Wehner Tibor: a búgócsigamúzeum (három abszurd)
az agg tanár visszatérő álma
az agg tanár álmában újra órát tartott. ezúttal egy hatalmas, végeláthatatlan osztályteremben állt a tábla elé, ahol az összes tanítványa megjelent, akiket élete során tanított. több ezren lehettek, így tulajdonképpen nem tehetett szemrehányást magának, hogy hihetetlenül éles memóriája ellenére nem emlékezett mindenkire. néhány teljesen ismeretlen, gyanús korú (koravén) alak is ott ült a padsorokban. kissé meglepődött, amikor közbevetőleg, a figyelem fenntartása érdekében feltett egy, az óra tárgyával áttételesen ugyan összefüggő, ámbár kissé ravasz kérdést, mert kivétel nélkül minden tanuló azonnal jelentkezett. némi megnyugvással konstatálta, hogy lám, pedagógiai módszerei és ismeretátadó erőfeszítései nem voltak hiábavalók, a kérdésre kivétel nélkül mindenki meg tudja adni a választ. hát akkor menjünk sorjában, mondta érthető elégedettséggel hangjában, de amikor egymás után felszólította tanítványait – akik mint korábban, ezúttal nem álltak fel, hanem ültükben, székük hátsó lábán életveszélyesen hintázva, kissé flegmán feleltek – mind-mind mérhetetlen ostobaságokat, sületlenségeket válaszoltak. a sületlenség-kifejezés aktív tanár korában az egyik kedvenc fordulata volt. a válaszok hatására hol a hasát fogta a röhögéstől, hol kétségbeesetten elkomorult. kisebb erőfeszítésébe került, hogy megőrizze higgadtságát, és végighallgassa a hülye feleletek véget nem érő azon sorát, amelyben csak az üdítő változatosság volt némiképp vigasztaló. néhányan szabadon, a témától és a kérdéstől teljesen függetlenül hablatyoltak valamit. az utolsó tanuló azonban ebben a vontatott, egyoldalú párbeszéd-kavalkádban – közben persze beesteledett – kakukktojásnak bizonyult, mert amikor megadta az engedélyt a válaszra, egyáltalán nem szólalt meg. hosszan várakoztak a sötétbe borult teremben, mert tanári szigorát kiterjesztve, egyfajta pszichológiai hadviselést alkalmazva nem engedte felkapcsolni a villanyt. végül, mintegy megoldva a patthelyzetet, már újra az egész társaság felé fordulva annyit mondott könnyedén, hogy holnap innen folytatjuk, és elhagyta a termet, amely – alighogy erélyesen bevágta maga mögött az ajtót (mert nemcsak megérkezni kell tudni, hanem eltávozni is) – összedőlt. reggelre kelve – de abban már nem volt biztos, hogy ez is álom volt – mint általában minden nap, könnyű sétára indult, ám meglehetősen zavarba ejtette a látvány. egykori iskolája mellett bandukolva az impozáns épület helyén hatalmas munkagép döngette a falmaradványokat. a lánctalpas, hatalmas vasgolyót himbáló gépszörny vezetőfülkéjében a válaszadás helyett makacsul hallgató tanítványa ült. rutinos mozdulatokkal – mintha világ életében iskolaépületek bontásánál segédkezett volna – a karokat és a fogantyúkat rángatta, s amikor felnézett úgy tűnt, cinkosan rákacsint. ilyen jóban azért nem vagyunk gondolta, de – újraéledő fegyelmezési kényszere azonnal lelohadt – amikor végre felszállt a rombolás következtében gomolygó porfelhő, a munkagépnek már nyoma sem volt. egy koszorúzási gyakorlat jelenetének szereplői – sétájában gátlástalan agresszivitással feltartóztatva – vonultak el előtte a díszlépést és a megállásokat, újraindulásokat és fordulásokat ismételgetve, mert persze valaki mindig elhibázta a lépést vagy az irányt. hallotta a talpak csattogását, és érezte a koszorút helyettesítő autógumi büdös szagát. akaratlanul is a történések résztvevőjévé vált, kavargó gyomorral, kényszeredetten tisztelgett a lerombolt falak hatalmas kupacokban álló sittmaradványai előtt. határozottan emlékezett arra, hogy a gyakorlat során még egy tájékoztató vagy tiltó felirat sem tűnt fel sehol – valamiféle támpontokat keresett –, csak egy megafon kerregett ócska indulót és érthetetlen vezényszavakat visszhangozva. sarkon fordult, de a háta mögött is vigasztalan kép tárult elé. a porlepte fákon levelek helyett töpörödötté aszott tanítványai lengedeztek a langymeleg szélben.
a búgócsigamúzeum
hetente többször is elzarándokolt a búgócsigamúzeumba, illetve konok következetességgel újra meg újra kísérletet tett a múzeum meglátogatására, mert a gyűjtemény általában zárva volt. (naplójában külön rovatot kényszerült vezetni – néhány rubrikában – a múzeumlátogatásoknak és – hosszú oldalakon keresztül – a múzeumlátogatási kísérleteknek.) gyakori látogatásának, illetve látogatási próbálkozásának maga a rapszodikus zárva tartás is fontos oka lehetett: megpróbálta kiismerni a múzeum furcsa működésének rendszerét, mert ez a rendszer „első blikkre” kiismerhetetlennek tűnt. egyszer a hét első napján (amikor minden más múzeum szünnapot tartott) volt nyitva, máskor meg a másodikon vagy a harmadikon, előfordult azonban az is, hogy három héten át egyszer sem nyitott ki. általában persze balszerencsés volt, vagy hibázott: akkor ment, amikor zárva volt, és akkor maradt távol, amikor (gyanúja, vagy feltételezése szerint) szabad volt a belépés. vállalkozását túlzás nélkül heroikusnak minősítette, mert már a múzeum megközelítése sem volt egyszerű: egy-egy látogatás vagy kísérlet csaknem egy teljes napját felemésztette. kétszer is át kellett szállnia, míg kiért a körzet szélére, ahol – habár a sínek tovább futottak – barátságtalanul letessékelték a szerelvényről, és a kétségbe vonhatón „végállomásnak” nevezett körzeti végponttól még egy kiadós gyaloglás várt rá a múzeumig. (menetelés közben, a nyugodtabb szakaszokon az általa oly nagyon kedvelt „feltételes megálló”-bonmot-t ismételgette magában: a szerelvény begördült a megállóba, a várakozó utasok felszálltak, de ezúttal a szerelvény maradt, a megálló ment tovább. viszont a végállomásos variációra ezt a különös szituációt nem sikerült adaptálnia.) a gyalogút mellett húzódó kiserdőben mindig zsákmányolt egy jókora husángot, hogy a cserjésből előbukkanó vicsorgó kóbor ebeket elzavarhassa. meglehetősen ingerült volt, ha ezen súlyos megpróbáltatások után zárva találta a múzeum kapuját, és némi hiábavaló várakozás után, a kora délutáni órákban, jóval a sötétedés előtt, indulatait csillapítva indult el a visszafelé vezető útjára, amelyen csaknem ugyanaz a műsor ismétlődött meg fordított sorrendben, ami a múzeum megközelítése során egyszer már megtörtént. szívderítőnek nem volt nevezhető egy-egy ilyen múzeumlátogatási kaland. valamiféle megoldás lehetőségét kutatva nem volt segítségére az sem, hogy sem a nyitva tartás, sem a zárva tartás esetén nem írtak ki semmit. csengő sem volt, és a zárt kapu fémszárnyait is hiába döngette, a zajra nem reagált senki. ilyenkor sem láthatta, csak sejtette, hogy a portásfülke sötétített, tükröződő üveglapja mögött kuporgó mozdulatlan alak reménytelenül provokálhatatlan, soha nem dugta ki az orrát. ha szerencséje volt, ha tárt kapukra lelt, a múzeumlátogatás akkor sem okozott megrendítő élményt: a gyűjteményben – a lényegre koncentrálva – csupán egyféle búgócsiga volt kiállítva, igaz, hogy négy különböző méretben. a tipikus múzeumi csapdahelyzet rosszul leplezett gyakorlata szerint látszólag rendben voltak, ám néhány apró jel (feleslegesen, utólagosan elhelyezett pecek) arról árulkodott, hogy hatástalanított, működésképtelen, megszólaltathatatlan játékszerek. a múzeumban nem voltak tájékoztató feliratok (még „képcédulák” sem), csupán egy hatalmas betűkkel a falra mázolt szöveg éktelenkedett a háttérben: A KIÁLLÍTOTT TÁRGYAKHOZ NYÚLNI TILOS, VAGY HA… a vakolat lehullott foltja befejezetlenné avatta az intelmet. amiként nem kekeckedtek a belépődíjjal, nem voltak teremőrök sem. a mélységes csendben órákig elbámészkodhatott és oly könnyű volt elképzelni, ahogy surrogó hangokat hallatva megpördülnek és zúgva-búgva megszólalnak a búgócsigák, és aztán, ahogy forgó mozgásukat lelassítva, meg-megbicsaklón, oldalukra dőlve megállnak, elhallgatnak, és újra néma csend lesz a múzeumban. mindig egyedüli látogató volt – a körzeti végponttól a múzeumig tartó gyalogút során sem tűnt fel másik múzeumba, vagy múzeumból igyekvő –, és a képzeletbeli zenebona-hallgatásban sem zavarta meg soha egyetlen lélek sem. az egyik nap – amikor némi feszültségmentességre és megnyugvásra áhítozva úgy döntött, hogy megfosztja érdeklődésének hevétől a múzeumot – a körzet központjában ődöngve véletlenül egy villanypóznára ragasztott plakátra bukkant, amely nagyszabású búgócsiga-hangversenyt hirdetett. a fellépők névsora – körükben neves vendégművészek –, a műsorszámok felsorolása mellett azonban az időpontot és a helyszínt jelölő feliratrészt valaki leszakította a hirdetmény alsó sávjából – mintha olyan hirdetés lett volna, ahol az alul ágaskodó kis papírlamellák lecsippentésével a hirdető telefonszámát magával vihette az érdeklődő –, így végsőkig felajzva, de teljesen tanácstalanul, kétségek között rótta az utcákat abban reménykedve, hátha talál valahol egy épségben maradt hangverseny-plakátot. hiába keresgélt, a szürkület beköszöntére kiadott kijárási tilalom nyitányáig – ebben a homályosan megfogalmazott, többféleképpen értelmezhetőn beköszöntő időszakban tartóztatták le a járőrök legtöbb szabályszegőt – nem lelt újabb pózna-hirdetményre. másnap – jelentsen bármit is ez a szó, jóllehet azért még úgy-ahogy bízott a dolgok egymásutániságában – palástolhatatlan vágyat érzett valamilyen kóbor állat befogadására, de ébersége ellenére sem adódott alkalom vagy lehetőség óhaja beteljesítésére: a buzgó sintérek éjszaka minden gazdátlannak ítélhető jószágot begyűjtöttek, és miután besöpörve a tetemes jutalékot leadták a prédát, durva vászonból varrt zsákjaik újra üresen ásítoztak. ez a szomorú látomás, a mintegy a teljes érzelmi kiürülését szimbolizáló költői kép aztán újfent múzeumlátogatásra sarkallta.
a világ folyása (egy elmaradt ünnepi könyvhét)
a világ folyása (egy elmaradt ünnepi könyvhét)
van egy könyvem, amit akkor rakok ki, ha ömlik a mocskos eső
van egy könyvem, amit akkor rakok ki, ha ragyogón süt a nap
van egy könyvem, amit akkor rakok ki, ha nagy pelyhekben hull a hó
van egy könyvem, amit akkor rakok ki – ez elég ritka eset –, amikor fúj az orkán erősségű szél
(van egy-egy tartalék-könyvem sunyi páralecsapódás, hónapokig tartó kínzó aszály, villámcsapás és sűrű ködleereszkedés esetére is)
van egy könyvem, ami állandóan kint van (volt), de ezzel legalább nem kell túl sokat foglalkoznom
van egy könyvem, amit soha nem rakok ki (ergo ez a könyv mindig bent van)
a könyvek futó összevetése révén messzemenő következtetéseket vonhatok le a világ folyásáról
Illusztráció: ~búgócsigamúzeum
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
