Sarbu Aladár: Joyride
•
A sümegi vár olyan kihívóan magasodik a táj fölé, hogy lehetetlen nem észrevenni, az arra járóknak még este is sokáig kirajzolódnak a kontúrjai. A Maulbertsch-freskókról, a püspöki palotáról, a Kisfaludy-házról még nem is hallottunk, nemcsak én nem, a bátyám sem, de a várnak köszönhetően Sümeg különleges hely volt mind a kettőnknek. Hiába izgatta azonban a fantáziánkat, hiába szerettük volna látni, mi van a falak mögött, apám mindig talált valami kifogást, és teherautójával nemcsak a várat, de a falut is elkerülte.
A teherautót a háború után roncsokból rakták össze, Lajos bácsi meg apám, három roncsból egy használhatót. Eredeti alkatrész alig volt benne, de azért megtartották a márkanevet. Rába: Győri Vagon és Gépgyár. A Rába remekmű volt a maga nemében, apámék keze alatt feltámadt, mint hamvaiból a főnixmadár.
Repülni azonban nem tudott. Sem a negyven kilométeres tempót meghaladni.
Erről személyesen is meggyőződhettünk Gyepes és Devecser között, a grazi úton. (Ma ezt hívják nyolcas útnak.)
Mondtam, hogy ez a kocsi nem bír többet negyven kilométernél, szállt ki a kocsiból apám, de nektek beszélhet az ember! Egyik fületeken be, a másikon ki!
Ezt néhányszor megismételte, míg végül sikerült helyrebütykölnie a motort.
Devecserig, sőt azon túl átadtuk magunkat a bűntudatnak. A negyven kilométer per órát nem meghaladva.
Nem volt egy joyride, ahogy ma mondanám, apám teherautójával járni a Bakonyt, de nem kérettük magunkat, ha szólt, hogy van egy szabad hely, sőt kettő is, mert Lajosra megint nem lehet számítani.
Lajos bácsi a kocsikísérője volt. A rossz nyelvek szerint azért lett kocsikísérő, mert nem ért le a lába a pedálokig. Ez nem volt egészen igaz, ha kellett, Lajos bácsi a kormányt is forgatta, de kétségtelenül alacsony ember volt, mondhatni kicsi. Amikor nagyon berúgott, üzent a feleségével, hogy nem érzi jól magát, apám meg mérgelődött. Nyáron kisegítettük, a bátyám vagy én, vagy mind a ketten, iskolaidőben azonban egyedül maradt, ha beteget jelentett a mitfárere.
Gyakran csak magam ültem be hozzá, mert a bátyám talált valami alkalmi nyári munkát. Szerettem kalandozgatni, Veszprémtől Tapolcáig, sőt néha messzebb. Beültem akkor is, ha csak egy hely volt, Lajos bácsi és apám között. Számon tartottam, hol-merre járunk, megjegyeztem a falvak nevét, és hogy el ne felejtsem, forgattam őket a nyelvemen, mint az iskolában a verssorokat. Csobolya, Tüskevár, Ukk, Uzsa, Polány, Monostorapáti, Pusztamiske. Amúgy elég messze vannak egymástól, egyik itt, a másik ott, nem úgy, ahogy most elsoroltam.
Karakószörcsököt mindig kihagytam. Nem véletlenül. „Téged meg honnan szalasztottak, Karakószörcsökről?” — ha valakit az iskolaudvaron ezzel állított meg az igazgató, utána biztosan lekevert neki egy pofont.
Borszörcsököt is kihagytam. Taliándörögdöt viszont soha. Dörgicsét se.
Ha a helynek valami nevezetessége is volt, nemcsak a puszta léte, arra apám felhívta a figyelmem. Egy idő után visszakérdezett: Nagyvázsony? Kinizsi. Helyes. Tótvázsony? Savanyú Józsi. Helyes. Tapolca? Tavasbarlang. Eltaláltad. Majd ha lesz időnk, megnézzük, ne légy olyan telhetetlen.
Márkó, szállt be a játékba Lajos bácsi is, meglátva a táblán a falu nevét, tudod-e, miről nevezetes?
Nem tudtam, de hogy tudnom kellene, azt sem tudtam, apám meg, hiába néztem rá segélykérően, csak mosolygott. Ez az a falu, mondta Lajos bácsi diadalmasan, ahol a róka belefingott a kútba.
A kútásó mestert hívták Rókának, szólalt meg ekkor apám, ugye erre a rókára gondolsz, Lajos?
Nemcsak a Szörcsököket, Márkót sem vettem be a versezetembe. De azt, hogy a rókával a márkóiak hogy jártak, megjegyeztem.
Sümeg nem szerepelt a kérdések között, de ebben nem találtam semmi rendkívülit. Ha szerepelt volna, a várat említem, de nem szerepelt, mert elkerültük.
Sokért nem adtam volna, persze, ha nem kerüljük el, de apám előbb száguldott volna hatvan kilométerrel a grazi úton, mint hogy Sümegre kanyarodjon.
Szebb is messziről, vigasztaltam magamat, ahogy falaival a vár a hegycsúcsot körbefogja.
Szívesen lettem volna várúr, mint Pongrácz gróf Nedec várában, a Beszterce ostromában, de nem vonultam volna sereggel Sümeg ellen. Nem vétettek ellenem semmit a sümegiek. Ha csak apám ellen nem, amiért aztán a falut messziről elkerülte.
*
Bár nem volt idevalósi, apám jól ismerte a környéket. Sokfelé megfordult fiatal éveiben: Sümegen a főszolgabírónál sofőr volt, Úrkúton a Zichy gróféknál mozigépész, Devecserben, a Mautner testvéreknél zsákolt, Csobolyán, ahol anyámmal megismerkedett, Aschner Lipót gyárában gépcsodák munkáját felügyelte. A háború végén, mikor a gyárat az oroszok leszerelték, Dojkára került, gépkocsivezetőnek az üveghutához, ám előbb, hogy legyen mit vezetnie, a vezetés tárgyát kellett összerakni.
Dojkai lakásunk ablakából a nagy huta előtti placcra láttunk, ahol állásidőben hamvadni készülő főnixmadarának ismételt feltámadásait apám Lajos bácsival vagy nélküle eszközölte. Abból, hogy mennyi ideig feküdt a Rába alatt, tudni lehetett, hosszabb, avagy rövidebb útra készülődik. Szép kis pályafutás, sóhajtott anyám nemegyszer az ablakból letekintve.
Bámészkodni én is szerettem. A távolban mélyhangú négyhuszonnégyesek hozták-vitték a vonatokat Szombathelyre vagy Budapestre. Időnként felbúgtak, s mintha a kedvemért tennék, még rezegtették is a gőzsípjukat.
Ha választhatnék, gondoltam, mozdonyvezető lennék, nem teherautósofőr.
Persze, még mindig inkább teherautósofőr lettem volna, mint zsákoló vagy mozigépész, üvegfúvó meg egyáltalán nem akartam volna lenni. Hogy egy főszolgabíró sofőrje lettem volna-e? Annyit tudtam, hogy már nincsenek főszolgabírók, így hát a kérdés föl sem merült. Anyám sóhajtozásaival nem tudtam mit kezdeni.
*
Ha most sem lesz tengelytörése, akkor soha, jelentette ki apám. Zsúpszalmát vittünk Vindornyaszőlősről, egy egész kazalnyit, s a hátsó tengely fölött csaknem kiegyenesedett a rugó. Ha belehuppanunk egy gödörbe, a rakomány ráül a gumikra, szinte biztos. Kerülgetve az egyenetlenségeket, csigatempóban vánszorogtunk. Augusztus vége volt, a cséplés befejeződött, ilyenkor szokta a gyár a kristályüveghez a csomagolóanyagot beszerezni. Zalából, ahol még használták a hadarót. Lajos bácsi megint beteget jelentett, és mi vettük át, a bátyám és én, a munkakörét. Későn indultunk Dojkáról, s kezdett leszállni a szürkület, mikor a parasztudvarban a rakodást befejeztük.
Elfáradtam, talán el is aludtam, a bátyám kiáltása ébresztett fel, hogy nézzük csak, ott fenn valami világít, mi az?
Sümeg környékén jártunk, a hegy éppen csak kirajzolódott a sötétben, észre sem vesszük, ha nincs az a valami, ami a bátyám figyelmét megragadta.
A várfalon egy fényes folt csillogott, alig nagyobb, mint egy zsebkendő, de sűrű, sárga és meleg.
Kísértet, mondta a bátyám magabiztosan. Lidérc, mondtam én, nem lévén hirtelenjében jobb ötletem.
Apám figyelmét lekötötte az út, ezt azonban nem hagyta szó nélkül. Ne beszéljetek zöldeket! — mordult ránk. — A várban lakik valaki, eleven ember, nem kísértet.
Már elhagytuk Sümeget, kezdett elnyomni a buzgóság, de a bátyámnak még mindig a fényfolton járt az esze. Ő azt nem hiszi, mondta. Hogy a várban valaki lakik. Az a világ már régen elmúlt.
A Beszterce ostromát együtt láttuk a moziban, neki is Pongrácz gróf jutott eszébe, mint nekem.
Féltem, hogy apám elveszti a türelmét, de nem vesztette el, sőt felnevetett. Még hogy gróf! Grófról szó sem volt! Én csak annyit mondtam, hogy valaki, te meg azonnal fantáziálsz.
Arra, hogy a vár lakója, ha nem gróf, kicsoda, várni kellett, mert a platón billegni kezdett a szalmakazal.
Nem gróf, vette fel a fonalat apám, amikor egyenesbe hozta a kocsit. Becsületes mesterember. Egy cipész.
A bátyámnak a lélegzete is elakadt, jó néhány másodpercig tartott, míg sikerült összeszednie magát. Van olyan bolond Sümegen, kérdezte, mikor magához tért a meglepetésből, van olyan bolond, aki megmássza a várhegyet, csak azért, hogy a cipőjére egy foltot ráveressen?
Beértünk egy erdőbe, a reflektorfény a kanyargós útról folyton a fák közé szaladt, apám meg ingerült lett.
Ne vitatkozz! — rivallt rá a bátyámra. Már csak az hiányzik, hogy miattad leszaladjunk az útról vagy felboruljunk.
Nem szaladtunk le az útról, tengelytörést se kaptunk. A teherautót szalmástul a rakodótéren hagytuk éjszakára, másnap reggel, hajtva a bűntudattól, Lajos bácsi egymaga lepakolta. Apámban is maradt némi bűntudat: bántotta, hogy a bátyámba csak úgy belefojtotta a szót. Arra nem gondoltál — kérdezte, mikor ebédre hazaugrott —, hogy egy suszternak nem mindig ott van a műhelye, ahol lakik? A bátyám neheztelése ettől nem enyhült, napokig duzzogott még, én azonban kielégítőnek találtam a magyarázatot, s csak azt sajnáltam, hogy nem magam jöttem rá, pedig az iskolában nem tudtak olyat kérdezni számtanból, amire ne tudtam volna azonnal válaszolni.
De végül is mindegy volt, megkezdődött az iskola, s arra az évre portyázásaink véget értek. Nem csak nekem és a bátyámnak, de meglepetésünkre, apámnak is. Vagy inkább: kiszámíthatóbbá lettek, mert átment a Mávauthoz (Volánbusz mai nevén), ahol szigorú menetrend szerint (amellett magasabb fizetésért) rótta az országutat. Voltak más előnyei is persze annak, hogy autóbuszra ült át a teherautóról: a társasága. Finom úriemberek, számolt be a kollégáiról, mihelyt új helyén megmelegedett, miniszteri tanácsosok meg effélék, nem olyanok, mint a Lajos. Képzeljük, a váltótársa egy főszolgabíró, nem, nem a sümegi, nem is tudja, mi lett a sümegivel.
A sors különös fintora, hogy a sümegi várba, ráadásul apám közreműködésével, még abban az évben feljutottam. A bátyám nem, a bátyám ekkor már ipari tanuló volt, villanyszerelő, vagy ahogy akkoriban az ipari tanulókat nevezték, nasi, és egyenruhában feszített, volt neki téli, nyári. Az történt, hogy az iskola tavasszal kirándulást szervezett Sümegre, s e célra véletlenül éppen apámat küldte ki a busszal a vállalata. Vártam, hogy majd útközben előáll nekünk a cipész-mesével, de nem állt elő. Miközben fent hegytetőn tanítónk a vár történetével meg a kurucokkal traktált bennünket és apám odalent várakozott, megpróbáltam kideríteni, hol lakik, lakik-e egyáltalán a várban cipész. Nem mentem semmire, de nem kérdezősködtem. Apámat sem nyaggattam vele, nemcsak akkor nem, de azután sem.
Ez a történet azonban nem itt fejeződik be. Nem sokkal a kirándulásunk után, egy este anyám a régi családi fényképeket nézegette. Hárman ültünk az asztal körül, mert apámnak, ha negyvennyolc órás szolgálatban volt, a sofőrszálláson kellett aludnia. Nézzétek csak, emelt ki egy megbarnult képet a dobozból anyám. A képen egy soha nem látott autócsodából apám hajol ki mosolyogva, és integet valakinek. Rögtön rájöttem, ez csak a főszolgabíró kocsija lehet. Kinek integet, a főszolgabírónak? — kérdezte a képre meredve a bátyám. Annak ugyan nem, nevetett anyám, hármat szabad találni, kinek. Ejha, ilyen jó dolgod volt lánykorodban? — nézett bátyám évődve anyámra. Mit szólt ehhez a szolgabíró?
Főszolgabíró, javította ki anyám, és megfordította a képet. A hátlapon pecsételt szöveg azonosította a szerzői jogok birtokosát: Sipőcz Géza fotóműterme, Devecser. A főszolgabíró semmit sem szólt, folytatta anyám, és talán nem is szólt volna, ha a felvételt Sipőcz Géza nem rakja ki a műterme ablakába. De kirakta. Nem olyan nagy távolság az, Devecsertől Sümegig, így aztán híre ment, hogy apátok külön utakat csinál a gazdája kocsijával. Valami suszter, a félbolond barátja, apátok szerint nem akart rosszat neki, csak éppen elkotyogta.
Nem mindegy most már? — mondta a bátyám. Megfellebbezhetetlenül, mint egyre gyakrabban mostanában. — Ugyanott van, mint akkor lenne, ha nem mond fel neki a szolgabíró.
Ezt anyámnak illett volna kimondania, de anyám csak a fényképet forgatta, míg végül a dobozba visszatette.
Illusztráció: Molnár C. Pál-festményrészlet
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
