Csontos Márta: Egy kertészlány monológja (két vers)
Egy kertészlány monológja
Már minden magot az ürességbe szórtam,
túl vagyok már a csírázási időn, az architektúrában
nincs tapadás, nem nyílik a maghéj zománca.
Nem kapok tőled új anyagot, nem tudsz honnan
gyűjtögetni, már mindent feletettél a félelem
nagy fekete madarával, kertedben kiégett
csillag a napraforgó megszáradt orcája.
Már minden démont kerékbe törtél, elküldted
minden rettegésed kozmikus halálba. Most
mégis itt fekszel szobádban a nyitott semmi
tetején, úgy érzed te vagy a sziklához láncolt
Prométheusz, s szavaidat égeted a fák oldalára.
Sokszor halálos fáradságot érzel, annyit turkáltál
már a múlt kamrájában, s közben rögeszmésen
bizonygattad, egy egész életre beleszerettél
a szépségbe, aki fekete, szűk szoknyában, lobogó
szőke hajából kötelet fon, s úgy láncol magához
egy végtelen, virtuális tánc hullámhátán, hogy
öledbe hulljon az Éden valamennyi almája.
Domborzat-változás
Egészen közel engeded magad
a diszkvalifikációs zónához, a terepen
csak te vagy egyedül, te, az egyszerű
munkás, ki kertedben hol itt, hol ott
lapátolsz hegyet, mert nem nyughatsz
ebben a villanásnyi létben, nem tudsz
mit kezdeni erős hiteddel, csak ketreced
óriás homokozójában tudsz ég felé
emelni több földnyi emeletet.
Itt szűröd át az időt a homokon,
kezedben tarackgyökér – győzelmi lobogó
helyett, itt fogsz ellenhősként megöregedni,
s már inkább lennél homokszem a kupacon,
vagy egy szépen csiszolt kődarab valahol
a kerti utakon, mert már nem lehetsz
a vizek királya sem, ügyetlen halász voltál,
a zsákmányt mindig átengedted másnak.
Most már nincs kedved a folyó felé menni,
nem látod a kedvező áramlás jeleit.
Inkább ott maradsz saját domb-teremtményed
árnyékában, s ha munka közben lótücsköt
találsz a komposztban, elmélázol egy kicsit,
mert szépnek látod a szörnyeteget, ki most
általad lesz vesztes a nem-történésben.
Illusztráció: fh. C. Keane
Ezek is érdekelhetik!
Pintér Ferenc: „Akkor a legszebb” (haikuk) →
Bánki Éva: Infinitív (versek) →
Kelemen Lajos: Karácsonyra →
