Bánfai Zsolt: „Viharban fogantak…” (versek)
•
Viharban fogantak dala
Csendesek még a kapuk,
de a pirkadást is térdre gyötrő vihar
dörömbölő, sziklametsző nappalokat hoz:
halványból bordóba úszik az ég alja,
mintha harangnyelv ütné esténként a néma,
vérző falakat –
a vajúdás nyomai még nem oszlottak fel,
karjainkból nőtt fák csörgedező leveleit
hordja szét a szél: csak annyit kapunk, amennyit
elbírunk, de vajon érdemeljük-e mindazt,
mit megkapunk?
Akkor még holdárnyékban laktunk,
te fehér virágokat álmodtál, melyekkel
árvaságodat igyekeztél temetni.
A vártornyok oldalában zuhogó vakolat –
talán a múlt árnyai hullanak.
Tér-időben feltört utak mentén a születőkre
analízisben meghatározatlan porok hullnak, salak
a vaklemezen. Rózsavizet locsol a vihar,
testet ölt az örökölt bánat.
Exit
A reggeli tornádó után a fülkében
három labda, műanyag háromszög, pumpa,
meredező biliárd-dákók, csontgolyók, láz-
és vérnyomásmérő, miegymás. A labdákba fejek
vannak varrva. Ballasztok a kockák alatt, tőkesúlyosak.
Jól látszik, ahogy hajnalhasadt bőrökből fehéren
leskelődnek a ping-pong-labda-szemek.
Hiába, ami üres, könnyen gurul, szakad, mi nem tart.
Arra viszont senki nem gondol, hogy ezekhez test
is tartozik. A monitoron kivehető, amint
egymást követve a folyosókon, bekötözött szájú
zsákokban, némán dülöngélve haladnak
egy aggasztó kijárat felé.
Rendelő
A 9-es számú rendelő ajtaján
kilenc A4-es papír van kiragasztva,
előtte több sorban várakozó páciensek.
Valaki az ajtóhoz lép, kopogni nem
mer, mire végig olvas minden tudnivalót,
gyomorszájában kihajtanak a félelem virágai.
(Ő is úgy van, mint a szakadt szirmok:
leányként lépett a szobába, de a kijáratnál
törött árbóccal hajol szürke vizekre.)
Sárguló réten úszik, hol a dombok közti
árkokban vörös fejű virágok feszengenek, lüktető
csík a barlang előtt, lángoló pipacsok
ágyékában.
Hold
Azokkal szeretnék beszélgetni végre,
rögök között rendet vágva, kiknek egykor azt tanították,
tolatáskor ne faroljanak bele az iszapba, sárba, mert úgy járnak, akár
a halott bogarak: úgy vélték, hártyáik majd nem olvadnak el
a napúton. Aztán, mint minden rovar,
jégcsapot markoltak volna inkább, de csak nyirkot ettek.
Kovácsolni akarták a fémvázat, drótozni
az ötvözetet, ám rest nyikorgással repedt a fém.
A renyhült telep is könnyen merül;
kihullott fogaimat már ötven éve
viszi ugyanaz a folyó, amelybe – ahogy mondják –
kétszer belelépni nem, de beleharapni is
csak egyszer lehet. A fövenyízű érintkezések, ölelések
örökre a viaszsátorban maradnak már,
amire rátelepedett, amit felzabált a homokos part.
Talán, ha egyszer-egyszer felöklendene belőle
valamit, mint jóllakott kajmán, aligátor, nílusi műanyagkrokodil
az elaggott bivalytetemekből, vagy mint dinnyének hitt
nagy, zöld labdát a víziló. Az a gyermek, aki ekkor visszaszületne,
átúszná értünk az óceánokat, szájában forgatva egy kontinenst,
hol a bogarak, lárvák, kajmánok és a víziló, a habokban
mind-mind együtt virrasztanának,
egyetlen éles hold alatt.
Mozgásgyakorlatok
Feltöltekezni, beszívni a bódító képeket,
mint kezdő drogos nagy slukkokkal a heverő port,
a hajlíthatatlan sötétben útjára engedve a szelet, egy parancsot,
barlangban a kiáltást, tereljen vissza a bejárathoz,
állítsa át a váltót, adjon meg egy kezdőlöketet, vesszen el
a ködben a tolatómozgás, farfekvést imitálva, vagy kígyómozgást
az elsötétített szülőágyon, éppen csak érintve az erogén zónákat,
belekortyolva az oltári jó miseborba, persze előtte kimentve
az álmos fehér egereket, ki tudja vesztüket mi okozta volna,
alkoholmérgezés vagy a fulladás, fullasztó ez a hőség a józan
szemlélőnek is, nem akartam megírni, de valami mégis
kényszerített, ösztönösen csikorgó malomkerék, vagy álmomban
az a kongó őrlőedény, golyótöltet, porcelángömbök az acél-
testben, mindegy is, végül minden a fordulatszámtól függ,
kaszkad őrlés, vagy katarakt, nyíródó szegecsek az állkapocsban,
kiadni a feszültséget, megmártózni újra a hajnali folyóban,
ruhát öltök, vagy mégsem, vállalni kell a meztelenséget is,
az egyetlen, mit magunkkal hoztunk, és éppolyan szép, mint
egy csecsemő sírása alattunk, az elhagyott parkban, pirosan és halkan,
egymást a test magányában szerető párok alatt az ütemesen
nyikorgó pad, kopott sziluettek, kék tűvel bőr alá vagy a haldokló
fába injektált érzés, hogy mindig ideképzellek, ha félek,
és hogy a forró test hűl majd, léggyökereinkkel támaszkodunk,
de már nem maradunk egyedül.
Ébredés
Néha megalszik a víz is.
Az izzadt paplan, mint rengő tenger –
hullámai kilúgozzák a tegnap savanyú maradványait.
Mészfehér ágyban fekszem,
itt gyorsan bomlik a bordakosárra kövült bőr,
alatta a folyvást dobogó felesleg,
valami óra kattog odakinn, mintha mérhető
volna a kín, egyensúlyi serlegekben
a bizonytalanság, álnok derű, kishitűség –
sebes tarkóm alatt talán vonatsín:
zakatol rajta egy múltba rozsdállt szerelvény,
tudom, én húzom, tehervonat ez, ki váltót állított
előtte, rendre odaveszett.
Hálóingem olvad, fókák körül jégtábla a sarkon
(az orkák persze erre várnak, hangolt támadás előtt),
szürkéshideg jégkása csurran forró ágytálba,
gőzöl az álom, pattan aztán, fáradt fényüveggömb,
óriáspolipok karja rajta, korongok hálózzák,
újabb roppanásig.
Illusztráció: H. W. Fleming-festményrészlet
Ezek is érdekelhetik!
Hegedűs Gyöngyi: der erste schnee das land befiel →
Takács Gergő: Csendes Viharok Tengerén →
Kirilla Teréz: Vállaira vette (versek) →
