»A mesék a rend forgatókönyvei«[1] – Boldizsár Ildikóval Kovács katáng Ferenc beszélgetett
•
Boldizsár Ildikó 1963. március 10-én született Dunaújvárosban, és a bölcsészdiploma megszerzéséig ott élt.
Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 1986-ban, esztétika-magyar-népművelés szakon. 1991-ben jelent meg első mesekönyve Amália álmai – Mesék a világ legszomorúbb boszorkányáról címmel. 1993 óta óraadóként több főiskolán és egyetemen tanított gyermekirodalmat és meseesztétikát. Az elmúlt 10 évben előadásokat tartott az ország legnagyobb könyvtáraiban, oktatási intézményeiben, valamint több külföldi országban. Meseterapeutaként 1996-ban kezdett dolgozni, gyerekkórházakba járt mesét mondani a betegeknek, és eközben tett szert azokra a tapasztalatokra, amelyek gyógyító munkájában segítették.
1998-ban nyerte el a néprajztudomány kandidátusa fokozatot.
(forrás: https://www.boldizsarildiko.com)
•
Kovács katáng Ferenc: Azt még csak-csak el tudom képzelni, hogy akiből villamosmérnök lesz, gyerekkorában nem feltétlenül tervez, rajzol erőműveket, alállomásokat. Nem ismeri a háromfázisú motorokat vagy a szakaszoló kapcsoló praktikumát. Hogy van ez egy mesekutatóval? Milyen volt Ildikó családi háttere, otthona, felcseperedése?
Boldizsár Ildikó: Én egy olyan korban voltam kisgyerek, amikor nem volt divat mesélni a gyerekeknek otthon. Legalábbis az én szüleim soha nem meséltek. A televízió nagy kincsnek számított, mindennap megnéztük az esti mesét az öcsémmel. Nagymamám igaz történeteket mesélt meg bibliai példázatokat, mindkettőt nagyon szerettem. Hamar megtanultam olvasni, 2-3 naponta jártam könyvtárba, hoztam-vittem a könyveket. A kertvárosi kis fiókkönyvtárat gyorsan kinőttem, akkor iratkoztam be a városi könyvtárba. Onnan már nem csak szépirodalmat kölcsönöztem, hanem természettudományos könyveket is.
KkF: Volt módom belekóstolni Dunaújváros kulturális életébe. Négy évig voltam az ottani főiskola „kulturális atyaúristene” (ahogy Sándor György titulált provokálóan, de megtisztelően). Elvileg találkozhattunk is az utcán vagy az általam szervezett „nagy dobásokon”, pl. a Benkó Dixieland Klubban, a Cseh Tamás esteken vagy a Balczó Andrással, Kósa Ferenccel rendezett vetítéseken, beszélgetéseken. De én csak „átutazó” voltam. Milyen lehetett ez a szocialista város egy bennszülöttnek? Hogy teltek a gimnáziumi évek?
BI: Tizennyolc éves koromig éltem Dunaújvárosban, ifjúságom azon éveiben, amikor az ember elkezdi definiálni önmagát. Nem az számított, hogy hol élek, hanem az, hogy kik vesznek körül. Kortársaim, osztálytársaim, idősebb barátaim, meghatározó tanáraim alakították a gondolkodásomat. A barátságok korrigálták az „első szocialista város” nyújtotta hátrányokat. És amint Ön is célzott rá, rengeteg jó program volt a városban: koncertek, filmklubok, dzsessz-klub… Ezek voltak a fő találkozóhelyeink, rengeteget buliztunk.
KkF: Érettségi után egyenes út vezetett az egyetemre? Mi alapján választott szakokat?
BI: Igen, elsőre felvettek az ELTE magyar-népművelés szakára, később felvettem az esztétika szakot is. Nem mondhatnám, hogy nagyon tudatos választás volt a részemről az alapszak, inkább a kíváncsiság hajtott: mi lehet az a népművelés? Fogalmam sem volt róla, de valamiért nagyon vonzott. És nem is csalódtam. Ezen a szakon rengeteg jó tanár tanított, sokat köszönhetek annak, hogy végül itt kötöttem ki.
KkF: Könnyű volt elszakadni a szülői háztól? Hogy teltek az egyetemi évek?
BI: Természetes volt, hogy eljövök otthonról, nem kísérték nagyobb érzelmek. Ez valahogy a rend része volt: felnőtt lettem, mennem kell. Az egyetemi évek hatalmasra nyitották a világot előttem, annyi sok út, lehetőség mutatkozott, hogy sokszor nem is tudtam, melyikhez kapjak. Szívtam magamba a tudást, rengeteg órára bejártam, mindent meg akartam érteni… Rendkívül intenzív évek voltak, sok embernek, tanárnak vagyok hálás ezekért az évekért is.
KkF: Adni vagy kapni szeret jobban? Abból, hogy egyetemi társait meglepte egy-egy mesével, én szinte biztosra tudom a választ. Avassuk be az olvasókat ebbe a különös történetbe!
BI: Jól sejti a választ, de mostanában elég jól haladok abban is, hogy kapni is megtanuljak. A történet, amire céloz, azzal kezdődik, hogy az első meséimet egyetemistaként kezdtem írni, és ezekkel leptem meg a barátaimat a születésnapjukon. Évfolyamtársam, Orsós László Jakab egyszer összegyűjtötte ezeket a meséket, elvitte egy kiadóba, és így született meg az első könyvem: Amália álmai – Mesék a világ legszomorúbb boszorkányáról.
KkF: Könyvtárosnak nehezen, szerkesztőségi munkatársnak inkább, íróasztal-koptatónak nem, jó közösségszervezőnek annál inkább el tudnám képzelni. Jól látom ezt?
Hogy alakult az élete az egyetem elvégzése után?
BI: Három hónapig valóban közösségszervezőként dolgoztam a Kelenvölgyi Közösségi Házban, amit rettenetesen utáltam. Az volt a dolgom, hogy szép betűkkel plakátokat készítsek az aktuális programokról. Szerencsére három hónap után elhívtak dolgozni az Országos Széchényi Könyvtár Új Könyvek Szerkesztőségébe, ahol megint csak rendkívüli emberek között találtam magam. Lakatos András, Fodor András, Szilágyi Tibor, Nóvé Béla, Bartók Györgyi – mind olyan mentorok voltak számomra, akiktől rengeteget lehetett tanulni emberségről, minőségről, irodalomról.
KkF: Nem hiszem, hogy sokan meg tudnák fogalmazni, hogy mi lehet a meseterápia lényege, s hogy mi kell ahhoz, hogy valaki profi meseterapeuta lehessen. Könnyítsük meg az olvasóink dolgát!
BI: Pedig nem olyan nehéz! A meseterápia mesékkel való kísérést jelent. Azt, hogy minden életeseményhez, életválsághoz hozzá tudunk rendelni egy mesét, és a mesével való kapcsolat – amelynek kialakítása elsősorban a meseterapeuta feladata – segít abban, hogy egy elakadásnál tovább tudjon lépni a segítséget kérő. Emögött persze rengeteg elméleti tudás, és több ezer mese ismerete áll, szóval azért nem olyan egyszerű meseterapeutának lenni.
KkF: Amikor kora gyermekkoromban egy vonalas füzetbe, ceruzával írott mesével kezdtem írói pályafutásomat, s ezt a néhány mondatos művet szüleimnek felolvastam, azzal szegték kedvemet, hogy ezt mások már rég megírták előttem. Lehet még újabbnál újabb történetekkel előrukkolni? Van új mese a nap alatt?
BI: Az emberi élettel kapcsolatos témák véges számúak, a kombinációs lehetőségek azonban végtelenek, pont úgy, ahogy a mesékben. A világ népmesekincse elég jól behatárolható tematikai szempontból, ám annyi szövegváltozat születik, ahány mesemondó újrameséli az adott témát. Minden mesemondó hozzáteszi a maga tapasztalatait egy történethez, miközben tiszteletben tartja és tovább hagyományozza azt a szöveget is, amelyet kapott. Szerintem nem kell félni attól, hogy bármit is megírtak előttünk, inkább saját nyelvet teremtve, új formákat kell létrehozni – úgy, ahogyan még senki nem tette.
KkF: A Sümegi Noéminek adott interjújában olvasom: „Sokáig nagyon megbéklyózta a gondolkodásomat az, ahogyan mások vélekednek a mesékről. Olyan területre tévedtem, ahol nagyon egyedül voltam a saját gondolataimmal, amelyek teljesen különböztek a fősodortól, ezért megpróbáltam a szakirodalomba kapaszkodni. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy el tudjak ettől szakadni. A mesékkel kapcsolatban szinte mindenki a hőssel foglalkozik, én is beálltam hát ebbe, és csak akkor tudtam továbblépni, amikor bebizonyosodott számomra, hogy nem a mesehős alakjában rejlik a meseterápia lényege.” [2]
Hanem akkor miben?
BI: Egyrészt a mese történeti gyökereiben, másrészt a mese hét állandó szereplőjének kapcsolatrendszerében, harmadrészt a segítő alakjában. A mesekutatók és a pszichoanalitikus mesemagyarázók általában a mesehősre koncentrálnak, azt próbálják megérteni, mit miért tesz, miért olyan, amilyen… Ez még nem elég ahhoz, hogy egy terápiás módszer alapjául szolgáljon. Nagyon fontos megérteni, hogy minden mesemotívumnak történeti gyökerei vannak, a múlt történeti valóságából eredeztethetők. És nem csak a hős fontos egy mesében, hanem mindenki, akivel az útja során érintkezésbe kerül: állatok, növények, tárgyak, természetfölötti lények és a többi meseszereplő. Minden mesét olvashatunk úgy, mint saját érzéseink, gondolataink, tudattalanunk kivetülését. [3]
KkF: Egyik könyvbemutatóján említi A hulladémon huszonöt meséjét.
Megmagyarázná nekünk, hogy miért olyan fontos e mű tanulmányozása?
BI: A szanszkrit mesék világképe olyan gyógyító világkép, ami a világban létező dolgok és lények egységére épül. A hulladémon huszonöt meséjét az elme pallérozására és ennek a világképnek a megértésére szoktam ajánlani. A nyugati gondolkodástól lényegesen eltérő struktúrákat találni ebben a 25 mesében, érdemes megfontolni, hogy a világot ezek alapján is szemlélhetjük, és akkor a valóság egy másik arca tárul elénk.
KkF: Élt Örményországban egy király… (Anahakán rózsa). „Ez az én mesém”, vallotta az előbb említett bemutatón. Azóta sem árulta el senkinek, hogy miért?
BI: „Az én mesém” kifejezés nem feltétlenül jelent „állandóságot”. Volt egy életszakaszom – éppen 2016-ban, amikor ez a bizonyos könyv, Az életválságok meséi megjelent [4] -, amely során ebbe a mesébe kapaszkodva tudtam kikeveredni egy krízisből. Nagyon szerettem benne azt a részt, amikor Sanvel, a kertész, megkérdezi a rózsától, hogy mi baja. És ettől a bűvös kérdéstől felfakadnak a fájdalmak, és megkezdődik a gyógyulás… Néha ennyi is elég: egy jó kérdés.
KkF: Bóklászva a neten, olvasva, hallgatva az interjúit, beszélgetéseit [5], első benyomásom az, hogy egyrészt nagyon jó kérdezői vannak, másrészt a válaszai felérnek egy-egy terápiás kezeléssel… Nem feltétlen kell ragaszkodnunk a személyes kapcsolatokhoz? A pandémia eredménye a netes oktatás/foglalkozás, vagy a kor igénye?
BI: De, ragaszkodnunk kell a személyes kapcsolatokhoz, ez a mélyen emberi vágy maradjon csak velünk! Ugyanakkor egy olyan vészhelyzetben, amelybe 2020-ban kerültünk, nagyon jó szolgálatot tett az internet, hiszen csak így tudtunk kapcsolódni egymáshoz, így tudtuk egymást biztatni, és a gyerekek is így jutottak legalább valamiféle minimális tananyaghoz. Nem vagyok híve a netes oktatásnak egyébként, és úgy érzékelem, hogy hozzám hasonlóan egyre többeknek van elege belőle.
KkF: Az egyik legújabb interjújában megütötte a fülemet: „hogyan kell szépen megöregedni”. Erre kíváncsi lennék én is. Nem a küllemi szépségre gondolva, hanem a lelkire.
„És közben írom az Amália-trilógia harmadik részét…”
BI: Hát ez egy olyan téma, amiről egyelőre még nem tudok beszélni, csak próbálgatom… Sok mese áll rendelkezésemre, ezekből próbálom kikeverni a saját öregedési receptemet. És közben írom az Amália-trilógia harmadik részét, amelyben a 300 éves Amália küzd ezzel az Ön által feltett kérdéssel… Októberre könyv lesz belőle!
KkF: Egy sakk nagymesternek elengedhetetlen, hogy az 1300, névvel is ellátott nyitásvariációt álmából felébresztve is tudja. A meseterapeutának hány mesére van szüksége?
BI: Minimum 2400-ra. Ebből áll a tanítványok alapvizsgája, ez az úgynevezett „alapkészlet”.
„Vizsgáztató”
KkF: Volt idő, amikor faltam a meséket, de ha valaki rákérdezett a főhős viselkedésére, szerepére, vagy netán dolgozatot, házi feladatot kellett írni róla, hallgattam, mint Kuka, a törpe, s nem teltek a füzetlap oldalán a sorok. Ellenben órákig filóztam azon, hogy tudnék egy kismadarat fogni, hogy kőként elhajítsam, vagy fogtam egy háromszög alakú kockasajtot, s addig-addig szorongattam a tenyeremben (hogy vizet facsarjak belőle), míg a szüleimtől jól ki nem kaptam, hogy már megint malac módjára viselkedem az asztalnál. Bennem volt a hiba, ha nem a nagy fa végén csücsülő, fütyörésző legény furfangjai érdekeltek igazán, akit az óriás húzott maga után a földből kitépett fán?
BI: Jaj, dehogy! Egyszerűen csak az érdekelte Önt a mesékből, ami megszólította a tudattalanját. Azt viszont már csak Ön tudja megfejteni, hogy miért pont ezek a furfangosságról bizonyságot tévő motívumok nyűgözték le ennyire.
KkF: Idén márciusban jelent meg az 59. kötete. Elegánsabb lett volna 60. születésnapjára már a 60-ikkal kirukkolni, de sebaj, 2025 márciusig ez bőven pótolható (megjegyzem, a fenti logikát követve nekem most a 31. évemet kellene taposnom). Talán nem érdemes írásműveit kronologikus sorrendben felsorolni, hiszen több helyen fellelhető a neten. Inkább csoportosítsa nekünk tematikák, esetleges módszertani szempontok szerint!
BI: Meglesz az idén a hatvanadik, mégpedig alkotótársam, Szegedi Katalin 60. születésnapjára! Majd ott fogunk együtt ünnepelni október 18-án! Egyébként tematikailag nem túl változatos az »életművem«: vannak elméleti könyveim a meseterápiáról, aztán vannak különböző mesegyűjtemények, s végül vannak saját meséim… Ez a három irány határozza meg a pályámat, és ezt követik a könyveim is.
Boldizsár I.-„könyvfríz”
KkF: Bevallom, ily távolból (Oslo, a szerk. megjegyzése) nem vehetem kézbe a könyveit, nem forgathatom, de a netem szinte mindegyik elővarázsolható, hosszabb-rövidebb ismertetőkkel, no és a talányosan szép borítókkal. Kikkel dolgozik szívesen egy-egy kötetén? Kérem, szóljon róluk is!
BI: Szegedi Katalint már említettem, mint állandó alkotótársamat, aki a meséimet illusztrálja. A Magvető Kiadónál megjelenő könyveimet Pintér József tervezi, a csodálatos borítók neki köszönhetők. A Jelenkor Kiadónál megjelent három könyvemet Tillai Tamás tervezte, azok is nagyon szépek. Nagyon hálás vagyok a sorsomnak, hogy ennyire szép könyvborítóim vannak! Csodálatos kortárs illusztrátoraink vannak, nagy megtiszteltetés számomra, hogy Rofusz Kinga, Kőszeghy Csilla, Takács Mari, Maros Krisztina, Bertóthy Ágnes, Timkó Bíbor, Szimonidesz Hajnalka és Paál Zsuzsanna is illusztrálta már egy-egy könyvemet.
A MESE című folyóirat
KkF: Szintén a Sümegi Noémi interjúban olvasható: „Tíz évvel ezelőtt hat hétig ültem az óceán partján, mert akkor egy életválság miatt mindent újra kellett kezdenem. És amit akkor kitaláltam, annak most értem a végére. Akkreditált képzéseket dolgoztam ki és vittem végig, mesecsoportokat álmodtam meg, egyesületet alapítottam, könyveket írtam, megjelent a MESE című folyóirat, megnyitotta kapuit a virtuális Meseegyetem, Egerben pedig konkrét egyetemi katedrát is kapott a mese. Rengeteg csodálatos tanítványom van.” [2]
Merre tovább?
Nyári „dolgozószoba”
BI: Épp készülök vissza arra a helyre, ahol mindezeket megálmodtam. Megígértem ugyanis az óceánnak, hogy ha végére érek annak, amit ott kitaláltam, visszamegyek, és elmesélem neki. Ez fog hamarosan megtörténni. És utána merre? Utána hat hétig csak üldögélni fogok, és nem csinálok semmit.
Jegyzetek
[1] elhangzott egy Vági Zsolttal készült interjúban (https://www.youtube.com/watch?v=lmCuwbmDhps)
[2] Sümegi Noémi: Menedzsertípusú Csizmás kandúr https://index.hu/kultur/2023/03/07/boldizsar-ildiko-segito-kapcsolatok-a-mesekben-uj-konyv-interju/
[3] Boldizsár Ildikó: Hogyan segítsek én terajtad? Segítő kapcsolatok a mesékben, Magvető Kiadó 2023
[4] (Boldizsár Ildikó: Életválságok meséi, https://www.mixcloud.com/HorváthGergely/boldizsár-ildikó-életválságok-meséi-könyvbemutató-2-rész/
[5] https://hang.hu/kulturtaj/magyarorszag-valsagan-egyetlen-mese-nem-segit-boldizsar-ildiko-a-kulturtajban-153121
Illusztráció: Boldizsár Ildikó-interjú
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
