Szili István: Csak ne legyen…
Az akna ferde szögben találta el a tető legalsó részét, amire az úgy omlott le, hogy a lezuhanó gerendák és fal között maradt némi hézag. Ebben a keskeny résben feküdt az anyám, meg magam is, csecsemőként.
Akik a másik oldalon álltak, teljesen felismerhetetlenül szétroncsolódtak. Anyám három napig hevert mozdulatlanul, csak ritkás légvételeit tapasztalták, de én, a csecsemő felsírtam, és sehogy sem akartam abbahagyni. Végül az anyám is felébredt a kómából, és kezdett keresni. Hamar megnyugtatták, hogy nem esett semmi bajom, a szomszédok vettek gondjaikba. Anyám még néhány napig kótyagos volt, nem éppen úgy, mintha berúgott volna, ámbár ő azt sohasem próbálta. Berúgni, az férfiaknak való, vagy talán még nekik sem. A katonák, akik a menekülő lányra vetették magukat, azok persze mind részegek voltak. Olyannyira, hogy közülük többen is csődöt mondtak, amikor az erőszakolásra sor került. Márika, a tizenéves kislány – nevezzük így –, aki futva menekült előlük, még szűz volt, de a hatszoros túlerő gyorsan legyőzte. Mindez decemberben történt, a kertben, a kőfal mellett. A lány elájult, és nem is tért magához soha többé. Lehet, hogy az egyik katona lelőtte, bár sehol vérzést nem találtak rajta. Csak a szétszaggatott ruháit, meg a testét. Az is lehet, hogy a rémülettől megállt a szíve. Akkor erről az esetről anyám még nem tudott: mindenki jótékonyan hallgatott róla. Mert Márika rokon volt, közeli rokon, a nagybácsi lánya. A nagybácsi hollétéről semmit sem lehetett tudni, így arról sem, hogy él-e még, vagy meghalt.
Így vártuk, hogy a front elvonuljon. A közeli kastély, ahonnan a gróf és családja még szeptemberben elmenekült, most hadikórházként üzemelt. Akármelyik harcoló fél foglalta el, a kórházi státus megmaradt. Különbség csak annyi volt, hogy az egyik fél kérte a falubeli nőket a segítségnyújtásra, a másik viszont egyszerűen beparancsolta azokat, akiket meglátott valamelyik járőr. Hatvan évtől lefelé szinte minden nőt megerőszakoltak, akit értek. A kastélyban működött a sereget ellátó konyha is: nap mint nap főtt marhahús volt a menü. Nem csoda hát, hogy számos levágott marhafej indult oszlásnak, amikor a hó március közepén elolvadt.
Így növekedtem lassacskán, ketten laktunk anyámmal abban a házban, amit a nagybátyámtól ránk maradt, mert időközben kiderült, hogy odaveszett a háborúban. Azt, hogy miként, soha nem tudtuk meg. Lehet, hogy a románok ölték meg, mert a visszaemlékezők mozaikdarabkáiból az derült ki, hogy Erdélyben érte a halál. Neki persze ez már mindegy volt, nekünk viszont nem: végre fedelet találtunk a fejünk fölé. Régi házunkat a háború után eltakarították, nem is bántuk, hiszen cselédlakás volt: méretre nézve kicsi, szobakonyhás. Magán hordozta a múlt minden örökségét, a grófi időket, amikor az emberek alig különböztek az igavonó állatoktól. Azt lehet mondani, a hátaslovak nagyobb megbecsülésben részesültek, mint az emberek. Persze, ez a megkülönböztetés csak a cselédekre vonatkozott, lett légyen azok között néhány kiváltságos helyzetű is. Mi nem különböztünk senkitől, és így jó anyám örült, hogy a háború véget vetett a cselédsorsnak. Persze, ha belegondolok, volt a dolognak rosszabb oldala is, hiszen régen mindig volt tenni- és ennivaló, mostanában meg hetek telteke el, hogy anyám nem talált munkát. Kegyelemkenyérre szorultunk. Többnyire napszámosként dolgozott, ha mégis akadt valami. Szűkösen éltünk, nagyon szűkösen. Mégsem panaszkodott senki, a mi világunkban ez nem volt divat. Az őseink, a kétszáz évvel ezelőtt idetelepedett németajkúak – nem svábok, hanem közép-németországbeliek – körében nem dívott a panaszkodás, hiszen Mária Terézia jóvoltából az igazi hazánkat régen elvesztettük, és ennél fájdalmasabb dolog már nem is történhetett velünk.
Óvodába nem jártam, mert nem volt óvoda. Ha anyám magamra hagyott, az udvaron játszogattam: port méricskéltem, vagy sarat dagasztottam. A kutat befedték, mástól nem kellett félteni, mert az udvar be volt kerítve, így nem tudtam elkószálni semerre. A szomszéd kutyája ugyan szeretett volna megismerkedni velem, de a hosszú lánc, amire kikötötték, nem ért el a kerítésig. Unalmas volt egyedül, én mégsem unatkoztam, mert mindenféle esemény, jelenség lekötötte a figyelmemet. Galambok szálltak le az itatóvályúhoz, verebek zsinatoltak, méhek zümmögtek szorgalmasan a virágágyásban, egy vakond a földet túrta, és így tovább. Télen pedig a szomszéd készített nekem egy kis szánkót, amin a kert felé elnyúló lejtőn lecsusszanhattam. Eljött aztán a nyárvégi nap, amikor iskoláskorú lettem.
Anyám reggel alaposabban megmosdatott, majd azt a szépnek, újnak nem mondható ruhát adta rám, amit még tavasszal vett a kirakodóvásárban. „Most már iskolába kell járnod, megnőttél kisfiam” – mondta anyám. Nem sokat tudtam az iskoláról, ami messze volt, legalább másfél kilométerre. „Viselkedj rendesen”, szólt anyám, „úgy-e tudod a nevedet, és a címünket sem felejtetted el?” Bólogattam válaszként, mert azt is elegendőnek tartottam. „Az iskolában élőszóban kell válaszolnod a kérdésre” – figyelmeztetett anyám. „A tanító néni nem szereti a mulya gyerekeket!”.
Így hát iskolás lettem. Nem mondhatnám, hogy bármiben is kitűntem volna. A testméretemben semmiképp nem, mert én voltam a fiúk között az egyik legalacsonyabb. Egyébként sokan voltunk, ötvennél is többen. Ennyi gyerek született a háború utolsó évében, jeléül annak, hogy a szabadságra hazaengedett, vagy hazaszökött férfiak egyként ellátták házastársi kötelességüket. Senki sem gondolt arra, hogy ha odaérkezik a front, mi lesz majd a szülni kényszerülő nőkkel. Vagy ha mégis, azok biztosan nem férfiak voltak. Némelyik nő, aki már hallott az előretörő hadsereg rémtetteiről, arra gondolt, talán a terhesség megóvja majd az erőszakolástól.
Az iskolában először is írni-olvasni tanultunk. A tanító néni kedves volt, mosolygós. A tanévnyitón tortával várt bennünket. Sem én, sem a többiek nem hallottak még efféle süteményről. Sorba állva kaptuk meg a szeletünket, és két kezünkben tartva kezdtük majszolni. Volt, aki attól tartott, hogy még forró, más meg olyan éhes volt, hogy egyből befalta az egészet. A tortában gyümölcsdarabkák voltak: szilva és szőlőszemek, alma és körtedarabkák. Volt, akinek tejszínhab is jutott, meg is látszott azonnal az orrán hagyott hófehér foltokról. Másnap aztán elkezdődött a munka: a tanító néni szétdarabolt újságlapokat osztott ki, és mindenki kapott egy faszén-darabkát. Egyikről sem tudtuk, hogy mire való, de most rá kellett figyelnünk, amint a száját csücsörítve azt mondta többször is egymás után, hogy „óóó”. Ó – és a táblára lendületes karmozdulattal felírta az ó-betűt. Nekünk nem volt semmi más dolgunk, mint, hogy utánozzuk: ó-ó-ó, szólt a kórus, és az újságpapírra felkerült a legelső betű, az ó. Kinek szépen, kinek csúnyábban, de mindenkinek sikerült valahogy. Volt, akinek kicsi lett a papír az ó-jához képest, másnak meg több is elfért volna rajta. Talán egyedül Évikének nem sikerült a betűrajzolás: kacskaringós spárgatök-alak lett belőle karika helyett. „Sebaj” – mondta a tanító néni, és megfogta Évike kezét, hogy a helyes mozdulatra irányítsa. Később kiderült, hogy Évike fogyatékos, és talán soha nem tanul meg írni.
November közepe felé már túl voltunk az összes magánhangzón: az iskola szinte visszhangzott, amikor az aáeéiíoóőőuúüű-n végignyargalt az osztály. Megismertük és megszoktuk egymást, hamar kialakultak a barátságok, és néha fellángoltak az ellenségeskedések. Ezek nem tartottak sokáig, részben, mert a tanítónő nem engedte meg, másrészt, mert a kötődések is gyorsan megváltoztak: az ellenségből barát lett és fordítva. Az összekoccanások sokszor titokban, alattomban történtek, így még a tanítónő se vette észre őket. Mindenesetre már akkor körvonalazódtak a későbbi viszonyulás formák: vallási, családi, politikai kötődések. 1950 karácsonya közeledett, és a felnőttek arcán borúlátó felhők gyülekeztek. Nem voltunk tisztában a helyzettel, de azt érzékeltük, hogy valami nincs rendben.
Egyszer csak leesett a hó: azelőtt nem figyeltem rá, ha esett, megtörtént dologgá vált, és ha olvadni kezdett, azt is csak ugyanígy vettem tudomásul. De most rácsodálkoztam az égi porcukorra: a hópelyhek finom kristályokká alakultak át, és megszámlálhatatlanul sokan voltak. „Édesanyám, édesanyám!” – kiabáltam, amikor felfedeztem a hó mibenlétét. „Nézze csak, édesanyám, milyen szép csillagok potyognak az égből!” Anyám tudta ezt, de úgy tett, mint aki csak most vette volna észre, magához ölelt, és összecsókolt: „lám, milyen szemfüles kisfiú vagy! Te még a láthatatlant is észreveszed!” Persze, a csillagocskák nem voltak láthatatlanok, csak nehezen lehetett észrevenni őket, mert beleolvadtak az egyöntetű nagy fehérségbe. Így jött el a karácsony, amit anyám sírva fogadott, és erre minden oka megvolt. A cselédek közt nem volt szokás megajándékozni egymást, csak annyi, vagy még annyi sem, hogy boldog ünnepet kívántak egymásnak. A legfontosabbnak az éjféli misén való részvétel számított. Arról senki sem hiányozhatott. Igaz, nemrég még a földesúr várta el, hogy ott legyen mindenki, aki az ő szolgálatában áll, de most már nem volt, aki hasonló feltételt szabhatott volna. Mégis, a legtöbben úgy érezték, ilyenkor a templomban a helyük. Így hát anyámmal együtt én is útra keltem, jól bebagyulálva meleg berliner kendőbe. Csak a lábam fázott egyre jobban, míg végül már nem is éreztem. Csak a hazafelé úton vette észre anyám, hogy valami baj van, mert lépni sem tudtam. Ebből aztán nagy baj származott: hetekig nyomtam az ágyat, úgy átfáztam, és eleinte a lábamba sem akart visszatérni az élet. Csókás doktor, akit végül elhívtak hozzám, megállapította, hogy fagyásnyomok láthatók mindkét nagyujjamon. Ezek olyan lassan javultak, mintha nem is akartak volna begyógyulni. Tavaszra azonban már el is felejtettem őket. Persze tudom, hogy mi történt, mert évről évre visszatér a viszketés, és a bőröm is erősen hámlik olyankor.
Tavasz után kitört a nyár, és én anyámmal együtt mentem napszámos munkát végezni. Itt volt az aratás, és esélyünk támadt, hogy egy kis pénzhez, vagy búzához juthassunk. Legjobban a kötélterítést kedveltem. Anyám szedte a markot valamelyik kaszás nyomában, én pedig leterítettem a kötelet, amikor kellett. A kaszás felriasztotta a fürjeket, néha kisnyulat is, ezeket az állatokat gyorsan elfogtam és hazavittem. Egyikük sem élt sokáig, pedig jól elláttam őket, csak hát az anyjuk még jobban. Nem tudhattam persze, hogy melyiknek mire van éppen szüksége. Mégis, erről a szokásomról csak nagyfiú koromban mondtam le, addig minden elfogott állatot fogságba vetettem. Csak mai eszemmel érem föl, hogy az csakugyan fogság volt a számukra. Néha kimentünk a szőlőhegyre, kapálni, kötözni, kacsozni, mikor mit kellett, de anyám a permetezést már nem vállalta, pedig akadt olyan gazda, aki erre biztatta. „Az nem asszonynak való munka!” – felelt meg a permetezésre biztató embernek. A szőlő még nem érett, a fürtök haragos zölden virítottak, de néha rábukkantam egy-egy cseresznyefára, ribizlibokorra, és teleszedtem gyümölccsel az ingemet. Később, amikor már a szőlő is érni kezdett, nem hívták többé az anyámat. Én azonban, jól ismerve már az utat, gyakran kimentem a „hegyre” (így hívták a faluban), kifigyeltem, melyik szőlőföldön nincs senki, és usgyé! – percek alatt leszakítottam jó néhány fürtöt. Aztán behúzódtam valamelyik kínálkozó vízmosás bokrokkal, fákkal benőtt árkába, és nyugodtan csemegézve megettem az összes szőlőt. Dehogyis volt eszemben, hogy hazavigyem! Anyám kipofozott volna érte! No persze a félérett szőlő néha egykettőre megtette a maga hatását! Rám tört a szükség, néha többször is egymás után, és én jobbnak láttam az árokban meghúzódni. Később, már nyolcadikos koromban selyemhernyót tenyésztettünk, mivel annak jó ára volt, és így levehettük a terhek súlyát a szüleinkről. Na, akkor vettem igazából a hasznát az egykori szőlőhegyi kirándulásoknak. Jó néhány eperfáról tudtam, meg arról is, hogy ezeket a fákat nem látogatja senki, és szép nagy levelek nőnek rajtuk. Máskülönben engem nem a szőlőhegy érdekelt igazán, hanem az Angolkert. Mindenki így hívta a parkot, hogy Angolkert. Ami azt illeti, nem volt egészen igazi a tájképi összhatás, de Alcsút szomszédságában szó sem lehetett másról, mint angolkertről. A kastélyon kívül volt ott sok minden: tó szigettel, a tóparton halászkunyhó, nagyra nőtt platánok, többféle műrom, szánkózó domb, medvebarlang, még egy „képesfa” is, egy vadgesztenye, ami előtt vagy alatt imádkozni lehetett az odaerősített szentkép előtt. Ez a korábbi időkben elzárt terület volt, a falubeliek nem léphettek be, ezért igyekeztem megismerni. Eleinte csak a kaland kedvéért, hiszen az Angolkertet utak szövevénye hálózta be, valóságos labirintust alkotva, amiből azért ki lehetett jutni, csak jól meg kellett jegyezni, hogy hol vannak, milyenek az elágazások. Évek teltek el, amire behunyt szemmel is tájékozódni tudtam közöttük. Hanem az egyik évben, még 1956 előtt, véletlenül rábukkantam egy ottfelejtett lőállásra. Nem messze az országúttól egy gombát akartam alaposabban szemügyre venni, ezért félretoltam a lehullott leveleket, és valami hegyes dolog megszúrta az ujjam. Géppuska-töltény hegye volt. Nem is eggyé, hanem egész seregé, amit rakaszba rendezett valaki. Csakhamar a szétlőtt géppuska maradványait is megtaláltam. Szerencsémre, mert talán még lőni is megpróbáltam volna vele. Tovább keresgélve tüzérségi aknákat is találtam, de már nem volt egyiken sem indítótöltet. Jóval később, katonaként lőttem is hasonlókkal: mindegyik öblös, mély hangon puffant. Akkor hirtelen nem tudtam, örüljek-e a felfedezésnek, vagy inkább hallgassak róla, ne szóljak senkinek. Végül is hallgattam. Egészen addig, amíg ki nem robbant a puskapor-botrány. Így mondom, hogy kirobbant, bár a szó igazi értelemben nem robbant semmi, szerencsére. A következő dolog történt:
A falu tele volt háborús maradványokkal. A rombolásokon kívül tárgyakkal, eszközökkel, és sajnos lőszerrel is. Minden gyereket féltettek a szülei, hogy olyasmit talál, ami felrobbanhat. Mégis akadt néhány izgága fiú, aki fütyült az aggodalomra. Meg az abból fakadó tilalmakra. Néhány haláleset és súlyos baleset után drákói szigort kezdtek alkalmazni a felnőttek. Aki lőszert vagy robbanóeszközt talált, köteles volt azonnal jelenteni. De még ez sem használt. Akár az én esetemben sem. Amikor megtaláltam a „kincsemet” (mert magamban így neveztem), visszaraktam a faleveleket, és ugyancsak megjegyeztem a helyet. Egy terebélyes barkóca (berkenye-féleség) alatt volt az egész, amit nem volt nehéz megjegyezni, mert több hasonló fát sehol sem lehetett a parkban találni. A háború idején még csak csenevész bozót vehette körül, ami jó elrejtette a katonákat, ám azok minden láttak a falu felé kanyarodó országúton. Aligha volt azonban sok idejük a rejtőzködésre, mert, bár megpróbáltak lövészgödröt ásni, nem fejezhették be. Egyszerűen szétlőtték őket. Hogy kiket? Azt már aligha tudhatom meg. De az előbb a puskapor-botránynál tartottam. Mi is volt az?
Valaki behozott az osztályba néhány hosszúkás, laposra préselt, fémesen csillogó lemezkét, amit a végén meggyújtott, és az kiszámíthatatlan kanyarokat téve viharos gyorsasággal száguldani kezdett a padlón. Csak 1-2 pillanatig tartott az egész, és közben jellegzetes szag terjedt szét. Elsőként a pedellus vette észre, szimatolni kezdett, és határozottan kijelentette, hogy puskapor szagot érez. Így tudtuk meg, hogy puskaporral van dolgunk. Mivel a lemezek már sorra elégtek, kiforgattuk a zsebeinket, mégsem talált semmit. „Hm, alighanem a szénben volt valami lőszermaradvány” – vélekedett a pedellus. „Jó lesz vigyázni, nehogy felrobbanjon valami.” Néhány nap múlva megismétlődött az eset, el is neveztük „futó puskapornak”, amiből én is kaptam egy kisebb csokorra valót. „Nehogy kézben tartsd, amikor meggyújtod!” – szólt a figyelmeztetés. Persze mégis akadt olyan, akire nem hatott az intelem. És emiatt lett a baj. Vagy mégsem? Hiszen e-nélkül az eset nélkül ki tudja, mi lett volna a következő lépés? A megégett kezű gyerek nem tudta letagadni a puskaport, és a felnőttek valóságos hajtóvadászatba kezdtek, hogy az utolsó darabig elkobozzák a hadianyagot. Ekkor vallottam be én is, hogy mit találtam. Amikor megmutattam a helyet, egyes felnőttek még emlékeztek rá, hogy éppen ott volt egy géppuska-fészek, amit gyorsan felszámoltak. Eközben észrevettem, hogy egy akna indítótöltete mégis csak a földön hever, amit gyorsan félrerúgtam. Mert abban csak puskapor volt, és én örültem, hogy ilyen anyag birtokába jutottam. Mondanom sem kell, ezt is észrevették. Ez után az eset után jegyezte meg az osztályfőnököm, hogy „akasztófán fogom végezni”. Persze nem kifejezetten a puskapor mániám miatt, volt más „bűnöm” is bőven. Az például, hogy kettétört dióhéjat helyeztünk a tanári szék lábai alá, és csendben vártuk a számtantanárt. Aki a női nemet képviselte, és fölöttébb ijedős volt. Amikor gyanútlanul a székre ült, hatalmas reccsenés hallatszott, mire ő felugrott, mert azt hitte, beszakadt alatta a katedra. Úgy felháborodott az eseten, hogy „büdös kölköket” kiabálva kirohant az osztályteremből. Mondanom sem kell, elsőként engem pofozott meg a terembe berontó igazgató. Akkoriban még nem korlátozták a gyerekek elfenekelését, pálcával történő megsuhintását, sőt, még a pofont sem. Különösen, ha a páciens valóban megérdemelte. A dióhéjakat nem én eszeltem ki, ezért némileg nehezteltem az igazgatóra, de már ismerte a bennem dühöngő démonokat, amelyek lecsillapítását az ilyesféle beavatkozásoktól remélte. Mi, a 44-ben születettek valamennyien a háború neveltjei voltunk, szinte minden lépésünk a lezajlott csaták emlékéhez kötődött. És hát a háború utáni évek sem bizonyultak kismiskának. A felnőttek különös módon sugározták felénk a problémáikat, akármelyik oldalon is álltak. Ennek ellenére, vagy ezzel együtt a gyengédség is bennünk lakott, ami leginkább bajtársiasságban mutatkozott meg. A lányokat egyelőre nem respektáltuk, sőt elég gyakran szembefordultunk velük. De imitt-amott már kezdett bimbózni egy másfajta érzelem is, bár nevet még nem tudtunk adni neki.
Lassacskán bevégeztük a nyolcadik osztályt. A nagy kérdés az volt, hogy mi lesz belőlem. Bár szerettem a földeken dolgozni, a jövő, a téeszek megszervezése, vagy, ahogy a hadifogságot megjárt Jóska bácsi nevezete, a „kolhoz” nem sok jóval biztatott. Az nyilvánvalónak tűnt, hogy valami ipari iskolát kell választanom. A kőművességhez nem fűlött a fogam, a szobafestéshez sem, jobban szerettem a piszmogós munkát, ami az eszemet minden alkalommal próbára tette. Így kötöttem ki a villanyszerelésnél. Ez még újnak minősült akkoriban, keresett, megbecsült foglalkozásnak számított. A faluban csak egyetlen ember értett hozzá, és ha nyáron a villámlások miatt elment az áram, néha órákig, vagy akár fél napig is vártuk, hogy megjavítsa. Így hát beiratkoztam az ipari iskolába, hogy kitanuljam a mesterséget. A legtöbb gyerek paraszti sorból került ide, és a villamosságról csak annyit tudott, mint amennyit az iskolában úgy-ahogy megtanult. Egyet azonban mindenki jól az eszébe vésett: az áram ráz, és agyon is üthet! Persze volt olyan is köztünk, aki még ezzel is viccelődött. Egészen addig, amíg az egyik gyereket halálos áramütés nem érte. Igaz, a baleset után kiderült, hogy a szíve rosszul működött, és egy egészséges ember számára a tréfa nem lett volna halálos. Ugyanis a drótban, amit megfogattak vele, gyenge áramot vezettek csak, ami ugyan megrázta az embert, de nem volt halálos. Később firtatni kezdték az orvos felelősségét is, de hát akkoriban még nem volt divatban az alkalmasságot igazoló orvosi vizsgálat. Senki sem tudott a fiú szívbetegségéről.
Munka pedig rengeteg volt. Alig győztük szusszal. Sorba épültek az új házak, gyakran siettették is az átadást, ami nem a teljes készenléthez, hanem valamilyen dátumhoz kötődött. Legtöbbször valamilyen felajánláshoz: április 4-ére, május 1-re, vagy november 7-ére szólóan, és nekünk sietni kellett, hogy az ajánlásban szereplő időpontra minden készen álljon. Amit legtöbbször csak trükkök segítségével tudtunk tartani. Így például, hogy a saját szakmámból vegyem az esetet, a kivésett falba védőcső nélkül egyszerűen befalaztuk a gyengén szigetelt alumínium vezetéket, ami nem is olyan sok idő múlva, átnedvesedve már rázott. A Bergmann-csövek rendszerint késve érkeztek meg, ha egyáltalán megérkeztek. Olyasmit is hallottunk, hogy egyes „szakik” ellopják és jó magas áron értékesítik őket. Szóval „hiánygazdaság” volt ez a javából: mi ezt láttuk, és kezdtük is utánozni, ha alkalmunk adódott rá. Minden, de minden csak így működött: a látszólag ingyenes orvosi ellátástól az élelmiszer boltokig. Nem véletlenül hívták úgy a gyümölcsárusokat, hogy „banándugó”. Mert banánt csak bizonyos felárért lehetett kapni, már amikor egyáltalán kapható volt a boltokban. Még szerencse, hogy tej és kenyér mindig kapható volt, de az már más napra tartozik, hogy milyen minőségben. Az ötvenes években sok minden nem odavalót találtak a kenyérben.
Alig, hogy befejeztem a szakmunkásképzőt, máris behívtak a katonasághoz sorozásra. Régen faluszerte elterjedt nézet volt, hogy ha nem vált be valaki, azt lesajnálták, nyomoréknak, ütődöttnek tekintették. Az új hadseregbe viszont mindenki jónak bizonyult. Még a félnótás osztálytársam is, aki alig tanult meg írni-olvasni. Még ő is bevált, pedig egyedül csak a lovakhoz értett. A lovak már kikoptak a hadseregből, ezért valamelyik laktanyában a disznók gondozásával bízták meg. Ez a tény nem mentette föl bizonyos katonai feladatok ellátásától, vagyis a hadgyakorlaton is részt kellett vennie. Ahol pedig megesik, hogy éleslövészetet tartanak. Egy ilyesfajta beavatkozásnak lett aztán az áldozata, de még a szülei sem tudhatták meg a részleteket.
A kiképzés után engem egy közeli támaszpontra vittek, ahol ránk bízták a főváros légvédelmét. Az eskü utáni titoktartást nem vettem komolyan, és csakhamar a hadbíróságon találtam magam. Akkor egy kicsit berezeltem, mert eszembe jutott a tanári jövendölés: akasztófán fogom végezni. Mert, hogy az akasztófát is emlegették. Pedig dehogy is én voltam szószátyár! Az „ellenség” mindent látott a magasból, a világűrből! A pontos értesüléseket a csapatmozgásokból és a kémjelentésekből kapták és vették, nem az én „szabadszájúnak” minősített beszámolóimból. Azért okulásképpen rám húztak tíz évet, amit később ötre csökkentettek, de szerencsémre még azt sem kellett mind letöltenem.
Arra nagyon is jónak bizonyult a büntetés, hogy visszafogjam magam. Különben is, huszonévesen már a nősülésen járt az eszem. Nem kis mértékben azért, mert az egyik rabtársam (lopásért ítélték el) állandóan a nőkről mesélt. Addig én nem igazán tudtam a nőkkel mit kezdeni, talán azért, mert csak anyám lévén, nagyon tiszteltem a női nemet. Igen, tiszteltem, de ugyanakkor el is ítéltem, főleg a gyakran tapasztalható „szélsőségek” miatt. A nőknél a szélsőséges magatartás másként nyilvánul meg, mint a férfiaknál. Talán azért, mert szinte kizárólag a szerelmi életre vonatkozik. Noha ők tagadják, hogy így lenne, az én tapasztalatom azt mutatja, hogy nagyon is így van. Örök érdek a családalapítás, és a hozzá vezető út, a szerelmeskedés is. Amit magam is egyre izgatóbbnak tartottam, de ugyanakkor féltem is tőle. Aztán végre megtaláltam az igazit, aki megértette az eleinte még meglévő visszafogottságomat, és átsegített rajta. Régóta tudom már, hogy a nő az élet másik oldala, és azt is, hogy csak ez a kettősség tudja kiegészíteni egymást. Ezért sem gondoltam soha sem válásra. A halál majd úgyis megteszi, és akkor valaki egyedül marad. Addig azonban – „addig folyvást küszködni kell” – élményeket, emlékeket gyűjteni, ami nem más, mint maga az élet. Amit még én is gyakorolok, és ez örömömre szolgál. Ha már nem leszek, gondoljatok majd erre! És hát egyre gyakrabban eszembe jut néhai anyám sóhajtása: „csak ne legyen újra…”
Illusztráció: Csak ne legyen… (fd. archív fotó)
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
