Druzsin Ferenc: A „Piszkálgatom…” margójára (2/02.)
(Pósa és Szabolcska)
2.
„Nem egészen varázstalan egyéniség”. Szabolcska Mihályról
Szabolcskához az egyik „dokumentum” Gárdonyi Géza. Barátok voltak, leveleztek, becsülték egymást, egymás irodalmi munkásságát.
Elsőként említem a Levél Szabolcska Mihályhoz című Gárdonyi-verset, mely a Fűzfalevél, nyárfalevél kötetben jelent meg 1904-ben, természetesen a Singer és Wolfner kiadásában. Ugyanolyan szépen formált ízléses könyvecske, mint a századfordulón e kiadó szinte minden kötete, melyekhez egy idő után egy kiegészítés is járult: „Magyart a magyarnak.”
A Levélből olyan gondolatokat választottam (kultúrpolitika, nemzeti érzés), melyekről tudta, hogy a barát, a költőtárs is hasonlóképpen vélekedik, hiszen „madarat tolláról…”.
Hej, Miska, ha most ott ülhetnék melletted
(…)
Áldanánk a jó bort, s az egész világot:
a néppel nem érző monoklis néppártot;
dicsérgetnénk bőven az Akadémiát,
amely mindent, ami nem magyar mű kiád:
s eltűnődnénk azon, hogy a magyar kormány
mért tartja a lovat a kultúra ormán?
(…)
Hálistennek megy a kultúra magától.
Hát ne is beszéljünk államról, kormányról.
Oltáruk, oltárunk más isten oltára:
az ő városuk Wien, mienk Budavára;
a mi ápolt tüzönk: a nemzeti érzés (…)
A költői levél vége pedig vallomás: mit jelent Gárdonyi számára Szabolcska Mihály költészete:
Írj kedves poétám (…)
S írj főképp dalokat hallgató szívünknek,
gyári zajban tikkadt, kiszáradt lelkünknek.
Hiszen akármilyen tél borul a tájra,
mindég virágozik a te lelked fája,
s mikor dalod zendül, örömben, panaszban,
télen is tavasz van!
(Kiemelés: D.F.)
A másik „dokumentum”: levélváltásuk „túlvilág-ügyben”.
Kényes kérdés: ilyen kérdésben csak ellenfelek (ellenségek), vagy kebelbarátok szoktak egymásnak feszülni. Hogy itt barátokról van szó, azt megtámogatja Gárdonyi József is Az élő Gárdonyi című könyvében (BP., Dante kiadás): lapokat szentel (I.k. 227-234) édesapja és Szabolcska levelekbe zárt „vitájának”. (A Gárdonyi vallása című kis fejezetben tulajdonképpen azért tér ki erre a kérdésre, mert az ífjú Szabolcska és Sík Sándor, „Gárdonyi két életrajz-próbálgatója” felszínre hozta a „témát”. Maga Gárdonyi József nem törte volna fel a levél pecsétje védelmébe zárt „titkot”, de ha már megnevezettek szóba hozták, meg kellett szólalnia neki is.)
„Őszintén szólva e vallási vita alapja a jóbarátság bensőséges melege s kevés része abban Szabolcska civil hivatásának. Sokkal több és hatalmasabb mozgatója annak, hogy Szabolcska a levelezés idején (1894 őszén) a családi tragédia ugyanolyan szerencsétlen mélységeiben vergődött, mint Gárdonyi (…).”
A „vita”.
Gárdonyi 1894. október 10-én indulatos, kemény mondatot írt bele a barátjához (s persze a református lelkészhez) küldött levelébe.
„Én… a jó istenért nem nagyon lelkesedem, nem látok benne mást, mint egy örökké duruzsoló öreg urat (…)”, két héttel később (október 15-én) pedig „tételesen” sorolja „kételyeit”, hogy ti.
„1. Ő van.
2. Ő jó és igazságos.
3. Ő gondot visel ránk.
Ha ő volna, akkor volna igazság a földön. Igazság a földön nincs.”
Ezután, mint akiből kitört a rossz, megállíthatatlanul, már-már elszakadva az értelem ellenőrzésétől, abszurd kitörésig fokozza indulatát:
„Feltámadunk? A kéthetes embrió feltámad? Minek?”
Szabolcska válaszát a lelkész higgadtsága, a barát szeretete írja.
„Kedves Gézám!
Én is átestem ezeken a vívódásokon. Sőt voltam atheistább nálad is. (…) Azok a kérdések mind átmentek az én fejemen is. Hiszen csak világosan látnánk itt: akkor nem kellene hinnünk. Csak tudni. (…) Óh, százszor rosszabb lenne így. Igazság nincs a földön, ha így akarod. De ha úgy nézed, van. Jóság nincs, ha úgy nézed. Pedig van. Tőlünk függ minden, a mi szubjektivitásunktól. (….)
Felfalu, 1894. nov. 20.
——Isten áldjon meg. Ölel Sz. Miska.”
„Tőlünk függ minden?”
Erre egy regényben válaszol nem egészen tíz esztendővel később. A regény címe: Az a Hatalmas Harmadik. Gárdonyi József szerint valójában „napló a Boldogtalanság szigetéről”. Ez egyben a „vita” lehetséges megoldása is; 1902 első felében, amikor ez a könyv keletkezett, Gárdonyi felismerte, hogy neki nem Istennel van harca: a regénybeli szerelmesek útjába nem Isten állott, nem Isten nem akarta kiszabadítani a főhőst egykor kötött rossz házasságából, nem miatta marad mindenkorra boldogtalan egy boldogságra érdemes emberpár!
Az Utószót már egy egészen más Gárdonyi írta.
„Az egyház azt mondja:
Akinek a kezét egyszer a pap egybetette a tieddel, ember azt többé el nem választhatja.
Én meg azt mondom:
Amely házasságban nincs egysége két szívnek, az a házasság bűn. Mert a házasság szentség, nem hazugság takaró. (…) Ezt az Isten nem helyeselheti.”
(Ezzel a Gárdonyival Szabolcskának tíz évvel korábban sem lett volna „vitája”. És nem Szabolcska „igazsága” tehet arról, hogy Gárdonyi (és hőse) mégis a „Boldogtalanság szigetén” rekedt!)
Lapozgatás Szabolcska Mihály könyveiben.
Az első a Költemények. Kiadja a „Debreceni Csokonai-Kör.” 1891.
Az első lapon Jelige olvasható:
Pásztortűz vagyok én,
Más fényt nem irigylek:
Egy pár gyalog utast,
Ha fölmelegítek.
De még Előszó is jár a kötethez: a szerénykedés megtoldása pár sorral:
Szegény dalok, halvány dalok,
Amiket én mondogatok.
Egy buborék csak mindenik,
Mire fölszáll, összetörik.
Ezek a sorok – költészetet ígérnek; még Komlós Aladárnak is mintha tetszenének.
„Dalaiban, így a legelső ismertté vált költeményei egyikében, a Mért nem születtél te… címűben is volt valami, ami megnyerte az olvasók tetszését: újszerűen ható meleg és naiv közvetlenség.”
Ellentétben Komlós Aladárral, mondom: a Mért nem születtél te… a kötet egyik leggyengébb, leglaposabb verse..
Mért nem születtél te
A mi kis falunkban,
Ott se messze tőlünk,
Csak a szomszédunkban.
Csak a szomszédunkban,
De ott is szegénynek,
Falu rózsájának,
Falu legszebbjének (…)
S ha már éppen dalok, az Erdő II. része csakugyan dal, máig dalolják:
Minek turbékoltok
Búgó vadgalambok?
Szerelemre engem
Minek tanítgattok?(…)
Ebben a kötetben vannak a Genfben írott versek; nem az élmények nyújtotta öröm és boldogság, nem a kultúra bőségében tobzódás: az idegen világ, a magány, a hazai környezet hiánya, még a Nagyhét is az idegenség szólama a versekben. A Nagyszombat éjszakáján pedig éppenséggel annak a belső vívódásnak a kínja, amiről Gárdonyinak azt írta, hogy „voltam atheistább nálad is”.
Magam vagyok: fejem kezemre hajtva.
Bús tépelődés bántja lelkemet.
Szomjúhozom egy csepp vigasztalásra,
És – tengeréből innom nem lehet!
Előttem a szentkönyv, ez élő vízfej,
S fásult közönnyel nézem habjait…
Hajh! … A mivel merítenem lehetne,
Törött kehely csak, szívemben a hit!
Szabolcska második kötete, a Hangulatok, már a Singer és Wolfner kiadása.
A küllem kifogástalan, a „belbecs” javát valóban ’hangulatok’ adják, túlnyomóan zsánerképekbe zárva. Az Egymás mellett… balladai tömörségével és sejtelmességével egyszerre rögzít pillanatot és állapotot, a kettő együtt: mindennapi kisemberi érzelmi kudarcot a valódi és a népszínműves metszéspontjában.
Egymás mellett el-elmegyünk,
Találkozik tekintetünk.
Fogadod a köszönésem,
De nem szólunk te sem, én sem.
Kevélység a pillantásunk,
Daczból van a mosolygásunk.
Büszkék vagyunk véghetetlen,
De halványak mind a ketten!
Párizsban is járt: ebben a kötetben vannak a ’párizsi’ költemények. Párizs a magyar művészek iskolája volt, ablak a világra, ha nem maga a világ. Nem vonok párhuzamot, csak szóba hozom: Ady Endre a „daloló Párizsban” otthon volt, „A Szajna partján” is, ott súgott neki valami szörnyűséget az Ősz, amibe „Szent Mihály útja beleremegett”. El-eljárt „A Bonaparték dúlt erdejébe”, s amikor búcsúzni kényszerült „Napfényországtól” – nehéz volt az elválás A Gare de l’Esten…
Szabolcska költészetében is találni Párizs-nyomokat: jóval kevesebbet, mint a genfiek.
A notre-dame-i toronyóra: olvasmányélmény és a valóság találkozásának örömteli perce.
Gyermek-koromban, hogy-hogy egyszer
Kezembe egy nyűtt könyv akadt.
De mily csodálatos világ forrt
Elrejtve a betűk alatt.
Világ, minőt nem láttam addig –
S minek tagadnom – sem azóta.
Ezt hozza most szívembe vissza
A notre-dame-i toronyóra.
A Grand Café „élménye” – nem ilyen elringató; ott egy kis baj történt. Éspedig a fogadóbeli „czifra lányok-asszonyságok” meg „a fényes urak” és a magyar nóta között. A cigány húzta, a szórakozó franciák meg
Nevetgélnek, beszélgetnek,
De ők arról nem tehetnek.
Tudja a jó Mindenható,
Mi is azon sírnivaló:
Hogy a ménes ott deleget,
Valahol egy csárda mellett,
Csárda mellett.
(A Grand Caféban)
Küllemre vetekszik ezzel a kötettel a Szabad órák. A kiadó most sem spórolta el a lapszéli aranyat, a címlapot pedig kék alapon stilizált arany lombok díszítik.
Az Ajánlás – mérleg: őszinte-e, vagy kimódolt szerénykedés? Olvassuk el az első versszakokat:
Hogy én nem lettem nagy poéta,
Csak ilyen apró, nótázó legény:
A múzsa volt az oka annak,
A születésem idején.
Leküldte Isten akkor hozzám,
Hogy rendszerint csókolna meg,
S a homlokom helyett ő, tévedésből,
A szívemet csókolta meg! (…)
A Verselgetés ugyancsak értékmérés; méregetése annak, miért lett ő pont ilyen költő?
Hogy egy kicsit verselgettem,
Nincs vele mit dicsekednem.
Magától lett, amit írtam,
Én jóformán csak leírtam.
Az Újabb versek – a századvég kötete (1898).
Jelige vezeti be; mintha az iménti önmeghatározását erősítené meg:
Elmondhatom büszkén, bátran,
Nincs hazug szó a nótámban.
Szegény tán a gondolatja:
De nem bánom.
Csak a szívem diktálgatja!
A mi házunk – a megelégedés verse; az ezredéves ünnep retorikájával, s a hozzáfényezett lelki készültséggel. A második versszak maga a szegénység reklámja:
Mindenünk van, a mire csak vágyunk;
Hisz’ a mienk, a mit csak belátunk:
Erdők, mezők, csillagok pompája,
S a természet szép hármóniája!
1911-ben jelent meg a Dalok hazulról; a kötet utolsó lapjaira a kiadó ír: méltat, hirdet, árjegyzéket közöl a nála megjelent és még kapható Szabolcska-könyvekről:
Hírek a falunkból – ez az egyik témakör.
Valóban: a falu (a faluja) üzen! Meglehet, sokunkat megérint: földijeink hoztak üzeneteket, híreket; az éppen hazalátogatók az elszármazott ismerősöknek.
Jókat, rosszakat. S bár nem igazán jelentős költemények ezek, nem mehetünk el szó nélkül mellettük. Sokan átéltünk hasonló valamit a telefon előtti időkben; egy-egy földink nyitott ránk sebtében becsomagolt hazaival, meg egy-egy csokor „hírrel”.
Jöttek Szabolcskához is.
Egyszer, hogy „Sok falunkban a lakodalom, / és a keresztelés kevés”, máskor, hogy „Kertünk alatt rendezik a gátat, / Kivágták az öreg akácfákat”, majd meg, hogy „Özvegy Tóth Pálnénak” azt írta katonafia, hogy meghal egy lányért; ugyanezt a hírt Kiss Magda úgy olvasta, hogy „Soha a világon gyöngyebb levelet!” Még a tengeren túlról is érkezett hír, nagyon rossz; „Amerikában beszakadt egy bánya!” Sokaknak volt valakije „túl a világvégen”.
(Csak mellékesen tartozik tárgyunkhoz, hogy a Szabolcska-hírek előtt-közben-után nóták raja keletkezett „öreg akácfánkról”, s hogy „Járnak-e a fonóba, mint régen”, és hogy „Csak egy lányról sose írjon nékem”… Egymást állították a népszerűség röppályájára: Szabolcska a nótákat, a nóták Szabolcskát.)
Ám mintha maga is eltelt volna az akáclombos hírekkel, a Falun című versében rögtönöz egy „képeslapot”, az utolsó szóig szabványelemekből megkonstruált, parodikusra hangolt éjszakai „felvételt”.
Fölöttem csillag-mirriád.
Egy-egy madár szól – tán álmában,
S az éji-bakter: a tücsök
Kiabál hozzám egyfolytába’…
Hiánytalan együttállásban a kellékek, már-már kész „a szent édes némaság”, már-már maga „Az Úr jelenti ki magát”, és már-már beállana az idill pillanata,
Ha az utcáról egy-egy későn
Elázott ember, hazatérőn
Úgy bele nem ordítana!
Ezt a pompás Szabolcska-fintort magunk is megtoldjuk, éspedig Bartalis János idill-paródiájának szállóigévé vált sorával:
„De különben csend van. Határozottan csend van.”
Ám ezt a Szabolcska-verset elhomályosítja a költő egyre gyakoribb szárnyparádéja, hogy felverje a port Ady és az „újak” körül. Komlós Aladárt idézem: „Szabolcskának saját világa volt: a tisztára mosdott, rózsaszínűre festett, szeretetben fürdő falu. (…) Népszerűségének azonban meg kellett törnie, főleg azért, mert 1906-tól Ady diadala átalakította a közgondolkodást: világossá vált, hogy Szabolcska eltökélten rózsaszínű világképe hamis. (…) Betetőzte a bajt, hogy Szabolcska egyik paródiájára Ady Üzenet Költőcske Mihálynak című versével válaszolt.”
Szabolcska kezdte, mégpedig oktató hangon. Két versszaknyi idézet a Dal az „új dal”-ról című „oktatásból”:
A költészetben nincs iskola,
Se új, se régi.
Ha jó a vers: nem árt se kritika,
Sem idő néki.
(…)
De új gyanánt sok zagyva versetek’
Én nem csodálom…
Édes feleim, nem új a rossz vers
Magyarországon!
Ezt követően sem nyughatott, ráadásul célpontja is konkrétabb lett az Uj költészet soraiban. Fölényesebb, magabiztosabb.
Nézem mosolyogva, mik folynak itten?
(…)
Az egyik, azt hinnéd, elvesz a sárban.
Dehogy! – jelesünk a veristaságban.
(…)
A másik úgy „dalol”, – óh szent költészet! –
Hogy józan ésszel soha meg nem érted.
De majd megérti egy más emberöltő,
Mert ő a „dekadens”, szimbolista költő.
S hogy így belejött, abba sem hagyta, amíg a Gyulaival versengő Lisznyait utol nem érte az erőlködésben. A Költészetem így kezdődik:
A költészetem, nótázásom
Ha szegényes is: mit én bánom;
De minden versem én vagyok.
Szívemen ment át valamennyi,
S nem akartam soha több lenni,
Mint a micske vagyok!
Tűrte Ady, ám egyszer visszaszúrt; A menekülő élet 89. lapján olvasható a „válasz”:
Karinthy Frigyes is észrevette ezt az attrakciót, s az Igy irtok ti című „irodalmi karrikaturákban” (Modern Könyvtár, szerk. Gömöri Jenő, Bp., 1912., 25-28.) három kis „találatot” vitt be a kakaskodó Szabolcskának: Egyszerűség; A mi falunkból; Hit,remény, szeretet (Karácsonyi mellékletekre féláron).
Talán az Egyszerűség a legnagyobb „csattanás”; a vers második felét idézem is:
Ami a szivemen fekszik
Azt dalolom, semmi mást:
Legelő, kicsiny birkáktól
Tanultam a versirást.
Egyszerü és tiszta nóta
Gólyafészek, háztető –
Nincsen benne semmi, ámde
Az legalább érthető.
(…)
Kicsi kunyhó, szerető sziv,
Messze égbolt, tiszta, kék –
Fulladjon meg Ady Endre
Lehetőleg máma még.
A Szabolcska-fejezethez illesztett Végszó – nem Karinthy.
Komlós Aladár.
Ám mintha ez a sor is „csattanna”?
„Mindenesetre költő volt, kicsiny, de saját hangú és nem egészen varázstalan egyéniség.”
Az előző részt ld.: ⇒ http://www.naputonline.hu/2023/07/13/druzsin-ferenc-a-piszkalgatom-margojara-102/
(Fotók: Druzsin Iván)
Illusztráció: Van Gogh
Ezek is érdekelhetik!
Vihar Judit: A MODERN MAGYAR HAIKU ÉS SAJÁTOSSÁGAI →
Oláh Tamás: Mikor már nem sántít egy-egy hasonlat →
Tóth Kálmán: Paul Johnson nyomában →
