Mohácsi János: Gondolatok Határ Győző »Heliáne« című regényéről 1.
•
– – – „én a Gyengeelméjű Istent hiszem
„kit földi tébolyda föl nem ér
„abszolút Abszurdum Ő, a Csődök Csődje
„mert F e l e d é k e n y Ő, ezeríziglen
„de eszébe jutnak hetedíziglen m i n d e n e k
„ – jaj annak, aki BENNE nem üdvözül!…
(Határ Győző: Heliáne)
Sokan és sokfélét írtak már Határ Győzőnek a múlt század közepe felé megjelent művéről, a Heliánéról. Kapott hideget-meleget. Jellemzően általánosító megjegyzéseket fűznek hozzá, vagy épp nyelvi artisztikáját emelik ki, de nevezték már szürrealista regénynek is. A mű és az életmű népszerűsítéséhez G. Komoróczy Emőke és Kabdebó Lóránt, Határ életművének alapos ismerői járultak hozzá.[1] A Heliáne rendkívül komplex regény. Jelen tanulmányomban egy eddig kevésbé kidolgozott részletét veszem nagyító alá: a sorsproblematikát.
Határ írói működésének első felében lefoglalt, elkobzott kéziratokról, halálra ítéltetésről, bezúzott kötetekről, börtönbüntetésekről olvashatunk a Kabdebó Lóránttal folytatott, életregényét bemutató köteteiben. A Heliánét Határ 1946-ban írta Magyarországon, és az 1947-ben jelent meg Magyar Tékánál. Ez volt az első regénye, ami Magyarországon megjelent. A könyv rosszkor került kiadásra. A politikai környezet nem kedvezett megjelenésének. Egyre kevesebb könyv ment át a cenzúrán. Keszi Imre, „mint titkon-ájtatos manó és belterjes zenerajongó, nemcsak szolgaian, de szívből, túlteljesítve hajtotta végre” Révai József utasításait, és „örült neki, amikor a párt az irodalmi verőember szerepét osztotta rá.”[2] Keszi a Szabadság című lapban „a magyar könyvkiadás készülő szemeteit söpörve maga előtt”, 1946 végén kifogásolta a papírkiutalást „Huxley-nek, Határnak és Márainak”.[3] Azonban ez csak a kezdet volt. Szentkúty Pál a Magyar Nemzetben parodizálta a már megjelent művet.[4] A megsemmisítő kritikát és a kiadónak szóló fenyegetést a későbbi irodalomtudós, Király István írta. Egy-két részlet a megsemmisítő kritikából: „A regény, ha a Csillag rövid kritikái közt foglalkoznánk vele, a Ne olvassa el rovatba kerülne. Mi az oka, hogy mégis részletes bírálatot írunk róla? A rossz könyvek egy kissé mindig kórtünetek. Mutatják, milyen betegségek lappanganak a társadalom szervezetében. … H. Gy. vastag, 460 oldalas könyve, a Heliáne, szürrealista regény. Nem lehet elmondani a tartalmát. A műben felhalmozott zagyva kuszaságot, halandzsa-szövevényt nem tudja átvilágítani az értelem… A Heliáne végső soron emberellenes, kultúraellenes alkotás. Nem lehet vele úgy foglalkozni, mint irodalmi igényű munkával, nem bírálni kell, hanem leleplezni. H. Gy. könyve a polgári társadalom túlérett, rothadó szakaszának, a kiteljesedett imperializmus korszakának jellegzetes terméke. … A Heliáne az imperializmus tulajdonképpeni s legmélyebb életérzését, a nihilizmust szólaltatja meg magyar nyelven.” De Illyés Gyulának is kijut Király csípős megjegyzéseiből, mivel helyet biztosított a Válaszban „a Heliánéhoz hasonló” novellának. „A Válasz szerkesztője, Illyés Gyula talán úgy véli, hogy a magyarság a H. Gy.-féle életérzéssel edződik meg a történelemre, s népünkben az emberiség nagy kérdései úgy fogalmazódnak meg, mint H. Gy.-ben? A jobbik esetet vagyunk kénytelenek feltételezni: Illyés Gyula nem szokta olvasni saját folyóiratát. Akkor viszont miért tűri, hogy nevét… cégérül használják fel?…” Majd fenyegetéssel zárul az írás: „Azok a tömegek, amelyek most teszik magukévá a kultúra nagy örökségét, az emberi történelem fősodrában élnek, nem a halódó múltat megszólaltató regényeket várnak. Ügyeljen erre a kiadói politika. S a halott modernek helyett forduljon inkább az élő halottakhoz, a magyar és a világirodalom klasszikusaihoz. Főképp H. Gy. kiadója, a Magyar Téka fontolja meg ezt”.[5]
Ezzel azonban a Heliáne hányattatásai még nem értek véget. A Hamvas Béla segítségével engedélyeztetett és kiadott művet[6] lefoglalták a Magyar Téka Kiadó raktárában, és bezúzták. Csupán kétszáz példány „élte túl”. A mű állami fogadtatása ugyan „megsemmisítő”, azonban Határ ismerőseinek, barátainak véleménye ettől alapjaiban tért el. Határ szerint Kampis Antal nagy tetszéssel olvasta a kéziratot, és nagy jövőt jósolt a könyvnek. Ő volt az, aki eredetileg elvitte Magyar Györgyhöz, a Magyar Téka Kiadó vezetőjéhez kiadásra.[7] Gájer Imre, akit Határ néptribunnak nevez, a börtönben kapta meg a Heliáne egy példányát. „A regényről azt mondta: mintha csak neki írták volna. Bekezdéseket mondott fel: tudta kívülről.”[8]A regényt ismerve ezt enyhe túlzásnak érzem. Határ interpretációjában Vajda Endre és Jékely Zoltán is boldog örömmel dedikáltatták a kötetet, és szuperlatívuszban nyilatkoztak róla.[9] Vajda ezek után százoldalas tanulmányt készített a regényről, ami azonban elveszett.[10]
Egy 1956. október 15-i, Határ Győzőnek írt levelében Weöres Sándor is elismerően nyilatkozott a Heliánéról: „Ezelőtt pár héttel, Balatonfüreden, írótársaságban beszélgettünk arról: van-e olyan magyar regény, mely világsikert arathatna; mely francia, angol vagy német fordításban nem sikkadna középszerűvé, hanem pótolhatatlan értékként ragyogna? Sorra vettük a múlt és jelen kb. félszáz íróját. Egy részüknél (pl. Kemény Zsigmondnál, Krúdynál) az látszott valószínűnek, hogy világhírű klasszikusok árnyékába kerülnének, másodlagosnak látszanának, nagyrészt önhibájukon kívül. Másrészük, pl. Jókai, a nemesebbfajta félponyvához hasonlít fordításban. Legtöbbjük pedig olyan volna, mintha az ember belép Paks vagy Balmazújváros múzeumába, … Végül is, mindnyájunk nagy meglepődésére, a Te Heliáne regényednél kötöttünk ki: ez a regény európai, anélkül, hogy úgy volna európai, mint a nyugatiak; érdekes; Duna-vidéki, de nem mucsai; ha lefordítanák nyugati nyelvre, nem zökkenne valamely nagy előd hatáskörének…”.[11]
A Heliáne megjelenéséért Határnak anyagi áldozatot is kellett hoznia. A Magyar Téka Kiadó vezetője tízezer forint hozzájárulást kért kockázatvállalás címén. Kampis Antal azonnal felajánlotta az összeg felét, amit azonban Határ nem fogadott el.[12] Kampis felesége grafikus volt. Ő volt az első, aki fedéltervet készített a regényhez, igaz, ezt Molnár György elutasította. Határ Kampisnak a regény kiadása érdekében tett közbenjárását azzal honorálta, hogy „a könyv elé hálatelt ajánlást írt, amely csupán bibliofíliának számító első ötven példány előzéklapján olvasható”.[13]
A Heliáne és Határ kötetei majd negyven évre eltűntek a könyvesboltok polcairól. A rendszerváltás közelében, 1986-ban jelentek meg első kötetei magyarországi kiadásban (az Éjszaka minden megnő és a Pepitó és Pepita). A Heliáne magyarországi kiadására 1991-ig kell várni.
Határ Győző számtalan helyen panaszkodott arra, hogy az irodalom berkein belül már mindent megírtak, nincs új a nap alatt. Ezért egy igen sajátos, szinte utánozhatatlan nyelvezetet és szerkesztési technikát fejlesztett ki.[14] Így azután nem túloznak azok a múlt század közepén keletkezett kritikák, amelyek fennakadnak a regény nyelvezetén. A regény már csak a nyelvezetét illetően sem könnyű olvasmány. A történet és az abban kódolt információk, a mélystruktúrák befogadásához komoly erőfeszítést kell tenni. Újra és újra vissza kell térni szövegrészekre, hogy megbizonyosodjunk, jól értettük-e. Megértési nehézséget okoz a regény szerkesztése is, a történet elbeszélésének módja, a szereplők megformálása. A szereplők egzotikus, sokszor nehezen olvasható nevei, de a szereplők névváltozatai sem könnyítik a megértést. Egy adott helyen, kontextus nélkül a jövőben történő eseményre utalás ugyancsak akadályt gördít a szöveg megértése elé. A tartalomjegyzék első ránézésre világosan felépített, számozott, címekkel ellátott, áttekinthető struktúrára enged következtetni, ez azonban csak a látszat. A szöveg ilyetén módon való strukturálása nem felel meg a szövegvalóságnak. A „minden egyszerre van” elmélete jócskán feloldja a tér-idő struktúrát.
A regény további érdekessége a különleges terek és a hozzájuk fűződő miliő. A szereplőket nem a hagyományos technikával lefestett terekben ismerjük meg. A terek bemutatásakor a szerző inkább azok hangulatainak megragadására fektet súlyt. A regény terét Magyarországtól messzire, a brazíliai fennhatóság alatt álló panpeszvalgoszi szigetvilágba helyezi, ahol a yunyurik népe él. És amíg „a szigeten vagyunk, nem menekülhetünk a sziget kultikus ereje elől”.[15] Kultikus térben találjuk magunkat, amelyben nincs struktúra és szilárdság nélküli, „formátlan” tértartomány.[16] A világnak a vallásos ember számára természetfeletti súlya van, azaz benne a szakrális egyik formája nyilatkozik meg.[17] A vallás visszaszorulásával mára a szakralitás alapvetően idegenné vált a 21. századi, európai emberek gondolkodásától. Amikor Határ létrehozza a regény kultikus terét, érezzük, hogy nem azért teszi, mert el is fogadja azt és az abban érvényesülő szabályokat. A regény szakrális személyei, Gaogag-Liba-Isten, Sors-Isten-Barom, de akár Heliáne, a Lunate zárda szent prostituáltja inkább a szakrális világ karikírozását szolgálják. Határ világlátásának hangsúlyozása érdekében kihasználja a lefestett szakrális világ és az európai, szakralitását vesztett világ közötti feszültséget. E feszültség áll a szigetlakó helybéliek és az európai narrátor, Bikornutusz Barnabás közötti nézeteltérések középpontjában. Ez groteszk helyzetek létrejöttéhez vezet. A nyelvezetbe belekeverednek kereszténységre utaló parafrázisok, melyek ugyancsak a groteszk hatást erősítik a kereszténység rovására is.
Határ már e korai regényében is fellelhetők későbbi filozofikus írásainak egyes alapgondolatai. A lelencség fogalma, a haladásgondolat bírálata vagy a fehér ember gőgjével, az európai kultúrával szembeni fenntartása. Későbbi filozofikus műveiben ezek részletes kidolgozásra kerülnek. Miután Határ elutasította a filozófia rendszeralkotását, ezekben – hasonlóan Nietzschéhez, Cioranhoz és Gómez Dávilához – aforisztikus bekezdésekben, szentenciózus megfogalmazást alkalmazva fejti ki gondolatait.
A regény szervezésével kapcsolatos jelenség a törzsszövegbe kerülő szövegbetétek. Ezek önmagukban is kerek egészet alkotnak. Ilyen például a Szinapsziusz Viktor és Violante levelezéséből kialakuló történet, amelyet csupán Violante panpeszvalgoszi származása köt a regényhez. Történetük egzotikusságát növeli, hogy az első elküldött és megkapott levelek után már úgy írják leveleiket, hogy azokat el sem küldhetik egymásnak, csak az olvasó olvashatja mindkettejük leveleit. Az olvasóban e történethez érve az az érzés alakul ki, hogy e történetek szervetlenül illeszkednek a szövegbe. Mind nyelvezetük, mind pedig szerkezetük erősen elüt a panpedelupei szigeten játszódó történet nyelvezetétől, szerkezetétől. Határ e szövegbetétek esetében formailag és gondolatilag is közelít a levélformához. Csak a regényt végigolvasva, újraolvasva látható be a szövegbetétek helye és értéke, melyek végül is erősítik az alapgondolatot: évszázadok alatt kialakult világunk szétesőben.
A regény másodszori olvasásakor tűnik fel: Határ már a regény elején utalásokat fogalmaz meg a regény végén történő lényeges eseményekre. Ezen utalások értelme kontextus nélkül az olvasónak az első alkalommal még nem tűnhet fel, és nem is értelmezhető, mivel az utalások csak a regény távoli részében kerülnek kifejtésre, és a regényszöveg okozta nehézségek mellett ezek elsikkadnak.
Határ nemcsak a filozofikus műveit, de olykor a regényeit is világlátásának közlésére használta fel. Regénybe rejti a spengleri minden egyszerre van időszemléletét, ami nyilvánvaló hatást gyakorol a mű szerkesztésére, időkezelésére. De ugyancsak spengleri ihletettségűnek tűnik a sorsértelmezés is, ami Sors-Isten-Baromhoz való viszonyulásban manifesztálódik, és a regény alapszövetéhez tartozik.
A szómágia és a transzállapotban keletkező szövegek megfejtése sokszor olyan feladat elé állítja az olvasót, mint egykor az ókori delphoi jósda látogatóit.
A regény címe megtévesztő. Azt sugallja, hogy Heliáne a történet főhőse, azonban a regényben, klasszikus értelemben nincs főszereplő. A Heliáne-történet ugyan végighúzódik a regényen, de több szál is van, amely a mondanivaló szempontjából súlyos és párhuzamosan fut vele. Heliáne személye már a regény elején feltűnik, ha nem is testi valójában, de egy fényképen. A narrátorban, Bikornutusz Barnabásban rögvest kialakul egyfajta vonzódás iránta, ami a regény folyamán megszállottsággá fokozódik. Hiába figyelmeztetik a szektás jellegű Kör tagjai, hiába figyelmezteti maga Heliáne is, hogy nem lehet közös jövőjük, mivel a közösség dönt sorsáról,[18] Barnabás megszállottan vágyakozik a démonikus nőre: „Napkorong van körülötte az Uraeus-kígyóval és ragyog, mint az isteni ábrázolatok”.[19] Barnabás megjárja a mennyet és a poklot, és csak a regény végén látja be azt, ami az olvasó számára már régen egyértelmű, hogy Heliánéval, a bilian papnővel, a szakrális prostituálttal[20] való viszonya kilátástalan. A Lunate rend tagja, a „trágyával töltött lány” Sors-Isten-Barom védelme alatt áll. Az a feladata, hogy emésztő szenvedélyt ébresszen az idegenben, de ő maga nem gyulladhat szerelemre. Ő maga tabu.[21] Barnabás az európai kultúrkör befolyása alatt áll, megkísérel alkalmazkodni, de minden erőfeszítése ellenére sem érti a helyi kultusz működését, ezért Heliáne pozícióját sem akarja elfogadni. Elvakítja a vágy, a gyönyörű papnő csábos szavai. Amikor csalódások után végül a formátlan, kövér szektavezér, Gabrielusz feleségeként látja viszont Heliánét, eszét vesztve kezd el pusztítani. A lincselés elől Sors-Isten-Barom menti meg. Úszva menekül a szigetről.
A regényt a narrátor, Bikornutusz Barnabás „elbeszélése” tartja össze. A szereplők a helyi lakosságból kerülnek ki. Mindegy, hogy a tágabb környezethez tartoznak, vagy épp az exponáltabb, szektaszerűen működő Körhöz, meg nem ismerjük őket, csak annyit tudunk meg róluk, amennyi az epizódok értelmezhetőségéhez szükséges. Jellemzőik a regény előrehaladtával körkörösen ismétlődnek és bővülnek is. Cselekedeteik, gondolkodásmódjuk többnyire ezoterikus és a szektajellegű Kör vezetőjéről, Gabrielusz Gábrielről elnevezve „gabrielisztikus”, sokszor nem vagy nehezen értelmezhető. Ez azonban nem az európai számára egzotikus sziget kultúrájával vagy kultikus terével van feltétlen összefüggésben. Sokkal inkább egyéniségükből fakad, és abból, hogy minden egyszerre van, és így többnyire előre látják sorsukat. E közösség a szektavezér és festő személyi kultuszában, Gabrielusz Gábriel iránymutatásai alapján éli életét. A Gabrielusz körül kialakult belterjes közösség, mint a szekták általában, nem fogadnak el kritikus véleményt. Ilyenkor stigmatizálnak.
Határ Győző agnosztikus beállítottsága nem engedi, hogy Isten munkafogalommá váljon gondolkodásában, így a sors fogalma felé fordul, mint az ókorból visszamaradt hagyományhoz. Szinte húsba vágóan lényeges számára, hogy írjon róla és részletesen foglalkozzon vele írásaiban. A sors jelensége iránti érzékenysége a börtönökben és életútján szerzett élményeire vezethető vissza. A magyarság és saját sorsát kísérő 20. századi történelmi kataklizmák (1. világháború vége, tanácsköztársaság, Trianon, gazdasági világválság, 2. világháború, Rákosi korszak, 1956), az emigrációban szerzett negatív tapasztalatai érzékennyé tették a világ alakulására. Ennek leképezése az 1947–48 fordulóján keletkezett, de csak 1974-ben megjelent szörnyállamvízió, Az Őrző könyve vagy a már emigrációban keletkezett, minden tradicionális értéket devalváló, a nyugati világ értékvilágának és moralitásának csődjét bemutató, Éjszaka minden megnő (1972) című regény. E regények ma különös aktualitást nyertek.
A világvégevárás Heliánéban megjelenő motívuma is a változásokra, a régi felbomlására adott reakció. Epikus hagyománya végigkíséri az emberiség ismert kultúrtörténetét. Az isteni kinyilatkoztatáson alapuló zsidó-keresztény vallásos hagyomány szerint a világegyetem keletkezéséhez hasonlóan annak végpontja is eleve elrendelt: a ma ismert kozmosz és emberi világ egyszerre fog megszűnni, az idő pedig az örökkévalóságba olvad majd. A Biblia több helyen is utal e végső idők előjeleire, a majdani végítélet eseményeire, az Armageddonra, az Antikrisztus eljövetelére, a világ tűz általi elpusztulására. Már a korai keresztények körében is megvolt az erőteljes apokaliptikus várakozás.[22] Rudolf Bultmann szerint az eszkatalógia, a végső dolgok doktrínája a világtörténet periodicitásának elképzeléséből alakulhatott ki. Olyan szemléletet feltételez, ahol a világ menete a természet éves váltakozásának analógiájára működik. Az évszakok változása szerint követik egymást a világ menetének periódusai a világvége vagy a nagy világév részeiként. Azaz az idő menetét nem előrehaladás, hanem ciklikusság jellemzi. A ciklikusság elméletét Bultmann a keleti csillagászatra vezeti vissza, amit azután a görögök fejlesztettek tovább.[23] Az apokaliptikus jövendöléseknek és várakozásoknak azonban nem csupán dogmatikai és folklorisztikai vetületük volt, hanem fontos társadalmi funkcióval is bírtak, mivel egy már kész értelmezési struktúrával látták el a hívő embereket, hogy azok ezeknek a segítségével fel tudják dolgozni a válságokat, a gonosz létezésének és működésének a tényét, valamint az őket körülvevő világban tapasztalható értelmetlenséget.[24]
Határ Győzőnél a világvégevárás és annak elmaradása több műben is szerepet kap. Nem csupán a Heliánéban fordul elő, de Határ későbbi drámájában, a Golgheloghiban (1976) is. A Heliánéban teremtett mitikus világban a Nigragor, egy üstökös becsapódásának katasztrófája tartja rettegésben a szigetlakókat. Számukra ez lenne a világvége okozója. A Nigragorról nem szakrális személy, hanem az állami obszervatórium tudósította a lakosságot, és „még azt is megjövendölte, hogy ha a Nigragor mágneses erőterének, gázprotuberanciáinak és leszakított aszteroidáinak kíséretében megjelenik, vonulását szökőár és a tenger felemelkedése követi, ami elborítja és örök időkre a történelem színe alá süllyeszti az egész peszvalgoszi szigetvilágot, vagy hogy úgy mondjam, az egész panpeszvalgoszi civilizációt.”[25] Percre pontosan lehetett tudni a csapás elkövetkeztét. A regény elejétől érezhető a Nigragor eljövetele miatti aggodalom. S amikor a világvége mégsem jön el, azaz az üstökös nem csapódik be, az üstökös elhaladtát kísérő jelenségek is nagy pusztítást végeznek, rendkívüli természeti jelenségek fordulnak elő. Sorsát senki sem kerülheti el, és akinek kellett, életét veszítette. Azok, akik előre látták sorsukat,[26] tudták előre, hogy a Nigragor elhozza a véget, vagy sem. A megmaradottak számára viszont a felfordult világ díszletei között tovább folyik az élet, és élik tovább életüket, mintha mi sem történt volna. Határ érzékelteti, hogy a természeti csapástól függetlenül a sors mindenhol és folyamatosan jelen van. A helyi lakosok együtt élnek azzal, hogy minden egyszerre van, és előre látják sorsukat. A Nigragor sorsesemény. Csak azokat érinti egzisztenciálisan, akik e katasztrófába bele is halnak.
Amikor a sors pontos jelentését kutatjuk, elsőként az értelmező szótárhoz fordulunk. Az értelmező szótár definíciója szerint a sors „Vmely egyén életének, a közösség életkörülményeinek, helyzetének, a vele kapcs. eseményeknek többnyire az értelemtől és az akarattól függetlenül, az egyének osztályhelyzetétől, a társadalmi léttől meghatározottan, szükségszerűen bekövetkező, véletlennek látszó alakulása. Jó, kedvező, kedvezőtlen sors.”[27] Ha lehántjuk az előző korszak politikai zsargonját, a lényeghez jutunk. A sors tehát valami értelemtől, emberi akarattól független, szükségszerűen bekövetkező, véletlennek látszó fenomén.
Az ókorban a sors befolyása kézzelfogható volt. Közismert irodalmi példa rá Szophoklész Oidipusz-története. Külön intézmény, a delphoi jósda értelmezte a sors kiszámíthatatlan útjait, a jövőt. Khrüszipposz, a fenti definícióval ellentétben, a fátumot a világ értelmes rendjének tartotta, a világban a gondviselés által kormányzott dolgok értelmes rendjének.[28]
Azt gondolnánk, hogy az elméletírók számára a ma világában már nem tartozik az aktuális kérdések közé a sorsjelenség boncolgatása. Ez tévedés. Az olasz katolikus pap-teológus és vallásfilozófus, Romano Guardini a sorsfogalom megragadásának nehézségére mutat rá. A sorsfogalom szerinte olyan, ami nagyon a sajátunk, de egyben idegen is. Az egyén a sorsot legbensőbb érintettségéből ismeri, de ha meg akarja ragadni, kisiklik a kezei közül. Az egyénre irányul, de távoli gyökerei vannak. A sorsot Guardini alapvetően az ittlét egészének tartja. Szerinte a sors fogalmának megragadása gondolati úton nehéz, ha nem lehetetlen.[29] Ez nem azt jelenti, hogy Guardini feladná a jelenség boncolgatását. A szükségszerűség, a tény és a véletlen fogalmait veszi nagyító alá. Az emberben lévő sors elemeiről írva empirikus példán mutatja ki, hogy például egy el nem nyert állásnak magában az egyénben rejlő, előre nem látható okai vannak. A sors megvalósulását az egész beláthatatlanságából származtatja, ahol az egyén számára való egész rendkívül összetett és rétegzett. A sors megvalósulásának az eredményét az egyénben magában gyökerezőnek látja. Guardini számára a sors tehát nem más, mint az a valóság, ami az egyénre vonatkozik.[30]
A 2015-ben elhunyt német filozófus, Odo Marquard a sorsfogalom szerepét vizsgálta és végigkövette az ókortól máig. Felvázolta működésének, átalakulásának fázisait. Felidézte az ókori értelmezéseket, ahol a sors fogalmával az elkerülhetetlenül szükségszerűre, elrendeltre és kiszabottra utaltak. A sors az, ami hatalmába kerít bennünket. A kereszténység megjelenésével viszont a sors trónfosztására került sor. Ennek okát Marquard a kereszténység antifatalizmusában látta. „Ugyanis a fátum Isten vetélytársa a mindenhatóságban.” Aminek a konzekvenciája az, hogy a kereszténységgel a sors kiszorul, mert „a mindenható Isten tesz és pásztorol mindent.” A modern kor azonban magával hozta az istenhit megingását.[31] Nietzsche Isten haláláról beszél. Marquard ezt finomítva Isten mindenhatóságának végéről beszél. A konzekvencia az, hogy „Isten halála arra kényszeríti az embert, hogy maga intézze a dolgait”. Szerinte az emberi szabadság is Isten hatalomvesztéséből táplálkozik. (A teológia ezt másként látja.[32]) Így a modern korszakba lépve az ember maga lett a tevékeny, teremtő és megváltó személy, mert Isten ezekkel a tevékenységekkel felhagyott. Amint „Isten állása megürül”, az ember nyakába szakad az Isten után maradt űr. Az emberre hárul az, ami előzőleg Isten dolga volt. Az ember azonban súlyos kérdésekkel szembesül. Többek között a végesség problémájába ütközik. Minden emberben él valami elutasíthatatlan fatalizmusszomj. De aki egyáltalán cselekedni akar, annak rá kell hagyatkoznia arra, hogy van, ahol kell, de vannak területek, ahol nem kell cselekednie. Ebben az értelemben tevékenysége tétlenségéből táplálkozik. A legtöbb dolgot nem megcsinálnia kell, hanem sorsként fogadhatja el. Marquard számára Isten trónfosztása az emberi szabadság diadalát, de egyben a sors visszatértét is jelenti.[33] Ez a felfogás közel áll Határ világlátásához.
Ahogy Marquard is levezeti, Határ számára a sors, azaz Heimarmené az, aki e szerepet átveszi. Életművét át- meg átszövi a sorsistennőre való utalás. Határ szerint „a Heimarmené-ránk-szabta szerepet játsszuk, úgy, ahogy a kegyetlen istennő megszabja, tehát se vértanúságunkért, se mártírcsinálásainkért, se zsarnokoskodásunkért, se gyarlóságainkért nem mi vagyunk felelősek. Hanem az istennő. És hogy csak egyetlenegy bűn lehetséges, amelyben az Olümposz elmarasztal: ha rosszul játszod, amit rád osztottak.”[34]
Határ a Kabdebó Lóránttal folytatott beszélgetésben nemegyszer szorul sarokba Heimarmené elmélete miatt. Kabdebó az Artemisz-szentélyt felgyújtó Hérosztratészt vagy Dzsingisz kánt, Hitlert hozza fel a Heimarmené-elmélet ellen. Határ kibújik a korrekt válasz alól: „Atyámfia, vedd észbe – a magam részéről bőven nyitva hagytam azt a kérdést, hogy ez az elmélet az én metaforikám része csupán (s amolyan megjárja regényes kommentár) – avagy mindvalósággal filozófiám korpuszába beletartozik. … Én tudom, amit tudok; de te – te légy találgatásokra utalva”[35] – mondja. Határ sem képes egzaktan megragadni a fogalmat, így a művészet segítségével közelít hozzá. Erre maga Marquard is hoz példákat a művészet világából.[36]
A Heliánéban a sors Sors-Isten-Barom alakjában jelenik meg. Az összetétel Isten fogalma utal a hatalmas, mindenható, mindentudó, jóságos lényre, a Barom tagja viszont a sors logikátlanságára, ostobaságára, kiszámíthatatlanságára. Határ ezt az ellentmondást tartalmazó fogalmat alkotta meg, hogy kifejezze a jelenség összetettségét, ami nemcsak jó, de ugyanúgy rossz is lehet. Nem tudhatjuk előre, hogy működése során melyik oldal válik dominánssá, a tökéletes, a pozitív vagy épp az ostoba, kiszámíthatatlan. Ezt az értelmezést támasztja alá az isten nevének helyzethez alakított változtatása: pl. Paradicsomi Barom, Tökéletes Félkegyelmű, Sors-Isten Bivaly, Ökör, Óriási Bivaly, Fölséges Félkegyelmű, Mindennél Kajlább Ökörszarv, Isteni Véglegesség, Mulya, Bárgyú, Tökéletes Ökör, gázritkaságú Agya-Velejű, kajlaszarvú vak Bivaly, Fenséges Jószág, Sors-Isten-boci stb. A sors-istenre való utalások át- meg átszövik a regény szövetét is. Versek, fohászok, hálaadások, kérések az istenhez, neki címzett szidalmak, ironikus és gyűlölködő megjegyzések, közös sors, kész sors, választott sors, isteni véglegesség. De előfordul a sors kifürkészhetetlenségének, stupiditásának, közömbösségének, félkegyelműségének, véglegességének kárhoztatása is. Feltűnő, hogy a nevek által sugalmazott sors esetében többnyire nem a pozitív oldala kerül kiemelésre. Ha fontolóra vesszük, ez a hétköznapi életben is hasonlóképp történik. A sorsszerűséget akkor emlegetjük, amikor valami előre nem látott, negatív esemény következik be, amire magyarázatot nem találunk. A pozitív eseményről nem nagyon emlékezünk meg. A hálaadásról könnyen elfelejtkezünk.
Bikornutusz Barnabás, a mű narrátora európai, fehér ember, Fehér Társ, szemben a helyi lakossággal. Számára idegen a panpeszvalgoszi kultúra. Maga fejti ki, hogy nem hisz a csodákban, a sors számára rejtély, de hisz a tervekben, és a beteljesülésben. A sors ott, ahonnan ő jön, Európában – állítása szerint – szabad.[37] Ő a Nyugat autonóm embere, aki kíváncsian szemléli a világot, bízik saját ítéletében, kétkedve tekint az ortodoxiára, lázad a tekintély ellen, csodálja a régi klasszikusokat, de még inkább foglalkoztatja a jövő. Világosan érzékeli, hogy a természettől elkülönül, bízik az intellektuális képességeiben,[38] és nincs kiszolgáltatva az Istennek. Barnabás, hogy ne tűnjön fel, legalább a felszínen alkalmazkodik a sziget lakóinak kultúrájához, kultuszához, a sorshoz való viszonyulásukhoz, szóhasználatukhoz. E kultúra azonban idegen marad számára, akkor is, ha áldja a sorsot, hogy megismerhette a szektavezér, Gabrielusz igazságait.[39] Európaiként a korlátai máshol vannak, mint egy mitikus világban élőnek. Mint európai hisz abban, hogy a sorsot félresöpörheti céljai elérése érdekében.[40] Hogy érzéki vágyait megvalósíthassa, minden erejével rá akarja venni Heliánét, kerüljön ki vele a szigetvilág mitikus atmoszférájából, szökjön vele, hogy megszakadjon a mitikus varázs. Nem érti meg, hogy a mitikus és a profán „a világban-létnek két módja”.[41] E mitikus világban, a szigeten az európai ember törekvéseiben kódolva van a kudarc. A boszorkányünnepen Heliáne Barnabást választja csábítása tárgyául. Ebből nem is csinál titkot. Világosan megmagyarázza, hogyan is működik világa. Ő maga papnő, akinek Sors-Isten-Baromnak kell megőriznie érintetlenségét, hűségfogadalmat tett neki, és ezzel feladatává vált, hogy szenvedélyt generáljon mindenkiben, aki cellájába látogat. De ő maga nem gyulladhat szerelemre. És mi a célja mindennek? Hogy mindenki félje Sors-Isten-Barmot. Sőt, egyértelműen felhívja Barnabás figyelmét: „Amilyen ma vagyok, többé velem sohasem találkozol.”[42] Barnabás felületes, mint az európai emberek többsége, a szó számukra többek közt a közlés, az érvelés, a meggyőzés eszköze, így nem fogja fel, hogy Heliáne számára ez ennél többet jelent. Amit közöl, az a Heliáne-féle világban-létben nem egyszerűen forma, de megváltoztathatatlan tény, nem képezheti vita tárgyát, nincs helye érvelésnek. „Meglátogattalak ma éjjel, mert halálra ítéllek a szerelemmel. Ha az óceán fölött Tűzállat kibukkan, megverik a cella ajtaját, közös időnk lejár… Fehér Társ, halálraítélt”[43] – közli vele Heliáne. Az európai szabadság pedig Heliáne számára „siralmas szabadság”, a „gyomrok szabadsága”. Heliáne lázadást színlel Barnabás kedvéért – végül is csábítás a feladata – kihasználva a boszorkányünnep nyújtotta amnesztiát, istenkáromló mondatokra is vetemedhet. Barnabásnak fogalma sincs sorsáról, hiába hallja azt egyenesen Heliáne szájából.[44] Hogy nem értette meg Heliáne szavait, bizonyítja, a boszorkányünnep után még inkább megerősítve látja magában, hogy van esélye a Heliáne iránti vágy beteljesedésének. De azt is, hogy odalett sorsának, szívének szabadsága, nyugalma, alkotó derűje.[45] Jól látja tehát Guardini, hogy a sors megvalósulása az egész beláthatatlanságából származik.
Ugyancsak a boszorkányünnepen hangzik el Heliáne szájából, hogy férjet a Lunate rend választ neki. Heliáne, mivel számára minden egyszerre van, előre látja sorsát, már akkor közli Barnabással, hogy férje lesz, és az nem Barnabás lesz. Barnabás ugyan hallotta, de fel nem foghatta, így dühén alig képes uralkodni, amikor megtudja Heliánétól, hogy nem a barátjával, hanem első férjével él együtt. A sorsot és a vele összefüggő babonákat vádolja szerencsétlensége miatt.[46] Sors-Isten-Barom a főellensége, akaratának vetélytársa.[47] Csak ekkor merül fel Barnabásban, hogy „Heliáne panpedelupei, Sors-Isten-Ringyó beavatottja”.[48] Pedig Heliáne jóslata a boszorkányünnepen már második férjéről szólt, a szektavezér Gabrieluszról.
A Gabrielusz vezette Kör tagjai a sorsterv szerint sorra halnak. Miután minden egyszerre van, mindegyikük ismerte saját maga sorsát, tisztában voltak haláluk napjával és módjával: „Egyszerre élni és tudni – – – ezt csak a Prozelita volt képes elviselni… negyven éven keresztül úgy hallotta fülében a téglát, mint gyászfeketével bevont dobok pergését: hallotta dörgésig erősödni őket és csak ott hallgattak el, a mutatvány pillanatában, amikor veleáldozta a hallás képességét… ezt hallotta Hebaminte, ha a tüdőgyulladására gondolt, ezt hallotta Nerusád Zora, amikor a kolostorkertre gondolt és ezt hallotta Consolata Maientau és Nein Ferenc, a költő, amikor a Szóváltásra gondolt: találkozásuk első katasztrófájától virágszedő táncuk alatt a Boszorkányünnepen”[49] – állapítja meg Barnabás elkeseredetten. Magyarázatot a jelenségre Téglás/Névtelen/Prozeliusz ad: „Kísérletek vagyunk Gábriel, évszázezrek óta az első emberpéldányok, akik ma feleletet adunk arra a nagy kérdésre, valóban elbírná-e az emberiség azt a tudást, amire mágusai meg nem taníthatták és boszorkányok kristálygömbjénél oly hiába vágyakozott: a sorstörvény szemléletét. Azt hiszem, eddig ijedeztek tőle csupán, és ha az Isteni Jószág valahol kegyesen meglobbant nekik, a világiak elpusztultak a rettenettől. A gabreliuszi szellem erejével elsőnek markoltuk nyalábbá az időt, minden egyszerre van, és mi, gabreliognosztikusok elvisszük majd a Tanítást minden szigetnek: csak ha a sors a személyiség része lesz, csupán akkor viselhető el az Istenség jelenléte bennünk. Negyven esztendeje barátkozom vele, egyetlen percet nem töltöttem nélküle és most már megmondhatom, testvérek – mert én vagyok tiközületek is az első: szilárd örömmel, tudásom terhes derűjében meg nem tántorulva – ma megfelelem a kísérletet.”[50]
Barnabás csak a kommunikáció, a kimondott szó szintjén képes elfogadni a sors bekövetkeztét, de szembesülnie a valósággal számára sokkoló. Nein Ferenc, a költő gyilkos tette és öngyilkossága döbbenettel tölti el: „– – – Sors-Isten-BIKA, ne vedd káromlásnak riadalmamat: szörnyűséges a te mészárszéked – a tagló, amit húsunkba-ágyazva hordozunk…a bosszúálló pokol, amit csupán Jószág eszelhetett ki: vágóhíd, hol engedelmesen lehullunk Tökéletes ÖRÖKSÉGED elé, mi emberek!”[51]
Tökéletessége új fokán a szektás Kör unszolására Barnabásnak sorsot kell választania. Ezt Barnabás halasztja, majd a beavatás ígéretét és azt, hogy Gabriel közölje vele a sorsát, elutasítja. Bár eljátszik a gondolattal, hogy a beavatás jelentené számára azt, hogy feltöri „az idő pecsétjét”, így elszabadul az időtől, és majd neki is minden egyszerre van. De végül elhessegeti a gondolatot. Tervbe veszi, hogy visszatér Európába. Terveit keresztülhúzza a tény, hogy Gabrielt találja Heliáne lakásában, aki Heliánét feleségeként mutatja be. Barnabás nem Heliáne jóslatának beteljesülésére emlékezik vissza, és ezáltal megért valamit. Nem. Csalódása feletti sokkos állapotában pusztítani kezd: „megtörtem az Isteni Barom sorstörvényét”[52] – mondja. „Ha Nigragor nem jön el, majd eljövök én!”
A bennszülöttek hajtóvadászatot indítottak utána, melynek élén Heliáne haladt! Élete hajszálon függ. Életét – deus ex machina – Sors-Isten-Barom menti meg: „És megtörtént, emberemlékezet óta talán először, velem, hogy meghallgatásra leltem és megváltoztatták rendelésemet. Hínáros gyökérágy fogta le bokáim, azt hittem, lehúz: de tartott. Fényesség támadt magosan a fejem fölött úgy, hogy forrását nem láthattam és elterült a tenger mozdulatlan rétté és ameddig ellátszott, telt vízililiomokkal… és oly sűrűn és oly nemesen, hogy megállt a tenger és ameddig a vízililiomok csodája tartott, megfogja a csónak orrát-tatját a torlasz és teremtett embert nem ereszt… előttem pedig megnyílik a torlasz és én messzire úszom a szabad csatornán, halak gyönyörűségével: a nyilak nem hajtanak többé és a hajtók nem nyilaznak… felnéztem ekkora fényességre, fel kellett néznem: és láttam… és láttam egy nemestartású, tökéletes szépségű fiatal bölénybikát a tengeri réten legelni… nagyobb volt, mint némelyik sziget, homloka széles és termőföldszínű… homlokbozontján két penderi agyar, mint a muflonnak és fejtetőjén kardszarvú antilopok messzefutó egyetlen kardja… s ennek végén az Arcturus, az Androméda, a fényes Aldebaran és a kerengő csillaghalmazok… Válla-tornyáról fémes-gubancos gyapja zuhog, nyakán mély-ezüst szakállba szakad a bunda és orrának legelésző bozontja kék és fekete: és amerre legel, szabaddá teszi előttem a tengert… és én megismerem a gyönyörű Jószágot – ó, már nemcsak a gerince deres, szügye ezüstszürke és kérődző hasa opálos-prémesen világít: Sors-Isten-BIKA! Mélységes bűnbánattal íme emlékezem, amikor mulyának, ökörnek, fizéternek neveztelek és megvádoltalak azzal, hogy nem érted saját céljaid: nagyságos Jószág! Világunk gyámola!… megismertem a te szörnyeteg bölcsességedet!”[53]
A kérdés, hogy miért menti meg a sorsot képviselő mitikus bika azt, aki nem e mitikus világ része, aki nyíltan fordult szembe a sorssal mint vetélytárssal?
A legegyszerűbb válasz erre az, hogy a nyomasztó történetnek jó vége legyen. Vagy talán azért, mert – mint Határ Győző kifejtette – ez az isten a keresztény istennel szemben működik, használható?
Bibliográfia
Bishop, Clifford, Szex, szerelem szentség, Budapest, Magyar Könyvklub, Helikon Kiadó, 1997.
Bugár M. István, Lautner Csaba (szerk.), Sors és szabadság, Az emberi autonómia problémája az antik filozófiában a Kr. utáni II. századig, Budapest, Kairosz Kiadó, 2006.
Bultmann, Rudolf, Történelem és eszkatalógia, Budapest, Atlantisz, 1994.
Eliade, Mircea, A szent és a profán, Budapest, Európa Könyvkiadó,1987.
G. Komoróczy Emőke, Határ Győző életműve: „Bízom dolgom az időre”, Budapest, Stádium, 2003.
Guardini, Romano, Freiheit Gnade Schicksal, München, Im Kösel-Verlag, 1956.
Határ Győző, Életút I.: Oly jó követni emberélet, Szombathely, Életünk könyvek, 1993.
Határ Győző, Életút III.: Partra vetett bálna, Szombathely, Életünk könyvek, 1995.
Határ Győző, Heliáne, Budapest, Magvető Kiadó, 1991.
Magyar Zoltán, Mondák a végső időkről. A magyar folklór eszkatológikus hagyományai. A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi kutatóintézetének Évkönyve, 2013.
Marquard, Odo, Az egyetemes történelem és más mesék, Budapest, Atlantisz kiadó, 2001.
McGinn, Bernard, Antikrisztus. Az emberiség kétezer éve a gonosz bűvöletében, Budapest, AduPrint, 1995.
Rahner, Karl, Vorgrimler, Herbert, Teológiai kisszótár, Budapest, Szent István Társulat, 1980.
Tarnas, Richard, A Nyugati gondolkodás stációi, Budapest, AduPrint, 1995.
Jegyzetek
[1]G. Komoróczy Emőke, „Bízom dolgom az időre.” Határ Győző életműve, Budapest, Stádium Kiadó, 2003 – és számtalan tanulmánya. A Határ Győzővel készített életinterjú-kötetek (Határ Győző, Életút I–III., Szombathely, Életünk könyvek, 1993, 1994, 1995) nem jöhettek volna létre Kabdebó Lóránt alapos felkészültsége, pénzt-energiát nem kímélő munkája nélkül. E kötetek mind a mai napig a Határ Győző-kutatás nélkülözhetetlen forrásai.
[2]Határ Győző, Életút II.: Minden hajó hazám, Szombathely, Életünk könyvek, 1994, 153.
[3]Uo.
[4]Uo., 200.
[5]Határ Győző, Életút II.: Minden hajó hazám, Szombathely, Életünk könyvek, 1994, 200–201. (Itt halkan jegyzem meg, hogy az ELTE-n dr. Sipos Lajos professzornál írt fokozatszerzésem témáját Határ Győző prózai műveiről ugyanaz a Király István engedélyezte, aki a fenti sportszerűtlen megjegyzéseket tette.)
[6]Uo., 199.
[7]Uo., 191.
[8]Uo., 93.
[9]Uo., 198–199.
[10]Uo., 173.
[11]Határ, Életút II., 196.
[12]Uo., 192.
[13]Uo., 192.
[14]„Sok-sok évtizednek kellett eltelnie s itt majdnem azt mondhatnám, nincs annyi csillag az égen, ahány évtized eltelt, amíg rájöttem, hogy hitegetem magam, nincs semmi »eredeti« a Nap alatt. Mindent végigábrándoztak, megírtak/leírtak előttünk, elírtak előlünk mutatis mutandis – más írók, más kultúrák, más hitregék nyelvén, más civilizációk tentélő bölcsőjében – és jelrendszere szerint.” Határ Győző, Életút I., Oly jó követni emberélet, Szombathely, Életünk könyvek, 1993, 24.
[15]Határ Győző, Heliáne, Budapest, Magvető Kiadó, 1991, 354.
[16] Eliade, Mircea, A szent és a profán, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1987, 15.
[17]Uo., 129.
[18]Heliáne, 229–230.
[19]Uo., 84.
[20]Bishop, Clifford, Szex, szerelem szentség, Budapest, Magyar Könyvklub, Helikon Kiadó, 1997, 24–29.
[21]Heliáne, 232.
[22]Magyar Zoltán, Mondák a végső időkről. A magyar folklór eszkatológikus hagyományai, Budapest, A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi kutatóintézetének Évkönyve, 2013, 138.
[23]Bultmann, Rudolf, Történelem és eszkatalógia, Budapest, Atlantisz, 1994, 33–34.
[24]McGinn, Bernard, Antikrisztus. Az emberiség kétezer éve a gonosz bűvöletében, Budapest, AduPrint, 1995, 30.
[25]Határ Győző, Heliáne, Budapest, Magvető Kiadó, 1991, 25.
[26]„… És… mikor lesz ez a – – – az a tégla…?!
Hallja tehát Barnabás és próbálja elviselni: a kevesek között leszek a bárkában, akik a Nigragor átvonulását túlélik. Utána egy hónappal és hat nappal a Fuvallat-úton, egy bájos tavaszi délelőtt az eső éppen csak hogy felszáradt és a levegő oly könnyű, hogy megmérhetetlen…” Heliáne, 78., vagy „ez a város úgy kellene éljen, mint aki hajnaltól-estig ezt vezekli és a sok veszékelésbe belefáradt már: az üstökösraj eljövetelét. Aszpeidigidisztrában minden suhanc tudja már, hogy a Nigragor közeledik és tudja a falu is, hol a naptár egyszerre van” Heliáne, 109.
[27]http://mek.oszk.hu/adatbazis/magyar-nyelv-ertelmezo-szotara/szotar.php?szo=SORS&offset=60&kezdobetu=S
[28]Bugár M. István, Lautner Csaba (szerk.), Sors és szabadság. Az emberi autonómia problémája az antik filozófiában a Kr. utáni II. századig, Budapest, Kairosz Kiadó, 2006, 71.
[29]Guardini, Romano, Freiheit Gnade Schicksal, München, Im Kösel-Verlag, 1956, 174.
[30]Uo., 185.
[31]Tegyük hozzá gyorsan, hogy ez elsősorban az ún. nyugati világban van így. A „világ” azonban nem egyenlő a Nyugattal.
[32]Rahner, Karl, Vorgrimler, Herbert, Teológiai kisszótár, Budapest, Szent István Társulat, 1980, 625–627.
[33]Marquard, Odo, Az egyetemes történelem és más mesék, Budapest, Atlantisz kiadó, 2001, 52–74.
[34]Határ Győző, Életút III.: Partra vetett bálna, Szombathely, Életünk könyvek, 1995, 186.
[35]Uo., 196.
[36]Marquard, 54–56.
[37]Heliáne, 230.
[38]Tarnas, Richard, A Nyugati gondolkodás stációi, Budapest, AduPrint, 1995, 318.
[39]Uo., 57.
[40]Heliáne, 43.
[41]Eliade, 10.
[42]Heliáne, 228.
[43]Uo., 229.
[44]„Másodszor, amikor bezárt ajtómon dörömbölve beüvöltöd majd becenevemet (ó, borzalmasan találó igék a nyomorékra, aki elvesztette és félúton felejtette önmagát, már a fülemben van, »TE TRÁGYÁVAL TÖLTÖTT LÁNY! TE TRÁGYÁVAL TÖLTÖTT LÁNY!«) – utoljára még átlép rajtam szerelmem kísértete és azon tanakodom: mi jobb, ha ajtót nyitok és beeresztlek vagy úgy jobb, ha nem eresztlek… de akkor már a trágyával töltött lány sarokra tárja az ajtót, hogy lásd, kivel éred rajta tulajdon szobádban, ágyadon a parázna Heliánét, fogóddz meg Barnabás: akiért ölre mennél, akiért vértanúságot vállalnál, akiért – tisztaság, szentség sugalmazója, barát és eszménykép, üdvöd, mestered –” Heliáne, 229.
[45]Uo., 233.
[46]„Tudtam volna Sors-Isten-VADSZAMARAT lerúgni a fülkéjéből: meddig tűröm még a bennszülöttek babonáit?!” Uo., 345.
[47]Uo., 161.
[48]Uo., 358.
[49]Uo., 386.
[50]Uo., 380.
[51]Uo., 388.
[52]Uo., 450.
[53]Uo., 451–452.
Illusztráció: A Heliánéról
Ezek is érdekelhetik!
Vihar Judit: A MODERN MAGYAR HAIKU ÉS SAJÁTOSSÁGAI →
Oláh Tamás: Mikor már nem sántít egy-egy hasonlat →
Tóth Kálmán: Paul Johnson nyomában →
