Lukáts János: Szobor-szóló
*
Köszöntelek, gyönyörű Hajnal! Rohanok ki a patakból, fel a sziklatarajra, elheverek rajta, mint a nagy vízi vadászok. Remek volt az éjszakai fogás, akadt cselle, akadt keszeg, de még egy óvatlan pisztráng is. Most délig heverek, mintha bronzból lennék.
Mindennap jön ez az ostoba kölyök, ma is megszorongatta az orromat, megrángatta a farkam végét, már egészen kifényesedik, egyszer úgyis megharapom a fiút. – Nyugodj meg, ez mégiscsak a te sziklád, ez a patak a te Szinvád.
A sétálók, láthatod, csodálnak, bár van, aki farkasnak néz, meg rókának. Ostobák! A vidra a vizek rettegett vadásza, a parkok dísze, és a sétálók barátja. Mármint a jóllakott vidra, olyan, mint én most.
Nem csoda, hogy Fekete István úr egész könyvet írt a vidrákról. Rólam! Pedig ő ember, honnan tudja, milyen a vidra? Tudja, még a latin nevemet is, amit a vidrák se mind tudnak: Lutra. Lutra – én vagyok.
Milyen szerencse, hogy vidra vagyok, és nem ember. Az emberek cammognak, én rohanok, az emberek sikongatnak a víztől, én belevetem magamat a patakba. Az emberek csapatosan járnak, én magányos vadász vagyok, magam ura. Szabad vidra. Van gondom, van örömem, én ezeket magammal hordozom, akárcsak a bundámat. Az embereknek túl sok a barátja, a vidrának nagyon kevés. Az emberek állandóan fecsegnek, a vidra hallgat.
Eltelt egy nap, megy le a nap. Még heverészek egy sort, megvárom, amíg a sétálók hazabaktatnak, ne lássák, hogy Lutra vidra megéhezett. Aztán rohanok vissza a patakba, hátha ma is akad cselle, akad keszeg, vagy egy óvatlan pisztráng.
*
A szobrász koszorút faragott a nyakam köré, egy másik koszorút (virágból valót) a kerék mellé tettek, ez bizonyosan a tüzéreknek szól. Nehéz, kínos barátság a miénk, a törött két kerék is mutatja: ágyúkerekek, lőszeres kocsik kerekei. Ezeket mi húztuk, a tüzérek tolták. Mi erősebbek voltunk, ők ügyesebbek, ezért vontattuk együtt az ágyút. Néha két ló húzta, néha négy, hat. Ha elestem a sárban, a tüzér föltámogatott, ha ő esett el, káromkodott és fölkelt magától. Esett ránk az eső, arcunkra fagyott a zúzmara, a nyárban verejtékeztünk a forróságtól. Mi, a lovak, és ők, a tüzérek.
Ha ők megsebesültek, elvitték őket hordágyon, ha mi sebesültünk meg, vagy a lábunk törött a sziklás úton, nem volt segítség, maradt a tüzér oldalfegyvere… Aztán megsirattak.
Most itt béke van, nincs szükség tüzérre, nincs szükség tüzérlóra, a kaszárnyából diákotthon lett, a diákok közül vajon hány lesz tüzér? És a lovakból tüzérló? El is felejtik, hogy voltak valaha Keszthelyen tüzérlovak. De, hogy ne felejtsék el mégsem, odaírták a szoborra, fejem köré a koszorúra: Harcodban leghűbb bajtársad. – Igen, ezt mi is így éreztük, tüzérlovak voltunk.
*
Mindkét remek és szerény oroszlánleány én vagyok. Délelőtt az egyik, délután a másik, egyszer a vidám, egyszer a mélázó. Haragszom magamra, aztán megbocsátok magamnak, ilyenkor összecsavarjuk bojtos végű farkainkat.
Nehéz az oroszlánok élete a kisvárosi főtéren. Tolakodó járkálók a bajuszomat rángatják, a „másik felem” ilyenkor nyugalomra int. Időnként szeretnék elbődülni, de ezt csak éjszaka teszem, néha, ha például vihar van, vagy tejeskocsi csörömpöl át a főtéren.
Bátor fiúk (vagy éppen csibészek?) időnként a hátamra ülnek, aztán átülnek „a másik hátamra”, jó játék ez, néha nekem is jó… Bár egy oroszlánhölgyet már mégsem illendő dolog meglovagolni, de ezt mi jobban tudjuk, mint a kiscsibészek.
Télen fázom, hideg ország ez, a hó megborzongat, takarót bezzeg senki nem terít rám, de talán nem is volna elegáns királyi hátamon egy kockás pokróc.
Valójában sose látom a másik felemet, csak egy-egy sóhaj vagy morgás jelzi a köszönést, a megbocsájtást. Mi már a város oroszlánjai vagyunk, szinte el is feledkeztünk a pusztáról, a szavannáról. Amit hajdani királyságunkból magunkkal hoztunk, odaírtuk a szökőkutunk oldalára, jó tanácsként az embereknek, a kőszegieknek: „Ne menjen le a nap a te haragoddal”.
*
Ki hallott még ilyet: a lábamról kaptam a nevemet! Vagy az a valami nekem is a kezem, mint az embereknek? Mindegy: Mancs vagyok, utána szokták mondani: a mentőkutya.
A kutyaélet vidám élet, a mentőkutyáé pedig még annál is remekebb. Az emberek gyakran hízelegnek nekünk, ezt nem szeretem. A doktor urak néha bajtársnak szólítanak, – na, ez már valami.
Ha nincs baj a világon, vidáman élek Miskolcon, mint a többi házi eb. De az emberek gyakran csinálnak bajt: tüzet, harcot, háborút. Akkor aztán: Gyere, Mancs!, Eredj, Mancs! – Mancs pedig jön, ered. A bundám megperzselődik, fejre-lábra tégla hull, velünk jár a veszedelem. Aztán látok a romok alatt egy kezet, kihúzom a romok alól: gyermek zokog a kéz végén, vagy sebesült felnőtt. Azt mondja, elhoztam neki a reményt! Bármilyen nyelven mondja is, Mancs megérti: a mentőkutya minden emberi nyelven tud.
És a tenger, meg a föld morgása, zúdulása, az csak a rettentő. Attól talán még én is félek, pedig Mancsnak nem szabad félnie. A doktorok is félnek, súgják: Gyere, Mancs!, Eredj, Mancs!
Igen, én ügyesebb vagyok, karcsúbb, mint ők, talán a szimatom is jobb. És, hát, mentőkutya vagyok. Vagy csak egyszerűen: kutya.
A mancsom a mellső, amelynek a nevét hordozom, amellyel ások, kaparok, amellyel megfogom a sebesült kezet, a rémült ember vállát a rom alatt, a rög alatt. A mancsomra kő hull, vaslemez, tűz égeti. Mancs ilyenkor nyalogatja a mancsát. Közben hallgatok, legfeljebb szűkölök egyet-egyet. Aztán jelentem doktor úrnak: Bajtárs, még egy túlélő, itt fogom a kezét. Pedig az a kéz már az én nyakamat simogatja, az én bundámat öleli.
Ez a szobor itt egy kicsit testesebb, mint én vagyok, sebaj, egy mentőkutya sokat elvisel!
*
Ezt a folyót itt, a hátam mögött, rólam nevezték el. A neve: Tisza folyó, én pedig a tiszavirág vagyok. Gyönyörű név, bár én talán még nála is szebb vagyok.
A tiszavirág száz színben tündököl, libegés közben nézegetem a tükörképemet a Tiszában, a Tisza pedig ámulva gyönyörködik bennem. A tiszavirág röpül, föld fölött, víz fölött, fel a napsugárba, keresztül a cirmos árnyékon. Én nem gyalogolok a sárban, a kövek között, mint az emberek, mint a négylábúak. Madár se vagyok, bár szárnyaim vannak, több is, mint a madaraknak. Négy szárnyam van, repülésre való és libegésre való. A könyvek kérésznek neveznek, mert irigyek a szép nevemre, a parti népek rovarnak mondanak, pedig én tiszavirág vagyok.
Sokáig, évekig élek a víz alatt, buta gubóba csukva, hiú és öntelt kérészfiakkal összezárva. Aztán széttépem béklyóimat és egy nyári estén kiröppenek a világ fölé. A tiszavirágok akkor mind így tesznek, szállnak százával végig a Tisza fölött, a hullámok taraját érintve, aztán a füzeknél is magasabbra. És ámulnak: Ilyen szép a világ? És ez mind a miénk? Hogy lássuk színeit, hogy beszívjuk illatát, hogy ölelkezzünk a szellővel?
És hamar belefáradunk az élet gyönyörűségeibe, elsodor a gyenge szellő is, lucskos lesz pilleszárnyunk a Tisza habjától, amely estére sötét és hideg. És érezzük, jaj, érezzük, hogy nekünk, tiszavirágoknak bele kell hullani hamarosan a végtelen, mélységes Tiszába, a hidegbe és a sötétbe. És vajon visszatérünk onnan még egyszer, mi, gyönyörű tiszavirágok?
Illusztráció: Szobor-szóló Manccsal
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
