Miloš Crnjanski*: Legenda
*Miloš Crnjanski (1893 – 1977) szerb költő, kritikus, diplomata,
a szerb irodalom kísérletező, formabontó egyénisége.
Fontos regényei, elbeszélései és versei magyarul is megjelentek
(Örökös vándorlás, Csarnojevics naplója, London regénye,
Egy csepp spanyol vér, Ithaka)
Vujicsics Marietta
Miért épp a Legenda?
Nagy tisztelője vagyok Miloš Crnjanski munkásságának. És szerencsémre még találkozhattam is vele Belgrádban, 1974-ben.
Amint közeledett az író születésének centenáriuma, egyre jobban foglalkoztatott, mit lehetne bemutatni a magyar olvasóknak, ami még fordításban nem jelent meg. Ekkor, műveinek újraolvasása közben rátaláltam a Legendára. A novella fordítása nagy kihívást jelentett, sokáig dolgoztam a szövegen. Mind szellemisége, mind nyelvezetének egyedisége lenyűgözött.
Mivel Szerbiában sorra jelentek meg tanulmányok, s egy korszakos jelentőségű könyv is az íróról (Agón és melankólia címen, szerzője Gorana Raičević újvidéki irodalomtörténész, egyetemi tanár), Milivoj Nenin újvidéki irodalomtörténész, akadémikus felajánlotta a bevezetőjét a Legendához, amelyet örömmel fordítottam.
Ezzel a bevezetővel szeretném a magyar olvasóközönség figyelmébe ajánlani Crnjanski novelláját.
Milivoj Nenin
Egy novella története
A száraz biblográfiai adatok elárulják, hogy Miloš Crnjanski Legenda című novellája először a zágrábi Savremenik (Kortárs) folyóiratban jelent meg (1919, XIV, 9. 414-422), eredetileg Legenda a férfiról címmel (Legenda o muškom); majd Crnjanski Történetek a férfiról (Priče o muškom) című kötetében jelent meg nyomtatásban 1920-ban, Svetislav B. Cvijanović kiadásában Belgrádban – immár Legenda címen.
Ehhez nincs mit hozzátenni s ebből elvenni sem. Ám ez nem akadályoz meg minket abban, hogy kicsit bepillantsunk a száraz adatok mögé. Nevezetesen, Crnjanski a Legendát először a Književni Jug (Irodalmi Dél) című folyóiratnak ajánlotta fel[1].
Ivo Andrićhoz, a Književni Jug (Irodalmi Dél) egyik szerkesztőjéhez 1918. december 29-én kelt levelében írja Crnjanski: „Amennyiben a Legendát közölni kívánja, belátása szerint bánjon az idézetekkel, valamint kérem, hogy a szerzetes tirádái előtt, minden helyen, ahol azt írom, hogy ordít és kiabál, javítsa át suttogásra, mert később jutott eszembe, hogy ő dühösen suttogott, de nem kiabált”. (Crnjanski mintha maga is résztvevője lett volna az Erzsébet-kori londoni jelenetnek…)
Következő levelében is, amely 1919. február 5-én kelt, Crnjanski ezt írja Andrićnak: „Ott van a Legenda – kérem, azonnal küldje vissza –, mert rendbe akarom hozni. Ugyane levelében Crnjanski azt kéri, hogy az Új magyarok című írásába kerüljön be az adat, miszerint Ady Endre ugyanezen évben, 1919-ben meghalt. (Megérdemel Ady egy teljes szöveget, mondja Crnjanski, de hozzáteszi: nincs ideje.) Az Új magyarok című írása megjelent a Književni Jug folyóiratban (1919. február 15., III. kötet 4. szám, 160-169.old.), ám az Ady Endre haláláról szóló kiegészítés nélkül. („Ő ma egy fáradt és beteg ember” – Crnjanski szövege szerint, azaz még él.)[2]
Miért is szerepel itt most Ady a Legendához fűzött jelen szövegben? Csak mint illusztráció, példa, hogyan is működött akkor a posta.[3] Crnjanski február 5-én kelt levele nem érkezett meg időben a szerkesztőséghez!
A levelek útja a közvetítők, ismerősök, utasok által biztonságosabb volt… egy ilyen levelet küldött Crnjanski két nappal előbb – 1919. február 3-án Branko Mašić, az Irodalmi Dél (Književni Jug) tulajdonosa és felelős szerkesztője részére. Abban a levélben is érinti a Legendát. Crnjanski kérése Mašićhoz így szól: „Kérem, hogy Andrić úr küldje vissza nekem a Legendát, mert átdolgoznám.“ (Ez a levél Ivo Andrić hagyatékában megőrződött, tehát Mašić átadta azt Andrićnak.)
Ezen időszakban Crnjanski és az Irodalmi Dél kapcsolata felhőtlen: Crnjanski a folyóirat egyik legszorgalmasabb munkatársa, szövegei rendre megjelennek, és mindig van olyan kézirata is, amely még kiadásra vár!
Crnjanski 1919. július 1-jétől a folyóirat szerkesztője lesz.
Az idill 1919. szeptemberéig tartott. Akkor ugyanis Branko Mašić egyik írásában, amely Momčilo Miloševićről szól, néhány kellemetlen mondat is szerepel Crnjanskiról. Az ifjú irodalmi nemzedéket illetően Mašić kiemeli Miloš Crnjanskit, Borivoje Jevtićet, valamint Momčilo Miloševićet. „Miloš Crnjanski mindenképpen a legszorgalmasabb és legtehetségesebb közöttük, de túlontúl tapasztalatlan ahhoz, hogy a jelenlegi lehangoló körülmények rossz hatását képes legyen elkerülni.
Az utóbbi időben különösen hirtelenkedő, befolyásolható és mértéktelenül hanyag lett, valamint olyan manírokat vesz fel, amelyek Laza Kostić frivol prózájához hasonlatosak.”[4]
Végül a szeptember hónap jelenti az Irodalmi Dél (Književni Jug) megszűnését. (Az a hatos szám, amely 1919. decemberében megjelent, már csak a lámpaoltás a mindenki által elhagyott helyiségben.) Ivo Andrić 1919. szeptember végén odahagyja Zágrábot és átmegy Belgrádba. (Minden anyag, ami az Irodalmi Dél (Književni Jug) szerkesztőségében maradt, ebben a több számot tartalmazó kötetben jelent meg. Így jelent meg Miloš Crnjanski még hátramaradt kézirata: A nagy nap (Veliki dan) című próza, valamint Az ifjúságnak (Omladini) című vers. Valószínűleg ebben a környezetben találta volna magát a Legenda is.) Ám, amint említettük, ez a kézirat Legenda a férfiról (Legenda o muškom) címen a Savremenik (Kortárs) folyóiratban jelent meg.
Gorana Raičević: Agón és melankólia – Miloš Crnjanski élete és munkássága (Agon i melanholija – Život i delo Miloša Crnjanskog) címen nemrég napvilágot látott jelentős könyvében végigkísérhető a Legenda másik genezise. Nevezetesen, Miloš Crnjanski olvasmányélményei (Baudelaire olvasása) vezetnek el azokhoz asszonyokhoz, akiket az irodalom gyakran marginalizál…
A fiatal és szép szerzetes menekül a testi szerelemtől, visszautasítja a gyönyörű és fiatal angol királynőt (aki felkínálkozik neki), viszont az öreg és csúf szajhával hál – merő szánalomból! Gorana Raičević szerint Crnjanski ilyen módon őrizte meg hőseinek krisztusi alakját… Azt állítja továbbá, hogy a Legenda nélkül nem lenne érthető Pavel Isaković alakja sem az Örökös vándorlás II. kötetében… A szerző ezen állításait Crnjanski szavaival erősíti meg: „Az, ami mondani akartam, ebben áll. A Legendában a szánalom a fontos. Az a fiatal ember ott, mint minden férfi, aki sikeres a nőknél, megsajnálja azt a csúf teremtést“. (Noha sokkal érdekesebbek Crnjanski mondatai Marko Ristićhez írt leveléből, abból a korszakból, amikor az Utak (Putevi) című avantgárd folyóiratot szerkesztették: „Senki, aki bármilyen mellékes ambíciókkal lép házasságra a sajnálaton és a tiszta szerelmen kívül, nem lehet az Utak munkatársa. Elvárom, legyen ez kiírva az első oldalon.“)
Gorana Raičević végigkísérte a Történetek a férfiról (Priče o muškom) című kötet recepcióját is. Elmondja, hogy a korabeli kritikusok nem voltak jóindulattal Crnjanski iránt. (Mi több, valaki azt javasolta, miszerint „jobb bevárni valami értelmesebbet, tisztábbat, majd úgy értékelni Crnjanski ezirányú munkásságát.”) Kivételt jelent Milan Bogdanović, aki az Apoteózis (Apoteoza) mellett kiemeli a Legendát – amiről azt állítja, hogy „apróbb egyenetlenségektől eltekintve, a kötetnek ez az egyik legjobb és legerőteljesebb darabja.”
A Crnjanski nyelvén olvasó közönség a Legendára majdnem egy teljes évig várt. A magyar olvasók immár száz évnél többet is vártak a Legendára.
Ám az olvasóknak még adósak vagyunk azzal a néhány mondattal, amelyeket Crnjanski legelőször óhajtott kijavítani:
„A szerzetes csak állt a királynő ágya mellett, haragja fellángolt. Arca mint a kigyúló gyertya, de a függönyök meglebbentek dühödt suttogásától…”
Fordította: Vujicsics Marietta
Jegyzetek
[1] Az Irodalmi Dél (Književni Jug) Zágrábban jelent meg 1918 elejétől 1919 végéig. Főszerkesztője Niko Bartulović, tulajdonosa és felelős szerkesztője Branko Mašić volt. A szerkesztőség tagjai között Ivo Andrić és Vladimir Ćorović foglalt helyet. A második kötet megjelenésétől csatlakozott hozzájuk a szlovén Anton Novačan, majd a negyedik kötettől Vladimir Ćorović helyett a szerkesztőség tagja lett Miloš Crnjanski.
[2] Crnjanski mégis szentelt időt Ady Endrének. A folyóirat 7. számában, 1919. április 1., a 331-333.oldalon jelent meg Adyról írt nekrológja.
[3] Mellesleg, az új állam postája szó szerint elnyelte a Književni Jug Kalendárium 10.000 példányát.
[4] 1919. szeptember 1-jén, a negyedik kötet 4-5. kettős számában, Egy könyv alkalmából (Povodom jedne knjige) a 199-202. oldalon, Branko Mašić ír Crnjanskiról. Kényelmes történelmi perspektívából szemlélve úgy tűnik, mintha Branko Mašić rossz vért hozott volna be a szerkesztőségbe. Természetesen nem ez volt az első csapás, amelyet a saját szerkesztőségére mért!
Miloš Crnjanski
Legenda
Az idő tájt Angliában az öreg Erzsébet királynő uralkodott, népének jó anyja, istenfélő és bűntelen, akinek neve mindörökre fényesen, tisztán, királyian ragyog.
A ködös London alaktalan, fekete és sötét volt akkoriban, akárcsak a sziklákkal és a baljós fekete gályákkal teli tengeri öböl. Az égre szegeződő árbócok nem hordozták a kék ég vidám selyemzászlóit. London fekete volt és bűzös, akárcsak egy hatalmas tetem.
A keskeny hidak úgy íveltek fel, akár a vékony bordák. A fekete gályákon nem gyúltak fények: reszketve, riadtan álltak a sötétségben. Féltek a Naptól, telirakva a lopott kincsekkel. És a holdfény mosta le a vért oldalukról, tatjukról, szörnyűséges emlékektől fel-felnyögve a szélben.
A kőhidakon olykor átrohant egy-egy lovas, követve páncélos üldözőkkel, ami úgy festett, mintha kopják, kardok és pajzsok rohannának ki a városból az éjszakában. A házak is megremegtek a fegyvercsörgéstől.
A sötét hidakon és a széles lépcsőkön a templomok előtt árnyak álltak. Rohamra, kétségbeesett küzdelemre, párbajra készen.
Csupán délután ragyogott fel a Nap, fáradtan, véresen a köddel való küzdelemtől. Ilyenkor a nép vidáman rohangált és meg-megállt a fészereknél, ahonnan nevetés hallatszott. Itt alkotta valami színész, Shakespeare, a különböző színjátékait, s ezeken naphosszat lehetett kacagni, vagy sírni, kinek-kinek kedve szerint.
Amikor híre ment, hogy a királynő elhalad valamerre, mindenki odarohant, térdre rogyott, ujjongva üdvözölte.
Az udvarban nagy volt az elégedettség.
Hajtóvadászatok és bájos, vidám pásztorjátékok váltakoztak, noha a királynő szigorú volt. Annál inkább vigadozott és ivott a kísérete. A kertekben és az erdők mélyén rejtőző ódon várakban, a zavaros és sötét folyó mentén vidám hajtók sereglettek. Ám az admirálisok, költők, lordok, rémesen unalmasak voltak: tengeri csatákat vívtak, várakat gyújtottak fel, részegen tivornyáztak az udvarban, és rekedten üvöltötték a madrigálokat. Szegény Byrd hiába gyötörte, tanította őket naphosszat.
Éjszakánként mindez még rosszabb volt.
A lordok részegen hevertek a fűben, a királynő elrejtőzött a homályos termekben, a szolgák verekedtek, az asszonyok meg a kertekben sikoltoztak.
Egy napon, puszta unalomból, Lord Walsingham levelet írt Montaigne-nek. Meghívást intézett hozzá, ekképp hízelegve: „Azt gondolja talán, hogy most a hálátlan Messer Giordano Brunóról fogok írni – ó nem, ő elment, itt hagyván nekem egyik tanítványát, hogy Senecát fordítsam, egyedül. De Ön, Kedvesem, miért hagyta ott az udvart, s miért rejtőzik, mint valami Augiász, az istállóiban? A királynő örülne, ha látná, jöjjön csak, már meséltem neki Önről. Elfelejtett tán engem és Seneca szavait: „A filozófia mértékletességre tanít, de nem arra, hogy kínozzuk önmagunkat”.
Montaigne egy őszi napon, éppen fájdalmaktól gyötörve, bosszúsan vette át a levelet egy termetes katonától. A halál előszelét megérezvén, irigykedve nézte kövér feleségét, gyűlölködve szidalmazta szolgáit. Lord Walsingham? – gondolta. Nem emlékezett rá. Megvetően legyintett: Que sais je?
Lord Walsingham akkoriban a királynő kegyeit élvezte. Vidáman tekintett szét maga körül, győzelmeire és az ivászatokra, a játékokra és a mérgekre. Mindezt viccesnek találta. A hősök naphosszat ott álltak talpig páncélban-aranyban a nyugodt, komoly királynő előtt. És éjszaka? Arról csak néhány költő , miniszter és pár rabszolga tudott, de mind hallgattak, mint a sír. A királynő jóságos volt és bölcs, igazságos és hatalmas, és a nép térdre hullott a színe előtt.
Ám a derűs, sötéthajú Lady Fitton köré összegyűlt udvarhölgyek igencsak sokat suttogtak. Mesélték, hogy a szép Giordano a királynőben olyan őrült szenvedélyt gyújtott, hogy ezért cseréli gyakran a szeretőit, de leginkább zokog.
A királynő egy ideje Walsingham palotáját látogatta, s a hölgyek tudni vélték, hogy ama bizonyos tanítványra áhítozik, aki a toronyban egész éjszaka a csillagokat figyeli. Sokat fecsegtek a fiatalemberről, de leginkább kigúnyolták. A Lord elnevezte Salmacisnak, és azt mesélte róla, hogy nem érez vágyat a női test iránt. Így hát mindenki naphosszat állt a királynő előtt, sápadtan, félve, ám a háta mögött bizony sikamlós szonetteket énekeltek. Az ifjút ritkán látták. Csak azt tudták róla, hogy egész nap ül, miközben színes üvegekbe töltöget különböző folyadékokat. És ha netán valaki estefelé meglátná, ő rögvest eltűnik fekete selyempalástjában, amely azonban nem olyan volt, mint a hozzá hasonló doktorok viselete: nem borították arannyal hímzett sárkányok, madarak, titokzatos számok. Ott ült egész éjszaka a toronyban egy kövön, a csillagokat bámulta, meg-megkopogtatta az asztrolábiumot, amely nyikorgott, akárcsak egy koporsó vagy az ódon lépcsők odafent a sötétben. Körülötte korsókban bor, festékek és mérgek; lábánál szerteszéjjel kardok és kések hevertek, miközben egyre csak jegyzetelt, számokat írt fel, vagy titokzatos ókori, arab és káldeus szavakat. Magas volt, mint a Szent Márk templom oszlopa, amely előtt fogadalmat tett, hogy mindhalálig megveti a női testet. Suttogták róla, hogy nagyon előkelő származású, ám anyját kiűzték Velencéből. A szerzetes sápadt volt, akár a meg nem gyújtott viaszgyertya.
Csak a tekintete volt rémisztő, egyébként szolid volt és hallgatag. Éjszakánként, a holdfényben, sovány kezében késeket, kardokat és aranyat forgatott. És mérgeket, elixírhez használt illóolajokat meg drága női gyűrűket. Keze nyomán halál, gazdagság, kincs és győzelem sarjadt. Fekete selyembe burkolt árnyak látogatták, suttogtak hozzá és hajlongtak előtte. Azok, akik gyermekáldást óhajtottak, és azok, akik ezt nem óhajtották. Azok, akik az admirális győzelmét kívánták, és azok, akik inkább a vesztét.
Ő mindenkit meghallgatott, majd fáradtan, latinul válaszolt. Soha nem akart olaszul megszólalni, emiatt a lord gyakran kinevette. Hallotta ő is a szonetteket, a gyalázkodást és a szégyentelenséget, meg a szóbeszédet, de az asszonyok hiába csábítgatták.
Lord Walsingham nagyon megörült az ifjút körülvelő vidám társaságnak. Riogatta a hölgyeket, hogy valami szörnyű, eddig ismeretlen betegséget kapnak majd tőle, amiről mindenfelé beszélnek és nótáznak a lakomákon, disztichonban, ahogyan a kivörösödött arcú X. Leó pápa súgta Ariostónak: „De luce immensa, de Nympha Syphilide”[1] És amikor a hölgyek felkacagtak, tovább ingerelte őket a fiatalember szépségéről szóló mesékkel.
Megkezdődött a pajzánkodás. A hölgyek bolondultak a doktorért, szinte bekerítették. A játékosabbak a ptolemaioszi könyveket telefirkálták szemérmetlen rajzokkal. Az egész udvar összeesküdött ellene, amikor kitudódott, hogy nem enged magához közel asszonyt. Olyan bájitalokat töltöttek a poharába, amitől a vér felforr, s néhány udvarhölgy titokban meztelenül várt rá a folyosón, amikor hajnal előtt lejött a toronyból. Azt beszélték róla, kicsapongó életet élt, s ezért egy egyiptomi nő megcsonkította.
Az őrjöngés odáig fajult, hogy egy este két admirális összeveszett és fogadást kötött, hogy egyikük még alig bimbózó leányát elviszik a fiatalemberhez. És megparancsolta: hozzák ide a lánykát, s már azon nyomban ki is emelték őt a meleg vánkosok közül.
Olyan volt, minta zsenge bárányka, s meleg, mint madárfióka a fészek alján, keblének rózsaszínje akár a jászolban fekvő Kisjézusé. A szerzetes kezét hátrakötötték, amíg borral itatták, majd a kislányt a karjaiba adták, s bezárták őket egy olyan szűk cellába, hogy még a hideg kőpadlóra leterített farkasbőr is alig fért el benne.
A leány apja nagy zörgéssel, részegen, keresztülesett hősi kardján, és a királynő, amikor megtudta, mi készül, fogadást kötött vele. Ám pirkadatkor úgy találtak a szerzetesre, amint fájdalomtól feldagadt térdén áll, karjában a hidegtől szinte elkékült, síró, reszkető, sápadt szűzleánykával. Az apa el sem hitte. Részegen hevert az asztal alatt, majd amikor magához tért, megölte szolgáját és letagadta a fogadást.
Még sokáig gyötörték és gúnyolták. Mesélték azt is: látták, hogy megölelt egy nőt, ám akkor rátört a düh, és habzó szájjal görcsbe rándult. Mások meg látni vélték, amint rúgkapál, miközben szamárordítás tör ki belőle.
Ám amikor megtudták, hogy a királynő is szemet vetett rá, ijedtükben otthagyták.
A királynőről is rémes történeteket, hazugságokat suttogtak. Amikor hatalmába kerítette a szenvedély, ami leginkább vadászat idején, az erdei tavaknál, teliholdkor történt, a fűben hercegeivel élvezte a testi szerelem gyönyöreit, sőt olykor az udvarhölgyeivel is, akikről félelemtől rettegve suttogtak újabb mendemondákat.
Midőn elmúlt egy hiábavaló hónap, a királynő elhatározta, magához hívatja, s titokban már parancsot adott Lord Walsinghamnak, aki aznap este Senecát olvasta.
Az ifjú nyugalomban élt, le sem jött az erdő mélyén a toronyból, ahová csak a hatalmas fenyőágak értek fel. Odalent, a sötét folyón, az árbócok erdeje morajlott. Ő minden parancsot teljesített, minden kívánságot meghallgatott, még gyilkosságokban is segédkezett. Nem fogadott el jutalmat, nem hallgatta meg a dicséreteket, és aki csak egyszer is a szemébe nézett, nem tért vissza hozzá.
A királynő csupán azt tudta róla, hogy ismer minden csillagot és gyógyszert, minden nyelven beszél, feltámasztja a halottakat, s akárcsak a tanítómestere, akivel együtt jött Spanyolországból, gúnyolódik az átváltoztatáson, a szeplőtelen fogantatáson, a Szentháromságon és Krisztus isteni voltán.
Felhevülve a szép Giordano emlékétől, a királynő egy este magára öltötte kedvenc vörös selyemruháját, szinte fáklyaként ragyogott a sötétben, és Walsinghamnál töltötte az estét. A Lord azt mondta neki, hogy a tanítvány még a mesterénél is szebb és fiatalabb. A királynő kíséretében nemes urak, hölgyek, lovasok, lordok, tudósok, költők, solymászok, lovászok, szolgák és szerecsen rabszolgák voltak.
A nép ujjongott, amíg a királynő elhaladt, s a hatalmas, sűrű kertek elrejtették a titkokat.
Megérkezett a vidám, előkelő társaság. A hölgyek, majd Lord Granville, Sir Philip Sidney, Lord of Verulam, Castelnau de la Mauvisière francia követ, Quevedo y Villegas, Lord Burley és a színészek.
A holdfényben csak a kacagás hallatszott. Éjfél után a hölgyek ledobták ruháikat, és a lordokkal, admirálisokkal, katonákkal, költőkkel és papokkal kergetőztek a kertben. Lord Bacon állt és nevetett, majd miközben egy nyugodt helyet keresett a francia követtel való beszélgetéshez, megjegyezte: „In tristitia hilaris, in hilaritate tristis”.[2]
A királynő ezután elrejtőzött a palotában s elküldte kíséretét, csak néhány úr maradt még ott. Eszmecserét folytattak Hollandiáról, királyokról, mérgekről, pápákról, különösen a gyűlöletes VII. Kelemenről, valami szegény asszonyról, akinek négyes ikrei születtek, egy fiatalító elixírről, amelyet Mendoza ajánlott, de leginkább a halálról. A királynő hosszan és szívesen beszélt a halálról. A dúsan aranyozott, nehéz függönyökkel díszített lakosztályokban szépséges kutyái heverésztek, gyakran simogatta őket. Az asztalokon, vakító ezüst tálakon, borban-mézben sült vaddisznók és különféle szárnyasok várakoztak.
A néger szolgák fürgén el-eltűntek a függönyök mögött, a poharak ragyogtak és visszatükröződtek a hatalmas edényeken. A lordok a függönyök mögött kacagva, talpig aranyló vértezetben zörögve nekiestek az asszonyoknak, és eliramodtak velük a kertekbe, magára hagyván a királynőt. Ő mindezen csak nevetett, szeretett egyedül maradni éjszakára.
A függöny mögött valaki könnyedén pengette a húrokat, s az ő kedvenc provence-i dalát énekelte arról, hogy „az életünket kedvük szerint játsszuk, noha az fájdalmas – és a halál után miért vetik szemünkre azt, amit elfelednénk?”
Gyermeki volt a hang, tiszta, de remegett. A kis apród félt, elégedett lesz-e a királynő az énekével.
A királynő elküldte az udvarhölgyeket és mosolygott. Könnyített ruházatán és hagyta, hogy az éjféli sötétség fehér keblére boruljon.
Arcát beragyogta a holdsugár.
Mesélték, szamárkanca tejében és gyermekvérben fürdik, hogy szépsége megmaradjon.
A palota harsány kacajtól és női sikolyoktól visszhangzott. A kést nyelt lordok erőlködve emelgettek hordókat, gyújtogatták a szerelmespárok nyoszolyáit, és összevesztek a flottákon vagy az archimédeszi emelőrendszeren.
A királynő csak ült, lélegzet-visszafojtva leste az ajtót.
Körülötte a kutyái játszadoztak; a távolból az őrszem hangja hallatszott. Selyemmel borított hatalmas ágya fejénél két furcsa őr állt: két gyönyörű, erőteljes fiatalember szobra, fehér csontból kifaragva, talpig selyemben. A két szobor mindig ott állt az ágyánál. Erről is mindenféle buja mendemondák keringtek. A két szobrot mindenhová magával vitte.
A rabszolga aranyedényben hangtalanul tette elé az illatos bort és a jéghidegre hűtött gyümölcsöt, ám ő nehezen lélegzett és bele se kóstolt; ajka remegett, és mint két véres csiga, összetapadt. Megoldotta vállára omló haját, hatalmas vánkosaira dőlt, kezét széttárta, ujjaival belegyűrt az aranyló selymekbe és felsikoltott a vágytól. Selyemszőrű kutyái a lábánál hevertek.
Ekkor a lord bevezette a fiatalembert, aki a királynő elé térdelt. Meglátva a szép ifjút, letépte hosszú kesztyűjét, felkelt, mosolygott, arca kipirult, akár egy véres pajzs, és ezt mondta: „nolint, qui anserina natura sunt, astripetam aquilam sequi…” [3]– majd eltakarta arcát és lehanyatlott.
A lord felsegítette az ifjút, szelíden közelebb vitte, s kedvesen mondta: „Lodovico, a mestered tanítványa, dózsék ivadéka…”
Illatoztak a messze távolból hozott liliomok, az égen elhalványultak a csillagok, azok kék, reggeli csillagok. Az ablakban Keletről, a boldogságot és halált osztogató szigetekről származó kúszónövények terjeszkedtek. A királynő vörös ruhájában máglyaként lángolt. Körbejárta az ifjút és halkan suttogott, fuldokolva a szenvedélytől. A szerzetes csak állt, szikáron és makacsul, hosszú keze akár az alvó gyertyaszál.
Ekkor a királynő megoldotta a ruháját a keblénél, hozzáhajolt, és szenvedélyes, szemérmetlen szavakat suttogott, nehezen ejtve ki olaszul őket. Az ifjú kezét a nyaka köré vonta, amibe a fiatalember beleremegett. Amikor látta, hogy hiába simogatja, mondott valamit az őrt álló szobrokról, de az ifjú csak állt ott, mint a cövek.
Simogató kezével akarta megtörni: megmutatta ruhájának pompáját és testének fehérségét, amely akár a haldokló hattyúé. Megölelte, szinte kígyóként ráfonódva, sértődötten és felingerelve suttogta: „Tudod-e, hogy messer Giordanót elárulták? Giacomo Giovanni Mocenigo árulta el… a Mocenigo családból, amely négy dózsét adott Velencének…” Ajka összeszorult és remegett, mint két véres csiga.
A szerzetes ekkor megtántorodott, mint akibe belemartak, s elfojtva egy fájdalmas kiáltást, fejét lehajtva, sápadtan mormogta: „…miror, miror nec fidem habeo adhoc rumorem…”[4]
A királynő elmosolyodott, látván a szavaival okozott szenvedést. Ott állt előtte, ruhátlanul szinte világítva, ölelte, csókolta, de az csak állt, makacsul, remegve a tehetetlen dühtől, sötéten.
Majd később derűsen nevetett: játszott vele. Vidáman, szégyen nélkül beszélt hatalmáról, sorolni kezdte bűneit, csúnyán káromolva a pápát. Kémei jelentették Rómából: a pápa elhatározta, hogy megmérgezi.
Miközben ölelgette, kérdezgette a forma és az anyag különbözőségéről, amelyet Telesio tagadott, aztán a lény és az értelem közötti különbségről, amelyet Campanella cáfolt. Egyre jobban ráfonódott, majd ledobta magát a széles párnákra, és az illatos kenőcsökre, olajokra mutogatva kérdezte: ugye, ezek szépítenek? Majd azon siránkozott, hogy meg akarják ölni. A szerzetes sápadtan, leszegett fejjel állt, és egész testében reszketett.
A királynő ujjongott, játékosan kiszabadította a férfi nyakát, s ráomlott. A megrökönyödött kutyák körülugrálták őket, farkukat idegesen csóválták, majd ijedten felugattak és kifutottak a sötétbe. A fiatalember csak állt, mint a gyertyaszál. A királynő sokáig simogatta, ám aztán már fenyegetőzött.
Ruha alig volt rajta, könny és mosoly futott át az arcán miközben Dido verssorait és Boccaccio szemérmetlen szavait suttogta. Bánkódott és védekezett. Feledni akart mindent, amit bevallott magáról. Bizonygatta, hogy kevés férfit szeretett; mesélte, mennyire ártatlan, de mindenki becsapta, és csak a hármas számban hisz. Ez volt az ő szerencseszáma: lám, három hónapja, három hete és három napja, amikor először meglátta a férfit. És most ő a harmadik, akinek felkínálja magát, három réteg ruha van rajta, a teremben is három fekhely, három kehely, három kutya. Ez a szám vonzódik hozzá, óvja, s több ízben mentette meg az életét.
A kertekben eközben üvöltöztek a lordok és a kutyák.
Hirtelen hatalmas, minden eddiginél erősebb sikollyal ledobta magáról a ruhát és lerogyott elé a kelmékre.
A szerzetes csak állt a királynő ágya mellett, haragja fellángolt.
Arca mint a kigyúló gyertya, de a függönyök meglebbentek dühödt suttogásától: „Halld meg szavam, tengerek, kardok és győzelmek királynője! Nem tudod, hogy Jézus testét Mária Magdaléna bűzös haja érintette? Ha nő lennék, most a kutyák elé vetném magam, hogy széttépjenek. Mert minden, ami az asszonyi test ereiben áramlik, a szégyen és gyalázat csúcsa. Férfi vagyok, és igen büszke. Halld, amit mondok!
Isten meghalt, mert női testből született. Halld csak! A verésektől ordító kutya, a sárban fetrengő sertéskonda, a pocsolyákban tanyázó békák, a barlangok mélyén rejtőző nyirkos skorpiók sem oly undorítóak nekem, mint a te vágytól ragacsos, ragyogó és fehér tested. A falakat se érintem meg, amelyeket női test érintett, de nem érintek virágot, lovat, kutyát se, mert minden a ti bujaságotok illatát árasztja. Vitézek és bölcsek, költők és szolgák, kardok és hajók, gazdagok és leprások, mindent már megfertőzött a ti forró testetek. Már egy galambtojásnyi hely nincs a földön, ahol nem virít a buja, fehér, puha hasatok. De amerre én járok, oda ez nem ér el, a csillagokban nincs élet, ott halál van, az én sorsom. Megszültetek engem, de meg is fogok halni, a testem soha nem feledi a nővérét: a halált, és a bűnös asszony szerelméért: az életet. Itt vannak neked a katonák, papok, költők, szolgák, kutyák, de én…diu olim perditae et sepultae apud Chaldeos et Pythagoricos veritatis heres ego…[5] Leköplek.
Halld szavam: anyám bokája, mint hófehér csillag a Rialto alatt a vízben, fehérebb volt a te orcádnál: ő velencei nő volt. Velencei, mégis kimúlt mint egy állat, szégyenben és gyalázatban, és én rá se néztem.”
A sötétben selymek, kutyák, szerecsen rabszolgák, asszonyok és függönyök úgy remegtek, mint a viharban. A kertekre izzó csillagok hulltak. Olyan csend volt, hogy a lombok leveleinek susogása is hallatszott. A királynő görcsbe rándulva feküdt a férfi előtt, dühödt körme alól vér serkent, keze véres. Csak rémes, szaggatott lihegése és egyre hangosabb és dühösebb nevetése hallatszott.
Ám amikor a férfi elhallgatott, haragtól és fáradtságtól megtántorodott, a királynő hirtelen arcon csapta azzal a korbáccsal, amellyel olykor a kutyáit verte.
A szép férfiarcot elöntötte a vér, s felrikoltott, annyi év után ismét olaszul: „.. Vess a kutyák elé, tépjenek inkább szét…kötözz a lovakhoz…csak az arcomat ne üsd…apám dózse volt…” – üvöltött fel dühösen és keserű zokogással a földre rogyott.
Ahogy megjelent ördögfeketén, mégis gyönyörű volt, mint egy kerub, a vadrózsákkal befutott tömör falakon. Rogyadozva vonszolta magát a kikötő felé. A szolgák utat engedve félreugrottak, s ijedten nézték a férfi égre emelt, félelmetes tekintetét. Lépteivel vihart kavart, beleremegtek a kapuk, a gallyak keresztezték útját a kertben. Megállt a csatákról mesélő hadvezérek előtt.
Azok ijedten meredtek rá. Véres volt és félelmetes, akárcsak Szent Mihály arkangyal.
Hangjától a lomblevelek is a földre hullottak, amikor hervatagon, mégis perzselő hangon megszólalt: ”…ti vagytok mind a feslett asszony ékszerei, ti, hadvezérek és költők! A feslett nő aranykoronát hord, és elébe térdeltek. Halljátok szavam! Asszonyok és lányok több húst rágnak le rólatok, mint a veszett kutyák. Azt hiszitek, örökre tiétek maradnak államok, győzelmek? Minden egyenlővé lesz a tengerparti homokkal. Akik ma pajzsukra emelnek, azok holnap betemetnek a pajzsukkal. Bolondok vagytok, becsvágyók. Csatákba rohantok, aranyban és vértezetben, kifosztjátok az országokat és felgyújtjátok a városokat. Nem látjátok, mindez hová vezet? – Feslett nők élvezkednek a dicsőségetekben, feslett nők ülnek aranyló sisakjaitokon, feslett nők születnek kardjaitokból a napon.”
A lordok nevetve fetrengtek a fűben, miközben ő habzó szájjal, rémisztő hangon kiabált, karjával lebegő mozdulatokat tett, mintha repülne.
A nagy Bacon visszatartotta a szolgákat, akik már-már megölték volna a férfit. Walsingham sajnálta a fiatalembert, átfogta a vállát és kesztyűjével igyekezett befogni a száját. De ő ellenkezett. A fák alatt már a zápor moraja hallatszott. Eszébe jutott a tenger, amit mindennél jobban szeretett. Ettől még jobban felindulva kiabált: „Ti vagytok a feslett nő koronája. Istenekről és istennőkről énekeltek, de az ő ékszerei vagytok. Hízelegtek és hazudoztok a királyoknak és a népeknek, de a hangotok is a feslett nő ékszere. Halljátok szavam! A vaddisznók és ökrök hangja nem oly utálatos nekem, mint a költőké. Ne nevezzétek magatokat a Nap gyermekeinek, ti, ezüstbe-aranyba öltözött páncélos katonák. Nem vagytok bátor hősök. Mögöttetek, örök dicsőségében a feslett nő nyargal, meztelenül…”
Ordítva rohant a vadrózsával benőtt falhoz, és máris kint termett a sötét utcákon, a nyüzsgő, vidám és részeg nép között.
Lement a vízpartra, a halászokhoz, akik kivetették a hálókat, de egész éjszaka egyetlen halat sem fogtak. A metsző szélben fagyoskodva vonszolták hálóikat nyomorúságos házaikhoz, miközben forró asszonyaikra gondoltak, akik odahaza várják őket. De amint meghallották, miként káromolja ő az Isten anyját és a nőket, körülvették és kegyetlenül megverték.
A szerzetes, kínoktól vergődve menekült a vízparton, majd összeesett és suttogta: „…Ó éjszaka, ó tenger, dicsőség annak, aki engem megszült, és férfit szült.”
A lord szolgái találtak rá és fölvitték a kertbe, egy szélvédett helyen lefektették a száraz levelekre, majd elmentek urukért, hogy odahívják.
Ő csak feküdt, és véres tekintetét az égre emelve, nyögve lélegzett, szája habzott. Akkor észrevette, hogy az égről ereszkedő fehér felhőkön mintha Isten anyja közelítene felé. Szemét elvakította a fény. Arc ragyogott rá, oly fényesen, mint a Nap, a ruhája hófehéren tündöklött. Nyújtotta kezét a férfi felé, aki ekkor ijesztően mély, mégis kedves hangot hallott, s nevén szólítva őt, szólt:
„…Rongyosan éltem, Lodovico, én az aranyban született, és istállókban feküdtem, én, aki selymek közt született, mert élveztem a férfitest gyönyörét, amely a méznél édesebb. Elvesztettem az otthonomat, férjemet és szülőföldemet, mert mindennél édesebb volt nekem a tüzes szeretőm. Fiam, én a kéj poharát fenékig akartam üríteni, ezért szültelek meg téged. Férjem elűzött, meztelenül korbácsolt a Rialtónál, a halászok meg eladtak Chioggiában. Bolyongtam kikötőről kikötőre, nem voltam se éhes, se szomjas, csak arra a férfira vágytam. Térj vissza hát az asszonyhoz, aki vágyik rád, és az ölelésében meghallod, amint a gyönyörtől félholtan feljajdul, mint ahogyan védőszented, szent Teréz is, Krisztus csókjától. Menj az asszonyhoz, aki érted kiált! Nem a kenyértől lakik jól, és nem a víz csillapítja szomját, csakis a te férfitested.”
„Madonna, madonna!”… ordította a szerzetes.
„Minden, amit kimondasz, gondolsz, tanulsz a csillagokból, hiábavaló. Én nem a csillagoknak szültelek, és nem kardoknak, de nem is népeknek, sem dicsőségnek, sem győzelmeknek. Hanem, hogy asszonynak legyél a gyönyör forrása…”
A szerzetes, felismervén anyjának velencei, színes ruházatát és alakját, a dühtől tehetetlenül roskadt össze. Arcát elborították a hulló levelek, és a nyirkos őszi csillagok azon az éjszakán úgy zuhantak le az égből, akár a zápor.
Lord Walsingham odarohant a szolgákkal, akik fáklyákat hoztak, letérdelt a fiatalember mellé és vigasztalta. Kérlelte, jöjjön vissza, térdeljen a királynő elé, aki úgyis megbocsát neki. Gyümölccsel és borral kínálta, hogy erőre kapjon, s megnyugtatta, segítségére lesz a szökésben.
A szerzetes felemelte fejét és nyugodtan szólt:
„Ne hozz ételt, mert nem eszem, és italt se hozz, mert nem iszom. Csak azt a gyűrűt hozd el, amit este a jobb kezemről lehúztatok, s megláttam a királynő kezén. Az a gyűrű az apámé: benne három gyémánt kővel. Az első Konstantin koronáját, a második Bayard kardját, a harmadik Hannibál ruháját díszítette. Mindegyik alatt méreg volt, kedves, gyengéd méreg. Esküvel bírt rá apám, amikor még szeretett, és nem kételkedett, hogy az ő vére vagyok: ne mérgezzem meg magam, ha elvesztem az ő kincsét, s akkor se, ha rám tör a szerelem fájdalma, vagy az öregség, de akkor se, ha Velencéből elűznek, és akkor se, ha kard által ér szégyen és gyalázat, hanem csak ha elrabolnak és szolgaságra kényszerítenek – akkor. Hozd el a gyűrűt. Semmi mást nem kérek, csakis a gyűrűmet.
Korábban úgy gondoltam, hogy az ifjúság, aztán a becsület, a szerelem, majd az igazság az, amit nem volnék képes túlélni, és mégis mindegyiket túléltem. Ám azt, hogy szolga legyek – azt nem élem túl. Még ma éjszaka meg akarok halni, de nem itt, ahol az egerek futkosnak rajtam, hanem odakint, a sötétben, a tengeren…”
Lord Walsingham elsírta magát és elment. A szolgái kinevették a szerzetest, aki elsötétült, mint a sátán; aszottan feküdt a földön, térde fehérlett a sötétben. A kutyák körbeszaglászták és a sebeit nyaldosták. A távolból, az erdőből, női kacarászás hallatszott.
A szél elhozta a kesernyés és végtelen tenger illatát, amely hirtelen megcsapta – ekkor felemelkedett és megindult, akár egy vámpír, a víz felé. A köd és a sötétség mindenhol beterítette a köveket, köteleket és a fekete gályákat. És minden, ami mellett elhaladt, eltűnt, akár egy álom. Lépdelt a széles lépcsőkön és boldogan belenevetett a halál szemébe.
Hirtelen egy fekete árnyék szaladt felé, mint valami szellem, árasztva a só és faggyú, a tengereken, vitorlákon és kék égen áthasító szél szagát. A legócskább örömlány volt a kikötőben.
Ruhája cafatokban lógott, részegen és sóváran mormogott valamit. Haja lobogott, ormótlan melle a derekáig lógott.
Szaglott, akár egy pincemélyi öreg hordó. Már ott tartott, hogy a részeg matrózoknak se kellett, egyedül a négerek játszadoztak vele még szívesen. Éhezett, ami a mértéktelen gyönyörökhöz szokott testet rettentően megkínozta. Hajkurászta naphosszat a halászokat, akik evezőlapátokkal csapkodva űzték el, amíg össze nem esett valahol a fáradtságtól és az éhségtől.
Amint megpillantotta a fiatalembert, elébe rogyott, kéjsóváran csókolgatta és harapdálta a lábát. Ő elrúgta magától, ám a nő utánarohant és már a kezét csókolgatta, begennyedt szemében annyi év után felsejlettek a kék ég darabjai. A férfi ütésre emelte a kezét, de a kéz lehanyatlott. És fáradtan, ösztönszerűen megállt.
A nő suttogott:
„Maud vagyok, Maud, nem ismersz meg? Engem mindenki ismer. Nem láttál még engem soha? Valaha kisfiúként jártak hozzám, akik most katonák, és a tenger nyeli el őket, de még emlékeznek rám, hogy szép voltam és fiatal, most meg sorra halnak meg. Azt mondják, anyám görög nő volt, a neve Malea. Nem tudom, minden nagyon régen volt. Mondják, hogy már gyerekként odaadtam magam egy mézes süteményért. Egész nap itt heverek, vagy Newportban, olykor halat árulok, meg amit még akarsz. Miért nézel rám ilyen csúnyán?”
„Milyen szép is vagy te! Csak ne verj. Engem mindenki ver. Olyan ismerős vagy, láttalak a templomban”… Emlékekkel teli agya megborzadt; becézgette, majd a buja örömtől könnyekre fakadt.
Kinyújtotta felé a kezét, de megsimogatni nem merte. Fojtott hangon becézgette, majd akadozva mondta:
„Szép vagyok még. Ott tanyázok a hordók között, gyere csak velem, gyere! Ott van, ahol kikötve áll a „Formidable”… Tegnap érkezett Saint-Malóból. Gyere csak… nem kell fizetned…tegnap hívtak, megörültem, gondoltam, végre lesz már üzlet. A matrózok jól fizetnek, de ezek most levetkőztettek, beleforgattak a kátrányba és a partra dobtak. Ó, Istenem, mennyit mostam és mostam magam, amíg lejött rólam…”
Bement a só- és faggyúszagú hordók közé. A szerzetes csak állt, és nézte a zavaros, sötét vizet, majd leszegett fejjel utána ment. A nőt elöntötte valami őrült öröm, letérdelt előtte, csókolgatta, és a gyönyörtől rekedten, eszelős hangon folyvást gügyögött:
„Ó…ó…mackóm…kiskutyám… cicám…. édes kicsi disznóm… vőlegényem….” és feljajdult a gyönyörtől. A szerzetes, mint aki megvadult, a karjába szorította. A nő felsikoltott, megharapta a torka alatt, a vércseppek feketén hullottak rá vissza. A bűzös test merő rongy volt, akár a kikötőbe vetett, szakadt vitorlavászon.
Így találtak rájuk a királynő szolgái, akik már keresésére indultak, és püfölni kezdték mindkét testet. A matrózok hada, a csőcselék, a halászok meg fiatal lányok csoportba verődve, kiáltozva futottak utánuk. Híre ment, hogy az öreg Maudot a hordók között egyszer majommal, később pedig egy szerzetessel találták meg.
Amint a királynő meghallotta, mi történt, elbocsátott mindenkit a termeiből, és megparancsolta, hozzák ide neki a fiatalembert. Az ifjú szép kerub-testéből hullott a vér a földre. Feje erőtlenül lehanyatlott.
Ekkor a királynő a férfiszerelemről kérdezte, de a szerzetes néma maradt.
Majd ismét suttogott, hosszan ecsetelte saját szépségét, újból felkínálkozott, és olyan titkokról mesélt, amit csak ő tud a szerelmi gyönyör fokozására. Körbejárta és szidta az egyházat, a népet és a háborúkat, kérdezvén: miért azt a nőt szerette, hiszen az még egy hullánál is rosszabb.
A szerzetes csak hallgatott.
A királynő gyengéden ajánlkozott, kérte, vallja be neki, hogy hatalmába kerítette az őrület az örömlány fölött, majd keserű könnyekre fakadt és egyre csak azt kérdezte, miért alázza így az udvart, ő, aki megvetette és megmérgezte saját anyját, odahagyta mesterét, bosszút állt apjáért, és eladta saját hadseregét, mindezt merő kevélységből. Miért épp ezt a hullabűzös nőt szerette?!
A szerzetes nem válaszolt.
Ekkor dühében feljajdult. Egy szerecsen szolga berohant, megragadta a férfit, és hosszú tűket szúrt a körme alá. A szerzetes összeesett, de a szörnyű fájdalomtól ismét magához tért.
A királynő letérdelt mellé, felemelte az ifjú fejét, csókolgatta, kedves és szomorú szavakkal kérlelvén.
A szerzetes fáradt homlokát megemelve, a fájdalomtól aléltan, tágra nyílt szemmel, alig hallhatóan megszólalt:
„Senkit nem szeretek… mindenkit gyűlölök… őt csak megsajnáltam…”
Fordította:Vujicsics Marietta
Jegyzetek
[1] „A hatalmas fényről, Syphilis nimfáról.”
[2] „ A szomorúságban vidám, a vidámságban szomorú.”
[3] „A lúdtermészetűek nem akarják a csillagokhoz igyekvő sast követni.”
[4] „Csodálkozom, csodálkozom, és nem tudok hitelt adni e szóbeszédnek.”
[5] „A káldeusoknál és püthagoreusoknál már régen elveszett és eltemetett igazság örököse vagyok…”
Illusztráció: fh. Dnevnik o Čarnojeviću i druga proza, 1983, Nolit, Beograd
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
