Ha Petőfi élne (Levélfa, 68.)
•
2023. június 15.
Kedves Mihály! Tegnap még csak remélhettem, hogy fölkerül a Levélfára Praznovszky Mihály Kerényi–Madách kettőse, becses megemlékezésed, most pedig már örömmel jelenthetem is. Köszönöm, köszönjük, miközben jómagam és a Levélfa már Petőfi-összeállításodra várunk. Mikszáth általad szerkesztett Petőfi-írásaira [Ha Petőfi élne. Mikszáth Kálmán írásai Petőfi Sándorról, Mikszáth Kálmán Társaság, Horpács, 2023]. Örülnék, ha – mégoly rövid időre is – vendégül látnátok bennünket. Válaszodig is köszönettel „tisztelőd s barátod”: SP
2023. június 15.
Petőfi? Már ott is van. M.
•
„Nyarat évente csak egyet ád az isten. Petőfit egyet ezer évre adott”
Mikszáth Petőfiről
A selmecbányai evangélikus líceum irodalmi körének 1865. szeptember 23-i ülésén az akkor nyolcadik évfolyamos Mikszáth Kálmán is fellépett. Felolvasta a Petőfi sírja című versét. Ekkoriban több művével is szerepelt itt, ezek közül szinte mindegyik megtalálható, kivéve ezt. Egy diáktársa jóvoltából csak a vers bírálatát ismerjük. E szerint: „…mind az eszme, mind a kivitel egészen megfelel céljának s a mű ezen fény oldala könnyen felejteti el velünk azon csekély hibát, mely imitt amott az ütem dallamossága hiányában áll.”
Bosszantó a veszteség, mert ez lenne az első jele Mikszáth Petőfi-vonzalmának, amelynek kialakulásában az addig olvasott Petőfi-verseken kívül egyértelműen a helyszínt, Selmecbányát jelölhetjük meg. Sőt, magát a Líceumot, amelynek 1838–1839-ben Petőfi maga is növendéke volt, s egykori ottlétével olyan érzelmi hagyományt hagyott hátra a bányászvárosban, amely alól Mikszáth sem vonhatta ki magát, s amely érzelem mind a mai napig jelen van Selmecbányán, legalábbis az oda látogató magyar turisták körében.
Mikszáth itt fejezte be tanulmányait, hiszen első középiskolája, a rimaszombati Ev. Prot. Gimnázium csak hatosztályos volt, s a két záró évet máshol kellett teljesítenie. Mikszáth meg is tette (igaz, három év alatt). Végzése évében, 1866-ban, a már meglévő írói ambíciója mellett felerősödik kultikussá váló Petőfi-élménye is.
Ezt az érzelmi többletet átélheti a mai magyar olvasó is, hiszen áll az iskola épülete (e sorok írásakor még mindig felújítatlan állapotban), s a falán ott az emléktábla, megörökítve Petőfi diákkorát. Mikszáthról még nincs márvány emlékjel a falon, így a neki szánt koszorúkat akrobatikus mutatványok közepette kell biztonsági okokból egy magas ablakrácsra felfüggeszteni.
Igazi mikszáthi szituáció ez, hiszen a diákról sok anekdota maradt fenn, amelyek csínytevéseiről számolnak be. Ezt tanúsítja például a Tavaszi rügyek (1887) című elbeszélése, amelynek egyes történései mögött talán saját emlékei is érezhetők.
Ám ezt megelőzően már igen erősen megjelenik a Petőfi-emlék a műveiben, hiszen a sikert elindító Tót atyafiak (1882) kötetbeli első elbeszélése (Az aranykisasszony) szintén Selmecbányán játszódik, s a főszereplők a selmeci diák Petőfi idézik fel maguk előtt. Ráadásul a megvénült Csutkás tanár úr még tanította is Petőfit az iskolában. (A mese szerint.)
Tehát mindenképpen ezt a várost és ezt az iskolát kell Mikszáth Petőfi-vonzalmának eredőjeként kezelnünk. Egészen biztos, hogy addigra már több verset olvashatott a költőtől. Erre meg is volt a lehetősége, hiszen elképzelhetetlen, hogy a két hazafias szellemű gimnázium iskolai könyvtáraiban ne lettek volna Petőfi-kiadások. Kezébe vehette az 1858-as Újabb költemények példányát, vagy még szintén a diákévei alatt megjelent Összes költemények (1862) kötetét. Ráadásul maga is próbálkozott versírással, s ennek szellemi és szakmai megalapozottságát bizonyára a Petőfi-versek jelentették.
Elsődlegesen az iskolai órák lehettek rá hatással, ezekben feltétlenül szó esett Petőfiről. Például 1855–56-ban az ötödikesek magyar irodalomból ezt tanulták: „Prózai és költői irálypéldányok olvasása, fejtegetése és emlékelése, úgyszintén elszavalása. A magyar nemzeti irodalom Toldy szerint. Irálygyakorlatok.” (Az iskola előfizetett Arany Koszorújára is.)
S az még biztosabb, hogy miként mindenki a hazában, ő is ismerte a Petőfi-eltűnés rejtélyét. Hajdani selmeci diákként őrizte Petőfi itteni életének legendáriumát, idézte is írásaiban, s természetesen rosszul, úgy, ahogy akkor az már rögzült a város lakóiban. (Egy kicsit gazdagította azokat a maga módján.) Ezek a legendák nem életrajzi hitelességükről híresek, nem is az a szerepük, hanem élményt, érzelmet, kötődést jelentenek egy személyhez, egy helyhez.
Így van ez annak a tanárnak az emlékével is, aki minden idők nagy megrökönyödésére megbuktatta Petőfit magyar irodalomból. S akinek húgába a siheder költő oly mélyen szerelmes lett. Csak hát Mikszáth s a többiek meséjével ellentétben az igazság az, hogy Suhajda Lajos tanár, akit ő is emleget, s aki őt is tanította, de nem taníthatta Petőfit magyar nyelv és irodalomra, így nem is buktathatta meg, mivelhogy egy évvel Petőfi selmeci távozása után érkezett a gimnáziumba, és a húga sem utasíthatta el a reménykedő szerelmes ifjút, mivel nem volt húga. A buktató tanárt amúgy Lichard Dánielnek hívták, Mikszáth idejében már nem az iskola tanára, és történelemből buktatta el Petőfit sok-sok diákkal együtt. Ahogy szokták mondani: a többi stimmel.
Egyébként is, a legendák további ismérve, hogy a tudomány legpontosabb, forrásokkal leginkább alátámasztott bizonyítása sem tud semmit változtatni rajtuk. Nyugodtak lehetünk: a Petőfi-legenda ma is élhet Selmecen, ha él még arrafelé magyar ember.
Ismétlem, nem kell Mikszáth selmeci emlékeiben és ezek alapján megfogalmazott írásaiban filológiai pontosságot keresni, hanem „csak” életre szóló Petőfi-élményt, amelynek hatását mindvégig felfedezhetjük az életműben.
Ez a Petőfi-vonzódás abban is felismerhető, hogy a költő neve gyakorta feltűnik műveiben (jóval több, mint amennyi ebben a kis könyvben olvasható), akár csak egy-egy említés erejéig. Mondhatjuk, Mikszáth számára Petőfi állandósult korjelenség is, egyfajta viszonyítási lehetőség. Vagy másként szólva: a közösségben meglévő, élő hagyomány, emlék, s elsősorban élmény, amely az életmű valamely pillanatában feltűnik. Akár még egy emlékkönyvi bejegyzésben is.
Hiszen az ifjúkorában megjelent, szinte hisztérikus „Petőfi Szibériában” motívumot maga is átélte, nem úgy, mint a bizakodók, hanem úgy, mint az elutasítók egyike. („Miért nem hagyják pihenni a szegény Petőfi urat? Minek rontják el azt a szép mítoszt, hogy eltűnt, ki tudja hova, ki tudja mikor…” mondatja egy helyütt a hősével.) Nagyon jól tudta, hogy Manasses Dávid nagy port felvert kitalációja álhír, hamis forrásokon alapul, s csak kihasználja azt a nemzeti érzelmet, amely szerint Petőfi egyszerűen nem halhatott meg, legfeljebb eltűnt, de valahol s majd valamikor visszatér. (Ahogy általában a költők szoktak…). Sikertelen, pályakezdő pesti éveiben, amikor is rövid életű lapokat szerkesztett, vagy éppen írt tele egymaga (minden apró forint jól jön), kigúnyolja az ebben hívő olvasókat, és még azt is megteszi, hogy megszólaltatja magát Petőfit, aki levelet írt neki Szibériából. Talán nem is volt meglepve, hogy voltak olvasók, akik elhitték a történetet.
A másik nagy személyes Petőfi-élménye ekkor az 1882-es szoborállítás, az első a fővárosban, amely mögött érzi azt a politikai szándékot, amelyben a rendszer a költő emlékét saját hatalmának érvényesítésére használja fel. Az ekkor megfogalmazott kiábrándultsága, a Petőfi- kép, s vele a negyvennyolcasság kiüresedése és háttérbe szorulása keserű mondatokat írat le vele, amelyek aztán évtizedek múltán eljutnak oda, hogy ő is megfogalmazza a válaszát arra kérdésre: mi lenne Petőfi, ha élne?
Mi más, mint parlamenti képviselő, írja Mikszáth, maga mellé képzelve az ülésterembe a költőt, aki minden bizonnyal, mint ő is, tisztán látná a magyar politika kiüresedését, amelynek tragikus végkifejletét Mikszáth már évtizedekkel előre megérezte.
A diákkori emlékek, a Petőfi-kultusz jelenségei mellett Mikszáthot mint „irodalomtörténészt” is láthatjuk. Máig nem tudni, honnan szerezte meg azt a Petőfi-kéziratot (talán majd Kerényi Ferenc nagyon várt Petőfi kritikai kiadásának utolsó, posztumusz kötetéből kiderül), amelyet 1883-ban közreadott abból az alkalomból, hogy megjelent a legújabb Petőfi-összes igen elegáns díszkiadásban. Természetesen hiányos ez is, mint a többi, írja Mikszáth, s igazolásként közreadja a nála lévő kimaradt verset. Sajnos a közlés több ponton is hibás, mutatva, hogy vagy rosszul olvasta a kéziratot, vagy a filológiai pontosság sem tartozott erényei közé. S hogy lássuk, milyen az eredeti vers, ide kell iktatnunk, nehogy a mai olvasó a Mikszáth megtálalta verset tekintse hitelesnek.
Újév napján, 1849
Megérte ezt az évet is,
Megérte a magyar haza:
A vészes égen elborult,
De nem esett le csillaga.
Meg van vagdalva, vérzik a kezünk.
De azért még elbírja fegyverünk,
—S amerre vág,
Ott hagyja fájó vérnyomát.
Ott hagyja fájó vérnyomát,
Haramjacsorda, képeden!
Hogy majd az ítéletnapon
E bélyeg vádolód legyen,
Vádolód az isten szine előtt,
És gyújtsa rettentő haragra őt,
—Teellened,
Ki ránk veszett fogad fened!
De mi az ítélet nekünk?
Ha lesz is az, sokára lesz!
És ami több, és ami fő:
Az isten könyörűletes.
Még majd kegyelmet adna nékik ő…
Ne várakozzunk; e vérengező
—Kutyák felett
Tartsunk magunk itéletet!
Tartsunk oly véritéletet,
Hogy elborzadjon a világ;
Majd addig szórjuk rájok a
Szörnyű, halálos nyavalyát,
Amíg hírmondónak marad csak egy,
Ki majd otthon reszketve mondja meg,
—Hogy jaj neki,
Ki a magyart nem tiszteli!
Nekünk most az isten kevés,
Mert ő nem eléggé kemény;
Hozzád imádkozom, pokol,
Az új esztendő reggelén:
„Öntsd szíveinkbe minden dühödet,
Hogy ne ismerjünk könyörűletet,
—Mig e gazok
Közűl a földön egy mozog!”
(Debrecen, 1849. január 1.)
Petőfi évzáró-évnyitó verseinek utolsó darabja ez, 1849 januárjának első napján írja, amikor a küzdelem éppen tetőfokára hágott, bár érezhető volt, ahogy a hit és a lelkesedés nem pótolhatja a politikusi tisztánlátást és a katonai erőt.
Mikszáthnál olvashatunk a Petőfi–Jókai viszonyról is. Ez is természetes számára, hiszen a gyermek Mikszáthot első igazi olvasmányélményei (elfelejtve Tatár Péter ponyváit) Jókaihoz kötik. Egy kései interjúban elmondja, hogy az első könyv, amely megragadta őt, A janicsárok végnapjai volt. Ettől kezdve lett Jókai a kedvenc írója. Később aztán Jókai mutatja be őt a magyar olvasóknak, amikor a Petőfi Társaság-beli első könyve megjelenik, aztán együtt ülnek a képviselői padokban, együtt szolgálják Tisza Kálmánt, s persze megírja majd Jókai életútját a sikeres életrajzi regényében. A Jókai Mór élete és kora egyik fő alakja lesz Petőfi is, ami ugyancsak nyilvánvaló, hiszen a két pápai diák barátsága, irodalmi kapcsolata igaz, hogy alig fél évtizedre terjed ki, de tartalmában, hatásában végéig nyomon követhető Jókai életében.
Nem kerülhette ki tehát Mikszáth Petőfi szerepeltetését a nagy alkotásaiban. Ráadásul megtette azt az irodalmi csibészséget is, hogy a márciusi napok történéseit, benne Petőfi szerepeltetésével (ugyan ki mással?) 1898-ban megírván, azt majd beemeli az 1904-ben megjelent Jókai-életrajzba, szinte változtatás nélkül. Van benne logika (a dupla honorárium mellett), hiszen ennél többet ő sem tudott megfogalmazni Petőfi márciusi szerepéről. (Amely több helyen akkorra már erősen mitikus hangulatú lett.)
Átélte viszont a megváltozott 48-as hagyományt, annak pártpolitikai szerepét és válságát. Többször megfogalmazza: az a kor, amely olyan fényes volt, őszinte és hittel teli, lassan végleg eltűnik. Nem csak azzal, hogy az élet rendje szerint sorra halnak ki a hajdani résztvevők, hanem úgy is, hogy a politikában jól felhasználható frázissá változott március tizenötödike, a forradalom s maga Petőfi is. Olyan formális gesztussá vált, amelyről évről évre meg kell emlékezni, egy napig írni, beszélni, koszorúzni, de már másnap vagy elfelejteni, vagy a saját politikai cselekvési program eszközévé silányítani. Ahogyan írja: „Március tizenötödike! De van is már március 15-ike? A márciusi dolgoknak lejárt a kora. Se márciusi hangulat, se márciusi forradalom.
Ami még megmaradt eddig – az a márciusi sör.
Ezt még tisztelik és isszák. Híznak és butulnak tőle az emberek.”
Már 1880-ban a forradalom érzelmét elveszítő rezignációval (pedig nagy ’48-as volt a családja!) írja le: „A csaták lezajlottak, hősök piros vérét a föld felitta, – de azt a fényes panorámát, mely ígérve volt, még mindig valami köd takarja.
A magyartalanság, a hazafiatlanság, és a korrupció lehelete, mely elborít völgyet, bércet, mezőt.”
Mikszáth utolsó írásainak egyike is Petőfihez kötődik. A századforduló után egyre határozottabb elképzelés formálódott meg a Petőfi-relikviák összegyűjtésére, s azokból egy múzeum létrehozására. A lassú megvalósítás felgyorsítása érdekében javasolta Herczeg Ferenc, hogy a munkálatokkal a magyar asszonyokat bízzák meg, nekik minden sikerül. (Bizonyára az úri nők szociális akcióira gondolt.) Így is történt, létrejött a Petőfi-ház Hölgybizottsága (közöttük van Mikszáth felesége is), amelynek szervezésben számos programot tartottak, s ezek bevételét a Ház létrehozására fordították. 1908-ban a hölgyek egy Petőfi-almanach kiadását is javasolták, amelyhez szerzőnek felkérték az írót is. Mikszáth nem írta meg a tőle elvárt anyagot, amely amúgy éppen Petőfi és Selmecbánya témakörét idézte volna meg. Nem írta meg, mert 1909 januárjában súlyosan megbetegedett, s arról a korabeli napilapok is folyamatosan és részletesen beszámoltak. (Korábban azt is közölték, hogy a szerzők között ott lesz Mikszáth is.) Amikor a díszes kiállítású kötet megjelent (1909. március 16.), Mikszáth szellemes írásában mutatja be azt a magyar olvasóközönségnek, egyfajta karcolatba illesztett recenzióként.
A terjedelmes, csaknem 500 oldalas almanach rendkívül vegyes anyagú. Ír bele Apponyi Albert csakúgy, mint Riedl Frigyes, Tolnaí Vilmos és Szabolcska Mihály, Gárdonyi Géza és Herczeg Ferenc. A többség a dilettánsoké, a konzervatív szemléleté, korszerű Petői-képről szó sem lehetett. Már eleve pénzt szerző kiadványként gondoltak rá, forgalomba nem is került. Hol van már Petőfi szabadságképe, a forradalmár költő; a magyar nők szervezete gondosan ügyelt arra, hogy egy könnyen elfogadható képet adjon. Mikszáth nem sokat veszített vele, hogy nem készült el a szövegével, mi viszont annál többet.
A selmecbányai iskolából indult Petőfi-élménye 1865-ben és 1910-ben, a nagy irodalmi ünnep idején ugyancsak Selmecbányával zárul le. 1910. május 16-án tartották Mikszáth írói jubileumát, s erre az alkalomra az országból özönlöttek a táviratok, levelek, díszoklevelek, ajándékok az íróhoz. Április végén a selmecbányai líceumi Petőfi Kör is küldött egy üdvözlő táviratot, amelyben együtt említi Petőfit és Mikszáthot: „Azon Önképzőkör, melynek tagjai közül került ki egykor a legnagyobb magyar lírikus, örömmel és büszkén vallja a legnagyobb magyar humoristát magáénak, kinek ünnepli negyven éves írói jubileumát.”
Fennmaradt a válaszának töredéke, alighanem már nem volt ideje a végleges szöveget megfogalmazni. „A selmecbányai Petőfi Kör szíves üdvözlete és értesítése, hogy ott ahol hajdan Petőfi bontogatta első szárnyait s ahol az én zsengéim is elhangzottak egykor, most negyven éves írói évfordulómat ünnepelték”.
Ennél is fontosabb lehetett számára a középiskola, hiszen az írói pálya elérhetősége itt villant fel előtte. Egy másik, szintén töredékben maradt levelét a már több éve halott tanárának, az Önképzőkör elnökének, Scholz Vilmosnak címezte: „Tudom, hogy ön nem kapja meg ezt a levelet, mert Ön meghalt és mintegy húsz éve porladozik már a selmeci földben, ahol az ön szíve arannyá fog változni és kibányásztatik egy napon, de nem is az ön testéhez van adresszálva ez a levél, a lelkéhez szól, senki máshoz nem is szólhat, az ön lelke pedig ott él azokban, akik az Ön dolgait folytatják a selmeci Petőfi körben, ahol Petrovics Sándor bontogatta ki szárnyait s ahol az első ingadozó lépéseket tettem én is a Parnasszus felé.”
Praznovszky Mihály
Ha Petőfi élne
Hogy mi lenne ma Petőfi, ha élne?
Honfitársai szemében mindenesetre kevesebb – mint most. Szobra nem állna a Petőfi-téren s verseit még mindig nem árulnák egy forintért. A holt poéták kedvesebbek.
Hogy mi lett volna? Hát képviselő. Mi más lehet itt az ember? A jó időben megválasztották volna s most a rossz időben megbuktatták volna. Az érdemes embereknél kapósabbak az agilisok.
Világi pozíciója különben aszerint alakul, hogy mint képviselő a két szélsőbalihoz csatlakozik-e annak idején – vagy a határozati párthoz ?
Ha az előbbiekhez csatlakozik, akkor ma egy meghasonlott lelkű, összetört, félig elfelejtett aggastyán, ha pedig az utóbbit választja, akkor ő is alighanem főrendiházi tag, mint sógora, Gyulai Pál.
Sőt ha nagy szerencséje van, még talán az Akadémiába is bejutott volna.
(1898)
Petőfi-almanach
Ez a könyv nem Petőfi emlékét őrzi (nem kell azt őrizni), nem is öregbíti a nimbuszát (nem nagyobb a Duna, ha egy icce vizet még beleöntenek, hanem dokumentuma annak, hogy egy nemzet sohase romlik meg annyira, hogy ne legyenek ép részei. A haszonlesés, a személyes torzsalkodások, egymást kisebbítő hajszák korszakában, mikor minden könyökről lemállik a bőr a fölfelé kapaszkodásban, akadnak emberek, akik egy holt költőnek udvarolnak, tömjént, mirhát s illatos kenőcsöket hordanak össze anélkül, hogy az illető poétának valamely hozzátartozója az osztogató hatalom valamelyik polcán ülne, vannak emberek, akik e sivár, miazmás világba egy kis fenyőextraktumot freccsentenek, miáltal a levegő egy pillanatra tisztának látszik. Igaz, hogy ezek az emberek asszonyok. Gróf Apponyi Albertné, Benczúr Gyuláné, s társnőik. De nem baj ez, mert amíg az asszonyokból ki nem pusztulnak a régi virtusok, addig legalább tudjuk, hol vannak, s nincs kizárva a lehetőség, hogy a férfiak is megtalálhassák.
Kétségtelenül érdekes könyv, külseje, belseje egyformán. Az asszonyok, kiket a gráciák öltöztetnek, eltanulják az effélét. Egy könyv, amit viszont az asszonyok öltöztetnek, csak ilyen lehet. Engem ezeken felül különösen azért is érdekel, mert az összes munkatársai közt én mentem el a legmesszebbre adatokért.
– Hogyan? – fogja mondani az olvasó. – Hisz az úr nem írt a könyvbe semmit, és a neve se fordul elő a munkatársak között!
A dolog tényleg így áll, de annak története van (s miért ne exkuzálhatnám magamat?). Benczúrné felkért, hogy írjak a könyvbe Petőfiről. Szabadkoztam. Hát ugyan mit tudnék én Petőfiről írni? Kizsákmányolt terület már az. Új adatot honnan vehetnék?
– Ejnye, pedig maga is Selmecen járt iskolába – szólt közbe a nagyasszony, ki minden skribler életrajzát tudja. – Ott, gondoltam, hallhatott egyet-mást Petőfiről. Kotorjon egy kicsit az eszében.
Mintha valami ködből szőtt kárpitot rántott volna el szavával a lelkem elől, diadalmasan ujjongva özönlöttek be a támadt nyíláson a régi verőfényes tavasz emlékei, az illatos párák, az ezer színes pillangó, a diákélet élményei. Elsőnek szökik szemem elé kopott táblájú önképzőköri érdemkönyvünk (melyet a halhatatlanság birodalmának tartottunk) s abban Petrovics Sándor zsengéje: „Esküszegte lányka! emlékezzél.” Hopp! Megálljunk csak! Ki volt az az esküszegte lányka, akihez ő ezt a verset írta? Mintha hallottam volna erről valamit. Mintha mutogattak volna a lutheránus templomban vasárnaponként a diákok egymásnak egy jól megtermett hölgyet: „Ebbe volt szerelmes Petőfi.” Bizony már annak olyan volt a külső bőrburkolata, mint az érdemkönyvé, melyet a hozzá írt vers tett meg a könyvtár kincsének.
Bűbájos homályból kihasadoznak bizonyos idevágó alakok. Látni vélem a vén kamarai hajdút, Klenóczi Józsefet, aki fönn lakott fehér házikójában a hegy tetején, melynek lábánál lapul meg a hatalmas sárga líceumi épület, s olcsó szobákat adott ki a diákoknak. Az én időmben, 1866-ban két forintot fizettek havonként egy szobáért mosással együtt. Amely statisztikai adathoz (hogy a pesti lakó elhiggye), szükséges tudni, hogy Selmecen legalább is van annyi lakás, ahány lélek. Egyik régebbi képviselőtársam, Heincz Hugó szüleinek volt egy nagy házuk, melyben tömérdek szoba állt üresen s a közönség emberöltőkön át „durchgangnak” használta a lakatlan termeket az egyik utcából átmenni a másikra.
A sovány, ádámcsutkás hajdúnál lakott Petrovics Sándor másodmagával egy szobában, melynek ablakait százados diófa lombjai árnyékolták. E fa alatt szeretett állítólag hasmánt feküdve elmerengni a kis Petrovics a Szitnya fölött úszkáló fellegek kavargásában.
A diákok előtt nagy becsben állt a kamarai hajdú, ha pénzük volt, gyakran megvendégeltük, ilyenkor szívesen hazudozott Petőfiről egy itcényit, két itcényit, de a harmadiknál már kamaragrófnak képzelte magát és tudni se akart Petrovicsról. Volt egy fekete cseréppipája, melyet Petőfi felejtett ott, s melyet körülbelül minden év végén eladott valamelyik jobb módú diáknak, ki ezzel ritkasággyűjteményének első alapját vélte megvetni. Hogy a pipa valóban Petőfitől származott-e, az bizonytalan, de hogy némi ördöngösségben leledzett, bizonyos, mert a következő év diákjai megint csak kegyelettel nézegették, amikor Klenóczi kivette fiókjából, sok selyempapírosból, mely be volt bugyolálva, mint egy ékszer.
Élt egy öreg pékné is a líceummal szemben, aki Nagykőrösről szakadt oda, s ösmerte a kis Petrovics Sándort, sőt szüleit is. Bár a diákok mind nála szerezték be tízórai zsemlyéiket, Petrovics lejárt a piacra a másik pékhez, feltűnően kerülte, mert egyszer, vagy talán kétszer, nem fogadott el tőle pénzt. „Nagy kevélység lakozott benne – mondotta – és nagy ész, de én csak az előbbit láttam.” A professzorok közül, akik Petrovicsot tanították, már csak Suhajda János élt [a „Jánossal” Mikszáth tévedett]. Állítólag őrá vonatkozik az a vidám vers, hogy sok szamár professzora szekundába pónálta.
A poézisből is abba estem, inter alia,
Abszurdum pedig, de nagy, hogy ennek így kell állnia.
A professzor úr ellenszenves alak volt, összetöpörödött roncs, penészszínű patkányformájú arcán ezer ránc, a hóna alatt két mankó. Az a Petőfi-féle szekunda mint valami közátok nyomta a vállát holtig, a diákság gyűlölte érte. De azért nem okult a derék öreg s még az én számomra is jutott egy szekundája.
Benczúrné leolvasta a homlokomról, hogy most Selmecen barangolok.
– Talált? – kérdé csendesen, várakozón.
Összerezzentem és talán sustorogtam is, mint a papíros-sárkány, ha hirtelen visszarántják a felhőkből.
– Mit? Vagy igen. Úgy? – feleltem zavarral. Azt hiszem, hogy találtam. Ha egy kicsinyt megindítom otthon az emlékező tehetségemet, némi reminiszcenciákat össze fogok szedhetni a selmeci évekről. Nagyon szeretném, elhiheti a méltóságos asszony.
– Hiszem, ha megígéri.
– Hát megígérem – feleltem.
– Nyugodt lehetek? – kérdé – nagyon szeretnék nyugodt lenni.
– Hiszem, hogy az lesz, ha megígérem.
De nem volt nyugodt, múlt az idő, múlt, múlt, s egy párszor megsürgetett a telefonon, de úgy voltam, mint a Bertóthy István brigadéros uram ágyúja Érsekújvárott, hogy éppen akkor szállt rá egy méhraj, mikor lőni kellett volna belőle (s Berthtótynak nem volt lelke a méhrajt elzavarhatni róla). Vacsorák, disznótorok, kártyapartik terminusai rohantak meg sűrű csapatban, míg végre Benczúrné január 10-én a következő ultimátumot küldte:
Szolgálatomnak utána, Istentől kívánok kegyelmednek sok jó egészséget ebben a nyomorult világban. Hogy kegyelmed ígért levelét meg nem küldte énnekem, holtig sajnálom. Kegyelmedet kérem, kegyelmed ne késleltesse! Mert Hornyánszky uram ű kigyelme megakadt a munkába. Azon módon tartóztatnék Dávidházi uram a táblák kötésivel Debrecenben. Terminushoz kötöttük ű kigyelmüket, és oszték mü akadályozzuk az írás be nem szolgálásával.
Remélem, hogy erre a sirámos szómra kegyelmed szíve meglágyul. Nem hagyja szegény fejemet búnak ereszteni. Küldök én jó szívvel gyalog embert kegyelmedhez, ha tudom, jókor érkeznék. Mert ha kegyelmed üres tarisznyával küldené vissza, bizony mondom, agyon búsulnám szegény fejemet.
A mindenható atya úr Istentől minden kévánta javat, boldog, hosszú életet kívánok kegyelmednek, meg szerelmes élete társának, egyetemben nagyböcsű családjával. Ami penig az én gondos állapotomat illeti, Istennek neve dícsértessék, ezek után már csak abban vagyon minden reménységem, hogy mindjárást megküldi kegyelmed azt az írást.
Ezeknek utána Istennek különös kegyelmes oltalmába ajánlom kegyelmedet.
Datum: 1909. jan. 10. Lendvay utca 15. Budapest.
Kegyelmednek szolgáló bámulója és szegény szolgáló leánya, Benczúr Gyula piktor uram hűséges asszonya.
Elkedvetlenített a levél – először azért, mert gyönyörű. Mivel hivalkodjam már én itt a világon, ha az így tud írni, akinek ez nem mestersége? Másodszor azért, mert roppant kedves. Legyűri a lustaságomat, kivesz a sodromból. Lehet-e ennek a levélnek ellenállni?
Vacsora után nyomban a szobámba szedelőztem (a szokott „tischlizés” ma elmarad). A família észrevette lehangoltságomat, kérdezik, firtatják, mi bajom lehet, nem vagyok-e beteg?
– Csak a fejem fáj egy kicsit
– Fejfájással legjobb bevenni egy antipirint és lefeküdni.
– De nekem egy kis dolgom is van.
– Mi lehet az, hogy olyan nagyon sürgős?
– Két holt emberrel akarok diskurálni.
Klenóczira és Suhajdára gondoltam, akik már régen ott porladoznak a szép árnyas selmeci temetőben. A mennyországba nem jutottak, mert nem oda valók, a pokolba nem juthattak, mert Selmec alatt csak egy lakatlan lyuk van. A bányászok kihordták a poklot a felszínre ördögöstől, mindenestől – arany képében. Hát bizton ott vannak, mind a ketten, ahová lefektették. Megidézem őket – meg van ahhoz a metódusom. Amit már elmondtak s amit elfeledtem, elmondják még egyszer.
Kikészítettem a papírost, felírtam a címet: Petőfi-nyomok Selmecen. S most már gyű! A többi a Pegazus dolga. De nem megy az olyan egyszerűen, mint más közönséges lónál. Rágyújtottam egy hosszúszárú pipára (ez neki is abrak), kieresztettem egy kis füstöt, mely mint valami fullajtár előttem emelkedett fel a semmibe. Le kell csavarni kissé a lámpát (mert a félhomály a fantázia pápaszeme), s egyetlen gondolatra irányítani minden tehetségünket, figyelmünket. Ez a csalhatatlan módja, hogy a régi beszélgetések csendüljenek meg a fülemben, vagy hogy közömbös alakok, kikkel keveset törődtem, jelenjenek meg úgy, ahogy voltak. Különös, hogy a kedves, ezerszer látott arcokra nézve az istenek nem adták meg ezt a privilégiumot senkinek. A kedves arcok összeomlanak. Édesanyámat nem látom többé, csak álmomban. Kisfiamat, Jánost nem bírom elém képzelni. Abban a szempillanatban, mikor már összeállna az arc, valami tündérkéz valami szivaccsal letörli. Míg egy-egy idegen közömbös alak előttem áll, hosszú percekig, pedig talán csak régen egyszer láttam életemben, és mégis ott van az utolsó porcikáig, még talán a kabátja gombjait is meg tudom számlálni, esetleg a cipőjéről konstatálhatom, hogy nem Kobraktól való.
…A holdvilág beszűrődött az ablakon. Mély csönd volt künn. Csak egy rohanó automobil tülkölt valahol a körúton. A kályhában a szél dudorászott kísértetiesen, mintha megkínzott lelkek sóhajtoznának.
Hát jöhettek! Behunytam a szememet és – ott voltak. Mind a ketten ott voltak. Hogy jöttek elő, nem tudom. Hártyák vannak-e az agyban elhelyezve, melyek megőrzik a régi képeket, mint a fotográfusok lemezei a régi fölvételeket? Én megyek-e utánuk a másvilágra, vagy ők jönnek ilyenkor vissza? Ki tudná azt? Nagy misztérium ez! Szokott tubákszínű kabátját viselte a professzor úr, kopott attilájában mórikálta magát a hajdú. Úgy járt az ádámcsutka a gégéjén, mint a csajka a szövőszéken. Tehát lélegzett. Nem kísértet volt, de élő ember. E helyett mintha én szűntem volna meg lélegzeni. Amellett különös, hideg borzongás fogott el. Minden csontom fájt, akárcsak a mángorló sulykát görgetnék a hátamon. Klenóczi eközben kihúzta szablyáját s a hegyivel szurkálni kezdett a bal bordáim közt (legalább én meg mernék rá esküdni, hogy így volt). Suhajda professzor úr pedig fölemelte egyik mankóját, s piff-puff ütögetett a boldog végivel.
Ebbe aztán elvesztettem eszméletemet és semmit se tudok, semmire sem emlékszem hosszú napokra, csak a környezetem meséli, hogy milyen hüledezve hallgatta éjjeleken és napokon át civakodásomat azzal a két gonosz emberrel, miképpen hordtam össze hetet-havat Petőfiről, az esküszegte lánykáról, rimánkodva nekik lázas, lihegő hangon, hogy ne okoskodjanak, mondják el, amit tudnak a Petrovics-fiúról.
Az orvosok, akiket hozzám hívtak, tüdőgyulladást konstatáltak, mely rázós hideggel köszöntött be, de ez csak afféle szakkifejezés. Az eset voltaképpen az, hogy lelkem a Petőfi- nyomok dolgában a két jó forrásnak látszó ember utáni hajszában valami különös nyíláson, ahonnan nekik kellett volna feljönniök, valahogy lecsúszott a másvilágra és – nem tudott többé visszatalálni.
„Benczúr Gyula piktor uram hűséges asszonya” pedig csak várta, várta a kéziratot, de nem jött; ellenben megjött január 16-ika, amikor énnékem a Pallas-lexikon szerint hatvan évet kellett betöltenem, mire megest menesztett hozzám egy gyalog embert, csak hogy most nem mint előbb panaszokkal, hanem mert a Benczúrné panaszai, miként a magyarországi Erzsébet élelmiszerei, rózsákká szoktak változni, hatvan rózsát küldött, minden visszafelé való esztendőre egyet. Ezeket a rózsákat én sohasem láttam; mire énbelőlem megint ember lett, már akkor eltűntek, éppen mint azok az állítólagos évek, melyeknek jelzői voltak. Nem, ezt a hatvan évet nem vagyok hajlandó elösmerni. Hiszen, hogy valaki a hatvan évet elérje, ahhoz mégis csak szükséges, hogy az ominózus dátumnál az illető maga is jelen legyen.
No, én pedig nem voltam jelen.
*
Hanem azért jól végződött minden. Az Almanach elkészült az ő csodaszép tulipános táblájával, én valahogy visszaszármaztam megint ide és szerencsésen kibújtam a hatvan év alól. A cikkem, az igaz, nem készült el.
A szerkesztőség csalódott bennem, de én is csalódtam az Almanachban. Azok után, hogy a Petőfi Társaság Petőfi életének majd minden mozzanatát felszínre hozta az utóbbi években, csak kétes értékű reminiszcenciákat vártam a könyvtől, s íme, tele van friss szántással, vagyis olyan közleményekkel, melyek még hozzátartoznak a meggyűjtött anyaghoz, vagy melyek egy-egy villamos körtét gyújtanak meg Petőfi egyéniségéhez és költészetének analíziséhez. Valóságos sült verebek potyognak itt az eljövendő Petőfi-biográfusok szájába. Sőt, sült fácánok. Ilyen például az Apponyi Albert miniatűr esszéje, a „Két triász.” Apponyi figyelmeztet a rokonságra a három politikai vezér (Széchenyi, Kossuth, Deák) s a három nagy költő (Vörösmarty, Petőfi, Arany) közt. Mintha minden egyes mintából két példányt gyúrna a gondviselés s az egyiket bedobná a politika, a másikat az irodalom kosarába. Hasonló gondolatot csillogtat meg Beöthy Zsolt tolla. (Ha ugyan nem inkább vésőnek lehetne nevezni ezt a hatalmas szerszámot), csakhogy ő Petőfi és Széchenyi közt mutat ki rokonságot. Az egyik kétségkívül nem zárja ki a másikat, de a politikai triászban mégis Kossuthhoz áll ő legközelebb. Berzeviczy Albert, mint útirajzírót méltatja Petőfit az ő disztingvált, egyéni hangján, üde folyamatosságával. Gárdonyi Géza a Petőfi túltengő büszkeségét vezeti le lélektani okokra. Van itt minden. Szétszedik Petőfit és költészetért, mint egy órát. A srófokat, a kerekeket, rúgókat, mutatókat; ahány óráslegény, annyi résszel piszmog, bajlódik. Négyesy László a szerelmi lírájáról közöl szép tanulmányt. Ferenczy Zoltán a „Petőfi Thalyja”, költészetének két főeszméjét emeli ki.
Nota bene, Ferenczy Zoltán egyszersmind szerkesztője az Almanachnak. De azt gondolom, csak névleg. Olyan okos embernek tartom, hogy okvetlen befolyást engedett a hölgyeknek. Rajta is van az egész szerkesztésen az asszonyi ujjak varázsa. A férfiak által szerkesztett könyvek és az Almanach közt olyan a különbség, aminő a férfiszobák és a női budoár berendezésében mutatkozik. Itt minden filigrán, finom és kecses. Még a merev dolgok is miniatűr alakjukban bizonyos könnyedséget lehelnek, nem okoznak unalmat és nem ridegek. Így ezek a kis esszék és értekezések. Egyik vonzóbb a másiknál. Hát még az a sok mindenféle csecsebecse! Az a kedves tarka-barkaság! A nippek, melyek semmi célt nem szolgálnak, de mégis hozzáillenek a hangulathoz, a falakhoz, a helyzethez. Itt egy kis szobrocska, színes bokréta a vázában, hanyagul ide-oda dobva egy kis csipke, vagy pántlika.
Ez a könyv kétség kívül asszonyi „Leistung”; a férfiakat dolgoztatták ugyan, de az elrendezés leleményessége, a bájos összevisszaság az övék. Úgy rémlik nekünk, mintha estély volna a Petőfi-házban s mindenki hozna valami becseset a „háziúrnak”. Még az a bizonyos, nagyon előkelő dáma se hiányzik, mely az ilyen estélyekhez szükséges. Lippich Elek egy királyi hercegnőt fedezett fel valahol (de nem Bécsben), aki rajong Petőfiért s vezeti ide a karján. Rákosi Jenő a Petőfi halálából magas szárnyalással gyúr meg egy csillámló gyöngyöt. Herczeg Ferenc a „feleségek feleségéről” cseveg érdekesen. Némi időközökben, mintha szopogatni való cukorkákat osztogatnának, egy-egy vers következik a legjobb poétáktól. Levendulaillat terjeng szét Térey Mari és a Petőfi két utolsó leveléből, melyek Szendrey Júliához szólnak. De ki győzné mind elszámlálni? Ferenczy nagy gonddal statisztikát csinált, melyben naptári dátumokra van szétszedve Petőfi életének úgyszólván minden mozzanata.
Van kóstoló a világhírről is; harmincegy nyelven mutatja be az Almanach a „Reszket a bokor, mert…” című dalát. Kéry Gyula, kinek nagy érdeme van a Petőfi-adatok gyűjtésében, a Petőfi-ház ereklyéiről ad számot, Riedl Frigyes a Petőfi szabadságszeretetéről értekezik, szóval mindenki itt van, engem kivéve. (Talán mégsem egzisztálok már én.) Még a diktátor, a piros aggastyán Görgey Artúr is megjelent, hogy elbeszélje első és utolsó találkozását Petőfivel.
Még ő is eljött meghódolni. Ő az egyetlen élő, aki még parancsolt Neki. Mi többiek, milliók, mi már csak meghajolni tudunk Előtte. Pedig fölágaskodni kellene tudnunk, hogy jobban lássuk, és hozzá közelebb lehessünk.
(1909)
Illusztráció: ~Mikszáth Petőfiről
Ezek is érdekelhetik!
„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.) →
»A mi Lóri bátyánk!« Angol nyelvű esszékötet Kabdebó Lóránt emlékére (Levélfa, 82.) →
Rilke-fordítások zarándokútján (Levélfa, 81.) →
