Marković Radmila: Parki hajnal, Amikor mulatok
•
Parki hajnal
Ott volt, az utca túl oldalán a sötétbe burkolózva, úgy, hogy a kocsmaajtót jól láthassa.
Várt.
Kabátja gallérját felhajtotta, fejét a válla közé húzta, már amennyire tehette, kezével nem tudott mit kezdeni, így a zsebébe dugta. Türelmesen állt a házfalnak dőlve, vagy néha pár lépést tett jobbra, balra, a járda széléről rá-rálépett az úttestre, és számolgatta félhangosan a perceket.
A Hold olykor-olykor kikukkantott a felhők alól, és sietve távozott.
Karcsi éppen rágyújtott, amikor kinyílt a kocsmaajtó, megcsapta az alkoholszagtól fülledt levegő, a fénycsóva megvilágította a galambszürke úttestet. Egy nő és egy férfi hagyta el a kocsmát. Távoztak, nevetgéltek, átölelték egymást.
A lány pincérnő ebben a kiskocsmában, és ő fülig szerelmes belé, pedig azt hitte, soha többé az életben nem lesz helye senkinek a szívében, amióta elvesztette feleségét, akit még a gimnáziumban megszeretett. Sajnos gyerekük nem lehetett, de talán jobb is, mert…
Ki mondaná meg, hogy az élet váratlan, fájdalmas fordulatában, talán a kocsmaajtó, a szemben levő házak ablakai, sőt az egész utca szerelemről álmodozik, amíg benne a szerelem a kétellyel vívja harcát, a kétellyel, amely szilárd fészket épített az agytekervények közé, amit kalapáccsal sem lehetne szétverni.
Valóban igaz szerelmet érez? Ha igen, akkor a lány távozása miért nem elég ok arra: nem kell sóvárogni utána. A kettészelt kenyeret sem lehet összeragasztani. Mindennek ellenére Karcsi úgy döntött: nem adja fel. Visszaszerzi magának, még akkor is, ha hazug az a szerelem. Fájdalom nyilallt belé, és félhangosan rebegte, miért tud ilyen szörnyű lenni ez az érzelem. Ha visszajön a lány, hol a garancia, hogy ismét szó nélkül nem hagyja el?
Ahogy így elmélkedik, kezdett a szél fölerősödni. Ő ezt természetesnek könyvelte el magában. Égi háborúból záporeső kerekedett. A cikázó villámok keresztezték egymást, közben bevilágították az egész utcát, az eláztatott aszfalt szürkén fénylett, és Karcsi nevetségesnek érezte magát. Ez valóban ő lenne?
A zuhogó eső bőrig áztatta nem csupán a ruháját, de a lelkét is.
Ismét nyílik a kocsmaajtó. Egy férfi rohan az autóhoz, beugrik az ülésre, felvillannak a fények, és gyorsan eltűnik a sűrű esőben.
Most kétség gyötri. Várjon? Ne várjon? Döntést hozott. Ha eddig kitartott, a záróra közeledik. Talán lesz szerencséje, és legalább megkérdezheti: miért? A másik mivel különb? Biztos a döntésében? Igen. Akár mennyire fájó lesz a válasz, akkor is tudnia kell.
A vihar lassan húzódott a város fölül, a dörgés még tompán hallatszott, végül a villámok aranysárga fénnyel vonták be a távoli eget.
Nyílt a kocsmaajtó, kilépett a lány, szőke haján megtört a halványan égő lámpa fénye. Amint pár lépést tett az út széle felé, már ott termett a taxi. Gyors mozdulattal kinyitotta az autó ajtaját, beült, és eltávozott.
Karcsi szólni akart, de hang nem hagyta el a torkát. A lába mintha földbe gyökerezett volna. Magába roskadt, úgy tűnt neki nagyon sokáig, pedig csak pár percig állt mozdulatlanul ott, a kocsmaajtóval szemben, egyhelyben, majd elindult ellenkező irányba.
Basszerkányos! Normális vagyok én? Ott álltam, és tulajdonképpen kire vártam, mire vártam. Talán önmagam akartam utolérni, illetve a férfi hiúságomon esett csorbát akartam kiküszöbölni? Talán, talán, talán…de egy biztos, amíg álltam, a távozó taxi, az eső, vagy az idő tisztára mosta, világosságot gyújtott az agyamban, egyensúlyba hozta a lelkem.
Rótta az utcákat, maga sem tudta miért. Belerúgott egy letört gallyba, úgy, ösztönösen, és majdnem bocsánatot kért tőle.
Hajnalodott, amikor a városi parkban találta magát. Leült egy padra. Ki tudná megmondani, a pad vagy a kabát volt vizesebb. Lucskos haját ujjaival néhányszor hátrafésülte. Nekidőlt a pad támlájának, és most nem gondolt semmire. Nézte a felkelő napot, sugaraitól csillogtak a vízcseppek a bokrokon, a fák levelein, a virágok szirmai élettől duzzadtak, a fű, a föld és minden friss illatot árasztott. Az egész parkot betöltötte az ózondús levegő, Karcsi tüdejét teleszívta ezzel a csodálatos éltető erővel. Körülötte minden olyan nem mindennapi, megmagyarázhatatlan nyugalmat árasztott. Jó érzés töltötte be az egész lényét.
Felkelt és gyors léptekkel elindult hazafelé. Igen, haza, ahol még látja volt felesége mosolyát, akivel szép volt az élet, aki nélkül is szép az élet, mint a parki hajnal, eső után.
Violina i ja
Uživam kada violina kao bujna cvetna grana
obgrli me svojom vedrom il tužnom pesmom
dočara brzi tok planinske reke
smireni tok plave Tise
nagoveštava šta mi duša moja šapuće
negde u svemiru u prstima svirača
dodirnem svoj sopstveni život
zveknu čaše izliju se melodije
biću malenkost, biću sanjar, biću varljiva zavodnica,
biću oličenje prostote, melodija violine dušu će mi
pržiti kroz sav bol sveta, laganim koracima mi
prilazi sopstveni osmeh i bol, postajem
krhka i slomljiva, moja duša uz zvuk violine
lije suze krvave, a zatm grohotom se smeje.
Krv kad proključa, čitav svet se spaja
sa zvukom violine koja je božanstvena.
Amikor mulatok
Élvezem, amikor a prímás fölém hajol, mint
a dús lombos ág, fülembe húrja zengi
vidáman dalolva, tempósan csobogó
sebes patak folyását.
Tisza vízének lágyságával sejteti a csendben,
mit suttog fáradhatatlan lelkem.
Valahol a légben megérintem
a prímás ujjaiban rejlő életem,
csendülnek a poharak, csordulnak a dallamok,
leszek kicsinység, leszek álmodozás,
leszek csalfa csábítás, leszek a közönségesség
megtestesültsége, egyszerre buggyan fel
a fájdalom a nevetéssel, majd halkan, lassan
magába zár a törékenység.
Ha a hegedű húrján véres-könnyel sír a lelkem, vagy
hangos kacajjal tölti be a termet,
felforr a vérem, olyan lesz a világ,
mint ahogyan dalol, vagy sír a vonó a hegedű húrján.
Illusztráció: Violina i ja
Ezek is érdekelhetik!
Balizs Dániel: Miről mesélnek a temetők? Új perspektíva a Vas vármegyei etnikai vizsgálatokban →
Julius Frömmel: A remete* →
Julius Frömmel: Az Én Németségem, Misch Ádám emlékére (versek) →
