Vörös István: AZ EGYETEMSZIGET
Vörös István 27 év egyetemi munka után ettől az évtől szabadfoglalkozású író. Egyetemi pályájára és közben sokat telt életére emlékezik ebben a ciklusban, de mégse magáról ír, hanem egy késő római kori, sosem létezett Athén közeli egyetemről, és annak a kornak az embereiről. Időjáték ez, szerepversek sora, melyek nem állnak össze kulcsregénnyé.
•
50
A TUDATCSERE TECHNIKÁJÁRÓL
Új törvények járták. A tartományi
székvárosban, mely egykor
gyarmatbirodalom központja
volt, növekedett az önállóság.
A manicheizmus központi betiltását
persze ünnepelték. De a
kereszténység kötelezővé
tételét nem. A kötelezővé
tételt eltanulták, nyilván nem
is olyan nehéz azt megtanulni.
Az alkudozás, a beszélgetés,
a másik meggyőzése csak teher,
és az is teher, ahol ilyesmit
tanítanak. Elhatározatott,
hogy az egyetemet a szigeten
be kell zárni. Tanítás, tanulás,
megbeszélés, megértés – mindez
fölöslegesnek tűnt. A fölösleges
dolgok pedig tilosnak.
A tilosak bizonyos körökben
persze ajánlottnak. De erről
nem tanulni, nem holmi agórán
vitázni kell. Nem üzeneteket vinni
gondolattól gondolatig, hanem
szemvillanásból parancsot
kiérteni, ahogy szőlőből
préselik ki a mustot, aztán hagyják
fölforrni, hogy végül fölzaklató,
életátformáló ital legyen belőle.
Tudatcserélő. Tudatcsere, ez volt
az új üdvös szó, a tudatcsere
különböző technikái
révén akartak sokan üdvözülni,
de mindenki elkárhozott tőlük.
51
A SZÓFELTALÁLÁS ÖSZTÖNE, A SZÓVESZTÉS TÖRVÉNYE
A szabadságot és a rabságot
egyformán szeretem, gondolta
az idősödő tanár, mikor egyre
szabadabb lett tanítás és írás
közben, mert a közeg ellenállása
nem zavarta, sőt bele tudott
kapaszkodni, ott ment előre
szökellve, ahol mások megtorpantak,
és szinte tapintotta, hogy szabad.
De közben egyre több szabadságot
vesztett a külső életben.
Egy az üzenőfalon őt gyalázó irat
jelent meg. Kitűzve a szélbe,
hogy szabadságmániás, istenrágalmazó,
tiltott urak tiltását kétli, engedélyezett
urak engedélyét vizslatja. Az egyetem
akkori vezetője, aki a bolgár oktatást
felszámolta, arra járt, az öregedő
tanár az ablakból látta, letépte
a gúnyiratot. Ha engedélyezett
urakról írsz, legyen bátorságod
a neved is odatenni a rágalmak
alá, motyogta. A szél fölkapta
a motyogását egy másik tanár
kezébe dobta, aki azonban
a rágalmazó pártján állt. Átdobta
egy szembejövőnek, annak
a lelkiismerete is szikrázott
az őszinteség érintésétől. Repült
ez a mondat – így találták föl
a labdát. Egyszer csak az öregedő
tanár ablakfüggönyébe csapódott:
Góóól! – így találták föl ezt a szót.
A szófeltalálás ösztöne teszi az írót,
magyarázta magának az ösztönösen tanító,
de sokan meg is értették, mert akkor
épp előadást tartott egy kihalás felé
közelítő, szóvesztő nyelven.
52
A MÓDSZERRŐL
Az öregedő tanár
sokáig nem tudott öregedni,
és a diákok a kompon kortársuknak
nézték: Te milyen szakos vagy? –
Hermész-kutató. – Ott állítólag
elég jók a tanárok! – Dehogy,
legyintett.
Mások óra után is a nyomában
maradtak. A városba visszaérve
egy kikötői csapszékben kellett
velük beszélgetni hajnalig. Ugyanarról,
mint a szigeten – csak másképp.
Vagy másról – de ugyanúgy.
53
ÖKÖL VAGY TENYÉR?
Megtanulta, hogy valaki
egyszerre lehet a barátja
és az ellensége. A munkahelyen
barát, a városvezetés előtt
ellenség. Vagy fordítva.
De aki hol barát, hol ellenség,
az nem barát. De aki hol barát,
hol ellenség, az nem ellenség.
Aki sem barát, sem ellenség,
az közömbös. De aki hol barát,
hol ellenség, az nem közömbös.
Mikor ki melyik arcát mutatja?
Melyik hátát, melyik karját?
Az öklét vagy a tenyerét?
Illusztráció: CAMPUS INSULA
Ezek is érdekelhetik!
Pintér Ferenc: „Akkor a legszebb” (haikuk) →
Bánki Éva: Infinitív (versek) →
Kelemen Lajos: Karácsonyra →
