam rajta, hogy homoszexuális. Az arcvonásai nőiesek voltak, és a mozgása is lágy volt. Egy kis hallgatás után közöltem vele, hogy nem vagyok homoszexuális, de ő csak erősködött tovább. Más szóval is közöltem, hogy nem vagyok pederaszta. Étellel és zuhanyozással is csábított, ami nagyon ígéretes volt számomra. Eszembe jutott Carlos Santana, akit Amerikába érkezése után az ottani meleg közösség karolt fel. Fölmértem az erőviszonyokat és megállapítottam, hogy erőfölényben vagyok, ha erőszakoskodni kezdene. Végül ráálltam, amit nagy örömmel fogadott. Egy Piaggi motorral vitt haza engem.
A lakása rózsaszínűre volt festve sok-sok csicsával. Először a fürdőszobát mutatta meg nekem, ahol kiadós zuhanyozásba kezdtem. Ő közben elkészítette egy roskadó asztalon a vacsorámat. Sonka, sajtok és aminek nagyon örültem – fekete olajbogyó is volt a terítéken. Ő mellettem ült és fogyasztásra biztatott. Időnként a combomra mutatott, hogy jól néz ki. Én ugyanis csak egy alsónadrágban jöttem ki a zuhanyból. Finom vörös borral is kínált. A bőséges vacsora után lefeküdtünk a hatalmas franciaágyra, ahol Enrico elkezdett simogatni, amit én elhárítottam. Kis idő múlva újra próbálkozott, de én határozottan elutasítottam közeledését, és megismételtem, hogy nem vagyok meleg. Ebbe már beletörődött és elaludtunk. Három óra alvás után közöltem vele, hogy továbbutazom Milánóba. Ő kivitt a pályaudvarra, ahol hamarosan jött is a vonat. Az ablakából integettem neki, és mint két jó barát váltunk el egymástól.
Milánóban bejártam a várost és megtekintettem a híres Scalát, ami kis csalódást okozott nekem szerény méreteivel. Hírneve alapján sokkal monumentálisabbnak gondoltam. E vonatkozásban a dóm kárpótolt, ami előtt hosszú órákat töltöttem a homlokzatát csodálva. Késő délután a Népparkot kerestem fel, ami egy nagyon gazdag botanikus kert. Meglepetésemre, amikor ki akartam menni, zárt ajtókra találtam. Nem volt mit tenni, ott éjszakáztam. Volt ott egy magas, 5 méter magas körüli szökőkút. Mivel nem volt senki a közelben, levetkőztem és megfürödtem a vízsugárban. Újra körülnéztem, és mintha valaki nézett volna az egyik bokorban. Talán az éjjeli őr, aki azonban nem gátolt meg abban, hogy fölvegyem a pulóveremet és az egyik padon leheveredjek összekulcsolt kezekkel. Jót aludtam, de a hajnali napsütés korán felébresztett. Egy Pizzaszelettel búcsúztam a várostól.
Milánóból északnak vettem az utam, Comóba. Hosszan ücsörögtem a tó partján. Már csak két napom volt a harminc napból, ezért gyorsan Velencébe utaztam, ahol naphosszat sétáltam a lagúnák közt. Sok időt töltöttem a Szent Márk téren meg a székesegyházban, ahol a mozaik padló rettenetesen fel volt púposodva a beázásoktól. Megtekintettem a Doge-palotát meg a Sóhajok hídját. Éjszaka a nyugati fiatalok a Via Ferrovián háltak hálózsákjaikban, de mivel nekem nem volt ilyenem, mást kellett választanom. A vonatbérlet még mindig érvényes volt, ezért aztán egy megállót utaztam a legközelebbi településre, ahol a váróteremben töltöttem az éjszakát. Éjfél után jött a vasutas, leoltotta a világítást és jó éjszakát kívánt, hagyva, hogy elfoglaljam helyem a padon. Ez is bizonyította, hogy az amerikai Norman jól választott, amikor Olaszországot választotta csövezése helyszínéül. Hajnalban is a vasutas ébresztett, és az első vonattal bementem Velencébe. Még mindig sok pénzem volt az olcsó olasz árakhoz képest. Az utolsó két napon már nem ettem semmit, hanem megvettem a jazzlemezt meg a gyékény szandált. Diaképeket is beszereztem a Szent Márk templom freskóiról.
A vízumom harmincadik napján nagyon elégedetten tértem haza, bár az utolsó tíz napban hat kilót fogytam. Az első dolgom az volt, hogy elmeséljem kalandjaimat Gyula bátyámnak, aki nagy elismeréssel adózott kitartásomért. Szüleim is elégedetten vették tudomásul, hogy megérte finanszírozni az utazásunkat.
Azóta további két alkalommal tértem vissza a csodás Olaszhonba, akkor már saját családommal együtt.
Illusztráció: Carta d’Italia-részlet
Ezek is érdekelhetik!
Búzás Huba: Emlékezésem Juhász Ferencre →
Lukáts János: A hatvanadik… →
Jámborné Balog Tünde: Töredékek az elhagyott színtérről →
