Petrozsényi Nagy Pál: Bárczy úr ujjai
•
Bérczy és Bárczy szomszédok sokáig békés egyetértésben éltek egymással. De miután semmi sem tart örökké, ennek az állapotnak is vége szakadt, amikor Bérczy úr vásárolt egy félelmetes külsejű, 40 kilós, 70 cm marmagasságú dobermannt.
– Tudja, a betörők… – magyarázta a hosszú hajú zenésznek. – Újabban egyre több házat rabolnak ki a környéken. Remélem, ha ezt a dögöt meglátják, kétszer is meggondolják, hogy nálam is tiszteletüket tegyék egy éjszaka. Ajánlom, szerezzen be sürgősen maga is egy dobermannt! Vagy inkább pitbullt szeretne? Tényleg, igaza van: attól még jobban félnek ám a bűnözők.
– Isten őrizz, különben sem bírok semmiféle négylábút. Büdösek, zajosak… Köszönöm, én nem kérek belőlük. Van ugyan két macskája a nejemnek, de még azoktól is kiütést kapok, esküszöm.
– Maga tudja. Én mindenesetre bebiztosítottam magamat.
– Sok szerencsét! – mosolygott ironikusan Bárczy úr, s még akkor is mosolygott, amikor este a napi munkától fáradtan nyúlt el felesége mellett a rekamién.
Alig pihent azonban tíz percet, egyszer csak rázendített a dobermann, és csak szűkölt, ugatott egészen reggelig.
Hát így kezdődött.
Dobogó szívvel, ölében a diplomatatáskával zötyögött egykori házához. De régen nem járt már erre! Vajon átalakíttatta-e az új tulaj a vityillót, az ő drága otthonát, ahol hatvan évvel ezelőtt jött a világra? Másik kérdés, ami még ennél is jobban izgatta, beengedik-e majd Bárczyék, ha megpillantják a kapuban – foglalkoztatta egész úton a szemüveges hegesztőt. Hopp, már meg is érkezett. Na, nézzük, mi változott meg az alatt a tíz év alatt, amióta utoljára erre csámborgott! Ami azt illeti, nem túl sok. Legfeljebb Bárczy úr háza roggyant meg idővel. Falai repedezettek, piszkosak, a kerítés bedőlve. Mintha nem is lakna itt senki sem. Pedig lakik, mert a kéményből vékony füst szállingál.
Az utcán hideg szél süvöltött, s majd lekapta a hegesztő kalapját. Amúgy semmi hó, fagy, holott holnapután karácsony. Igazán nem ártana egy kis havazás a szenteste kedvéért.
Becsengetett. De most aztán utoljára, mert ha ezúttal sem állnak szóba vele, feladja. Végérvényesen, és isten irgalmazzon a lelküknek.
– Jó napot kívánok! – üdvözölte a kapuhoz slattyogó muzsikust.
Ha ugyan tényleg ő ez az elhanyagolt külsejű, savanyú arcú bácsika.
– Tessék, kit keres?
Tényleg ő, megismeri a hangjáról. De hogy a fenébe vénülhetett meg tíz év alatt ennyire!
– Magát, tisztelt művész úr.
– Milyen ügyben? Egyáltalán kihez van szerencsém? – sandított az ablakra, ahol a felesége figyelte, ki csengetett be hozzájuk.
– Nem ismer meg? Bérczy vagyok, a volt szomszédja – kapta le szemüvegét a hegesztő.
– Apage, Satanas![1]! – lépett hátra Bárczy úr. – Maga még él, átkozott gazember!
– Amint látja, és azért jöttem, hogy… De beengedne előbb, ha szépen megkérném?
– Hozzám.
– Magához. Szeretnék újból bocsánatot kérni maguktól.
– Menjen a pokolba!
– Üdvözlöm, szomszéd úr! – bukkant fel mögöttük váratlanul Bárczyné. – Milyen kedves, hogy ennyi év után sem felejtett el bennünket.
– Te meg mit koslatsz itt? Eredj be, mert megfázol!
– Máris, csak előbb engedd be a vendéget. Hadd beszélgessünk el vele a régi szép időkről!
– Szép i-dőőők? Becsavarodtál? Nem látod, kivel beszélek?
– Dehogynem. Igaz, hogy azelőtt nem hordott okulárét, és a bajusza is hosszabb, deresebb, de attól még felismerem a te régi jó cimborád – vette ki férje kezéből a kulcsot, és beengedte a hegesztőt.
– Parancsoljon, kedves Bérczy úr!
A férfi meghökkenve engedte előre a váratlan vendéget. El sem tudta képzelni, mi ütött az asszonyba, aki ugyanúgy vagy még nálánál is jobban gyűlölte a hajdani szomszédot.
– Kávé? Bor? Barackpálinka? – hunyorított titokban Bárczyné a férjére.
Nofene, ez az Ildikó akar valamit!
– Köszönöm, nagyon kedvesek. Igazán nem akarok zavarni, csupán azért jöttem, hogy boldog karácsonyt kívánjak, és ismét bocsánatot kérjek a családtól.
– Nincs mit. Ami volt, elmúlt. Felejtsük el, és pötty. Megyek, megfőzöm a feketét. További kellemes társalgást!
A két öreg zavartan nézett egymásra, aztán csak ültek, és nagyokat hallgattak.
– Ugye, tudja, hogy csak a feleségemre való tekintettel állok szóba magával – törte meg a csendet végül a házigazda.
– Sejtettem, mert valahányszor kerestem, egyszer sem engedtek be a házukba. Pedig minden évben becsengettem ám magukhoz.
– Még szép, hogy nem engedtem be. Sok mindent elnéztem már magának, de amit legutoljára művelt mivelünk, azt a síron túl sem felejtem el, a kurva mindenit a jó édes…
– Stop, stop, stop, nem kell meggyőznie! Elhiszem én ezt akkor is, ha nem emlegeti az anyámat – hordozta körül tekintetét a szobában.
Valamikor elég gyakran megfordult itt, de akkor még fény, vidámság és élet lengte be ezt a helyiséget. A falakat festmények és poszterek díszítették, az egyik sarokban kecses zongora sötétlett. Most pókhálón kívül alig látott egyebet, és a zongora sem álmodozott már a sarokban, ráadásul olyan hideg volt, hogy a hegesztő önkénytelenül is összébb húzta magán a kabátját.
– Bájos putri, mi? Hát ezt is magának köszönhetjük, meg emezt is – emelte kezét Bárczy a magasba.
A hegesztő elborzadva tekintett Bárczy kezére, amiről éppen tíz éve harapott le három ujjat a dobermann.
– El tudja képzelni, mit ér egy zongorista ujj nélkül, ráadásul öreg, és nem is ért semmihez?
– Szívből sajnálom, de hát nem szándékosan tettem, művész úr – sírta el magát majdnem a hegesztő. – Az egész csak gondatlanságból elkövetett testi sértés volt. Le is ültem érte kerek egy esztendőt. Maga most nyilván azt hiszi, ezzel már le is tudtam az egészet. Biztosítom, nem tudtam le, és még ma is lelkiismeret-furdalásom van miatta.
– Na, ne vicceljen! Ennyi év után?
– Ennyi év után, mert a jóisten… De hagyjuk, ne keverjük őt is a dologba! Mindenesetre már réges-rég kárpótoltam volna ezzel-azzal önöket, ha szóba állnak velem időnként.
– Nocsak, a megítélt nem vagyoni kártérítésen kívül is?
– Is, főképp azóta, hogy… Most miért bazsalyog?
– Mivel? Egy-két ajándékkal, nevetséges összeggel, amiért tönkretette az életem?
– Nézze, művész úr! Tisztában vagyok azzal, hogy nincs olyan ajándék a világon, amivel kárpótolhatnám a karrierjét, ujjait, és akárhányszor is bocsánatot kérek emiatt, erre nincs, és nem is lehet bocsánat. Mindezek ellenére, engedje meg, hogy… – nyúlt a táskájához félszegen.
– Megajándékozzon azzal vacak táskával? Kösz, tartsa meg magának. Kivéve, ha az ujjamért cserében felajánlja a magáét – ragadta meg a kezét a muzsikus.
– Hű, a mindenit annak a beste kutyának! – állított be a muzsikus korán reggel Bérczyhez. – Tudja, hogy egész éjjel nem aludtunk miatta?
– Miért, ugatott?
– Maga nem hallotta? Süket maga, vagy itthon sem volt az éjjel?
– Képzelje, itthon voltam, de én éjjel általában aludni, nem hallgatózni szoktam, művész úr.
– Mindegy, alszik, nem alszik, nagyon szépen megkérem, csináljon ezzel a döggel valamit.
– Különben? Feljelent?
– Ha kényszerít rá, föltétlen. A magam és a többi szomszéd nevében, mert hogy ők sem alhattak, az hétszentség.
– Sajnálom, de nekem szükségem van erre az állatra, és aligha hiszem, miszerint megtilthatná nekem bárki is, hogy kutyát tartsak az udvaron.
– Ez az utolsó szava?
– A legeslegutolsó.
Ebből persze akkora vita, sőt, több szomszédot érintő harc támadt, hogy hetekig ettől zengett a fél utca, amiből végül is Bérczy Edömér került ki győztesen. Pedig többen is feljelentették a hegesztőt. Hiába. A hivatal mindent rendben talált. Az ebet szabályszerűen regisztrálták, oltás, mikrochip rendben, s még csak nem is balhézott. Legalábbis a helyszínen végzett vizsgálat idején.
A zongorista dúlt-fúlt mérgében. Legszívesebben megmérgezte volna a dobermannt. Csakhogy az ilyesmi bűncselekménynek számít ám mostanság, és ha erre fény derül, legközelebb már a kóterben zongorázhatott volna a raboknak.
– Ugyan mit tépelődsz! Beszélj valamelyik csövessel, adj neki egy ötszázast, és meg van oldva a probléma – biztatgatta Bárczyné.
– Adnék én akár ezret is, ha olyan csövest ismernék, akiben egy kicsit is megbízom. Sajnos nem ismerek, így könnyen meglehet, hogy még nagyobb bajba kerülnénk. Mert mi lenne, ha egyszer, csak úgy, piálás közben kikotyogná az egészet, vagy, ami még rosszabb, el kezdene zsarolni?
– Akkor old meg te a problémát, de ízibe, mert én már gutaütést kapok ettől a kutyától.
– Szerinted én nem? De, nyugodj meg, így vagy úgy, megoldom. Majd csak találok én fogást ezen a dikhencen.
Nem tévedett, talált, pontosabban a felesége, amikor a hegesztő rendszeresen nyitva felejtette a kapuját. Hektor persze kapott az alkalmon, és ki-kiszökött az utcára.
– Megvan! Most jött el a mi időnk, ugyanis tudtommal minden nagy testű kutyát szigorúan elzárva kell tartani. Na, és úgy tartja? Egy fenéket, és már az is kész csoda, hogy senkit sem mart meg mostanig – rohant az önkormányzatra Bárczyné, onnan pedig, biztos, ami biztos, a járási állat- és egészségügyi hivatalhoz, melynek folyamán Bérczy úr írásbeli figyelmeztetésben részesült.
– Nesze semmi, fogd meg jól – fintorgott a zongorista felesége. – Hát, öregem, ezek után nincs más hátra, minthogy mégiscsak megmérgezd a dobermannt.
– Nem – jelentette ki határozottan a muzsikus. – Lehet, hogy nyuszinak tartasz emiatt…
– Inkább mulyának.
– Oké, mulyának, de ezt az egyet akkor sem veszem a lelkemre.
Eltelt egy hónap, kettő, és a hegesztő ismételten megfeledkezett a kapuról. Így esett meg aztán egy vasárnap, ami még nem esett meg idáig: a dobermann megmart valakit. Ja, és ez a valaki éppen Bárczy volt.
– Itt a finom fekete. Pintyőkém, mit rángatod úgy a Bérczy úr csuklóját? – meredt a férjére Bárczyné.
– Dehogyis rángatom. Ellenkezőleg: épp azt csodálom, milyen szép hosszú ujjai vannak a kedves vendégnek.
– Pazar. Örülök, hogy ilyen szépen kibékültetek egymással. Bérczy úr, maga meg hova készülődik?
– Kissé elszállt az idő, mennem kell.
– Rosszul van? Olyan fehér, mint a herendi porcelán.
– Semmi bajom – pislantott a hegesztő Bárczyra; irgalom atyja, ne hagyj el, ez a muzsikus megőrült, és bármelyik percben lenyisszentheti az ujjamat – villant belé a gondolat.
– Akkor csüccs vissza, és igya meg szépen a kávéját!
Megitta, és igyekezett újból gyorsan lelépni, akkor viszont Bárczyék egészségére kellett innia.
– Jut eszembe, hogy van a becses felesége?
– Sehogy. Meghalt.
– Részvétem. És a gyerekek, illetve el is felejtettem, hogy gyerekei sincsenek.
– Nincsenek.
– Szegény ember, rossz lehet magának. Csak még egy kérdés, egy utolsó, ha már ennyire siet haza, Bérczy úr.
– Tessék!
– Azt csiripelik a verebek, hogy öt millió forintot nyert a lottón nemrégen.
– És?
– Ni csak, nem is tagadja?
– Miért tagadnám, ha egyszer ez az igazság?
– Gratulálok. Aztán mondja, de őszintén: nem gondolt arra, hogy ha már ilyen mázlista, adjon néhány fillért nekünk is? – bökte ki az asszony csípősen.
Na, most kimondta, ha már a hegesztő sehogy sem akarja kinyögni. Tulajdonképpen csakis emiatt engedte Bérczyt a házába.
– Elég! – hördült fel a háziúr. – Tény, hogy jól befűtött nekem ez a lótetű, de azért még nem süllyedtem odáig, hogy elfogadjak tőle egyetlen fillért is.
– Bérczy úr?
– Én… Hát izé… – hebegett a hegesztő – őszintén szólva megfordult a fejemben, bár ezért kétszer is megfizettem, ugyebár – válaszolta csendesen. – Egyrészt azzal, hogy lecsuktak, másrészt anyagilag, miután kártérítést is kellett fizetnem.
– Aha, megfordult – csillant fel a remény újfent az asszonyban. – Igyon még egy pohárral, tisztelt mester úr!
– Egészségükre! Hú, de erős! – áradt el Bérczy ereiben az alkohol. – Remélem, nem kevertek bele semmit sem – hunyorított rájuk tréfásan.
– Attól függ – hunyorított vissza az öregasszony.
– Mitől?
– Hogy mi van abban a táskában.
A hegesztő elkomorult. Eszébe jutott az az ominózus jelenet, amikor az exmuzsikus nekiesett az ujjának. Ki tudja, talán le is nyisszenti, ha nem toppan be a b. neje.
– Abban semmi. Eltekintve egy-két könyvtől, papírtól.
– Tehát így állunk! – futotta el Bárczyné arcát a pirosság. – Akkor mi a francos francot látogatott meg bennünket? Még egy ilyen cinikus, hitvány alakot! Először kettétöri Jocó karrierjét, utána mindkettőnket nyomorba dönt, végül utolsó gesztusként eljön hozzánk boldog karácsonyt kívánni.
– Bocsánat! Ha jobban meggondolom, valóban nem kellett volna eljönnöm, vagyis… kellett, legalábbis én úgy éreztem, ennyivel még tartozom maguknak – tápászkodott fel a hegesztő. – Köszönöm a kávét, pálinkát, de ne féljen, feleségem emlékére esküszöm, ezúttal utoljára csengettem be magukhoz.
– Ebben, látja, kivételesen nem is kételkedem, ugyanis elárulok egy apró titkot azzal kapcsolatban, amit legutoljára kérdezett – villant meg a nő szeme gonoszul. – Emlékszik rá?
– Nem, de nem is érdekel.
– Pedig érdekelhetné, mert… Jocó, idejönnél egy pillanatra!
A férfi odaaraszolt a feleségéhez, aki súgott a fülébe valamit.
– Nem – jelentette ki hangosan.
Bárczyné addig-addig győzködte, amíg a muzsikus vállat vont, és meglehetősen mogorván süppedt egy fotelbe.
– Köszönöm a türelmét – fordult az öreg hölgy újból Bérczyhez. – Tehát… Hol is tartottunk? Ja igen: éppen most közöltem a férjemmel, hogy nemsokára maga is a felesége után költözik – nézett a falon függő órára.
– Ki után? – hűlt el a hegesztő.
– A felesége után, magyarán néhány perc és kipurcan attól a szertől, amit a pálinkába kevertem.
Csend. Rövid ideig csak a falióra ketyegését lehetett hallani.
– Mondja, miért szórakozik velem, asszonyom!
– Szórakozik a nagyanyja. Egyébként jól van? Pulzusa, légzése rendben? Nem viszket a keze véletlenül?
– Nem, miért? Atyaúristen, mit kevert az italomba, Bárczyné!
– Szóval mégis érdekli?
– Jaj ne, hova pottyantam! – iramodott az ajtóhoz a hegesztő.
– A maga helyében maradnék. Hacsak nem akar a nyílt utcán meghalni, miközben ha itt marad, bármikor megkaphatja a megfelelő ellenszert.
– Anyukám, végem van. Itt nemcsak a háziúr, hanem a háziasszony is megőrült!
– Tizenegy óra. Még húsz perc, és megjelennek az első piros foltok a mellkasán.
– Nono, ne izéljen! Én megértem, hogy haragszik, és szívesen ütne rajtam utoljára még egyet, de akkor is, egy istenfélő ember ilyet nem csinál – gombolta ki az ingét lázasan.
– Az nem, de ki itt az istenfélő?
– Tiszta – törölte meg a homlokát. – Maga blöfföl, asszonyom.
– Azt hiszi? Akkor meg mire vár? Nyomás a rendőrségre, és jelentsen fel azonnal!
A hegesztő nem mozdult.
– Nem megy? Ezek szerint mégsem olyan hülye, mint gondoltam.
– Jó, tegyük fel, hogy nem blöfföl. Ebben az esetben mondja ki kereken, mivel alázzam meg magamat az ellenszerért cserében, mert hiszen erre megy ki a játék, nem igaz? Csókoljam meg a kedves férje fenekét?
– Igen, csókolja – vigyorodott el a muzsikus.
– Pfuj, pintyőkém, ne légy már te is ilyen alpári! Mi, tisztelt mester úr, nem alázunk meg senkit sem.
– Csak eltesznek láb alól – törölte meg verejtékes homlokát a hegesztő. – Köszönöm, megnyugtatott.
– Esetleg. Az ellenméreg megvan, ezért akár meg is gondolhatom magamat.
– Mennyiért, merthogy nem ingyen, azt kezdem sejteni – találta ki hirtelen Bárczyék szándékát; nem bolondok ezek, hanem kapzsiak amellett, hogy bosszúvágyók és változatlanul gyűlölik. – Tízezer forint elég lesz?
– Mennyi? – háborodott fel a muzsikus? – Nem kevés ez egy kicsit a három ujjamért?
– Százezer.
– De nagyot ugrott egyszerre!
– Sajnálom – szólt közbe a nő lenézőn. – Hiszi, vagy sem, de mi megzsarolni sem kívánjuk.
– Ajaj, akkor végképp nem értem, illetve dehogynem: maguk eleitől fogva az ujjaimra pályáznak! Hát persze, szimpla, mint az egyszeregy: szemet szemért, ujjat ujjért.
– Még van tíz perce, utána rögtön leesik a vérnyomása, és mindene elkezd borzasztóan viszketni. Elég kellemetlen állapot, hát még, amikor beduzzad a torka, nyelve is, és alig kap majd levegőt.
A férfit arcán vérpiros rózsák nyiladoztak. Hirtelen a zsebéhez kapott, kikotorta bicskáját, és bal kezét fölemelve meredt az ujjaira.
– Nem megy. Istenem, nem bírom megtenni – ejtette ki kezéből a halefet, és elkezdett halkan, elcsukló hangon zokogni.
A házaspár sokatmondóan pillantott egymásra.
– Jó, jó, jó, ennyi! – intette le Bárczyné. – Menjen haza Bérczy úr, és felejtsük el az egészet!
– Késő – tette kezét szívére a hegesztő. – A szívem, a torkom! Jaj, alig kapok levegőt.
– Lehetetlen! – sápadt el az öreg hölgy. – Bérczy úr, ne vicceljen itt velünk, hiszen… hiszen csak blöfföltünk. Mi… én nem is adtunk be semmiféle mérget magának.
A hegesztő kiejtette kezéből a táskáját.
– Esküszik?
– Én nem szoktam esküdni, de ha ez megnyugtatja, esküszöm.
– Az istenre vagy a saját életére, mert ha istenre, akkor ne is fáradjon.
– Az életemre, Bérczy úr.
– Tényleg – szuszogott Edömér. – Tisztára hihetetlen: már nem is fuldoklom, és a szívem is normálisan kalapál.
– Na látja!
– Köszönöm, istenem, áldassék a te neved – borult térdre ekkor az öregember. – De nagy kő esett le a szívemről. Most már csak arra lennék kíváncsi, mire volt jó ez a komédia.
– Micsoda komédia? Jocó, te érted, mire céloz ez a jóember?
– Nem.
– Hát akkor isten áldja meg magukat, és engedjék meg, hogy…
Kicsit habozott, majd így folytatta:
– … hálából átadjam önöknek ezt a szerény ajándékot – nyújtotta át Bérczyi úr a táskáját.
– Pfuj, már megint ez a bóvli! Lehet, hogy pocsék a memóriám, azért nem annyira, hogy mindent elfelejtsek – tépte ki kezéből a táskát Bárczy úr, odasietett a kályhához, és a tűzbe vetette.
A hegesztő falfehéren dermedt a kályhára.
– Atyaúristen, mit csinált?
– Miért, mi volt benne? – kérdezte rosszat sejtve az öregasszony.
– Tulajdonképpen semmi különös. Boldog karácsonyt és új évet! – felelte a hegesztő, és kitámolygott a szobából.
[1] Apage, Satanas! (lat.): távozz tőlem, Sátán!
Illusztráció: Dobermann-fotó fh.
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
