Klaus Merz: Jakob alszik
•
Rácz Péter
A svájci költő kisregénye megrendítő, egyszerű, szép szöveg. Meg is jelent, meg nem is. Kiadták, de a kiadó tudtom nélkül !! olyan mértékben és olyan elfogadhatatlanul javított bele a szövegbe, hogy a megjelent könyvet megtagadtam és visszavontam egy nyilatkozattal. Ez 10 éve történt.
Azóta várja feltámadását a könyv.
Klaus Merz
Jakob alszik (részlet)
1
RENZÉK FIA. Az ablakdeszkáról por kavarog, mögöttem a porladó szárú kereszt, keskeny rézborítását leheletvékony rozsda fedi. A keresztfába beégetett kilenc betűből tanultam meg olvasni.
Bátyám születés közben meghalt, valójában Jakobnak keresztelték volna. De mivel ez nem történt meg, a szülők valamilyen sajátos kényszer hatására legelső fiúk hivatalos névtelenségéhez tartották magukat.
Apa és Anya mellett, a nagyszülők fekete télikabátjai között újra és újra végigbetűztem a bátyám különös jelét. Renzék fia.
A felnőttek aztán egyre ritkábban könnyeztek a sír mellett. Ahogy a temetői látogatások is megritkultak. – Az ifjú pár esküvői fényképe, amelyen a menyasszony arca már a terhesség jelét kellett, hogy mutassa, sosem állt a szobai tálalón.
A begóniákat árvácskák, az árvácskákat muskátlik váltották, legtovább a rózsabokor tartott. Mígnem egy napon a száránál elkorhadt kereszt a disznóól melletti fáskamrába került, a családban senki nem tudta, mi legyen vele.
Egy évtizeddel később, az ingóságokkal és tűzifakészlettel, munkapaddal, behorpadt benzines kannával, a faaprításra szolgáló rönkkel és a Harley-gumikkal együtt gyaníthatóan ez is az ingatlan új tulajdonosához került, majd az egész nem sokkal később másodjára is gazdát cserélt, mielőtt a területet végleg elegyengették volna.
Mintegy magamban is meghajolva, nehogy megint beverjem a koponyámat az üres disznóól gerendájába, mint régen, amikor a félhomályos ólban feltörtem az ötven rappenesekkel teli perselyemet, az emlékezet tovább dolgozik.
Az érmék égették apró markomat, forrón belemartak a tenyerembe, és egy pillanat alatt megértettem, mire gondoltak a felnőttek, amikor azt mondták, hogy a pénz sem boldogít.
Hogy a vétkemet eltussoljam, nagy ívben dobáltam el a hóba a kézmeleg tízrappeneseket, és Jakobhoz imádkoztam buzgón, az Isten szerelmére, bárcsak tüntetné el őket.
Miután elolvadt a hó, az ezüstérmék ismét könyörtelenül villogni kezdtek a napfényben. Ijedten szedtem össze őket.
Csúnya Lukas – mondta Apa.
Kezében cirokseprűvel a lisztraktár hullámlemezből készült tetején állt, ahol a pénzem egy része megtapadt. Onnan nézett le rám.
Átkozott Jakob! – gondoltam én.
A leégett madárház homokjában, mint rendesen, most is ott gubbasztott egy tollát felborzolt veréb.
2
A madarak rikoltozása állítólag egészen a szomszéd faluig elhallatszott. A trópusi különlegességek égő szárnnyal csapkodtak a ketrecben, eközben Nagyapa, egyik kezében a kerti tömlővel, a másikban egy baltával egyszerre oltott és öldökölt, az alvég felől pedig egyre közeledett a sziréna hangja.
Egy fejnélküli kacagó Kookaburra a kerítés fölött a vasúti sínek felé repült, a pályaőr később a rozsdás talpfák között talált rá.
A gyújtogatót sosem kapták el. Nagyapa ettől kezdve nem zavarta el a madarakat, cserregő átkaik reggeltől estig csak a szomszédokat idegesítették.
A két madárház közül az egyik később a homokozónk lett. Itt sütöttünk rúdkenyeret és kuglófot, építettünk várakat, meg egy lovagvárat, és beástuk magunkat a Föld közepéig.
És a vasárnapi iskolát követő napon beindítottuk az özönvizet.
A háztól délre lévő másik óriáskalitkát kerti lugassá alakítottuk. A virágmintás tábori ágyon, a Sharm El Sheikhből származó kávébarna teveszőr takaró alatt, ami Franz születésnapi ajándéka volt,
az éjszakai munkától porosan és fáradtan tavasztól őszig délutánonként Apa aludt.
A toldaléképület falait sárgára festették. Az embernek az volt az érzése, hogy egy tojásban fekszik. Anya elhúzta Apának a függönyt, futórózsái szép szabályosan kúsztak az ereszdeszka mentén. A nyugágy fejrésze fölötti szegélylécen zsírfoltok sorakoztak, a lugas árnyékos felén elfogadható rendetlenségben rózsaszínű füldugók sora.
A teveszőr takarót a vállára terítve az egyik délután Apa innen ment vissza a pékműhelybe: tántorgott és sápadt volt. Mintha háborúból tért volna meg.
Félálomban esett csapdába. Az orvosok azt mondták: epilepszia.
3
A nagy madárház homályában, miközben az ezüstszürke vadászgépek dübörgő mélyrepülésben tértek vissza bázisukra, Sonja és én alámerültünk a szerelem birodalmába. Ujjainkat egymás meztelen lábujjai közé csúsztattuk, és szagolgattuk, kábultan, amíg el nem aludtunk.
Sonja három bátyja őrizte szerelmi fészkünket, miközben apja még mindig a szabadban, a szíjgyártó műhely előtt állt és lószőrrel etette a tépőgépet. Ugyanilyen fekete szőr türemkedett ki neki is az ingéből.
Nyaranta felújította a környék összes szétfeküdt matracát, virágosakat, csíkosakat, pettyeseket, a zsávolyból készült foltosakat nekünk adta az indiánsátrainkhoz. A tábortűzön tengeri fű parázslott, távol tartotta a bögölyöket.
A téli hónapokban a helybeli gyárosok megsérült nyergeiben lovagoltunk végig az alacsony mennyezetű műhelyen vagy szótlan bennszülöttek módjára guggoltunk, megittasulva az enyv gőzétől a homályba boruló bőr-rezervátumban.
Ezen az estén azonban Sonja bátyjai, elfeledkezvén a kötelességükről, ami már napközben is többször megtörtént, elaludtak a dárdáik fölött, és szüleink a karjukban vittek haza bennünket aludni.
Útjuk a hajdani halastó mellett vezetett, amely a Nagyapa madárkorszakához zökkenőmentesen kapcsolódó pontykorszak után a mi pancsoló medencénk lett.
Amikor Nagyapa vadpontyai levedlették pikkelyeiket, és hátukra fordulva csupaszon sodródtak a kibetonozott tóban a túlfolyó felé, a víz felszíne egy fehér bohóc csillogó ruhájához hasonlított.
Egy viharos áprilisi éjszakán, amikor a patakok kiléptek a medrükből és egész házak maradtak tető nélkül, a pincék nyílásain pedig krumplik úsztak ki, a vasút felsővezetékét leszakadt fenyőágak tépték le, és a huzal egyik vége a közeli halastóba zuhant.
HOZZÁÉRNI TILOS!
ez állt a sárga figyelmeztető táblán, alatta egy fekete halálfej, ami ott vigyorgott minden villanypóznán. Nem nyúltunk a döglött állatokhoz.
Derült nyári napokon az öcsém ólomnehéz csontjait a frissen kitisztított belső tenger vitriolkék vize tette könnyűvé.
Kinyúlva lebegett a tó vizén, felfújt autógumibelső tartotta a hóna alatt, egy parafa tányér mint valami glória övezte a fejét, és nagyon félt, amikor légpuskáinkkal a hasa fölött lődöztünk az Anya saláta ágyásait dézsmáló szarkákra.
A lefolyócső körül néha megjelenő gőtehalak vörös hasától szintén rémület fogta el. Hosszú, vékony lábukkal molnárpoloskák támadtak rá, vagy foltos szalamandra marta meg fehér bőrét.
A családban öcsémet Napnak hívtuk.
Nem üvöltött, amikor a rőt színű macska teteme feltűnt mellette a vízben. Én fojtottam bele, hogy megszabadítsam öcsémet a dühtől, amelyet sosem tudott kitölteni rajtunk. És én sem rajta.
A szerelmi lugast Orientnek neveztük.
4
Franz, gyújtsd meg a kezed, hadd világítson nekünk!
Egyszer, amikor a késsel játszott, és hegyét széttárt ujjai között a dobpergés gyorsaságával hol ide, hol oda döfködte az asztalon, vigyázatlanságból már elvesztette egyik ujját, a legkisebbet. Azóta még szívesebben gyújtotta meg, ahogy ő nevezte, szerencsétlenül járt végtagját.
Petróleumot öntött a bőrére, majd az öngyújtójával meggyújtotta. Megijedtünk és kacagtunk, ő is velünk kacagott, és lángoló ujját gyorsan kék overallja nadrágzsebébe dugta, hogy elfojtsa a lángot, miközben a szabad kezével égő cigarettát húzott elő a bal füléből. A szíjgyártó legények ámuldoztak.
Aki sosem látta Franzot kézen állva végigmenni a fáskamránkon, akit még sosem érintett meg a vízi tündér pillantása, aki tintakék karjával Franz sípcsontja köré tekeredett, és felcsúszott nadrágszára alatt lassan fölfelé kúszott, az nem tartozott a beavatottak körébe.
És annak nem volt helye Harley-ja pótülésén sem, amikor Franz jobb napokon a munkapad árnyékából kitolta gépét a napra, hogy mi, a legbátrabbak és a leginkább terheltek hatalmas nyergében megszabadulhassunk minden földi súlytól.
Boldogság égette billogok voltak a combjainkat és bokáink környékét díszíttető sebek, amiket akkor szereztünk, amikor a wynoni sajtüzem mögötti hosszú kanyarokban nem tudtunk ellenállni a centrifugális erőnek és meztelen húsunkat a forró kipufogó csövekhez érintettük.
Csak otthon lett ebből a boldogságból fájdalom, a sebeink lángoltak. Vajat tettek rá, és szigorúan megtiltották a vad motorozást.
5
A széles hát mögött sötét vákuum uralkodott, aminek bőr szaga volt. Hegyes és csupasz térdem mellett aszfalt és gyep borította föld suhant el. Az aknafedők ragyogtak. Az a harminckét éves ember, aki most a nehéz motorkerékpár kormányát tartotta, az apám volt.
A táj, amerre haladtunk, úgy lüktetett, mint a csecsemők kutacsa. A pereme vöröslött. Egy ittas paraszt hajtott felénk a Fordjával. Apa elkapta a kormányt és kihajtott a mezőre, lefékezett. A kocsi nyílt csomagteréből tej loccsant ki, ahogy cikk-cakkban továbbhaladt.
Szinte megúsztuk, mondtam Apának. Valami nem tetszhetett neki a mondatomban, de nem javított ki, leemelt a hátsó ülésről és magához szorított. Kifújtuk magunkat, a járó motor mellett leültünk a rövidre nyírt fűbe.
Hydrocephalus. Egy kerek, szőrös, lábatlan, jól megrakott szénásszekér méretű féreg közeledett a moréna felől toronyiránt. Ismét útra keltünk.
Megpróbáltam magam elé képzelni az öcsémet, akinek a feje, mint mondták, túl gyorsan nőtt. E túlméretezett fejtől riadóztatva száguldottunk lefelé a völgy irányában. Pánikszerűen, ugyanakkor titáni erővel, túl gyorsan váltunk eggyé a hirtelen aláereszkedő homállyal. A kanton fővárosában egyszerre gyulladtak fel a lámpák.
Öcsém aludt, amikor a szobájába léptünk, formás kis feje a fehér párnán nyugodott, és semmit nem tudott magáról. Én sem láttam, amit pedig tudtam. Azt a szót, hogy vízfej, csak később tanította meg nekünk a célirányos élet.
Anya ágya felé fordultam. A fájdalom pocsolyájában feküdt, és kezével engem keresett. Nem vettem le a bőrsapkámat.
A kétségbeesés lassan elektromossággal töltötte meg a betegszobát, szemünk zölden világított.
A kis motyó felébredt:
Együtt
fogjuk cipelni
keresztül-kasul ezen a világon, mondta Apa.
Mikor hazaértünk, a vasalónő még mindig a vasalódeszka mellett állt és a gallérjainkat keményítette.
6
Házunk első emeletét csak alváskor, betegség idején és nagy ünnepekkor használtuk. Időnk nagy részét a földszinten töltöttük. A pékműhelyben, a konyhában, az üzletben. És a szomszédos, jégvirágos ablakú kisszobában.
Nyaranta piros muskátlik sorakoztak a párkányon, majd’ kicsattantak az egészségtől. Ez Anya “zöld” ujjait dicsérte. Életének másik felét a növények jelentették, zölden, pirosan, buján. Amihez csak hozzáért, gyökeret eresztett, virágba borult, gyümölcsöt hozott, homályos tekintete ilyenkor felragyogott, ami aztán legkésőbb a krizantémokkal újra elkomorult.
Apa makacsul irodának nevezte kis szobánkat, mert ott állt íróasztala a csöppnyi helyiség hátsó sarkában, legfelső fiókjában a kék kasszakönyv, régi számlák és nyugták.
Asztalát mi ruhák, levélposta, nyomtatványok, iskolai kacatok lerakatának használtuk. A radírok, a nagymama bajusztépkedő csipesze, a gémkapcsok és ceruzák között meggyűlt a por.
A kihúzható asztal körül ültünk, a kopott kanapén hevertünk, a beromünsteri országos rádióadó műsorát a hangszóróhoz közel hajolva hallgattuk, hogy ne zavarjuk az állandóan kitámasztott ajtó mögött a vásárlókat.
Olykor a poros ruhájú lisztszállító, egy csokoládéügynök, vagy a tojásos bukkant még fel a boltban. Vagy Anya teregette ki elénk egy csöndes, északnyugat-svájci kereskedő szép, kézzel szőtt kelméit. És ilyenkor mindig felélénkült.
A konyhapénzből megtakarított tízrappenesekből minden évben hol egy újabb párnával, hol egy asztalterítővel, hol az új függönyök gesztenyevörös színével csinosította a házat vagy a tisztaszobát.
És Apának este megkötötte a gondosan kiválasztott nyakkendőjét, amelyet ritkán viselt, ám szeretett. Pasztell színűt, ami nem csillogott, de annál meghittebb volt.
A váratlanul betoppanó látogatókat is az irodában próbálták elnémítani irdatlan édességhegyekkel. A rokonok és az ismerősök nekiestek a lekváros táskáknak. Fekete tea volt hozzá spanyol borral vegyítve.
Nem bírom ezt a keveréket, mondta Brettschneiderné és közvetlenül a boros palackból töltött magának, unokáinak hagyva a teát és a lekváros táskákat. Beszédét élénk kézmozgással kísérte, a dohánylétől barnák voltak az ujjai, ő volt a legszaporább szivarkészítő a környéken, és a szája is úgy járt, mint egy géppuska.
De aznap, amikor Franz a Blaupunkttal egyensúlyozva beállított, még neki is torkára forrt a szó. A rádiók között Cadillacnek számító darabra ócska holmik árverésén bukkant, s már azelőtt tolmácsolni kezdte a Radio Luxembourg híreit, hogy a készüléket a hálózathoz csatlakoztatta és az asztalra helyezte volna.
A bézs színű szövet mögött felsejlett a hangszóró óriási tölcsére, és az adók billentyűi a tojáskereskedőt Franz elefántcsont billentyűzetes harmóniumára emlékeztették. Mostantól tömzsi ujjakkal is lehet zenélni, harsogta. Franz ráütött billentyűkön babráló kezére, majd mintha verset szavalna, felolvasta nekünk az európai rádióállomásokat.
Bal kezével a keresőt csavargatta. Gyors mozdulattal csak ezután csapta fel a készülék koponyájának a tetejét. A négyszög alakú dobozban valóban ott vibrált a gramofon. Franz hozott egy hanglemezt is.
Brunswik – ez állt a fekete korongon, mintha a boldogság másik neve volna ez a szó, a szoba padlója inogni kezdett. A fekete trombitás rekedt hangja pillanatok alatt kiűzte az irodából Brettschneidernét és három unokáját, mi pedig közelebb húzódhattunk a rádióhoz:
On the sunny side of the street.
Aki vidám sétára indul,
dúdolgatta az elvonuló asszonyság.
Csak naplemente után kapcsoltunk vissza a beromünsteri adó híreire. Miközben a szomszédos házakban már javában a Kék Hegyek lábánál című filmre kezdtek gyülekezni, bennünk továbbra is a meghitt hangok visszhangoztak:
Theodor H. Londonból,
Hans O. Párizsból,
Heiner G. New Yorkból szólt hozzánk.
Hanglejtésük mélyen bevésődött vidéki agyunkba és sokáig őrizte a nagyvilágról, a távoli városokról és konfliktusokról kialakult elképzeléseinket.
Franz a hüvelyk- és mutatóujjával befogta az orrát:
Hogy jobban halljalak benneteket, szólt és bevett egy tablettát. Elvágyakozás és fájdalom ellen.
Hosszú, eseménytelen délelőttjei miatt elsőként öcsém, Nap kezdett fokozatosan beleszeretni az ultrarövid hullámba.
A legújabb slágerek és a robbanékony amerikai és német rock and roll kedvéért, aminek hatására némelykor szinte kitépte magát a székéből, északi szomszédaink porszívóreklámját is elviselte.
Mindez azonban csak jóval azután történt, hogy nagymama véglegesen beszüntette a bajusza elleni küzdelmet és javasasszony lett belőle.
Fordította: Rácz Péter
Illusztráció: fh. könyvborító
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
