Domokos Johanna: A kőhalász (2. rész)
(ld.⇒http://www.naputonline.hu/2019/04/21/domokos-johanna-kohal/)
Hol vagy?
Gyorsan pörögnek a képek,
szenvedésről tudok szólni.
Ha ezt kiütöm a számokkal,
adatokkal, grammatikákkal,
csak a szenvedés marad.
Őrület őröl, malomkövei között
fogvatartott csend.
El tudsz csendesedni?
Nem.
Tudsz imát szólni?
Nem.
Érzed Őt?
Nem. Csak tudom, hogy lennie kell. Látom az adatokból.
El tudod képzelni, hogy mezítláb lépdelsz a harmatos füvön a meggyfák alatt?
Nem.
Érzed, ahogy az ismerős erdei úton suhansz a kerékpárral, és pedálokon a térdek váltakozva jönnek fel a szív magasságába?
Nem.
Mi van belül?
Nem tudom. Az űr leírhatatlan.
Vele voltál? Láttad őt?
Nem emlékszem.
Mi történt közben?
Teljes black-out.
Micsoda játszma, amikor csak a kiütés után eszmélünk fel?
Lennie kellene valami előjelnek?
Nem. A víz csendes.
Az idő úgy telik, ahogy a gondolatok.
Az időn kívül
a nagy sötétségből néztem rád.
Ebből nem maradtak meg emlékek.
Szemeimen senki nem nézett ki,
csupán olykor-olykor Ő. Nagyon bambán.
Előttem nem fedte fel magát.
Ott áll imádkozva érted a szív és szemhártya belső oldalán,
sejteti, neked kell kihalásznod a kővizekből magad.
Behunyom szemem.
Nem alszom el. Várakozom.
Lélegzem. Nagyon-nagyon távol
valaki rám gondol.
A gondolata olyan, mint egy gondola.
Eddig az időt te mérted. De csak eddig.
Most szavakat kapok hozzá, erről mesélek.
Képek pörögnek, gyorsan, picit szédülök.
Egyetlen egy kép kezd vissza-visszatérni,
és ez az egy meglátható, emlékezhető.
Végül csak ez az egy marad.
Csónakban fekszem egy nagy-nagy vízen.
Sehol senki.
Sehol senki.
Felettem a kék ég. Valahol úszó földrészek.
Miért járunk át a jelenen, ki-be a múltból a jövőbe?
Hálónkban gondolat, érzés, képek.
Ahogy elapad a fény bennem, szomorúság tölt el engem,
kilépek az örömből, ott állok magam mellett, hidegek a tárgyak,
a tárgyak emberek, fák, minden tárgy, nem látom bennük azt,
kik lehetnének.
Annyira könnyebb, mikor a másik mennyei lehetősége
benned lüktet, maga lesz az önvaló.
Valóvá teszed egy picit neki is, megnyitod a magára szűkült terét, és
fellélegezhet a szorításból, de ehhez bátornak kell lennie, mert az öröm
nagy kihívás. Nagyobb mint a bánaté.
Ki segíthet?
Egy éjszaka azt álmodom, hogy ott állsz szemben.
A bokától fel a lábszárak csontjáig, a csípő,
a hátgerinc, a koponya egy vonalban áll. Felülről
tartják a bábut. Finoman mozgatni kezdik.
Látni kezdem minden egyes idegszál fényjáratát.
Az örömtől felriadok.
Fekszem a csónakban. Köröttem a nagy vizek. Felettem kék ég.
Beszáll valaki mellém. Nem akárki. Ő az.
Körötte tanítványai.
Fogja a kormányt, csónakom megmozdul, haladni kezd.
Kezein halványkékek az inak.
Ide jössz a jelenbe, ahová besűrűsödik az idő?
Ahogy testem gondtalan léte
megszűnt, ahogy berobbant a baj,
elfeledtem a nyelveket, a tudást. amit tudtam.
Erről mesélnem kell.
Ahogy kizáródtam abból,
ami másoknak és magamnak voltam,
amit felépítettem, amin előrehaladtam,
megszűnt az idő, megszűntek a korlátok,
de a szabadság helyett
aggodalmak zavaros vízén ringatóztam.
Az anyaggal való rövidfényű játszadozást biztos útjelzésként
helyeztem el magam terében, és ez talált a többiekével.
Ez is jó volt, hisz így lehetett érintkezni,
egymás mellett történni, már valamennyire el is hinni azt,
amit nem tudtunk megélni.
Mintha minden jól mehetne,
mintha mindehhez csak az anyagon segíteni kellene.
A szótlan angyalpárod küldd ide.
Segítesz?
Nem tudunk róla te sem, én sem.
Megint a nyugalom, aminek igyekszem átadni magam.
És átadom. Feladom neki magam.
Csónakom az ő atyjánál, ki azt mondja,
evezzek el szépen fentről az agytól le
a nyakam, vállam, karom, csípőm vizein át
el egészen a béna láb béna ujjaiba,
minden egyeset külön bejárva.
A kéz esetében is hasonlóképp evezzem.
Válltól haladok a folyón csónakomban a fiúval és a jó hírrel
felkaron, könyéken, csuklón keresztül mind az öt ujjba.
Mikor bejárom, csónakom a Nap felé veszi útját,
nem vagyok egyedül, érzem,
itt van, tanítványai is, én a kormánynál állok.
Megállt időben halad a csónak.
Kormány a kézben.
Kezemen kéklő inak.
Ha erős, ha zsenge e bizsergés, bizonyossága ugyanaz.
Kívül-belül kővé váltam, magamon belül
falat építettem, mert azt hiszem,
hogy fényem el ne veszítsem, ez kell.
E falon nem tud áthatolni
a fájdalom, az élet.
A többi részemmel óraszerűen szolgálom
a tárgyi világot, meg lehet
bennem bízni, működöm, de e ketyegésben
nem a szívdobbanást hallani,
arcomon nem ragyog át az öröklét mosolya.
Olyan fal nincs, amivel a fényed és szolgálatod leválaszthatod.
Ha szemből kihuny a fény, csak pislog,
csak néz, nem szemlél, nem ragyogja be látottját. Amerre nézel,
amire gondolsz, amit érzel, aszály az, nem bujabő termés.
Fekszem az ágyon, mellém áll,
fényszálam visszaköti.
Horogra kapott a szívem, mondja.
Mellkasomba ömlik fehér vize.
Újból és újból látom ezt így,
míg egyszer csak ők hárman valahogy egybeérnek,
nem külön-külön nagy örömben,
hanem egyek lesznek velem mind.
Amikor az öröm, öröm. Csak öröm van.
Szótlansága telített csend,
szótlansága örömmel töltött öröm.
Szótlansága leszállópálya
és megnyitott tér a láthatatlannak,
melyet ne is akard anyagivá tenni, képpé,
mert akkor már nem érezni
finom mámorossá tevő bizsergését.
A nem tudott mezején a sejtelem vezet,
és amit ott megérzel,
kinyitja fejtetőd, szíved, talpad,
és felfűz helyedre a gyöngyök közé.
Végtelen sok egymásba
gabalyodott fényszál a rend.
Nem tudom mozgatni fél felem, emlékszem,
nem beszélem a pünkösdi nyelveket,
folytonos háború, folytonos bűnözés és bűnhődés van bennem.
Most is csak a gondolat beszél, az szól ki belőlem.
Mennyire kapaszkodom abba,
hogy csak úgy reggel felkeljek,
csak úgy reggel nyeljek egy korty vizet,
poharam pontosan az asztalra helyezzem,
elsétáljak a fürdőbe, egyik kezemmel
nyitom az ajtót, másikkal csukom,
egyik lábammal, belépek könnyedén,
másikkal kifelé ugyanúgy,
kezembe vehetem könyvespolcom bármely
nyelvű könyvét és olvashatnám,
és elmesélném neked,
kiszaladnék a virágjaimhoz a kertbe,
összeszedném a csupasz csigákat,
hallanám a felcsendülő reggelt,
gyereket vinnék biciklin az óvodába,
vagy utánam karikázna, ha már akkora.
Érezném a szellőt, amint orcámon
végigsimít, ahogy egyre erősebben fúj,
amint gyorsulok.
Kezeim a kéziféken.
Olykor meg hátrapillantok a kis tükörben.
Fejemben pörögnének az aznap gondolatai, teendői,
hogy mihez kellene türelmesebbnek,
éberebbnek, finomabbnak lennem.
Fekszem az ágyon,
szívem mint vaskos könyv,
és jön angyalaival.
Leül mellém és lapozni kezdi.
Végtelen nyugalom áraszt el,
bár nem tudom, mit történik.
Csak nyugalom, öröm, mámor.
És ez elég.
Mivel itt áll mellettem, bennem,
el tudom mesélni magam,
de másként csak egy szobám van.
Ebbe beleszorult a bambulás
ártalmatlansága, együgyűsége,
így itt vagyok, ahol épp ülök,
azt látom, amit épp nézek,
nem gondolok semmire, nem minősítek,
nem kapcsolom össze.
Belémfagyott a jelen, nem is tudom elképzelni,
hogy segítene rajtam, hogy tényleg tehetek érte valamit,
csak végzem a gyakorlatokat,
melyekben oly nehéz hinni, mert a változás
a gyerekkel együtt nő, és a gyerek mit sem tud róla,
évekbe, ha nem életekbe
telik, és ebbe bele lehet fagyni,
még a tekintet sem mozog,
csak pislákol még a szem.
Amikor a mostba mindhárman eljövünk
meglendül a lélek, hirtelen meleg orkán támad,
tiszta képeket hoz elém, látni kezdek valami egészen másat.
Látni kezdem a világon túlit, t
ekintetem kilukasztja a valót,
végre fellibben a fátyol.
Meghallom, hogy jobban leszek, ekkor
teljesen gyors az idő,
ekkor teljes értelme van mindennek, ekkor
el tudom fogadni, hogy vagytok ti, angyalok,
látlak, kérdeztek, feleltek.
Jobb ha nem az vagy, aki voltál,
mert akkor még lehetsz.
Előbb teljesen el kell feledned magad.
Elaludtam, és azt álmodtam,
hogy nagy nyugalom szállt le a világra,
visszatalált a mozdulat magába,
a gondola magába, a szó magába,
magába a csöndbe.
És te azt mondtad,
még nekem is sok, ahogy szeretek.
Hol vagy?
Látod?
Nem. Csak jelen vagyok.
Nézd a kezem, mily lazán nyugszik.
Nappal van. Megnyílt Egek.
Angyalok szállnak a két világ peremére.
Jelzik, érkezik.
Amint megjelenik, kezét ránk teszi, megáld.
Továbblép hozzám. Tenyerében, tenyerünkben a földgömb.
Áldást osztunk, tisztulást.
Nagy karívekkel kimerjük a szemetet az óceánokból.
Semmivé lesz.
Mily könnyedén.
Illusztráció: Domokos Johanna
Ezek is érdekelhetik!
Pekár István János – Szabó Benedek: Rákóczi tér ’92 →
Nemes Klára: LÁNGOLÓ TULIPÁNOK II. (TŰZszirmok A VIHAROS SZÉLBEN) →
Fehér József: Ötven év (Egyfelvonásos színdarab) →
