G. Komoróczy Emőke: NAPÚT – 222+3. sz. SZÍVEM, TE SZÍVEM II
(Ablaknyitás különböző égtájakra)
A Napút Szívem, te szívem II. része (2023), ha lehet, még nagyobb reveláció volt számomra, mint az I. rész (2020). Ugyanis e számban már-már rendszerezett, teljes képet kapunk a misztika különböző területeiről: az egymást erősítő, sokoldalú tanulmányok, beszélgetések, elemzések szinte belső hálóként fogják össze a változatos tematikát.
A sokrétű és sok műfajú női misztika a harmadik évezred nyitányán tavaszi virágos kertként jelenik meg. A racionalista évszázadok során az egész európai civilizáció mintha megfeledkezett volna éltető gyökereiről, próbálta lenyesegetni hajtásait, megfosztani a szívet átjáró szépségtől, jó illattól az itt-ott mégiscsak felbukkanó virágokat. A patriarchális szemléletmód sem az egyházban, sem a művészetben, sem a társadalmi szokásrenden belül nem tartotta kívánatosnak, hogy egyeduralmát megtörje a női látásmód, amely érzékeny, szeretetelvű, és az emberi boldogság forrásait, lehetőségeit kutatja.
A keleti (távol-keleti) misztika jobban megőrizte az egyetemes létösszefüggéseket, s az újabb időkben termékenyen-teremtően hatott /hat ma is/ az európai (értsd: nyugati) gondolkodásmódra. A mostani Napút-szám írásaiból egyértelműen kiderül, hogy a jin és a jang erő – kart karba öltve – csakis együttesen közelítheti meg a valamikori (szoktuk mondani: ősi) Teljességet, amit az Isten ránk hagyott s továbbadni rendelt. Vagyis: a két nemi léterőnek tökéletes egyensúlyba kell kerülnie egymással, mégpedig mind a magánéletben, mind a társadalmi életben, ha az emberiség életben akar maradni. Amennyiben a masculin jelleg, az agresszív hatalmi indulat, a pusztítani sem rest férfi- erő kizárólagosan uralja a gondolati, a gazdasági, a politikai és a társadalmi szférát, az emberiség előbb-utóbb egyszerűen felrobbantja önmagát. Nem atomtöltetekkel, mert a nukleáris homokozóban mindegyik fél tudja (ennyi esze minden óvodásnak van!), hogy a nukleáris bomba vagy rakéta valamennyiőnket elpusztítaná, legfeljebb sorrendi kérdések vetődhetnének fel. Sokkal nagyobb veszély fenyegeti az emberi nemet, különösképpen a legutóbbi időkig az emberiség fáklyavivőinek tekintett társadalmakat: az észak-amerikai Egyesült Államokat (United States of America), valamint az angol, francia és német dominanciájú Nyugat-Európát. Mégpedig az a veszély, hogy a tébolyult ráció programjába iktatta magának az emberi Egésznek a széthasítását, mint ahogy az atombomba előállítása idején elemeire hasogatták az urániumot és a plutóniumot. Ennek következtében támadás érte a nőt is és a férfit is. Támadás érte a párkapcsolatukat, a családot. Reméljük, hogy a rációnak ez a legújabb őrülete előbb-utóbb elhal a természetes mivoltukat csendben őrző egészséges nők és férfiak óriási tömegében.
A misztika az ősi lelki forrásokat fakasztja fel az emberben. Önmagunk, az élet-alakító kreativitásunk szabad áramlását biztosítva lehetővé teszi, hogy a lágyabb feminin megnyilvánulások nagyobb szerephez jussanak a társadalmi életben /is/, s egy oldottabb, szeretetre épülő, toleráns, karitatív hajlandósággal is díszített magatartásmód domináljon az emberek körében, akik Isten gyermekei, tehát testvérek.
Nagyszerű tanulmányok sora, és gyönyörűséges, ősi érzéseket felfakasztó énekek, költemények adnak eleven körképet a buddhista, a Krisna-tudatú szerzetesnők, a gópi-bhávák életfelfogásáról, a Legfelsőbb Úr iránti áhítatukról s odaadásukról, az Istennel való egyesülés öröméről s a női spiritualitás mélységeiről az I. részben („a benső, forogva, forogva…”). Sukadev Bretz Az áhítat útja (Domokos Johanna fordítása), Beata Grant Kínai buddhista szerzetesnők költészete (Takács Brigitta fordítása), Dennis Maloney Guan Yin ezer arca (Gyukics Gábor fordítása) és Parvathy Baul Gópi–bhava (Dzsája fordítása) egy különös világba vezetnek bennünket. Ludwig Károly kitűnő tanulmánya Az élet teljességének jegyében a XI. századi Bingeni Hildegardról, az első keresztény szerzetesnőről, aki benső autonómiájával ki tudta vívni, hogy a férfi szerzetesek egy elkerített, különálló kolostor-részben eltűrjék jelenlétét a rendházukban; de eleinte a szentmisén is elkülönített helyen kellett maradnia. Ő azonban nem adta fel: saját gyűjtésű, majd kis kertrészében termesztett gyógynövényeivel gyógyította a környék elesett embereinek százait. Első szerzetesnőként lépett a misztikus létmegismerés, a benső kreatív erők kibontásának útjára. Érdemes megjegyezni, sőt hangsúlyozni, hogy szellemi-lelki erejét csak egy évezred múltán ismerte el a katolikus egyház: XVI. Benedek pápa avatta az orvoslás szentjévé. Számára a legfontosabb az volt, hogy az Istennel-egyesülés útján bontsa ki a benne rejlő adottságokat. Gyakorlatilag: az irgalmas cselekvésben találta meg léte értelmét. Ugyane korban a legtöbb keresztény női misztikus „Jézus menyasszonyának” tekintette magát, s a vele együtt átélt közös szenvedést tartotta átadottsága legfontosabb ismérvének.
A II. részben („Virágot lépő virágszál”) egy másfajta misztikus utat mutat meg Halmai Tamás (Búvótenger). Az angliai Norwichi Julianna (1342-1413) Az isteni Szeretet kinyilatkozásai c. könyvecskéje (Bp. 2013) arról tanúskodik, hogy „az átimádkozott esztendők” után, a bűn nélkül és szeretetben élők számára eleve nyitott a megváltás útja. Az ember nem szenvedésre, hanem szeretetre rendeltetett; s „a tiszta Jóság irgalmazó mindenhatósága”, a harag és ítélet nélküli Isten elfogadja és kegyelmével elárasztja az Őt és embertársait szerető híveket. „Amint az Igazság megköveteli, hogy minden bűn megkapja megfelelő büntetését, a Szeretet ugyanennek a léleknek minden bűnéért áldást ad” – írja a hittel s reménnyel teli apáca, aki úgy tudja: „lényegi természetünk szerint /…/ tökéletesek vagyunk, csak fizikai természetünkben bukunk el”. De ha megbánjuk ezt – Isten kegyelemmel áraszt el bennünket.
A keresztény női misztika változatairól, különböző mélységeiről szól G. Komoróczy Emőke két tanulmánya is (Avilai Szent Teréz, a női misztika megújítója (XVI. sz.); valamint A Szentlélek és Mária küzdelme a világ megmentéséért (XIX./XX. század). E körbe tartoznak a Mária-jelenések, a Szent Szűz figyelmeztetései: „Térjetek meg! – ha élni akartok!”, valamint a látnokok jelzései, a természeti katasztrófák, az ateizmus terjedése stb.). Aki a TÍZparancsolat szellemében él s Jézus Szeretet-parancsát is komolyan veszi (akár a zokszó nélküli „kereszthordozás”, akár az áldozatos önátadás és irgalmasság útján járva), azt az Úr elvezeti a Fény-hazába. Viszont a „carpe diem” élvezethajszája, avagy a köznapi terhekbe túlságosan alámerülő életformák s a közöny a magasabb értékvilág iránt messzire eltávolítja az emberi világot az Istenre figyelő életmódtól s égi hazájától.
A misztika tehát nem csupán a kiváltságosak „jussa”, hanem mindazoké, akik felismerik evilági hivatásukat és igyekeznek Isten törvénye szerint élni – így rátalálnak az IGAZSÁGra, az ÚTra és az ÉLETre, amelyet Jézus kínál nekik.
E tekintetben nagyon fontosak Sepsi Enikő újabb interjúi (Kardos Gyöngyivel a 2020-as számban már bemutatott) Az angyal válaszol c. könyvről, valamint a könyvet Budapesten a Nemzeti Színházban felolvasó-performansz keretében bemutató színésznőkkel („Soha nem vagyunk egyedül az úton”). Hiszen így kézzelfogható élménnyé válik mások számára /is/ az ember belső átalakulása /metanoia/: a nehézkes fizikai-anyagi valóságból való kilépése és fokozatosan FÉNY-lénnyé formálódása. Erre valójában minden ember képes, aki lélekben elszánja magát a metamorfózisra. „Az egyetlen, aki meg tudja változtatni a szívünket: a Szentlélek” – hangoztatja Szt. Pál nyomán Ferenc pápa is.
Hiszen az emberben lakó TŰZ-energia romboló-pusztító erővé válik, ha nem fordítja azt át ÉPÍTÉSbe. Vagyis ha nem ismeri fel hivatását, amelyre rendeltetett; és nem teremt, hanem szétzilálja / felforgatja maga körül az Életet. „NINCS ROSSZ, csak a fel nem ismert feladat. Ha nem teszed meg: elpusztít”. De „ha a FÉNY felé emeled életed”, ha mindent felemelsz, „kezedben tartod az ÖRÖK ÖRÖMÖT” – ami „az ÚJ TEREMTÉS kezdete”.
A III. részről most már csak röviden („vizeknek fölébe, tengerek mélyébe”). Hiszen az alaposabb elemzés külön tanulmányt igényelne. E rész rendkívül gazdag irodalmi / művészeti anyagából nyilvánvalóan kiderül, hogy a művészet – a vallás és az életáram sodrása a Kezdettől a Végig (az Alfától az Omegáig: az emberiség Istenhez való visszatértéig) szervesen összefüggő, egymáshoz tartozó, egymást erősítő energia-folyam, amely lelki táplálékkal látja el az anyagiság vermébe zuhant emberiséget. Amely persze már-már beérné a testiség és a tompa ösztönök érzéki örömeivel, ha nem lenne „belekódolva” a kezdetektől a FÉNY és a VILÁGOSSÁG utáni vágy. De a szívébe oltott magasabb rendű élet utáni sóvárgás a család – a közösség – a művészet után a hit-remény-szeretet hármas erénye által kiemeli a Mélységből a Szomjazót. A férfi-női Egység álma, a Teljesség igézete a humanoid erőforrásokból származó ÉLŐ VÍZzel itatja azt, aki nyitott az isteni szférák felé (míg a tisztán racionális elme elhárítja magától a „metafizikai élményeket”).
Donna Stein művészettörténész beszélgetése Gilah Yelin Hirsch vizionárius festőnővel, antropológussal világosan elénk tárja a tudat, a kép, a nyelv metaforáiban megnyilatkozó női erővonalakat (feminin jellegzetességeket). Ódor Klára pedig Vályi Sándor multimediális művésszel készített interjújában („Jaj, Szerelmem, hol van a Te sírod?”) arra világít rá, hogy megrendítő, elementáris hatású, igazán mély emberi tapasztalás nélkül nincs, nem lehet valódi művészet – csupán felszínes kreáció. Aki nem volt még hegytetőn villámok szaggatta viharban, nem látott morajló tengerparton napfelkeltét egy izzó éjszaka után, nem tévedt soha sötét erdőbe, nem hallgatott Bachot egy istenháta-mögötti falucska kis templomában /stb./ – annak fogalma sem lehet az Élet mélységéről / magasságáról, de még önmaga ember-voltáról sem! A valódi művészet Isten-kapcsolatunk mélységéből, eleven létélményeinkből fakad.
Ladik Katalin elementáris, sodró, ösztön-szinten megélt – ugyanakkor mégis bizonyos fokig intellektuálisan átértelmezett – művészete, korai performanszai primer, intenzív szabadságvágyából, szárnyalni-akarásából születtek (Szalai Mirtill: Lilith misztikus ereje). Kemenczky Juditnak, az ÉLET-Teljesség szerelmesének költészete (amelyben az evilági érzékiség és a metafizikai érzékenység tökéletes szintézisbe került egymással) éppen a Teljesség megélésének lehetetlenségéből fakadt (Fenyvesi Félix Lajos: Lányok – asszonyok – Isten). Pilinszky és Simone Weil a Kereszt árnyékában, a keresztre feszítettség gyötrelmében és boldogságában látták az Élet értelmét – más-más módon, természetesen (Turai Laura: A kereszt szimbolikája Pilinszky János és Simone Weil gondolatvilágának kettős motívum-rendszerében). A szenvedés, a Krisztus-i Passiójárás, kinek-kinek saját Golgota-útja vezet mindenkit igazán közel Jézus áldozatának mélyebb megértéséhez, a mélypontról a felmagasztaláshoz, a teljes szabadsághoz (voltaképpen ez az élmény a mélypont ünnepélye).
És így tovább és tovább…
Sorolhatnánk a csodálatos létélményeket feltáró verseket, amelyek élet-halál titkaiba engednek bepillantást (Halmai Tamás: Euridiké dalai, Dobai Lili, Hegedűs Gyöngyi, Babics Imre, Bánki Éva versei, Benkő Ildikó: Élettánc; s a kötetet lezáró gyönyörű, többnyelvű hosszúvers (Domokos Johanna: A zarándok dala), amely az egyszerű zarándoklét boldogságáról beszél. Mindannyian zarándokok vagyunk a LÉTben, a végtelen messzeségből tartunk a végső cél: az ÖRÖKÉLET felé. Míg már „csak az egyszerű öröm és csend nem hagyja el szívem” – így leszünk végül szabadok, mint a madár…
A kitűnően szerkesztett, élvezetes és rendkívül tanulságos anyagból összeállított – könyvnyi terjedelmű – kötet szinte teljeskörű áttekintést kínál a keleti és a keresztény misztika közötti összefüggésről, az egymással való párbeszéd lehetőségéről; s az emberiségnek azon jelenkori válságpontjáról is, amely a vagy–vagyhoz vezetett: vagy HALÁL; vagy ÉLET, amely a szoros/abb/ Isten-kapcsolatból fakad.
Illusztráció: Napút-szám-méltató
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: A betlehemi jászol* →
Toldi Éva: Jászol és Kereszt →
Pécsi Sándor: DÉRKRISTÁLYSÓHAJ* →
