Handó Péter: Lemaradt utas, Lapos háború
•
Lemaradt utas
A pályaudvar 9-es számú indulási pontján a kijelző már a következő járatot hirdeti. A menetrend szerinti busznak egy perce el kellett volna indulnia, de csak két métert gördült előre. Vár. Rám, a szemből rohanóra vár. Ismer a sofőr. Ha nem mondom is, tudja, felé rohanok, meg azt is, milyen jegyet akarok váltani. Az utóbbit már letépi a fogcsikorgató zörgések mellett előkúszó szalagról, mire felszállok a kitárulkozó ajtón. Az utasok többsége megbocsátón figyel. Nem először tartóztatom fel a népet. Valahogy megérzem az utolsó pillanatot, amikor még… Olykor mégsem. Egy-egy véletlen – bár annál gyakoribb – találkozás során feltáruló titok megakaszt. Ezúttal azonban senki sem akart informálni a két pont közötti legrövidebb úton.
Míg fizetem a jegyet, fél szemmel benézek a busz belsejébe. Társulhatnék a kapaszkodókhoz? Imbolyoghatnék hazáig? Nem. Inkább visszalépek egy lépcsőfokot. Gondolom, megnézem a bontás alatt álló Üveggyárat, illetve ami még van belőle. Megvették kilóra, s viszik a vasát a MÉH-be. Az imént láttam róla néhány döbbenetes fotót. Pedig a saját szememmel is láthatnám a pusztulását, hiszen mellette utazok el napra-nap. Csak éppen nem vagyok az a „tájat bámuló típus”. Ha társaságom van, beszélgetek, ha nincs, olvasok. Gondolom, elöl állva nem vétem el a romlátványt. Tíz perc múlva odaérünk. A sofőr azonban már a pályaudvar elhagyása közben megkérdezi:
– Mihez bontják a falujuk határában a domboldalt?
– Melyik dombra gondol? – kérdezek vissza, miközben azon tűnődöm, miről is beszélhet.
– Arra, ahol a közmunkások irtottak, s most már olyan, mintha utat építenének.
Azt játszom, hogy képben vagyok. Bakot lövök. Azonnal rájön. Ismer. Nem először elegyedünk szóba. Néhány nappal korábban tőle tudtam meg, hogy az országút melletti keresztnél – melynek a közelében lévő náddal szegélyezett tavacskát az önkormányzat építési hulladékkal már félig feltöltötte, s a kereszt környezete is kapott a szemétből – a hasznosítható anyagok után kotorászó cigányok bombát találtak, ezért egy időre elterelték a forgalmat. A másnapi sajtóból értesültem arról, vaklárma volt az egész. Csupán bombának látszó fémhulladékot fordítottak ki a földből. Azt viszont a városba vivő, elterelős időszakra eső utam során észre sem vettem, a járat új vonalon kóborolt. Sofőr kellett hozzá, hogy visszamenőleg tájékozott legyek. Miképpen ezúttal is.
Mire elhagyjuk a várost, egyenletes tempóban morgolódok. Az Üveggyármaradványt meg épp úgy nem veszem észre, mint korábban. Pedig a szélvédő ehhez megfelelő szélességű látókört biztosít. Ráadásul éppen a sofőr felől suhan el a főépület vastalanított kupaca, e vidék lakóinak egyik romokban álló, romokba hevertetett „emblematikus” munkásmúltja. Amit rég „megevett a fene”. A „rendszerváltás” környékén még csak nyammogott rajta, aztán egy évtized alatt felemésztette a dolgozóit, hogy egy újabb évtizedig kongjon az ürességtől a felszámolóbiztosok ténykedése hátterében. Az emberek mára már alig képesek érte keseregni. Volt. Elmúlt. Egy ideje úgy van, mintha nem is lenne. Beletörődés, hallgatás övezi a sorsát. Talán ezért is vétem el ismét a nemlét felé tartását. Más izgat. A határban végül is egy természetvédelmi területhez nyúltak (nem először). Kisebb fakitermelést már elkövettek rajta. Gyepüt kellett vágni a tulaj marháinak legeltetésére. Odáig viszont az útról nem láthatott el a szem. És egyszerű földi halandó a közelébe se könnyen jutott, miután az aszfaltos bekötőútra kapu és folytatásaként hosszan elnyúló kerítés került. Védetté vált a természet a kirándulóktól.
A falu határában – látom – munkagépekkel is megdolgozták a domboldalt. Szélesíteni akarják az utat? Parkolót építenek? Vagy a polgármester kétnapos születésnapi partijához egyengették el a hegyet? Esetleg a sírkőüzeme terjeszkedik majd errefelé? A közmunkások mindenesetre „meglepiben” részesültek: kétszer négy órát elengedtek az idejükből a falu első számú vezetője tiszteletére. Igyanak otthon az egészségére, hogy sokáig megtartsa az Isten a hivatalában!
A mögöttem ülő se bírja a hallgatást. Kiböki, hogy az alig egy kőhajításnyira lévő, feltöltés alatt álló tavacska és a környezete az ő tulajdonában van. De hát mit tehet? Az önkormányzattal mégsem packázhat a szemét miatt.
– Pedig perelnie kéne. Biztos megnyerné – szól hátra a sofőr.
A válaszlegyintésnek súlya van. Még ha ki is szedték belőle a vasat.
Kiegészítésképpen előrukkolok a falu közepén éktelenkedő – a buszmegálló és a futballpálya között elterülő, az iskola felújítási hulladékaiból egyengetett – terepviszonyokkal, a majdani építési területtel, a meggyújtott szemétből időről-időre felszálló bűzzel. Így közelít a környezeti kép a leírhatatlan teljesség felé. Én pedig ahhoz az iskola közeli ponthoz, ahol leszállok, ahol terjeng a legfrissebb tereprendezés szaga. Mely mellett épp oly vakon suhant el – mint én az Üveggyár írmagjának irtása közelében, a menetrend szerinti járaton – az a bizottság, amelyik két egymást követő évben is a megye egyik legtisztább és legvirágosabb települése díjban részesítette a helyi önkormányzatot.
•
Lapos háború
A vidéki irodalom helytartójának a neje nyilvánosan bejelentette: – Háború van! – miközben az agyagkatonákat mozgató férje, a tőle megszokott sunyisággal, besurrant a paravánok mögé, hátha a laposan pislogó tollforgatók magukra veszik a hadüzenetet, és tényleg kitör a háború, a kuktán kívülre is kicsap a gőz, a menü pedig nem úgy alakul, ahogyan azt kifőzni szándékoztak. Ha valami lesz, valakiben túlbuzog az önérzet, hát az asszony vigye el a balhét. De kinek is kerekedett kedve egy fehérnéppel való hadviselésre? Kinek is volt kedve a feltörekvő tehetségek nyomon követése mellett – egy langyos nyári délutánon, mindenféle vendéglátásmentes helyen – belebonyolódni egy alkalomhoz méltatlan szócsatába? Bezzeg a dunnák között, párnácskákat tapogatva – már inkább. Ám azt meg minek? Férfiember olyan nyúlra nem lő, amelyik minden mondata mellé fintorog, és úgy vesz levegőt, mintha taknyot szívna fel. Több lenne benne a szánalom, mint a kéj. Meg, ha lekerül a héj, a máz, a manír, s előtűnik a meztelen valóság, marad abban még egy fikarcnyi köszönet? Köszönték hát a tájékoztatást szépen a résztvevők, hogy háború van, ugyanakkor csöndben figyelték tovább a bejelentőt, hátha kibukik a hő kebel(ből még valami). Kibukik a hő kebel nyomán vagy felületén, milyen fegyvernemmel kívánják az összecsapást lebonyolítani. Esetleg a paraván mögül mutogatva? Vezényelve? Nacsalnyikokat bevetve?
A lapos vidék lapozott. Ásított is mellé, hogy az irodalom helytartója paravánrésen át idegesen vibráló szeme megnyugodhasson, visszaólálkodhasson a számára fenntartott páholyba, mert elmúlt az azonnali veszély. Elmúlt, mert sosem volt. Aki ismeri a barátságban rejlő emberi többletet, az nem akarja megmondani a tutit, osztani az észt, és lefikázni mindazt, ami a szemellenzőjén kívül esik. Az nem indul hadba, mert a másiknak az ízlése, kifejezésmódja más. Esetleg lapos – a „szakma” felől, a pozíció magasából nézve. Minek tenné, ha nem zavarja?
Szokványos nyugalom honolt. A „testvéri tankok” dübörgése elmaradt, mintegy bizonyítva: irodalomban nincs testvériség. Vagy van, csak vér nincs abban, aki ellen feldüböröghetne? Vagy lapos vidéken nem billeg a lap? Bármivel tele lehet írni?
Feltörekvő gyermekeit figyelte a vidék. Büszkén az új hajtásokra. Nyárias nyugalomban, hiszen még nem vetnek akkora árnyékot, hogy elhalványuljon a korábbi nagyságok teljesítménye. Még lehet az üdeségüket szeretni. Még nem kell nyesegetni, féken tartani, kivágni… A legfőbb ítész is kényelembe helyezhette magát. Az irodalom hely-, és neje melltartója részéről is minden rendben lévőnek találtatott. A szekrény nyugalmában marad a lóláb, nem zörgött a haraszt… Sem a tollforgató paraszt, a kiálló kapanyéllel – mint a vidékiség legfőbb attribútumával – együtt. Csak a haditudósító szavajárása és szipogása törte tovább a méla csendet.
A regula működött. A regularizált is úgy, ahogyan elvárták. Vagy nem úgy, ha háború van? Ha a lövészárkot nem hajlandó figyelembe venni senki? Ha a kisded játékokból nem kérnek többet? Ha az ólomkatonásdin már túl van a díszes kompánia?
A paraván véd. A pozíció véd. Az ellenhad hallgat. A füldugója mellé behúz minden egyebet. Vívják az árnyékharcukat a „nagyvezírek”. Főképp: magukban. Saját díszleteik között.
Illusztráció: Pusztuló üveggyár (©fotó: Fülöp Máté)
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
