Druzsin Ferenc: A „Piszkálgatom…” margójára (1/02.)
(Pósa és Szabolcska)
Nem piszkálgatni akarom Pósa Lajos és Szabolcska Mihály „parazsát”. Nem keresem, lappang-e bennük bármi is; azért iktattam őket „Piszkálgatom…”- sorozatom végére (igaz, jókora szünet után), hogy ne érje szó a házam elejét: Tóth Kálmán – igen? Jékey Aladár – igen? És Pósa, és Szabolcska?!
A ⇒„Piszkálgatom…” véget ért. Ami itt következik: pótlék…
„Összenőtt” a két név: ők „a népnemzeti iskola utolsó képviselői”, s hogy a kötésen csomó is legyen, Komlós Aladár szerint „ha Petőfi népi és nemzeti volt egyszerre, Pósa Lajos és Szabolcska Mihály már csak falusi, mégpedig Budapest ellen az.” (Akkor miért jött Szegedről Budapestre, akkor miért Budapesten volt mindig terített „Asztala”?)
„Falusiak”.
Verseikben minden jel szerint azok.
„Balog partján van egy falu”, és Pósa egész költészetet telepít köréje, Szabolcska lelkében „a tejút a Tisza / visszatükröződése” (bizonyára Tiszakécske tájékán).
Lapozgatok könyveikben, és jegyzetelek – jobbára kommentár nélkül. Egymás mellé rakom szép küllemű köteteiket (szinte valamennyi a Singer és Wolfner kiadása): szemelgetek, van vers, amelyiket többször is átfutom, van, amelyik tetszik. Másokat sem tartanék vissza, ámbár én magam inkább csak feladatot teljesítek. Nem akarok meggyőzni, meg az ellenkezőjét sem. Dokumentumokat: műveket, kiadások fotóit, (korabeli) véleményeket rakok egymás mellé. Tényképet szeretnék, megközelítően olyat, amilyet „akkor” alkottak az olvasók.
1. „A leghívebb dalnok a magyar mezőkön…”
Pósa Lajos.
Két kötetét vettem elő. Az egyik az Újabb költemények. (Budapest, 1881., Grimm Gusztáv.)
Kevés a meglepetés, ám az egyik mindjárt az ajánlás: Gyulai Pálnak tisztelete jeléül a szerző.
A bátorság lep meg: 1881-ben Gyulai már félelmetes kritikus, bottal tereli a kortárs költőket, az egyetem akaratos, uralkodó természetű tanára, Pósa pedig éppen az ő szigorú szeme elé teríti ezeket a verseket? Igaz, ekkor még szegedi újságíró és költő, s ez csupán a második könyve; akár így készült átlépni Szeged határát… Azt is gondolhatta, kevés még az ütni való rajta?
A félszázad „divatja” szerint túlnyomóan dalokat („népdalokat”) tartalmaz az Újabb költemények. Ám a „divaton” is túltett, hogy ekkor már mellette volt a szegedi Hungária újságíró asztalánál a cigányprímás, Dankó Pista. A kapcsolat kezdetét így jegyezte fel édesapja naplója nyomán Gárdonyi József:
„Dankó Pista dalait ott szerezte a Hungáriában. Az írók asztala volt a kottafüzete. (…) E fehér márványlapon pontozta át Dankó öt vonalra a hegedűje négy húron pengetett, cincogtatott ötleteit. (…)
A Hungária márványán fonódott rímekbe a Nem jó mindig a fonóba eljárni című verse is:
Nem jó mindig a fonóba eljárni,
Legényeknek szép lányokkal cicázni. (…)
– Pósa úr kérem. Muzsikát írtam az ön versére.
– Muzsikát?
– Muzsikát. Csak az a baj kérem Pósa úr, de ne tessék érte haragudni, a muzsika jó, de a vers nem jó (…)”
Pósa verse az volt, ami a kötetben is olvasható:
Nem jó mindig a fonóba eljárni,
Legényeknek a lányokkal cziczázni.
Én is jártam, addig-addig cziczáztam:
Fogoly vagyok, magamra nem vigyáztam.
Dankónak nem volt jó: „még egy taktust” kért: „Érzem, hogy a hegedűmmel ez a vers dalszárnyra kapna”.
Pósa „odaköltötte” a hiányzó taktust, s a vers – „dalszárnyra kapott”:
Nem jó mindig, minden este a fonóba eljárni,
Legényeknek szép lányokkal,
Menyecskékkel cicázni (…)
Egy másik dal, a Hallod-e te kis lány, vigyázz a szemedre kezdetű, mindössze két versszak:
Hallod-e te kis lány, vigyázz a szemedre!
Ne nézz ugy, ne nézz ugy a szegény emberre!
Nem szabad neked ugy a szegényre nézni,
Nem szabad a szegény legényt megígézni.
Nem szabad, nem szabad házatokho’ járni,
Kinek az udvarán hat ökör nem jár ki.
Hat ökrös legénynek szivesen od’adnak,
A szegény legénynek csak ajtót mutatnak.
Első olvasásra mintha a népköltésben gyakori ’szegény legény – gazdag leány’-helyzet ismétlődnék meg a XIX. század valóságában. S éppen egy Pósa-dalban! A második nekifutásra azonban már Göndör Sándort (is) halljuk A falu rossza harmadik felvonásából, de akár Szigligeti Ede vagy Szigeti József híres dalolói valamelyikét. Hiszen éppen ez volt a népszínmű megmaradásának „ára” Világos után; az, hogy a reformkor merész „főúr és pór” konfliktusa helyébe rátarti, gőgös, tehetős apák állítsanak akadályt a fiatalok boldogsága útjába.
Egy-két dallal legyőzhető akadályt!
A kötet második felének címe: Vegyesek.
Kevesebb a dal ebben a részben, s valóban: műfajilag és tematikailag is elég vegyesek. A nemzeti érzés, a hazafias tematika félszázadában Pósa is 48/49 hőseit, a nemzeti tragédia emlékét, Petőfi hiányát erősíti fel; s ha mások hasonló költeményeire gondolunk, Tóth Kálmánéi például – jobbak, nemzedékek szavalták évtizedeken át!
Mint egy gyenge március 15-i szónoklat, úgy kezdődik a Petőfi című Pósa-vers:
Magyarok csillaga, drága szemefénye,
Hát hiába való szívünknek reménye?!
Hát csakugyan nem jössz soha többet vissza?
Eltűntél örökre, te dalos pacsirta?! (…)
A második szakaszban keressük-keressük, mit mondanak a továbbra is felkiáltó jellel nyomósított sorok:
Oh ha visszajönnél, oh ha visszatérnél,
Költő, kinek ajka édesebb a méznél!
Szerelem dalnoka, hírneves zengője!
Koszorus leányok mennének elődbe. (…)
Üresen konganak az utolsó sorok is:
Hova tüntél? hol vagy? Mindenütt kereslek,
Te ragyogó álma büszke életemnek!
(…)
Oh ha visszatérnél szívünk nagy keserve
Aszott kezeiddel lantodat pengetve:
Varázshangjaitól, hej de megifjodnánk!
Diadalkapuval fogadna az ország!
Az Édes anyám című kötetben (1897) viszont ünnepire vált Pósa Lajos lelke. A díszes kiadás belső címlapját egy idős asszony megkapó fényképe díszíti.
Falusi asszonyé: az édesanyjáé! A kép története a következő – Pósa – versben „elbeszélve”:
Vétesse le magát,
Édes öreg szülém,
Tisztes szép arczképét
Jaj de megbecsülném!
Aranyos rámába,
Tükör mellé tenném
A szobám falára (…)
Öreg vagyok már én,
Édes fiam, arra!
Nem is illek tán én
Arr’a czifra falra (…)
(Vétesse le magát!)
A következő lapon már a hír harsan:
Meg van, meg van!
Itt az arczkép!
Lássa anyám,
Hogy milyen szép! (…)
Ezután irány a Balog partja, Pósa verseinek forrásvidéke:
Balog partján van egy falu,
Abba’ van egy arany kapu,
Arany kapu, gyöngy palota…
Vágyik az én szívem oda. (…)
(Balog partján van egy falu…)
Ebben a faluban terem egy másik dal, ugyancsak Göndör Sándornak való:
A felvégen bogárhátú kis ház,
tetejébe’ gólyamadár tanyáz.
Zöld akáczra hajlik az ablaka,
Édesanyám sírdogál alatta.
Édes anyám mért is szültél engem,
Hogyha tőled így távol kell lennem!
Elég volna nékem az a kis ház,
A hol az a gólyamadár tanyáz.
(Bogárhátu kis ház)
Ugyanígy a többi vers: egyazon élménykör (legszebb-legjobb a Balog partján), ütemhangsúlyos versek (többnyire 4+4 vagy 4+3). Újdonságot kiált világgá viszont az Itt a fiam újsága:
Itt a fiam újsága,
A gyerekek vígsága!
Ni, ez a vers jaj de szép!
Mennyi mese, mennyi kép!
Milyen tarka kis világ!
Benne nevet a világ (…)
Meglehet, nem ez Pósa Lajos legszebb verse, ám a hír igaz: Az Én Ujságom című gyermeklap valóban figyelmet érdemel; 1889-től haláláig, 1914-ig szerkesztette. Megérdemelne egy alaposabb méltatást, ám maradok a koncepciónál, hogy ti., ha van dokumentum a korból – beszéljen az. Az Édes anyám című kötet utolsó pár oldalán a Singer és Wolfner mutatja be (természetesen reklám célzattal) Pósa gyermekeknek írt vagy szerkesztett munkáit.
Itt olvasható Az Én Ujságom „beharangozója” is.
Pósa gyermeklapjáról Lőrinczy Györgynek, a Pósa-Asztal méltatójának is van pár jó szava:
„Tán épp (…) az utolsó pillanatban, az úgy nevezett tizenkettedik órában toppant a magyar gyermek virágos kertjébe:
Itt van, itt Az Én Ujságom!
Csakhogy itt van: régen várom!
Napkeletről tündér hozta!
Ez aztán a kedves posta.”
Lőrinczy valóságos ’szóvirágos kertet’ kertel örömében:
„A magyar regék és népmesék tömérdek naiv, kedves és színes motívuma: az ispilángi rózsa, a világszép nádszál kisasszony, bevonult a gyermekköltészetbe; Kacor király elfoglalta ősi trónját, az erdők kicsiny rigói és fülemüléi többé nem mákonnyal, hanem tiszaháti búzaszemmel, radnóti kendermaggal táplálkoztak. (…) Egy fertályszázadon keresztül (…). Ez volt az igazi népnevelés és nemzetművelés! Ah! tele van a szívem hálával, szeretettel, tisztelettel mindazok iránt, akik ebben a dicső munkában részt vettek! Teli hódolattal Pósa iránt, aki a magyarságnak azt a nagy nemzeti hadjáratát a maga radnóti oroszlánfejével és küzdő karjával megindította és huszonöt évig vezette. (…)”
A Pósa-Asztal
Híre volt, neve volt, társasága népes, legendája számos.
A Pósa-Asztal című könyvecskéjében (1922) Lőrinczy György vette számba az „intézmény” tíz-tizenöt évét, melyből a „fénykor” talán ha öt esztendő: 1895 és 1900 között.
„Ez alatt az idő alatt a magyar nemzet lelki világának nem csak erős, de mindenesetre legőszintébb kifejezője, tükre, szószólója volt (…).”
„A Pósa-Asztal eredetileg és mindvégig tulajdonképpen korcsmai asztaltársaság volt, és mégis egy vagy másfél futó évtizeden keresztül a magyar irodalom és a magyar művészet jelentős, sőt néha a legjelentősebb faktora, melynek országos hatása érezhető és látható.”
Lőrinczy sorra veszi, hol mindenütt verte fel alkalmi „tanyáit”, s hogy mi történt az Asztal körül, ám hogy miben realizálódott „országos hatása”; erre nem derül fény. Olvasunk a leírásban vígkedvű és nagyszabású ünnepségekről. Például arról, amely „az Operával szemben, abban a rezidenciában volt, amelyben akkor Grechsler Béla, a képviselőház buffetierje uralkodott. (…) Glogowác-Kopasz-Wolfner József bizalmasan megsúgta Pósának, hogy óriási vacsora lesz: Singer Sándor születésnapját ünnepeljük meg. (…) Az ünnepi tósztra mindjárt föl is kértük Pósát. (…)
S a vacsora el is következett. Hordták a sört, a tízféle bort és pecsenyéket. Olyan bankett ma fejenként legalább négyszáz koronába kerülne. Ha ugyan egyáltalán elő is kerülhetne szegény kirabolt szép hazánkból. (…)
Pósa valóban mondott köszöntőt „úgy a pezsgő tájékán (…) Hogy milyen pazarkezű jó barát a mi kedves gazdánk, aki ilyen pazar lakomát teríttetett számunkra (…).”
Kiderült: Pósát rászedték. „ Hiszen a Singer Sándor születésnapját két hónappal ezelőtt ünnepeltük meg otthon, a háznál. Hiszen Pósa bácsi is ott volt. (…)
Az asztal végén ült Glogowác. Sunyimód mosolygott (…). Ezt a mai lakomát nem Singer Sándor adja, hanem Pósa Lajos, a költő. Ő is fizeti. (…)”
Nem maradtak el vidámságban a vidéki „Asztalok” sem; Lőrinczy leír egy kingyesi „összejövetelt” Feszty Árpád „tanyáján”. Úgy történt, hogy Pósa, Gárdonyi és Lányi Géza egy szép nyári napon meglepték barátjukat vidéki búvóhelyén. Váltott fuvarosokkal el is jutottak a kingyesi pusztára.
„A pusztán tíz óra már éjszaka. Minden aludt. Csak a nádas vityilló ablakából pislogott ki a ritkaszövésű kanavász-függönyön valami halovány gyertyavilág. (…) Lányi csöndesen leemelte a cimbalmot a szekérről (…). Elővette a cimbalomverőket s aztán a holdvilágos éjszakában megpendült a pajkosan mélabús magyar nóta, mintha csak Kingyes televény földjéből zengene föl. Pósa, Gárdonyi halkan dúdolják a versét:
Haragszik a pusztabíró, becsületem bántja;
Sokat járok háza körül, a szememre hányja.
Nem járok én csikó után, Isten, ember látja,
De hát… de hát… minek is van csillagszemű lánya!
Persze, hegyen-völgyön lakodalom következett. (…) Nóta, muzsikaszó, pohárcsengés, tyúkleves, töpörtős pogácsa. Még tánc is. Mert a martosi szép menyecskék, nádasok és tanyák láthatatlan villámos vezetékén hamarosan neszét vették a kingyesi vendégeknek. (…) Még Pósa bácsi is táncra kerekedett. (…)
Harmadnap búcsúztak el Kingyestől.”
Hogy ebből, s a hozzá hasonló összejövetelekből hasznot húzott Singer és Wolfner, Pósa és asztaltársasága – ez valószínű. Hogy mennyit a magyar kultúra, ez már nehezebb kérdés.
Más válfaja is volt a vidámságnak: például a kötelező „felvételi vizsgák” szertartásai. Édesapja naplója nyomán említi Gárdonyi József azt az esetet, amikor maga Gárdonyi adta fel a kérdéseket.
„Gárdonyi Göre Gábor bíró filozófiájának kifent élével eresztette tömött bajusza alól az észcsavarintó kérdéseket, amiből csak egyet jegyzett fel Gárdonyi naplója egy ma is élő író tagfelvételéről. A kérdés így pattant elő a tányér- és pohárcsengés zajában Gárdonyi komolyvonású homlokából:
Miért harapott Éva az almába?
(…)
A megoldás éjfél után kettőkor történt, mely ideig jelölt úrnak fizetnie kellett az asztal összes elfogyasztott itókáját, mignem Gárdonyi elárulta a feleletet:
Bizony Éva anyánk azért harapott az almába, mert nem volt neki kése.”
A Pósa-Asztal társasága sokféle területről, művészeti ágból jött össze; Lőrinczy György hosszan és ’szakma’ szerint sorolja a nagyjából negyven nevet; én talán a felét, és a művészeti ágak megjelölése nélkül. A sorrend is találomra jött ki:
Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Beöthy László, Herczeg Ferenc, Rákosi Jenő, Rákosi Viktor. Evva Lajos, Berczik Árpád, Endrődy Sándor, Bársony István, Sebők Zsigmond, Ambrus Zoltán, Makay Emil, Mühlbech Károly, Feszty Árpád, Csók István, Herman Ottó, és természetesen Lányi Géza és Dankó Pista a dalokkal (Haragszik a pusztabíró, Siófokra megy a hajó, Még azt mondják, nincs boszorkány Szegeden, Megkondult a kecskeméti öreg templom nagy harangja, Elragadta galambomat a Balaton tőlem, Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál …).
Én az Asztalnak különösebb kulturális értékteremtését nem tudtam felismerni Lőrinczy könyve nyomán. Ő maga azonban egyvégtében hajtogatja, ráadásul fennkölt retorikával. Idézek belőle valamennyit.
Haladjunk írása szerint.
„(…) a magyar nemzet lelki világának nem csak erős, de mindenesetre legőszintébb kifejezője, tükre, szószólója volt. Az ezredéves ünnep közelgő, majd eloszló hevülései ugyanazonosak voltak az Asztal tüzes kedvével, mely Pósa fajmagyar lantja szerint beszélt, dalolt, tréfált és – alkotott.”
„Minden irodalmi és művészeti eseményt és tervet szóvá tettek. Minden közéleti fonákságot kicsúfoltak. A politikából irodalmat, a dalból politikát, a piktúrából szobrot, szoborból esztétikát csináltak. (…) Tréfák, viccek, ötletek, szójátékok, bombasztok, paradoxonok és frázisok hangos, elmés és színes sziporkáitól szikrázott az Asztal. (…) A magyar nemzet ölelkezett, vigadt, búsult és vitázott, kacagott, dalolt, tréfált és mulatott (…). Szinte egymást gyújtogatták, hogy az egyik a másik tüzéből nyerjen, akár kölcsön, akár lopva. Csak égjen, csak lángoljon minden magyar szív, ész, élet, akarat és alkotóerő!(…).
Nem volt ott semmi különbség. Nem volt fizetési- és rangosztály, se cím, se jelleg. Nem volt zsidó vagy keresztény. Magyar emberek voltak (…)”
Két idézettel zárom le a Pósa-fejezetet; két összegező szándékú gondolattal.
Az első Lőrinczy Györgytől való.
„E költészet, szűzies tisztaságával, örök emberi, mégis mindig csak magyar motívumaival ragyogó bizonysága annak, hogy a költészet annyit ér, amennyire a nemzet, a faj lelkének, gondolat- és érzelemvilágának művészien szép és sajátosan hűséges tüköre.
Az elnemzetietlenedés mai szomorú korában, mikor zagyva lármával harsogják tele a szegény hiszékeny magyarság fejét, (…) mikor kegyetlenül tiporják össze a legnagyobb teremtő magyar szívek és elmék dicsőséges emlékét, négy évtizeden keresztül Pósa volt a legelszántabb őrtálló a magyar költészet berkeiben, a leghívebb dalnok a magyar mezőkön, aki a magyar nemzeti ideálok kultuszában soha idegen tarlókra nem kalandozott (…).”
A másodikat Komlós Aladár mondta fél évszázaddal Lőrinczy után:
„(,,,) verseiben nemcsak megszólalt a szellemi igénytelenség, kiskorúság, problémátlanság, hanem ezt önmagával elégedetten úgy is mutatta fel, mint a tisztalelkűség és magyarság eszményét. Pósa a falusi óvodások lelkületét állította példaképül a nemzet elé.”
(folyt. köv.)
(Fotók: Druzsin Iván)
Illusztráció: Van Gogh
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
