Száva Csanád: Egy beyruthi cédrus, Szent Kristóf tava
•
Egy beyruthi cédrus
B. M. vagyok, egy régi ládában találtam ezt, egy halom mindenféle irattal együtt:
Beyruth; egy cédrus alatt hosszú ideig semmi sem történt, esetleg egy szamár vagy egy drúz, netán örmény pihent meg az árnyékában. Vagy egy zsidó. És ki tudja mire gondolhatott.
Homère Davidian teveháton érkezett, és az járt a fejében, felhevült kulacsából az utolsó pár kortyot egy szép szertartással, éppen az alatt a cédrus alatt fogja meginni. Hosszú, bonyolult, és végeláthatatlan útról érkezett, nem volt világos utazásának célja a maga számára sem, sőt indulásának időpontja, és a hely amelyik ehhez az eseményhez (ha volt ilyen) köthető, hát ezek is mind bizonytalanok voltak. Bizonyára valahonnan keletről indult. Legutóbb úgy gondolta, hogy Ürümcsit tekinti az utazás kiindulópontjának, bár rövid idővel onnani indulása elől érkezett, jobban mondva menekült oda, Bombayből. (A tevét egy hsziani kereskedőtől vette).
Nehezen tudta volna elmesélni menekülésének okát is. Az ő történetei egytől egyig olyanok voltak, hogy egymásba nyúltak, szétfolytak, nem állták meg egymagukban a helyüket, csak ha mintegy magyarázatképpen és szinte mentegetőzve, más történeteket is elmesélt hozzájuk. Viszont ezek újabb és újabb történeteket kértek, vagy inkább követeltek tőle, hogy megértethesse magát (olykor még saját magával is). Ezen töprengett, amikor a kulacsát felemelte, hogy az utolsó, langyos kortyokat lenyelje. Ekkor, amint ott üldögélt, ami megdöbbentette – ahogy fölfele nézett – nem is annyira a fa nagysága volt, hanem leveleinek sokasága.
Ahogy kinyújtotta tenyerét, hogy homlokát megtörölgesse, valami megérintette a bőrét. Egy száraz, zöldessárga levél. Igazából egy darabka volt egy levélből. Arra gondolt, hogy az ő története is valami ilyesmi, és a másik fele ki tudja hol van, talán egy másik világban. Nem gondolkodom ezen tovább, elég bajom van. Még egy rendes történetem sincs, nemhogy egy rendes életem. Még elgondolkodott volna ezen, de inkább körülnézett, hátha kapna egy mutatósabb levelet. Még nem tudta mit kezdhetne vele. Valami jó dolog után is nézhetnék, víz is kellene, és én levelek után tapogatózok. Ez a cédrus megbabonázott. Imádkozott, majd a levelet, amit végül megtalált, a tenyerébe tette, és hosszasan nézte, akár egy eszelős.
Nem is tudta miért, egyszer csak elővette a Bibliáját, és írni kezdett bele. Nem az utazásáról írt, amelyik jó pár álomszerűen bájos városon, ritka szépségű vidéken keresztül vezetett. Úgy érezte, nem ez volt az ő története. Utazásából csak az állandó ismétlődésekre, a napok egymást követő egyformaságára, az étkezéstől étkezésig elviselt bandukolás ritmusára emlékezett. Olyan volt ez az utazásemléke, mint egy nyúlós massza, egybefolyt minden, és zavarosan egyforma volt. Pedig maga mögött hagyta Taskent szépségeit, Szamarkand tornyait, Merv csodáját, és Ahváz kupoláit.
A történet egyszerű volt, mint egy levél hullása egy fáról, Davidian mégis úgy érezte, a cselekmény fősodrához úgy kapcsolódnak az elbeszélés elágazásai, mint az erezet egy falevélen. Mikor elkészült a történettel, épp két nő érkezett, feltehetőleg Moszul felől. Erre utalt ruhájuk, amely Moszulban szokványosnak számított volna, különös volt viszont, hogy két nő, férfiak társasága nélkül tette meg a hosszú utat. Mielőtt megkérdezhette volna erről őket, már rá is kiabáltak, nagy meglepetésére franciául. Azzal a kevés francia tudásával, amelyiknek birtokába volt, megpróbált válaszolni. Anélkül hogy kérte volna, mindkét hidzsábos elmesélte utazásának történetét, az egyik egy sirámnak hangzott inkább, amely igazából valahol Bakiban kezdődött, a másik pedig szitkozódások sorozata volt, amely mégiscsak összeállt történetté, és Tifliszben kezdődött, majd a Van-tó partján folytatódott, hogy végül itt érjen véget, Beyruthban. Az egyiket a Bibliába írta bele, a másikat viszont abba a Koránba, amelyiket éppen akkor kapott ajándékba.
Csodálkozott, hogy amikor egymásra helyezte a Bibliát és a Koránt, három levél hullott rájuk. Ahány levél, annyi történet. Ezt elmondta az asszonyoknak is, ők már indulófélben voltak a város központjába. Davidian úgy döntött, itt marad holnapig. Másnap újabb utazók jöttek. Isztambulból, Jeruzsálemből, Aleppóból. Nekik is volt egy-egy történetük. Egyre több levél gyűlt.
Vagy száz évvel később mesélte két japán utazó, Kobajasi Mishima és Aguri Szuzuki egy amerikainak Junot Almirolának, hogy ez volt az a cédrus, amelyik alatt élt egy koldus, aki abból tengette napjait, hogy annyi történetet írt, ahány levele volt a cédrusnak. Jöttek minden irányból az emberek, Davidian azt hitte, a fa míg elpusztulna, már minden történetet feljegyez. De az emberek csak jöttek és jöttek, a történetek bonyodalmasabbakká váltak és végtelenül leegyszerűsödtek, majd újból hihetetlenül bonyolulttá váltak. De nem értek véget, már könyvtárat húztak fel a városban a történetekből, és Davidian immár nem győzte lejegyezni. Népes családja volt, akik csak a történetek jegyzésével foglalkoztak. Az utazók csak jöttek és jöttek, és sosem ért véget az újabb és újabb történetek mesélése. A cédrus levelei ma is hullnak.
Szent Kristóf tava
Néha semmilyen különösebb ok nélkül, csak úgy, mint mikor valaki cipőt húz, mielőtt kilépne lakása ajtaján, elindulok egy tetszőleges irányba, és több napon keresztül kószálok. Egy normálisabb ember ezt túrázásnak nevezné, vagy természetjárásnak, de nálam sem a sport, sem a természet szépsége nem hozhat annyira lázba, hogy azért több napot távol legyek az otthonomtól. Én, Isaack Attila-Máriusz nem ilyen vagyok. Én ha elindulok, akkor magától értetődő, hogy megyek, és sosem tudom hová, milyen irányba haladok, mégis mindig megérkezek valahová.
Van a Jávárdivájdejvulkáni hegyen egy Szent Kristóf-tónak nevezett tengerszem, amit a helyiek csak Kicsi-tónak hívnak, (hogy megkülönböztessék a Nagy-tótól, ami tulajdonképpen egy mocsaras terület), ez szinte tökéletesen kör alakú. Árva lélek nem jár arra, amióta tavaly nyáron egy fürdőző férfi belefulladt a tóba, és egy teljes családot egy anyamedve széttépett, nagyszülők, gyerekek, senki sem úszta meg. Én arra indultam most, talán azért, hogy a mindennapok monotóniáját (két éve a közeli könyvtárban dolgozok mint segédkönyvtáros) megtörjem.
Csak a legszükségesebbet vittem magammal.
Amikor beleugrottam a tóba, hogy átússzam, meglepett az, hogy hirtelen nagyon melegnek tűnt, majd a következő pillanatban irdatlanul hidegnek. A közepéig juthattam, amikor hirtelen ötlettel a tó mélye fele kezdtem úszni, lefelé. Már jó ideje süllyedhettem, mert egyre inkább elsötétült a világ körülöttem, és már arra számítottam, hogy rövidesen megtapogathatom az iszapos tófeneket, mikor hirtelen abból az irányból, ahol az iszapot sejtettem, fény csillogott rám. Önkénytelenül is a fura fény felé kezdtem úszni, vagyis tovább süllyedni a mélybe. Vissza-visszanézve, a homályban láttam a delelőre járó napot. Pár pillanat múlva elértem lent a fényességet, de mire elgondolkodhattam volna azon, hogy mi lehet az, egy fura érzés vett erőt rajtam, és hirtelen a víz felszínére buktam. Láttam, hogy a tó közepén vagyok, amit nem értettem, mert semmiképp sem kerülhettem volna ilyen hirtelen a felszínre olyan mélyről, ahol eddig voltam. De fura érzéseimet leküzdve, elkezdtem a part fele úszni, ha már így esett, hogy a víz felszínén voltam. Ahogy parthoz értem, a fáradt végtagjaimat próbáltam kicsit rendbe hozni. Mielőtt végiggondolhattam volna, hogy miként is kerültem ide, ahogy leültem egy, félig a vízben levő nagy kőre, a másik, mellette levő kövön egy medve ült. Mire föleszmélhettem volna, a medve felém fordult, értelmes szemeivel rám nézett és azt kérdezte:
– Te meg hogy kerülsz ide?
– Sehogy – válaszoltam zavaromban. Épp csak erre jártam, és véletlenül most itt vagyok.
– Te mit csinálsz itt?
– Én nem mondhatom el azt csak úgy. Nekem fontos dolgaim vannak, tudom mit csinálok, és azt is tudom, hogy most meg vagy rémülve. De nem gond, majd megbarátkozunk. Én nagyon mélyről jövök,de nem barlangból.
Ebben a pillanatban, ahogy a tó közepe felé bámultam, és még mindig zavarodottan próbáltam feldolgozni a szituációt, amibe kerültem – tehát a tó közepén, a vízből felbukott egy magenta elefánt. Valami tutajszerűn állt, és szemmel láthatóan jól érezte magát.
– Még elbeszélgethetnél vele, mielőtt meghalsz – mondta, pofáját felém fordítva a medve.
– Igen.
– Ha arra gondolsz, hogy még ki kell ússzon a tó közepéből, akkor bajban vagy.
– Igen, azt hiszem.
– Miért nem úszol be?
– Nem vagyok jó úszó.
– De ha nem próbálod meg, akkor sajnálni fogod.
– Ha megpróbálom, lehet, hogy megfulladok.
– De az is lehet, hogy átlépsz egy olyan világba, ahol csak dizájnolt elemek vannak, és klasszikus zene szól.
– De amíg itt vagyok, addig veled beszélhetek és láthatom a magenta elefántot.
– De rosszul érzed magad, hogy velem beszélsz. Alig várod egyrészt, hogy véget érjen, mert hülye a hangom, meg amúgy is a magenta elefántot várod.
– A magenta elefántot minél tovább várom, annál kevésbé fogok tudni neki örülni. Már most eldobtam pár ötletemet azzal kapcsolatban, hogy mit mondhatnék neki.
– Hát, ha így áll a dolog, akkor véget vethetünk a beszélgetésnek, például úgy, hogy kicsit hátraveregetlek a mancsommal. Mikor már jól folyik a vér, és látszanak a csontjaid, akkor még lehet, hogy magadnál leszel. Érezni fogod, hogy vécére kell menj, de itt a közelben nemhogy vécé nincs, az sincs, hogy olyan helyre menj, ahol biztonságban lehetnél. A segítségét hiába kéred bárkinek, itt nem jár senki, és ilyen állapotban, mielőtt elvérzenél, biztosan nem jutsz el az első emberig, aki tudna segíteni neked.
– Éppen ezért, mielőtt elveszíteném az eszméletemet, beszélek a magenta elefánttal.
– Te beszélhetsz neki, de nem biztos, hogy jó néven veszi.
– Megpróbálhatnám.
– Ja, de az is lehet, hogy a lábával válaszolna.
Ezzel a tó elkezdett összezsugorodni.
Egy tócsa mellett álltam, kezemben egy kendő, talán egy lányé. Éreztem a szívverésemből, hogy valami nem stimmel, a testemen több helyen is vér csorgott le, bele a tócsába. Még éreztem az örömöt, de már homályosodott, hogy minek örülök. Addig, amíg már nem is emlékeztem egyáltalán, elfelejtettem, mint ébredés után pár pillanattal egy álmot ahogy elfelejt az ember, ami az ébredéskor még annyira eleven és fontos volt.
Illusztráció: ~Cédrusok alatt (Bsharri, XIX. sz.)
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
