Győri László: Az én képzeleteim
Heinrich Heine, Charles Baudelaire,
Paul Verlaine, Guillaume Apollinaire,
Christian Morgenstern, Franz Hodjak
Ma már tudom, hogy nagy hibát követtem el, amikor nem tanultam meg egyetlen nyelvet sem, csak egybe fogtam bele, a franciába, annyira, hogy szótárazva elboldogulok vele. És tanultam anyanyelvemet, a magyart. Azt is tanulni kell, nem elég, amit naponta hallunk, örökké gyarapítani kell a szókincset, a nyelv szerkezetét, közönségesen a nyelvtant. S honnan? Ha valaki költő igyekszik lenni, el kell mélyednie abban a roppant kincsben, amelyet a magyar irodalom nyújt: elsősorban a versek, de a próza is sok tanulsággal szolgál, az is gazdagít. Ha már nem tudunk egyetlen idegen nyelvet sem, legalább anyanyelvünk mélyébe ereszkedjünk alá.
A szókincs az első, emiatt van annyi szótáram, amennyihez csak hozzájutottam: Szinnyei József Magyar tájszótára, Hermann Ottó Magyar pásztorok szókincse, a szóvégmutató szótár, A magyar nyelvművelés kézikönyve (a helyes szóhasználat miatt), a magyar nyelv etimológiai szótára, a földrajzi nevek etimológiai szótára, de idetartoznak a kétnyelvű szótárak is, belőlük is rengeteget lehet tanulni anélkül, hogy az illető nyelveknek birtokában lennénk. De szótáram, nyelvtanom a sok verseskötet is, amelyek megtöltik szobáinkat, a régiek, a klasszikusok meg a maiak is. Zrínyi erőteljes dikciója, Szabó Lőrinc végtelenül hajlékony, egyszerű és bonyolult életműve. Csak véletlenül említem őket, a névsor hosszú lenne. És a fordítások.
Nem azért fordítottak a költők, mert rászorultak az idegenekre, hanem azért, mert a világirodalom részének tekintették magukat is. Van egy intelme Thomas Stearns Eliotnak: „… a költő, aki nem ismeri más nyelvek irodalmát a magáén kívül, éppoly tökéletlen művész, mint a zeneszerző, vagy a festő, aki csak honfitársait ismeri.” Ha már kimaradtunk az új földrészek meghódításából, meghódítottuk az irodalom földrészeit, Jacopo da Todit, Shakespeare-t, Goethét, a görögöket, a latinokat, a németeket, az angolokat – nagyon sok nyelv tájait bejártuk. Néha viszonzást kaptunk, néha nem, többnyire nem. Azt mondják, Az ember tragédiájának van szép, jó francia fordítása, hiába, változatlanul azt hajtogatják, hogy az csak a Faust árnyéka. Ezen mindig elcsodálkozom, annyira igazságtalan, méltatlan ítéletnek tartom, hogy már meg sem hallom. Mi tudjuk, milyen nagy mű, sajnálatos, hogy mások nem is sejtik.
Nekünk nemcsak sejtelmeink vannak a világirodalomról, bizonyságaink is: a fordítások révén. Nagy fordító nemzet vagyunk, dicsekedhetünk vele. Ki nyer többet? Mi vagy ők? Mi. Igen, a fordítások a mi nyereségeink. Legújabb nyereségünket föltétlenül meg kell említenem. Báthori Csaba végtelen konoksággal és alázattal készíti Rainer Maria Rilke összes verseinek a magyarra ültetését. Most jelent meg egy hatalmas gyűjteménye Tér és csillagok címmel a Napkútnál. És ami benne van, az még most sem teljes, folytatja a munkát. Páratlan vállalkozás, két költő találkozása. Vajon méltóképpen fogadja-e a magyar irodalmi élet? Remélem, igen.
Parányi nyereséget én is próbáltam az asztalra tenni. Parányit, nem sokat, de én is fordítottam. Ismerek olyan költőt, aki eleve elzárkózik a fordítástól. Ugyan jól tud egy idegen nyelvet, de van olyan őszinte, hogy leteszi a fegyvert. Azt mondja röviden, neki nem megy, nem tud beleilleszkedni egy-egy idegen versbe, inkább másokra hagyja. Én szerettem volna beléjük illeszkedni, már tizenhat éves koromban megpróbáltam lefordítani egy Lermontovot, amely a tankönyvben került elém, egy pályázaton még díjat is nyertem egy Scsipacsovval. Aztán az egyetemen eljártam Kardos László műfordítói szemináriumára, akitől sokat tanultam a fordítás művészetéről, egyáltalán a versről. Ami a legjobban belém ragadt, ha az egyik helyen nem sikerül visszaadni az eredetit, egy másik helyre illesszük be, így nem veszik el a vers összessége.
Ami keveset fordítottam, s főleg a franciákból, a régiekből, Baudelaire-ből, Verlaine-ből (egyet, s persze az Őszi chansont), Apollinaire-t, de fordítottam szlovák, cigány népdalokat is, a cigány népdalokból egy kötetre valót. Kitérőül, Jean Cocteau Az írógép című színdarabját is magyarba tettem át nyelvgyakorlásul. A fordításokkal versírói, nyelvi képességemet akartam próbára tenni – még az is megy-e? A kíváncsiság vezetett. legbővebb efféle munkám egy mai koszovói albán költő, Sali Bashota verseinek egy füzetre való tolmácsolása volt, amelynek a megjelentetésére a Napkút vállalkozott. Természetesen egy magyarul is majdnem tökéletesen tudó albán barátom közvetítése révén tudtam tető alá hozni.
A következőkben néhány munkámat adom közre. Baudelaire-t, mert szeretem, akármennyire ismerik magyarul, én is egy-egy változatot papírra vetettem. Amikor Párizsban jártam a feleségemmel együtt a Montparnasse-i temetőben fölkerestem a sírját. Előtte a Panthéonban jártam, amely a legnagyobb, leghíresebb franciák temetkezőhelye. Itt nyugszik Voltaire, Rousseau, Émile Zola, Claude Monet, Louis Pasteur, a Curie-házaspár, az idős Alexandre Dumas. Baudelaire-nek nem jutott benne hely, a sírján meg annyi áll, hogy mostohaapjának, Aupick tábornoknak a mostohafia, a „son beau fils”. A költő szó nincs rajta. Anyja így rendelte meg a sírfeliratot. Úgy látszik, a franciák nincsenek tőle annyira elragadtatva. De azért olyanok is vannak – ma! –, akik nagyon is. A sírján ismeretlen, névtelen rajongóinak a versei voltak letéve, némelyiket már eláztatta az eső, némelyik talán még alig néhány napja került oda. A napfényen vakítóan fehér lapokon árasztották Baudelaire-re a szeretetüket. Ilyen megható jelenséggel azóta sem találkoztam. Egyedül azért zarándokoltam el a sírjához, hogy üzenjek neki holtában is: vagyunk Ady Endre után, akiknek a Panthéonjában te is ott vagy, bármit mondjanak róla.
Az alábbi munkák kísérletek. Van köztük francia, van Heine, egy mai, Franz Hodjak és mások. Valami nem ízlett azokban, amelyeket mások elénk tettek, s én a magam módján, a magam eszközeivel, a magam kedvére, szemérmetlenül mintegy ki akartam simítani őket. Verlaine őszi éneke más. Tóth Árpád második fordítása annyira végleges, hogy másképpen el sem tudjuk képzelni. Mégis tettem egy próbát: így is el lehet képzelni magyarul.
Nem folytatom, ők az én képzeleteim.
Heinrich Heine
A levél
(Der Brief)
A leveled megkaptam,
Nyugodtan olvasom,
Hogy vége, túladsz rajtam,
Körmölöd sok lapon.
Tizenkét tele oldal.
Remekmű. Jaj, de kár,
A magva annyi, ó, jaj,
Mindennek vége már.
Kislány a tengerparton
(Das Fräulein stand am Meere)
Tengerparton állt a kislány,
Kicsi szíve reszketett:
Szegény nap, a fénye pislán
A víz mélyén elveszett.
Szempillája könnyben úszik,
Miért sír, az istenért?
Elöl bár a nap lecsúszik,
Hátunk mögül visszatér.
Charles Baudelaire
Intelem
(L’avertisseur)
Ki emberhez méltóan él,
egy sárga kígyó ül meredten
szíve trónján, mely így beszél:
„– Akarj!” Mire ő így felel: „– Nem.”
Egy lányszatír, egy vízi tündér
szemében hogyha elmerülnél,
a Nyelv sziszeg: „– Ne csak henyélj!”
Utódot nemzz vagy nyírd a bokrot,
csiszolj verset vagy vésd a szobrot,
a Nyelv sziszeg: „– De este élj!”
Űz, hajszol, erre-arra rángat,
gyötör kibírhatatlanul;
minden percünkre új meg új
intelme sújt a viperának.
A szerelem és a koponya
(L’amour et le crâne)
A koponyádra, mint a trónra,
Ledér Szerelem
Ül nagy profánul gúnyolódva,
Te, emberi nem.
Buborékot fúj játszadozva,
Hogy a szökevény
A két világot egybeoldja
Az ég tetején.
A tündöklő gyöngy lankadatlan
Ütemre suhan;
Gyönge kis lelke szertepattan,
Álma odavan.
Minden buborék belsejében
Nyög a koponya:
– Ez az abszurd játék miért nem
Ér véget soha?
Az égben oszlatsz el, kegyetlen
Ajkú megölőm:
Ez az én vérem, ez a testem,
Ez az én velőm.
A táncoló kígyó
(Le Serpent qui danse)
Imádom, te drága közömbös,
—Gyönyörű alakod,
Amelyen mint lobogó köntös,
—A bőröd úgy ragyog.
Mint reggel a hajó megizgul,
—Mert szél kapott belé,
Szendergő lelkem is elindul
—Egy messzi ég felé.
Hajad mélyéből fanyar illat
—Kavarog szerteszét,
Kóbor tenger szagával izgat,
—A fodra barna-kék.
Szemedben nincs keserű, édes,
—Csak nézni, látni van,
Hideg ékszer, de mélye kétes
—Fél vas meg fél arany.
Ha nézek imbolygó csípődre,
—Olyan a rajza, mint
Kígyó ha táncol, elbűvölve
—A bot jelére ring.
Lustaság súlyától himbálod
—Kislányos fejed,
Akár a kölyök elefántok,
—Lágyan, élveteg.
Nyújtózik, megfeszül a tested,
—Mint partot elhagyó,
Árbocával már egyre messzebb
—Enyésző szép hajó.
Ahogy az elolvadó gleccser
—Zengve csörgedezik,
Ajkadról nyál nedve eredt el,
—S fut le a fogadig.
Szabadok boraként hörpintem:
—Epe s diadal,
Olvadt ég, mely tele van szívem
—Csillagaival.
A SÖTÉTSÉG
(Les ténèbres)
A mérhetetlen bánat pincemélyén
Ahol a sors száműzöttjeként
Sose látok égő, lenge fényt,
Itt csak éj van, a hely úrnője és én.
Festő vagyok, akit egy gúnyos isten,
Sötétben festeni kényszerít,
S hogy egy gyászos szakácskönyv szerint
Süssem-főzzem és faljam föl a szívem.
Cikkan a fény és egyszerre elém lép
Egy tündöklő kísértet, amely
Bűvös, keleti, álombeli szépség,
S mikor egész termete kikel,
Ráismerek a szép látogatóra:
– Ez Ő! Sötéten, mégis fölragyogva.
Paul Verlaine
Őszi ének
(Chanson d’automne)
A húrokon
sír monoton
őszi dallam;
elbágyadok,
szívem sajog
múlhatatlan.
Fojt, fulladok,
elsápadok,
óra csörren;
tűnt életem
idézgetem,
s hull a könnyem.
Én, tétova,
megyek tova,
ne keressél;
mint rossz avart,
messzire hajt,
űz a nyers szél.
Guillaume Apollinaire
Három vers a Bestiáriumból
Az elefánt
(L’éléphant)
Akár a ritka elefántcsont,
számban is drágák a szavak.
Halál, én verseket kínálok,
cserébe glóriámat add!
A hernyó
(La chenille)
Csak a munka tesz gazdaggá,
szegény költők, úgy dolgozzatok!
A kis hernyó éjt nappallá
téve rág, s most: – Pillangó vagyok.
A sáska
(La sauterelle)
A finom, a karcsú sáska
Szent János eledele volt.
Versem, a lélek alkotása,
egy igazat éltet-e, mondd?
A ponty
(La carpe)
A tavakban, a folyamokban
úszkáltok örök nyugalomban.
Még a halál is elfelejti,
hogy titeket ki kéne emelni.
A szirének
(Les sirènes)
Csak én tudom, szirének, és annyira bánt,
hogy átsírjátok az egész nagy éjszakát.
Akár a tengeré, a hangom szürke szín.
Az éneklő hajók viszik az éveim.
Christian Morgenstern
Korf órája
(Die Korfsche Uhr)
Korf órája műremek,
a mutatója két pár:
az egyik előre megy,
a másik hátra sétál.
Két óra s tíz óra van
egyszerre rajta, s három,
ha kilenc – nézd, hogy rohan,
s fog ki az elmúláson.
Mert Korf úr órája este-
reggel azért jánuszi
(emiatt van fölfedezve):
időnk így nullázza ki.
Franz Hodjak
Villon a mennybe érkezik
(Villons ankunft im Himmel)
tisztelt bizottság
úgy érzem mintha újjászülettem volna
az úton addig-addig ringattak az angyalok szárnyai
hogy öntudatomat elvesztettem végleg
az előírásoknak megfelelően kerek öt hetet várakoztam
huzatos lépcsőházakban fűtetlen csarnokokban folyosókon
mire a cselédeknek rendelt ajtókon át
a hátsó lépcsőn végre bebocsájtást nyertem
egy valószínűleg hetedrangú szent
egy kétemeletes neobarokk felhőbe vezetett
ahol kifordították a lelkem mindenestül
megmotoztak nincsenek-e nálam nem kívánatos földi dolgok
egy kámzsából mint egy hangszóróból
tíz-tíz karcsú gladiólusz szárán
a szférák zenéjére kibomlott az új tízparancsolat
lelkiismeretesen kitöltöttem az összes kérdőívet
a fürdőből kilépve
egy széles karimájú glóriára cseréltem szimatomat
minden ágy előtt külön-külön egy-egy irdatlan képernyő vetült
a pokol kilencedik bugyrának minden jelenése
öt csillár öntötte el fénnyel már legelső álmomat
a vastag Margot-val csevegtem benne tévedésből
a mirtuszligetbe a híres oszlopcsarnokon át
nem léphettem túl rövid szárnyaim miatt
a meteorológiai intézetben viszont egészen vidám volt az élet
dobhártyáinkból staniclit csavartunk
jobb szememet lencsének beszerelték
a mindenlátó isteni teleszkópba
a másikat magamtól odaadtam
hogy elérjem a tökéletes boldogság állapotát
uraim őszintén csodálom az önök mennyei rendjét
de hogy itt vagyok azt hiszem tévedés
könyörgök vegyék fontolóra egy ilyen hétpróbás csavargó
ennyi gyönyörtől egyszer összeroskad
Fordította: Győri László
Illusztráció: Az én képzeleteim
Ezek is érdekelhetik!
Thomas Möhlmann versei →
André Maurois: Antoine de Saint-Exupéry →
Uladzimir Nyakljajeu: SZARHÁZI →
