Németh István Péter: A karmesterpálca suhintásairól
(Gazda József Vezényelt történelem című sorsregényének bemutatója Tapolcán)
•
Gazda Józsefet várjuk Kovásznáról a tapolcai könyvtárba. Új könyve jelent meg a Hét krajcár Kiadónál a Könyvhétre. Azt fogja bemutatni. Címe: Vezényelt történelem. Regény, amelynek hőse Vécsi Nagy Zoltán, aki művészettörténész Sóhajdon. (Rímel Szilágyi István Jajdonára…) De visszaidézi Gazda József korai munkáit is. Hiszen a Kézdivásárhelyen született, most 79 éves író, Gazda József többek közt a csíkzsögödi festőművészről, Nagy Imréről írt monográfiát fiatalon. Az a mű 1972-ből biográfiai is, kulcsot ad a híres alkotó műveiről, de még falusi életéről is. A könyvben nem csupán a festmények reprodukcióin – rajtuk a páratlan szín- és formavilág – időtlenül állnak a csíkbeli parasztok, pásztorok, munkások, tiszta vizű tavak vagy patakok, azokban fürdő lányok, fürösztött lovak, hátterükben a hegyekkel, a Zsögödről látható Hargita csúcsaival. Gazda József Móricztól (tanáráig) Szabédi Lászlóig idézi, szinte meginterjúvolja az addig Nagy Imréről szólókat. 1970 körül Párizsból kismagnót hozott, ami második tolla, ceruzája, vagyis íróeszköze lett. Attól fogva valóban riportokat vett fel, s nem csupán művészektől, de kétkeziektől szintúgy. Írói módszerévé vált, hogy a szalagra rögzített hangfelvételeket nem csupán dokumentálta, de azokból kompozíciót épített. (A vezényelt történelem bizonyítja, hogy a legszebb szépirodalmat is létre lehet hozni e technikával.) Amikor Gazda József a szófukar Nagy Imrét bírta szóra, mintha már későbbi könyvein dolgozott volna, amelyekben az a falvak világát fogja bemutatni, átmenteni a 21. századra az ott élők vallomásin keresztül. Nagy Imre csíki világa éppen olyan teljességet hordoz magában, mint Egry József balatoni univerzuma. Mindketten a világhírt hagyták hátra, amikor hazajöttek. Nem véletlen, hogy Egry sem számított a bőbeszédű emberek közé. Legendás a hallgatása, inkább morgolódott, ha elégedetlen volt teljesítményével vagy a horgászszerencsével. Sütő Andrásnak is nehéz dolga volt, napokig sarkában járt Nagy Imrének, míg a méhkaptárok között, vadászlesek alatt, vénülő haranglábak közelében elkaphatta s leírhatta a mester néhány szavát. (Azokban kellett megragadnia Nagy Imre lénye lényegét.)
Gazda József Nagy Imrével való találkozásaiból és a képeiről szóló irodalom feldolgozásából forrásigényű könyv íródott. (Készít még művész-monográfiát Nagy Albertről, Fekete Józsefről és Bocz Borbáláról…) A szórabírt festmények után (Tegnapi kövek, mai utak) megismerhette Nyugat-Európa kultúrvárosait. Itáliában, Spanyolországban, Franciaországban és Németországban – mindenütt magyar szellemelődök lábnyomában járt –, majd hazafelé fölpillantott a vonatablakból az éjszakára kivilágított Déva várára, s onnantól a balladás honi táj leírásába fogott. Gazda József szociográfus, geográfus, etnográfus, egyszóval: igazi -gráfus, aki betűkkel kottázza le, amit nem hagy a feledésre, mivel nem csupán muzeális tárgyakban látja meg az elsüllyedni készülőt, hanem időtlen szellemi létértékekben is, amik hiányában szerinte vergődésre ítéltetett a modernitás embere. Úgy látta, a metropoliszok nem alkalmasak arra, hogy bennük élhető életet lehessen élni, s hiába biztosít jobb anyagi kondíciókat, mint a paraszti munka, az áttekinthetetlen munkafolyamatokból az egyénre jutó elemi résztevékenység monoton végzése felőrli az alkotni is vágyó személyiséget, éppen úgy, ahogy Chaplin álmodozó kisembere apróka csavarnak számít csak a Modern időkben megjelenített gyár világában. Gazda József könyveiben tudatosította, hogy a falu lakóinak organikus tökéletességű volt a maga, gyári napirendeknél szigorúbb emberi-morális törvények által működő „üzeme”. (Így tudom, így mondom. 1980.)
Az 1960-as és 1970-es években napnál világosabban látszott a határon innen élő írástudók számára, hogy magyar anyanyelve is megrongálódott azoknak, akik otthagyták a földművelést és a komfortosabbnak tetsző városi létet választották. (Voltak, akik el is veszítették, vagy gyermekeiknek már nem tanították sem otthon, sem iskolában.) A nagyvárosokban egymást sem ismerhetik úgy az emberek, mint a falvakban, hát még az egymás iránti szolidaritást? Gazda József életre szóló élménye volt, amikor a falvak népe a gyászoló vagy kárt szenvedett egyén mellé állt. Az árvát, az özvegyet nem hagyta magára, s akinek elverte a jég a termését, annak számára külön szekér állt az útszélen, s amikor hazafelé mentek a betakarított terménnyel a többiek, mindenki öntött a bajbajutott kocsijába. (Ennek a spirituális erőnek semmi köze a faluromantikához vagy a népszínművek sekélyességéhez.) E ponton akár érthető is a diktatúrák amúgy elfogathatatlan satanista logikája: a falurombolás mint eszköz, majd cél. (A továbbiak mennek maguktól is – Lásd Kovács István versét, a Beolvasztás címűt.)
Közvetlen parancs és „vezénylés” nélkül amúgy az anyaországban is szétestek a falusi közösségek. Simon István Eladó házak elégiája című verse tudósított erről a visszafordíthatatlannak látszó folyamatról. Mind a határon túl, mind a határon innen az idős parasztasszonyok virágai el-eltűnnek az évek folyamán az ablakokból és a virágos padok likas lábasaiból-fazekaiból.
Simon István így emlékezett:
Ablak előtt virágospad
az edénytől majd leroskad;
kispad a nyugdíjasoknak:
vén bögréknek, lábosoknak.
Tíz-húsz évig főztek bennük
krumplilevest, más herkentyűt,
s ahogy sorban egy-egy elnyűtt,
nem lom lett, hanem kiskertjük…
…Belehallgat az időbe
a fülesincs lábos, bögre,
s ki szájuk is teletömte
s bujtást tett a virágföldbe:
lángot gyújtott, nem alája,
hanem lábosba, tálba,
örökmécsként leng utána
muskátlija, primulája.
Ablak előtt virágospad
az edénytől ezért roskad;
főzőcskélnek a halottak
parazsán a csillagoknak.
Az Így tudom… 26. oldalán az erdélyi asszonyka emígy emlékezik:
„Virágaink mindig vótak. Vót a reces muskáta, vót a bársonymuskáta [a Dunántúlon: muskátli]. A régi ősi recés muskáta akkora vót, hogy a kicsi ablakot teljesen ellepte. Jó szagja vót neki, azért is tartottuk. Vajegy virágcserépbe, ócskább csuporba, fazékba, olyasmibe tettük…”
A falvak interjú-mozaikokból készülő nagy pannóját Gazda József 1993-ban a Püski Kiadónál megjelent könyvében folytatta Mindennek mestere címmel. A falusi – univerzális – tudás könyvét írta meg.
Ajánlása egy személyes veszteségről is tanúskodik. Balladisztikusan tömör fogalmazásból világlik ki, hogy Gazda József nem csupán élete, de munkássága társát veszítette el Olosz Ella személyében. A művészi szőtteseiről is ismert asszony halála újra fölvillantja az olvasó számára a dévai vár megvilágított falait:
Kőmíveskelemenné –
asszonyomnak,
életem legeszebb,
legtisztább emlékének…
Újra visszalapozok az Így tudom, így mondom 290. oldalára, hogy legalább képzeletben meghajthassam a fejem az író-feleség életáldozatának értéke, tragédiája előtt. A kollektív tudatalatti az áldozat szükségességét hirdeti:
BM: Nálunk a pajtába fecskét tettek, aszonták, hogy állat van itt, s ne pusztuljon el az állat. Oda belérakták a falba. A kőműves, aki építette. Nem élve, hanem elpusztította, hogy ne szenvedjen.
Gazdáné Olosz Ella sorsába szőve is benne volt az az áldozathozatal, amely sohse lehet önző, magára gondoló, de mindig csak másoknak gazdagon adakozó. Milyen szép lenne, ha a jövendő Déva-váraink nem követelnének már mészbe kevert gyönge testeket, csak maltert, gyökereket és szellemet, amik megtartanák a falakat. (Sarkadi Imre is e gondolatra jutott végül szépprózája után a drámájában.)
Hogy a falusi tudás tárháza mekkora, azt érzékelteti e könyv. Több mint száz foglalkozást mutat be, s e tevékenységek igen jól elkülöníthetők egymástól. Nem hiába más és más a megnevezésük is. Azzal a személyes jó érzéssel haladhatok előre a könyv oldalain, hogy dunántúli létemre e mesterségekről eleven emlékeim vannak, ha többségük meg is szűnt, s legalább az idősebbek tovább tudják adni a fogásokat egy-egy kézműves foglalkozáson a fiataloknak, játszásiból a gyerekeknek. Tudjanak a zsuppolásról, a mészégetésről, a kefekötésről, a szénégetésről, a gyertyaöntésről, a fazekasságról, a kosárfonásról, a kovácsolásról, a szíjgyártásról, a kötélverésről, a kútásásról, a kalaposságról, a szappanfőzésről, a mézeskalács-bábosságról és a pipakészítésről. A népi mesterségek felelevenítése nem csupán hobbiból vagy nosztalgiából történhet. Tapolcán, a Balaton mellett újra kaphatók a házi szappanok (gyógynövényekkel dúsítva), a rámákon szőtt szőnyegek, a frissen főzött sör, de a gyertyaöntőnek is vannak megrendelései, s a Balaton parti nádakból máig készülnek házfödelek, a kiöntések füzesei pedig ellátják vesszőkkel a kosárfonókat. Óhatatlanul hasonlítgat az ember Gazda József könyvei fölött: ez ott Erdély, az itt a Dunántúl. S mennyi közös bennük! Szivárványos pisztrángok ficánkolnak. Az egyiket Jékely teszi a szákjába, a másikat Takáts Gyula [Somogyországban]. A Balaton-melléki Malom-tóban Tapolcán és ritka erdélyi karsztvizes barlangokban él a fürge cselle. (Őslény, és másutt csak a Niagara vízesésnél található, ahol csalihalként merítik ki őket.)
Hegyeink ugyan nincsenek akkorák, mint Erdélynek, de alkonyi sziluettjeik egyformán alvó emberekhez hasonlítanak.
Nagy Imre és Sütő András füttyszavára még nem mertek a rigók tíz méternél közelebb röppenni az emberhez. Félszáz esztendő múlva én már, ha akarnám is, szinte el sem tudnám hessegetni itt őket a bokraimról.
Gazda Jóska bácsi ugyanazon direkt-termő szőlő szemeit ízlelgette, mint nagyapámékkal mi, itt, Zalában: az Izabelláét.
S hogy’ szeretjük a gombákat: akár a Hargita fenyői alatt, akár a Bakony avarából bújtak is ki eső után. Milyen finom is böjti időben a hiripes káposzta, nyári estén a róka-, a fenyőalja- és a galambgombából készült paprikás. Vagy rántottába a szegfűgomba, vagy ahogy ott mondják: fűgomba.
Tapolca mellett, itt a haraszton csipkebogyót szedtem ősszel, Gazda József amott a „csipkebingó” szóalakot jegyezte le magnójáról.
A Kárpát-medencében kétségtelenül jelentős változást hozott az 1989-es esztendő, annak is a vége. Gazda József megint csak bekapcsolta a hangrögzítőjét, és közelállókkal valamint távolabbi vidékek polgáraival telis-teli beszéltette a magnetofonszalagjait. Akár egy filmes vagy egy hangvágó, feszes-szép kötetet szerkesztett, komponált a megnyilatkozásokból, vallomásokból. A Megváltó karácsony című dokumentumregény elé Tőkés László püspök úr írt ajánlást. Amíg a Megváltó karácsony műfaját kifejező dokumentumregény szóban a dokumentumon van tán a nagyobb hangsúly, addig A vezényelt történelem inkább regényszerűbb, a szó szépirodalmi értelmében. Hiszen megtörtént s igaz tényeken kell alapulnia mindkét opusznak! Nem lehet tévedés egyetlen részletben sem: a csángókról szóló Hát én hogyne siratnám és Az Istennel még magyarul beszélgetünk című, a Kárpát-medence-béli magyar szórványokról szóló) könyv hitelét vesztené, ha egy hangja is hamis volna. A szerző meggyőzi az olvasót: ismeri a kelet-közép-európai humanista összhangzattant. Gazda József mára nem csupán a nyugati kultúrtájakat járta be, de őstörténetünk emlékeinek is nyomába eredt, hisz (Bárdi László könyvcímével élve) keleti nép vagyunk. A 80. születésnapja előtt testi-szellemi frissességének birtokában, erejének teljében összegzést készített Gazda József. Regényéhez valaki egy névmutatót készítene, a magyar kultúratörténet és történelem gazdag regiszterét kapná: az összefüggéseket egyszer már felfedező, átlátó alkotókat, az Ó-magyar Mária siralomtól Farkas Árpád strófájáig műveket, eseményeket, haditudósításokat, valamint a mindenkori névtelen szemtanúk vallomásainak sorát, amely pedig azért tartozik a legigazabb-legőszintébb megnyilatkozások közé, mert a történelmet alulnézetből láttatják, s így: a legközelebbről.
A történelem menetét, alakulását a 20. században igen komoly gondolkodók, akik érzékeny művészek is voltak, rettenetes, föltartóztathatatlan folyamnak látták és láttatták, ami egyetlen tragikus folyamat, amibe nem hogy az ember, de még a Jóisten sem avatkozhat be (közülük mindig Borisz Paszternakra gondolok legelőször). Gazda József is átérezte ez a fajta katasztrofizmust: „…csak ritkán adatik meg, hogy maga a nép, maguk a hősök alakítják a történelmet. Az erdő sem fújja, hanem a kitört, leszakított ágaival megszenvedi a szeleket… A nép inkább csak átéli, megszenvedi a háborgó viharokat, a felgyűlt, felhalmozott erők villámló kitöréseit. Látja, amit lát, és nem látja, amit nem láthat. Mert a mozgató erők nem tárják fel az arcukat.”
Nem tárják fel az arcukat… (Talán azért is szerettem meg a francia katolikus költőt, mert ő bátran a világ szemébe vágta: Ma face est ma patrie. Az arcom az én hazám. Ezt abban az Evangéliumosköny-béli Veronika-versében mondja, amelyben az 1956-os Magyarországot is nevén nevezte. Gazda József könyvének borítóján olyan lepel, vagy zászló szerepel, amelynek egyik oldalán a koronás címerünk van, a másikon pedig éppen egy atyánkfia arcának lenyomata készül.)
A népek és nemzetek sorsát meg – szinte már közhely – mások pedig a szenvedés- és üdvtörténet Megváltójához hasonlították és hasonlítják. Legemlékezetesebb verssor számomra Márai Sándoré, aki 1956-ban a meggyötört, de győztes Magyarországot a népek Krisztusának nevezte. Gazda József szintén mindig föltámadottnak és föltámadó tartja hazánkat, a XX. századot pedig „A haza keresztre feszítésének századát”.
Gazda József legújabb regényében a világot igazgató hatalmi erő (szerinte van ilyen) egy Nagy Zenekart vezénylő karmesterré antropomorfizálódik. S korántsem „pozitív hős”: „…ő a világhírű karmester, segíti az országokat, népeket, de valójában nem ismer mást az ő „egyéni” érdekénél. A Játék érdekénél. Ha te mást húznál, leállítana. Mert ugye az összhang nagy, s mert ugye az egység. Semmit, semmi mást nem lehet. Az igazságot is kisajátítja. Amit ő akar, az az Igazság. Vagy az a Játék haladása, előremenetele, a történelem haladása.” A Karmester földi ellentéte az égi Atyának (39-40. p.). Miképpen a Szentírás tanítja, ennek a világunknak a fejedelme maga a Gonosz. Jó és Rossz dualisztikus ellentéte alakítja hát a történelmet – vagy az egész Teremtést is ítéletig? Magyarországot mindenesetre ütközőpontnak látta Gazda József, ahol a Múlt és a Jelen, Nyugat és Kelet, társadalmi Lent és Fent is megütközött a felgyorsult időben, a csodák és szörnyűségek évszázadban. A regény főhősének, a művelt és érzékeny Gézának van min eltöprengenie, miért történt éppen az, ami történt, s éppen úgy? Benke László, a könyvet kiadó költő-barát e szavakkal szólt a műről: „Gazda József mintha a nemzet minden fájdalmát, szenvedését bele akarta volna sűríteni ebbe a jajkiáltó sorsregénybe. Az irgalmatlanul véres és bűnös XX. század olyan rettenetes keresztet állított Magyarországnak, nemzetünknek, az első és második világháborúk nyomán, hogy ennek igazságtalanságai ma is vádolnak, s folyton folyvást ránk nehezednek, nyomnak, gyötörnek, pusztítanak. Erről a keresztrefeszítettségről, kereszt alatti létről szól ez a páratlan regény.”
Géza, az elbeszélő, az író szócsöve, nem csupán személyessé érlel minden kultúr- s irodalomtörténetünkből, vagy történelmi forrásainkból ismert kartotékadatot, de amikor monológja az oldalakon kurzív betűtípussal van szedve, akkor ott olyasmit mond el, amit Gazda József az oralitásból merített. A sorsregény autentikusságát erősítik meg ezek a másoktól (magnóra) vett visszaemlékezések. Nem csupán egy regényszerző technika ez már, de a história számára is használható nóvum. Ugyanis a világháborúban harcoló bakák kortanúsága (Sára Sándor dokumentumfilm-sorozata a legjobb példa) átírhatja a krónikákból – a győztesek által – gyártott történelemkönyvek anyagát. Az első világháborút megjárt katonák nem csupán azt látták, mire szánták őket a vezénylések, hanem azt is, hogy egy-egy napiparancs honnan, kiktől intézte sorsukat. Gazda József regényének azt a fejezetét mesélte el a tapolcai könyvtárban hallgatóinak, amelyben Károlyi Mihály szerepéről és felelősségéről tűnődött regényének hőse. Természetesen hangdokumentumokat mint „vendégszövegeket” applikált itt is Gazda a műbe.
Károlyi Mihály gróf alakját mindenképpen csak egy ellentmondásos személyiségű, s innentől tragikus hősben rajzolhatja meg az utókor. Nem véletlen, hogy Varga Imre budapesti Károlyi-szobra is inkább a másodszor is megtöretett szívű embert ábrázolja. Aki a második világháború után sem szólhatott bele Magyarországon a közös dolgaink rendezésébe. (A rángatott marionett-figura szerepe valóban a legáldatlanabb!) Károlyi a hatalmat – tény –mégis csak a Tanácsköztársaság diktatórikus erőinek a kezébe tette le. A fronton addig harcolt, s a szeretteikért, a hazáért őszintén minden további áldozatra kész bakák igen nagy indulattal, haraggal gondoltak rá, igazi vagy politikusi pacifizmusára, mivel megállítható lett volna a román haderők Budapestig való menetelése, a főváros idegen kézbe adása. Ráadásul a szó komoly értelmében nem beszéltek a valahai katonák idegen haderőről, hiszen ereje a párezres, „szedett-vedett”, a modern harcászat szempontjából kiképzetlen, szegényes, alakilag sem megfelelő ruházatú sereg rohanta, rohanhatta le az országot. A regénybe toldott visszaemlékezések hangjában ne is keressen az olvasó semmi olyasmit, amivel a gyengekezű gróf bármiben a hazáért áldozatot hozó tehetséges főurak méltó rokona lehetne. Gazda József naivnak jellemzi, ami jelző lehet részéről pontos is, de eufemisztikus is. Kamaszkori olvasmányélményem villan be: amikor a gróf a második világháború után szabadon beutazhatna a Szovjetunióba, a határnál az otthonról hozott mérőszalaggal ellenőrzi, hogy az orosz sínek nyomtávja valóban szélesebb-e az európainál, s mennyivel… (Le is fogták a határőrök Károlyit azonmód.) Hát ekkora „naivságon” kölyökkoromban azért még magam is elámultam.
Gazda József eddigi köteteiben, s most ebben az új regényében valóban a nép hangját kottázta le, azét a népét, amelyre annyiszor és oly’ dogmatikusan hivatkozott a 20. század, s amelynek a vére sohse volt drága. Elég volt e munka megkezdéséhez egy francia típusú kismagnó, amit az író a Versailles-i palota városából hozott, majd’ fél évszázada. Alkalmas íróeszköznek bizonyult. Mészöly Miklós jutott eszembe, aki a piacon egy új hittérítő mondatait rögzítette diktafonjával. Otthon ellenőrizte az igéket és a hozzájuk tartozó, Bibliában található könyvek fejezeteinek és versszakainak a számát. Szomorúan állapította meg, hogy az elhangzottak nem stimmelnek a Szentírás beosztásával, vagyis milyen szép volna, ha legalább e hivatkozásokkal nem vezetnének félre minket. Gazda József könyvére bízta, hogy ítéljék meg az olvasók és a századok mindazt, amit az igazság megörökítésének szándékával gyűjtött, jegyzett és komponált. A regény 1901 első éjszakáján kezdődik s 2000 szilveszteréjén zárul. (Tolle, lege! El kell olvasni, a két dátum közé mi fért!)
Tapolcán már több határon túli szerzőnek is volt könyvpremierje. 1991-ben Kocsis István Történészek a kereszten című könyvét – amit Püski Sándor adott ki – ismerhettük meg a szerző társaságában. Gazda József mostani, tapolcai bemutatójának jelentősége ahhoz az eseményhez fogható.
Tapolca, 2015. június 10.
Illusztráció: Albert L. fotójának felhaszn.
Ezek is érdekelhetik!
Baán Tibor: Vázlat Halmai Tamás újabb köreiről →
Baán Tibor: Miniatűrök →
P. Gábor Mózes: A rejtőzködő →
