„A szám, a mérés és az arány” (P. Gábor Mózes köszöntése)
•
Szeretettel köszöntik P. Gábor Mózest 80. születésnapján – Baka Györgyi versével – szellemi, baráti körének tagjai [*]
Baka Györgyi
Séta Budapesten Mózessel
Kisfiús, vékony aszkéta testén
kék-piros csíkos dzseki, hozzá
szürke nadrág, seszínű kalap,
ősz haj és szakáll, pirosodásra
hajlamos arc, áttetsző szemek,
mindeneket befogadó tekintet.
Minden életté, szellemmé válik
benne, csak ő maga tűnik el,
húzódik fénylő árnyékába
a benne lakó Örökkévalónak.
P. Gábor Mózes
Örök idealizmus
Sokszor a fizikai hiány indíthatja el a metafizikai keresést, a probléma megoldására. Ezen a szinten az elemek rendje, rendszere és összefüggése motiválta már a görögök kutatását is, a szellemi szándékban azonban már nincsenek határok, legfeljebb önös törekvések. A fizikai adottságok nem elegendők a kozmosz keresésére, túllépésükhöz más, új dimenziókat kell keresni a problémák átvilágítására. Fokozottan vonatkozik ez a veszélyben lévő kulturális, erkölcsi, vallási értékek mentésére és a történelmi időn túli szellemi tájékozódásra. A szám, a mérés és az arány csak racionális eszköze a kutatásnak az irracionális meglepetések ellen, esetleg új lehetőségek megközelítésére. Az „örökösnek” vélt fizikai szféra kutatói nyugaton fokozatosan jöttek rá, hogy a térbeli három dimenzió önmagában kevés még az élettelen dolgok megismeréshez is, ezért a változáshoz kell egy további, negyedik dimenzió, sőt nemcsak az idő, hanem az intuíció, Szókratész daimónja is szükséges. Keleten megmaradtak az éginek nevezett, teljesre irányuló fogékonyságnál, így ma mi tanulhatunk tőlük, mert a fizikai krízisben egy másféle, metafizikai dimenzió szükséges tájékozódásunkhoz. Az ókori görögök szellemi érdeklődése megelőzött bennünket, amikor anyagtalan szellemi dimenziót találtak a véletlenek, szabálytalanságok, sőt a sors titkainak a fürkészéséhez. A kutatás mérhetetlensége ellenére sem mondhattak le racionális segédeszközökről, új módszerekről, még hatástalanságuk esetén sem. Az új kérdések a filozófiában a tapasztalat finomabb formái felé ösztönözték a keresőket. A fizikusok vitáinál, a dialektikánál fontosabb volt, hogy a metafizikusok más szemléletet, más megközelítéseket találjanak a legrejtettebb, ismeretlen energiák felismeréséhez és bizonyításához. Aki a végső isteni dimenzió megközelítésére tesz kísérletet, annak tudnia kell, hogy a végtelennel, az éggel készül megbirkózni, aminek nem lesz kézzelfogható eredménye, csak jobb esetben némi értelmi fénye.
Megközelítésképpen a fizikainál, sőt minden emberinél is magasabb szinten jelennek meg a gyakorlati, erkölcsi problémák, amelyekkel a nyugati szemlélet nem (szívesen) foglalkozik. De keleten éppen itt kezdődik a láthatót és láthatatlant összekötő misztika. Mi zavarban vagyunk már az etikával is, mert nem szeretünk reális tükörbe nézni, ahonnan új személyes utak nyílnak pl. a sors misztériumai felé. Akinek csak a mérhető megközelítés reális, az nem tud mit kezdeni a mérhetetlen erkölcsi-metafizikai gondokkal. Igénye továbbra is technikai-anyagi szinten marad, ha szemmel is látni szeretné, hogy a feltételezett láthatatlannal összefügg-e valami látható. Mivel a transzcendencia is transzparens szeretne lenni, elődeink rájöttek, hogy vannak erre szellemi eszközeik, hiszen kezdettől fogva részben logikusan, részben analogikusan, szavakkal gondolkodtak. Erre való értelmi adottságunk a nyelv, amely a fogalomalkotással, szimbólumok, hasonlatok segítségével transzcendál, bizonyít és jelenít meg valami nem láthatót. Így még az ún. szellemtudományok előtt is utak nyílnak magasabb szintekre. A történelmi, filozófiai, vallási és művészi eredményekből kultúra jött létre, melyet nem lenne szabad anyagi civilizációvá és technikává silányítani. A (filo)szófosz számára a racionális kutatásnál érdekesebb az irracionális összefüggések megsejtése, mert a legnagyobb kihívások a legizgalmasabbak. Kiderül, hogy a világ folytonosságainak láncolatában ugyanilyen folytonos hiányok is vannak, amelyek rendszere „ismeretlen”, ha van egyáltalán rendszerük
A „sötét univerzum” fizikai rejtélye korunkban mindenesetre a metafizikai valósághoz tartozik, mert nemcsak logikus arányokban tudunk gondolkodni, hanem művészi azonosulással „illogikusan” is. Szükségünk volna másféle transzformációra, mint megfordításra, olyan misztikus megközelítésekre is alkalmas dimenzióra, melyek drámai kihívásokra is válaszolnak, melyek már dörömbölnek a tudatunkon. Történelmi korfordulóhoz közeledve minden korábbi tudásunk érvényét veszítheti, Európa szellemi tekintetben szemlátomást hanyatlik, fénye sötétedik, amint hagyományai, különösen vallása, erkölcse és kultúrája válságba kerül. Talán csak a politikusok nem veszik észre, hogy az anyagilag gazdag Nyugat lelke van eltűnőben, identitásával és személyességével együtt. Itt, keletebbre még élnek bizonyos kollektív illúziók Európáról elmaradottságuk okán, de ha utolérjük a Nyugatot szellemi sötétségben, az felmérhetetlen veszteséggel és csalódással fog járni. Elődeink klasszikus kulturális örökségéből mi még őrzünk valamit, ezért folyik nálunk heves kultúrharc, aminek a kimenetele még kétséges.
Személyünk válsága azzal fenyegeti főleg a fiatalságot, hogy lelki-szellemi-anyagi zavara még a biológiai generációváltást is kétségessé teszi. Az „emberi dimenzió” gondjai életünk egészét érintik, mert nemcsak családi folytonosságok szakadnak meg, hanem értelmes dialógusra, együttműködésre is alkalmatlanoknak látszunk, amint a reménytelen politikai vitákban látni. Emberi hiányosságaink ellenére most mégis az az isteni dimenzió foglalkoztat, ami legalább két szinttel megszokásaink fölött sejthető, az erkölcsön és a valláson túl, pedig korunk felejtésre ítélte. Európába a gyarmatokon meghízott, polgári jólét vonzza a boldogulni vágyó világot, amely nem kér szellemi javainkból, mert a maga anyagiját sem szerezte meg, így igénye sincs másra. A döntő mentális különbségeket Kelettel addig nem sikerül áthidalni, amíg szellemi hiányunk sem tisztázódik önvizsgálattal. Eredeti hagyományunk, virtusunk nélkül erkölcsileg nincs mit tanulnunk sem egymástól, sem a bevándorlóktól, akik úgy érzik, hogy van valamijük, ami fallokrata fölényt, önérzetet ad nekik az öregedő, degenerált európaiak fizikai fogyása, erkölcs- és vallástalansága fölött. Biológiai erejük arra jogosítja fel őket, hogy elementáris erővel töröljék el Európa dekadens, hitetlen és hiteltelen maradékát. Magamtól is kérdezem: hogyan lennénk képesek megváltoztatni belső adottságainkat, morális viszonyainkat, ha Európa képtelen reagálni az idegenek vallási fanatizmusára?
Nagyon kevesen vannak, akik hagyományaink védelmében elutasítják a politikai manipuláció minden fajtáját és a legradikálisabb szellemben mernek szembenézni kb. 1700 éves erkölcsi mulasztásaink és szellemi-vallási önáltatásunk bűneivel. Még mindig könnyebb mentegetni a langyos keresztény múltat vagy illúziókat táplálni egykori dicsősége felidézésével, mint szembenézni az észrevétlenül fokozódó hitetlenséggel. Aki kísérletet tesz fatális mulasztásaink behozására, sőt esélyeket keres a múltból a túlélésre, irgalmatlanul nehéz helyzetben találja magát. A régi hibák kijavítása ugyanis halálos bűnök feltárásával kezdődik, tehát érzékeny pontokat érint, ha minden gyalázatot el kell távolítani az utolsó, államegyház előtti, tkp. középkori, skolasztikus teológiáról. Azt mondják, „hosszú az út hazáig”, különösen, ha valaki évezredekkel elszakadt Európa galileai kezdeteitől. Jelenlegi tanácstalanságunkban el sem látunk az igazi, teokratikus dimenzióig, pedig nincs máshol otthonunk, mint eredeti szemléletünk vallási forrásvidékén. Fiatalkori maximalizmusomban még minél többet szerettem volna tudni, de öregkori realizmusom már nem foglalkozik mennyiségi, egyház- és vallástörténeti szempontokkal. Az isteni szentség csak arra kötelez, hogy minőségében a végtelenségig és a jelenig tágítsam az isteni dimenzió felismerését. Alapvetően három nagy rétege van életünknek, mely számos kisebb részre bontható. A középső emberi dimenzió is sok szférából áll, de az emberalatti-természeti egyenesen zavarba ejtő (ami legyen a természettudomány gondja), az emberfölötti misztikus szféra azonban reménytelenül beszűkült. Vallási tekintetben valamikor még túlzottan sokrétű volt, ezért a filozófiai metafizika alapján érdemes visszatérni legalább a görög bölcselethez.
Arisztotelészig nem nevezték kutatásukat metafizikának sem, bár ő adott nevet érdeklődésüknek, csak éppen ő nem foglalkozott vele. Sőt ellentétes irányban, alantas részletekkel töltötte idejét. A három nagy metafizikus (Püthagorasz, Platón és Plótinosz) mind a végtelentől tartott az emberig, a teljestől az egyszerű személyes felé. Idealizmusukat olyan igényesség jellemezte a tanításban, hogy megválogatták tanítványaikat, ezoterikus zártságban adták tovább misztériumaikat, nehogy illetéktelenek meghamisítsák, aprópénzre váltsák felismeréseiket. Egyik gyakorlati jellemzőjük a láthatatlanhoz leginkább illő látható, pl. geometriai alakzatok illusztratív használata volt, a másik viszont a titoktartás fegyelme. Önuralmukhoz határtalan optimizmus is társult a megismerés folyamatában, mert jobban bíztak a tanított alapelvek, ideák saját energiájában, mint követőik felfogásában. Püthagorasznak köszönhetjük (i.e. VI. sz.), hogy a számokat nemcsak határeseteknek vagy segédeszközöknek tartotta, hanem energikus egységeknek is, melyekkel az elemi valóságot jellemző szférákra bontotta. Közöttük közös harmóniát érzékelt, ami egyben átjárhatóságot és transzcendenciát jelentett a megismerésben és a zenében. Az arányok rokonsága egymással analogikus egységüket szolgálta, különbözőségeik pedig az egyéni emberi adottságokhoz igazodott.
Szent dolgokhoz csak beavatott karizmatikusok merészkedhetnek, ha bennük újat keresnek. Tudnunk kell, hogy spirituális értékeknek nincs anyagi mérték(egység)e, csak egyértelmű erkölcsi minősége, amihez transzcendens ihletés kell. Mivel minden megismerés azonosulás, csak belülről átélve, inspirációval derülhet ki az ismeret „használhatósága”. Így a hiteknek is önmagukat kell tapasztalatilag igazolniuk. A misztikus tudást átélése igazolja, hogy a tökéletes „isteni dimenziót” nem lehet racionálisan kifejteni, transzformálni és kinyilatkoztatni, de „körüljárni” sem. A bölcsek rébuszai, jelképes dadogásai kénytelenek analógiákhoz, példázatokhoz folyamodni, amivel ugyanaz a baj, mint Platón (i.e. IV. sz.) ideológiájával. Az isteni tökéletességnek a félelmetes „mysterium tremendum” sokkja ad értelmet, így dimenziójának nincs logikus felfogása, csak művészi megérzése. Drámai „kinyilatkoztatása” a hallgatáshoz áll a legközelebb, de van rá remény, hogy az istenit is hitelesíteni lehet. A próféták, bölcsek szavai bármilyen hiányosak vagy homályosak, gesztusaik, metakommunikációjuk és főleg életmódjuk egykor kiegészítette szűkös szavaikat, amit valamennyire csak a kortársak sejthettek meg. Az idealisták igazát leginkább zavarba ejtő optimizmusuk hitelesítette, mert halált megvetően vállalták „rögeszméjüket”. Hitték ugyanis, hogy ők még látják, sőt helyre is tudnák állítani a világ rendjét, amennyiben működni engednék őket. De nem engedték, így ki tudná ezt cáfolni, ha a Teremtő tökéletességéből indultak ki?
Amit a fizikai erőszak, a politikai ostobaság lerombol, azt az idealista utódok restaurálhatják mások szellemi javára és maguk örömére. A görög színház tragikomédiája az ókor óta gyógyítja a sorssal küszködő halandót. Az idealizmus sajátos népi formája máig megmaradt a humornál mélyebb veszteségek sztoikus vagy cinikus elviselésében. Kazandzákisz Zorbája képes volt kívülről és felülről látni kudarcait, ami nem az ókori bölcsek harmonikus világlátása volt, hanem inkább az ortodox feltámadás húsvéti ünnepe. Keresztény idealizmusa ókori gyökerű, de ma is erősebb lehet minden történelmi tragédiánál. A legradikálisabb (ön)kritika, pl. Trianon után, nálunk is előkészíti a halottnak látszó vallási üresség feltámadását. Az Úr üres sírja új hittel és élettel telhet meg, de az már a túlélőkön múlik, hogy az örök újrakezdés mennyire legyen kíméletes vagy kíméletlen a romeltakarításban. Az isteni dimenzió keresése elsősorban ismeretelméleti kérdés, hiszen csak kevesen teszik fel a kérdést, vajon megismerhető-e a (teljes) igazság, van-e valami az emberi értelem fölött és nemcsak emberalatti anyagból áll az élő és a szervetlen világ? Az emberfölötti feltételezése hagyományosan a teológia területe, ideértve a váratlan sugallatok forrását, a lét drámáinak az erejét és fatális hatásait, de nem az akadémikus „hittudományt”. Nincs megvilágosult tisztánlátás, misztikus megértés aszketika és tragika nélkül. Metafizikai vizsgálatunk egyetlen spirituális eszköze, legbelsőbb tudatunk, az anyagtalan, időtlen lélek. Akinek nincs lelkiismerete, adekvát lelki tapasztalata, az fennakad az isten-emberi dimenzióváltás határán. Szemléletünk állandó katharsziszt, karbantartást kíván, amiről még a legracionálisabb tudomány sem mondhat le, hiszen nem kevés kitartó kutatás, csalódás, újrakezdés kell minden szellemi eredményhez.
A filozófia logikus európai találmány, a belőle következő ismeret- és társadalomelmélet, etika és esztétika, tudomány és technika nemcsak eredetét köszönheti görög elődeink kíváncsiságának, hanem későbbi tévelygéseink korrekciós lehetőségeit és kritikáját is tőlük örököltük. Ösztönös idealizmusuk következményei a legelső bölcseleti axiómáink. Bármilyen messzire távolodunk is el tudásunk kulturális-kultikus forrásaitól és vagyunk mégis kérdéseik rabjai, a kultuszhoz való visszatérés lehetőségét (amit a kultúrától való eltávolodásunk jelez) szintén tőlük örököltük, csupán kapcsolatukat mára elfelejtettük. Kulturális örökségünk így sem engedi, hogy szellemi zsákutcába, barbárságba szoruljunk vagy ideológiai szakadékba zuhanjunk. Egy európai gondolkodó sem feledkezhet meg szellemi érdeklődése görög elődeiről, a platóni akadémia irodalmi-zenei-bölcseleti egységéről. Ezen belül azért van nagy jelentősége az idealizmusnak, mert nem egyszerű vagy rend-szerű teória, hanem tapasztalati, intuitív azonosulás a szellem etikus pallérozásával, sőt a vallások misztériumaival. Platón ideatanával szemben nem voltak komoly, szofista ellenérvek, ezért egyszerűbb volt figyelembe sem venni metafizikai vaksággal, amint a jó zene élvezetéhez is értő fülekre lenne szükség. Nélküle csak legyint a platonista és a zeneértő, de nem bocsátkozik vitába kritikusával. A logikán felüli megérzés, az intuíció a daimón nélkülözhetetlen segítsége az emberi szándékok, okok és célok megközelítéséhez, de önmagában kevés a mindenkit átminősítő inspirációhoz. Térjünk vissza tehát forrásához, a filozófia tévútja előtti logikus kezdetekhez, az archékhoz, hiszen „kezdetben vala az Ige,” eredetileg a Logosz Jn prológusában.
Eleinte a görög lógosz/értelem az emberi tudás teljes egészére kiterjedt. Mint bármely értelmes gyerek, minden jelenségre rákérdezett, és addig kérdezett, amíg értelmes magyarázatra nem talált. Ha a végső oko(ka)t nem ismerhette meg logikusan, amint a Kelet rokon bölcsei sem racionális úton keresték a fizikán túlit, a metafizikát, bátran túlléptek a racionalitáson is. Kultúrájukat egyrészt a közös, sorskutató szakralitás egyesítette: a jóslástól, az emberi drámákon át az önuralmat edző gimnáziumi, olümpiai versenyekig, amelyek isteni példákat, emberfölötti (h)ősöket, félisteneket utánoztak. A filozófiában az archétól, mint alapelvtől, a praxison át a technéig (megvalósításig) minden az embert szolgálta, aki viszont az archaikus kultusza révén az isteneket. Ez a természetes hierarchia később a hellén gnózist és a bizánci ortodoxia neoplatonista ihletését is jellemezte, mert az ismeretlen „szokása” az, hogy időnként megismétlődik és vizsgálhatóvá válik. A korai theória (istenlátás) még nem volt misztikus teológia, csupán „leselkedés” a mítoszokban rögzített, rendkívüli csodák után. De a müsztészek és a müsztérionok ki nem mondott szándéka sem kétséges: a sorsokat formáló, emberfölötti hatások életünkben nem hagyhatók figyelmen kívül. Az istenek megnyerése szellemi kapcsolatot, tehát áldozatot kívánt, ezért értették meg ösztönösen a görögök a galileai Mester ügyét is. Így az Újszövetség olyan választott népének érezhették magukat, mint a zsidók az Ószövetségének.
Püthagorasz archéja, a szám, a racionalitás és az irracionalitás határán található, ezért vele az észszerűség tágítása összefüggő, misztikus rendszert alakított ki, csak éppen nem ismerjük konkrét téziseit (amint Hérakleitosz rendszerét sem). A szigorúan zárt, de mégis nagy hatású püthagoreus közösség nemcsak a matematikában, a geometriában vélte megtalálni a valóság lényegi arányait és természetét, irracionális számait és törvényeit, hanem a zenében (pentatónia) és az egyén erkölcsi megtisztulásától várta az emberi befogadóképesség, a tudás bővülését. Végső soron a püthagoreusok a lélek misztikus egységét, rajta keresztül pedig az isteni dimenzió teljességét keresték, de titkait nem fejthették ki. Ehhez iskolájuk a szellemi fogékonyságot maximálisan fokozta bizonyos rítusok és szimbólumok révén, amelyekbe még a mester avatta be követőit. A világ változásainak a dinamikáját ellentétpárok vonzásával és taszításával magyarázta, ami Hérakleitosz töredékeiben is szerepet játszott. Az inverzióktól a gyakorlatiasabb teológia felé közelített már maga Szókratész is, aki logoszának és daimónjának (intuíciójának) egyaránt engedelmeskedett. A tőle megkülönböztethetetlen Platón pedig a kikövetkeztetett, majd közvetlenül megérezhető ideák eredetét és egységét kereste. Ismeretes, hogy szellemi útját mesterének a szofistákkal folytatott küzdelme készítette elő, de csak ő tudta szóbeli vitáit ki- és befejezni. Az igazság relativitását hangsúlyozó bölcselkedőknek be tudták bizonyítani, hogy saját érveikkel is legyőzhetők, mert ellentmondásaik logikusan önmagukat cáfolják, így a végső igazság abszolút érvénye önmagát igazolja.
Az elveihez hűséges Szókratész méltatlannak találta, hogy elmeneküljön Athénból, vádlói és saját igaza elől, így elítélői magukat ítélték erkölcsi halálra. Mivel nem hagyott maga után írott tanítást, Platón állított neki emléket műveiben, mint az evangélisták is Jézusnak. Dialógusaiban a tanítvány önmagát meg sem említve, többnyire mesterétől továbbfejlesztett, saját gondolatait adta a kortársak szájába. Ma már eldönthetetlen, hogy pontosan miként hangozhatott Platón és mesterének eredeti tanítása, ami engem Jézus és követői különbségére emlékeztet. Az ideatan abszolutizmusa később megalapozta az ortodox negatív/apofatikus teológia alapjait, amely a misztika nélkülözhetetlen korrektívuma maradt egy ideig még nyugaton is. A platonista filozófia zsenialitása egészen Nyikolaj Bergyajevig hatott csökkenő hatásfokkal Kelet-Európában, amikor az orosz vallásfilozófia a múlt században elfordult a hagyományos egyházi theodíkeiától (az isteni igazságosság apológiájától). Az idealizmus optimizmusa azonban semmit sem változott Szókratésztől a mai napig.
[*] Szerkesztőségünk is csatlakozik a jókívánságokhoz. Ebben az esztendőben két fontos P. Gábor Mózes-írásnak adtunk helyet; közlésre várnak az író újabb sajáterejű gondolatelemzései.
http://www.naputonline.hu/2023/04/13/p-gabor-mozes-orok-ertekek-mentese/
http://www.naputonline.hu/2023/02/19/p-gabor-mozes-miert-irok-es-kinek/
Illusztráció: PGM80
Ezek is érdekelhetik!
Szondi György Utassy József-díjas! | Díjátadó | Filmfelvétel →
KIKÜZDÖTT IRODALOMESZMÉNY Báthori Csaba – akadémikus! →
Eredményhirdetés | Kortárs irodalmi alkotások pályázata: Cédrus-pályázat, 2024 →
