70 éve: MOUNT EVEREST
•
Hetven éve, 1953. május 29-én, déli 11, 30 órakor Edmund Hillary Új Zéland-i méhész és Tenzing Norgay nepáli serpa felért a Föld legmagasabb csúcsára, a 8850 méter (8848 méter) magas Mount Everestre. (Tenzing neve több formában, átírásban szerepel a szak- vagy kevésbé szakirodalomban. Az Everest meghódítása után, mivel leírni csak a nevét tudta, J. R. Ullmannak tollba mondta önéletrajzát. Addig többször megváltoztatta nevének írásmódját, de önéletrajzi regénye kapcsán kijelentette, hogy a végleges és hivatalos forma: Tenzing Norgay.)
A huszadik század jelentős expedíciók időszaka. 1909-ben Peary meghódítja az Északi-, 1911-ben Amundsen a Déli-sarkot. Auguste Piccard léggömbje 1931-ben 16 ezer méter magasra száll, Jacques Piccard 196o-ban a Marianna-árokban 10916 méter mélységet mér. A „sötétség” földalatti birodalma több száz kilométer hosszúra „tágul”, a függőleges barlangokban (zsombolyokban) ezer méternél mélyebbre jutnak, és a hatodik évtized meghozza a Föld ”harmadik pólusa” meghódításáért vívott küzdelem első győzelmét. 1950. június 3-án Maurice Herzog és Louis Lachenal (francia expedíció) feljut az Annapurna 8078 méter magas csúcsára. Ezzel új időszak kezdődik a Föld megismerésében, a nyolcezresek „elestének” fejezete.
Földünkön tizennégy csúcs magassága haladja meg a 8000 métert. Mind Ázsiában vannak, sőt a 7000 méternél magasabb csúcsok is. A nyolcezresek között legmagasabb a Mount Everest (Csomolungma) és a „legkisebb” a Sisha Pagma, amely „csak” 8013 méter.
A magas csúcsok meghódításának már korábban hagyományai voltak világszerte, hiszen a Mount Blancot, Európa legmagasabb csúcsát már 1786-ban megmászták, a Kilimandzsárót (5896 méter) 1889-ben, Dél-Amerika legmagasabb csúcsát, az Aconcaguát (6959 méter) 1897-ben. De amíg Latin-Amerikában 6000 méter felett is felfedeztek vallási (áldozati) szertartások nyomait, addig a Himalája lejtőin élő népek a természeti akadályok mellett pontosan vallási okok miatt nem is kísérleteztek a legmagasabb csúcsok megmászásával. A helyi lakosság a csúcsokat az „istenek” lakóhelyének tekintette.
*
Csomolungma tibeti nyelven „a Föld legjóságosabb isten-anyját” jelenti, Kangcsendzönga „az istenek trónját”, Annapurna „a bőség istenasszonyát” stb. Chomolungma vagy Csomolungma az egész masszívum neve, az Everest elnevezés pedig, a csúcsra vonatkozik. Arról az Everest nevű angol ezredesről kapta a nevét, aki az indiai topográfiai szolgálat parancsnoka volt. Azonban sok csúcsnak – főleg azoknak, amelyek a peremvidéktől és karavánutaktól-hágóktól távolabb estek – még a helyi lakosság sem adott nevet. A földrajzi kutatások itt a XIX. században kezdődtek.
*
Gerard kapitány 1818-ban 5880 méter magasra jutott fel a Leo Pargial csúcson. Akkor ez magassági rekordnak számított. Az első alpinisták a Schlagnitweit testvérek voltak, akik földtudományi kutatások céljából járták be a Himaláját, és így nem sok idejük maradt a tulajdonképpeni csúcsmászásra.
1883-ban Graham legalább egy ”hétezrest” szeretne meghódítani. Célját nem éri el, de több 6000 méternél magasabb csúcsra sikerül feljutnia, és ez új magassági rekord. Az első, nyolcezrest (a Nanga Parbatot) „támadó” expedíció Fred Mummery, az akkori idők (1895) egyik legnagyobb alpinistájának kezdeményezésére indult.
Ezután a mind gyakoribb expedíciók célja valamelyik 7000 vagy 8000 méteres csúcs meghódítása vagy legalább a győzelemhez vezethető út felderítése. Ezzel párhuzamosan számos topográfiai mérést is végeznek így a térképeken mind több részlet jelenhetett meg.
Az 1953-as esztendő valójában két nagy alpinista-győzelmet hozott. Sikerült megmászni a Föld legmagasabb csúcsát, az Everestet, és az egyik legnehezebben megmászhatónak tartott csúcsot, a Nanga Parbatot.
*
Az Everest meghódításának a gondolata már a múlt század végén foglalkoztatta az alpinistákat, de az igények akkor még jóval meghaladták a lehetőségeket. Az Everest-expedícióknak 1920-ig még volt egy nagy akadálya: sem Nepál, sem Tibet nem adott beutazási engedélyt. 1920-ban a Dalai Láma engedélyt ad egy brit expedíciónak, és 1921-ben kilenc angolból álló csapat (köztük négy alpinista) indul terepkutatási és csúcstámadási céllal. Sok magashegyi tapasztalatot gyűjtöttek, három oldalról bejárták-megfigyelték a Himalája lejtőit, és számos új adattal egészítették ki az akkori térképeket. Ezeket az ismereteket használták fel annál a csúcstámadásnál, amelyet Bruce tábornok vezetésével kíséreltek meg 1922-ben. Az expedíció sikertelenül zárult, de a hóviszonyokról és légritka körülményekről gyűjtött tapasztalatok segítették a következő expedíciók megszervezését.
Az 1924-es brit expedíciót szintén Bruce tábornok vezette. A csapat oszlopos tagja George Mallory volt, akitől a sokat idézett válasz származik a kérdésre, hogy miért is kell megmászni az Everestet: „mert ott van”. Mai ismereteink szerint csúcsot ez alkalommal sem sikerült meghódítani. A kérdés ugyanis vitatott.1933-ban egy jégcsákányra bukkantak, majd e hely közelében 1999-ben megtalálták Mallory holttestét. A halálos baleset történhetett a csúcsról jövet is. 1924. június 8-án 12, 50-kor N. E. Odell látta utoljára néhány percre Malloryékat, útban a csúcs fele 8500-8600 méteres magasság között.
Ezt az expedíciót 1933-ban követte egy újabb brit csúcshódítási kísérlet. A hosszú kiesést a tibeti határ lezárása okozta. Az akció minden sikertelensége mellett azzal a felismeréssel zárult, hogy 7000 méter felett az ember fizikai erőnléte akkor is rohamosan romlik, ha pihen. A következtetés: a csúcsot támadó csapatnak minél rövidebb ideig szabad 7000 méter felett tartózkodnia.
Az addigi információkat mind figyelembe vették a következő nagy expedíció megszervezésénél, amelyre a dalai láma engedélyével 1936-ban került sor. Megelőzően, 1935-ben jelentős terepkutatást végeztek Eric Shipton vezetésével, és a csapatnak tagja Tilman is. Céljuk volt többek között egy – Rongbuk felé vezető – könnyebb út feltárása, valamint a nagy magassági hóviszonyok tanulmányozása. Ugyanakkor ez a kisszámú csoport elszalasztott egy rendkívüli alkalmat a csúcs meghódítására. 1935-ben a nyári monszun négyhetes „késéssel” érkezett, és addig magashegyi túráknak kedvező időjárás uralkodott.
Az 1936-os expedíciót Ruttledge vezette, és az alpinisták közt az első számú alapember Eric Shipton volt, aki az 1935-ös akciót irányította. Előző évi „késését” a monszun most „behozta”, vagy jó három héttel előbb érkezett. Pár nap alatt, végigszáguldva Indián a Himalája-láncig, lehetetlenné tett bármilyen komoly csúcstámadást.
A háború előtti utolsó expedícióra 1938-ban került sor. Tilman vezette (aki közben megmászta a 7816 méter magas Nanda Devit) és úgynevezett könnyű expedíció volt. A részvevők között olyan veteránokat találunk, mint Shipton, és Odell (aki már az 1924-es csapatnak is tagja volt). A csúcsot ez alkalommal sem sikerült meghódítani.
1949-ben Nepál megnyitja határait, így új útvonalak lehetősége kínálkozik. 1950-ben a franciák meghódítják az első nyolcezrest, az Annapurnát, és ez újabb lendületet ad az Everestre irányuló kísérletnek. 1951 őszén Shipton vezetésével expedíció indult, hogy egy kedvezőbb útvonalat találjon a csúcsra.
1952-ben svájci alpinisták kapnak engedélyt Everest-expedíció szervezésére. Az angolok körében ez nagy felháborodást váltott ki. Az volt a véleményük, hogy nem becsületes a svájciak részéről egy olyan csúcsot „támadni”, amelyért az angolok már évtizedek óta küzdenek. Tény, hogy a Himalája nyolcezresei meghódításának történelmében bizonyos hagyomány alakult ki ilyen tekintetben. Jellemző példa erre talán a Nanga Parbat, amelynek meghódításáért a németek rengeteg emberi és anyagi áldozatot hoztak. Mindezekkel a brit alpinistáknak természetesen nem volt igazuk, hiszen – ahogy Eric Shipton is megjegyezte – „az expedíciók legnagyobb részének sikere az előtte járók erőfeszítésétől függ”.
A svájciak különben meghívták az angolokat, szervezzenek közös csapatot. Azonban nem sikerült megegyezniük a vezető személyében, és így az angolok 1953-ra terveztek önálló akciót. A svájciak csapatát dr.Wyss Dunant vezette, a serpák vezetőjének pedig Tenzing Norgayt fogadták meg. Május 24-én reggel Lambert és Tenzing fagyban, viharos szélben töltött kimerítő napok ellenére megkísérlik a csúcstámadást. Felkínozzák magukat 8600 méterig, de továbbmenni már nincs erejük.
*
A John Hunt vezette 1953-as brit expedíciót mintaszerűen tervezték meg. A válogatott alpinisták csoportjában többek közt helyet kapott Ed. Hillary, G. Lowe, Tom Bourdillon, A. Gregory. A serpák vezetőjének ismét a nagy hírnévnek örvendő Tenzing Norgayt fogadták fel. A 7, 5 tonna felszerelést szállító csapat március 27-én érkezett a Tangboche kolostorhoz. Itt a nagy magassághoz való alkalmazkodáshoz tíznapos edzési programot hajtottak végre.
Két légzőkészülék-típust használtak: egy nyílt és egy zárt rendszerűt. Rendkívüli erőfeszítések árán május 22-re a csúcstámadáshoz szükséges felszerelést sikerült felszállítaniuk a Déli Nyeregre. Evans és Bourdillon, az első csúcstámadó csapat, 8755 méterig jut fel, a Déli Csúcsnak nevezett elő-csúcson. Az Everestre vezető út nehéznek látszik, de nem lehetetlennek. Azonban már dél van. Percekig küzdenek a csábítás erejével, de győz a józanész, estig 900 méter szintkülönbséget vissza is kell mászniuk. Bár olyan magasra értek fel, ahova ember előttük még soha, mégsem mennek tovább. Másnapra a mínusz 25 Celsius-fokos hőmérséklethez szélvihar társul. (Hillary: „A legrosszabb éjszaka volt, amelyet valaha átéltem”.) Ezt a Déli Nyereg táborának zsúfoltsága is tetézte. A második csúcstámadást kénytelenek egy nappal elhalasztani. Május 28 meghozza a várt jó időt. A nagy erőfeszítések árán szállított felszerelést 8500 méteren rakják le, ahol alig találnak annyi helyet, hogy felállíthassanak egy kétszemélyes sátrat. Hillary és Tenzing itt töltik, viszonylag „elfogadható” körülmények között a rövid éjszakát. Hajnali négykor már készülődnek, fél hétkor indulnak, kedvező időben. Aránylag jól haladva 9 órára elérik a Déli Csúcsot. Kis pihenő után másztak tovább. Nehezebb szakaszhoz értek, ahol minden lépéshez jégcsákánnyal kellett fokokat vágni. Így rém lassan haladhattak, mert amíg az egyikük dolgozott, a másik biztosította. A legnagyobb problémát egy körülbelül 13 méter magas lépcsőszerű sziklafok okozta. Az teljes szélességben elzárta előttük a gerincet. Abban a magasságban egy olyan fal megmászása még oxigénnel sem jöhetett szóba. Nagyon veszélyesnek látszó megoldáshoz folyamodtak, amely ugyanakkor eredményesnek bizonyult: a sziklafal és a mellette emelkedő hó-párkány közötti repedésben másztak fel. Hillary, későbbi bevallása szerint, akkor érezte először, hogy biztosan meghódítják a csúcsot. A sziklafalon túl lépcsőfokok végtelennek tűnő sorát vágták a fagyott hóba. Egyszer csak ráeszméltek, hogy „elfogyott” a csákány alól a gerinc! Fenn álltak a csúcson!
A jelentősen megcsappant oxigéntartalék azonban nem sok időt engedélyezett. A boldog kézrázás után néhány fényképet készítettek – bizonyítéknak is –, majd visszaindultak.
*
Mint említettük, 1953-ban valójában két nyolcezres „esett el”. Július 3-án Hermann Buhl egyedül jutott fel a 8125 méter magas Nanga Parbatra. Ezt az alpinisták a Borzalmak Kopár Hegyeként emlegették, és meghódításáig harmincegy alpinista áldozta életét.
Dr. Diószeghy László, geográfus
Illusztráció: Photograph by AP
Ezek is érdekelhetik!
Szili István: Kavicsok és történetek. Egy nem mindennapi gyűjtemény képeskönyve* →
Hegyi Botos Attila: A tisztaság fűziszfüzére, avagy egy mondat termodinamikája (képletvers) →
Tóth Kálmán: A paraszti szőlőművelés a Drávaszögben →
