„Tisztelőd s barátod”. Arany János levelezése Madách Imrével (Levélfa, 66.)
•
Praznovszky Mihály könyve („Tisztelőd s barátod”, Zöld Kalamáris Bt., Veszprém, 2018), ha kissé késve is, az Arany János-bicentenárium alkalmából látta meg a napvilágot. S mit ad Isten, Madách Imre születésének kétszázadik évfordulóján itt szintén célba ér. Pár év, mindössze ennyivel volt fiatalabb a Tragédia írója nagy mecénásánál. Levelezésükről, ennek filológiai apparátussal is alátámasztott kiadásáról lévén szó, a Levélfára nagyon is indokoltan kívánkozik tehát. Legalább első pár levele – aki kíváncsi mind a tizenhatra (sőt az egyebekkel is bővített huszonkilencre), vegye kézbe Praznovszky Mihály könyvét. Örömmel ajánlom, mert nemcsak a levelekbe, de ezek feldolgozásába, egy tekintélyes corpus szövegkiadásának rejtelmeibe, elméleti megfontolásaiba is bepillanthat általa az olvasó. Itt és most e néhány lap erejéig máris.
Suhai Pál, szerkesztő
Bevezetés
„Nem bírtam soha átélni (sem elhinni, hitelt érdemlőn felidézni) azt a pillanatot, amelyben a Madách-kéziratot elsők közt olvasó Arany János legyőzi magában azt a papírkosár felé utaló reflexet, amelyet a Mesterekben óhatatlanul kivált a kéretlenül kapott dilettáns kézirat.
A Tragédia első lapjairól szinte árad a dilettantizmus illata: amikor hazafias érzetű literátor, aki ad arra, hogy ki ne maradjon a fősodorból, nemzeti eposzt, nemzeti drámát és nemzeti regényt ír, ha van benne magasra törő szellem; ha meg nem volna, hát ír szórakoztató szalon-beszélyt és a társadalmi élet visszásságait szatirizáló vígjátékokat.
A legildomosabb témákról is csupa előadatlan színművet sikerítő Madách Imre most nem talál szerényebb színpadi témát, mint hogy a trónusán ülő Úristen hogyan dialogizál el arkangyalaival a teremtés hetednapján. És írja ezt olyan avíttas stílusban, mintha a mennyországban nem is hallottak volna semmit a nyelvújításról. A Mester nem állja meg, hogy bele ne javítgasson a kéziratba – tenné ezt legszívesebben piros tentával.
Soha nem bírtam úgy tágítani Arany Jánosról a képet, hogy belefért volna az Arany eszmevilágától oly idegen fogantatású dráma iránti fellelkesedése. (Adatunk is van rá, hogy nem könnyen gyűrte le első ellenszenvét.)
Ám Arany János nagy lelke ezt a próbát gyönyörűen kiállta. Végül is elolvasta Az ember tragédiáját, és leborult előtte.” (Hubay Miklós)
Rengeteget köszönhetek „madáchilag” Hubay Miklósnak, könyvem mottója szerzőjének. Hosszú beszélgetések a Tragédiáról, közös utak Nógrádba, Csesztvére, a túloldalra, Sztregovára, közös út Franciaországba egy új Tragédia-bemutatóra, s közben csak hallgattam: miként idézi emlékezetből a Tragédia 4000 sorát, és formálódnak benne új és új gondolatok egy-egy felidézett Madách-sor apropóján.
Természetes tehát, hogy amikor e levelezéskötet nyitásaként egy fontos gondolat súlyát kerestem, őt lapoztam fel, s találtam erre, a mottónak ugyan hosszú, de a könyvem egészét illetően meghatározó idézetre. Mert ebben benne van minden és mindenki, akiről s amiről szól ez a könyv. Madách, a kétkedő, Arany, a figyelmes, Hubay, a rajongó s persze magam is, aki „leborulok” előttük.
Nagy szavak, de nagyon nagy a történet is. Évtizedek óta foglalkozom vele, formálgatom magamban, idézem fel akár a helyszíneken is, a kultikus események közben. Mert ugyan a Hárompipa utcában Arany lakásába nem juthattam el (oda ma nem is nagyon kívánkozom), de felkavaró Csesztvén állni a kúria udvarán, vagy ülni a mára már sajnos kidőlt öreg krími hárs tövében, ahol annak idején ők is ültek és beszélgettek. Vagy elindulni innen Sztregovára, bármelyik úton is mentek (Balassagyarmat vagy Szécsény felé), mindegyiken százszor voltam már én is. És betoppanni Sztregovára. A kastély, a park, a két zseni beszélgetésének titkait őrző fák. Egy-két termetes törzsű tán már akkor is ott állt, s adhatta tovább a beszélgetések titkait a fa utódjainak.
Kit ne ragadna meg tehát (engem, született nógrádit, a közös szülőföld okán persze majdhogynem kötelezően) e csodálatos történet: megjelenik az akkori magyar irodalom vitathatatlanul legnagyobb alakja előtt egy ismeretlen nógrádi nemes, akinek még híre nincs, neve nincs, és letesz egy köteg kéziratot a költő elé, kérve csendesen a szerkesztő úr bírálatát. Beleszámítva, hogy ez bizony balul is elsülhet, s kap valami negatív választ, de akkor annyi sikertelen drámakísérlet után az egészet a tollával együtt bevágja sztregovai dolgozószoba kandallójába. És vége a komédiának.
Roppant izgalmas történet kezdődik ebben a pillanatban, 1861 tavaszán Pesten. Évtizedek óta foglalkozom ezzel a történettel, neki-nekifutva a lehetetlennek, hogy a fellelhető adatok birtokában próbáljam feldolgozni a lehetséges eseményeket. Nem kitalálni (persze olykor a fantáziámat is segítségül hívtam, de nem hagytam magam befolyásolni tőle), hanem rekonstruálni az egészet, szűk négy év históriáját.
Játszottam is vele: Kovács Sándor Ivánnal írtunk egy négykezest, ki-ki a maga tudásával fogalmazza meg ezt a történetet. (Ő győzött persze). Majd Szliácsra emléktáblát vittem a nógrádi irodalmi barátaimmal, a Mikszáth Társaság tagjaival, jelezve ország-világ előtt a nagy esemény örökkévalóságát. Részt vettem a sztregovai új, nagy állandó Madách-kiállítás rendezésében, ahol akarva-akaratlan lenyomatot kapott ez a látogatás is. Összeraktam Madách négy évének dokumentumait egy vaskos kötetbe. Azaz mit írtak róla, s mi jelent meg tőle 1861–1864 között a magyar sajtóban, s ezt végigragyogta kettejük kapcsolatának ezernyi dokumentuma. S végül engedve a költő neve aranyos csillogásának, az egész történetet megírtam Madách arany évei címmel, kibontva a számomra addig még nem felismert legfontosabb szálat: a Tragédia „felfedezésén” túl miként menedzseli Arany Madáchot, miként emeli be a kortárs irodalomba, féltő gonddal vigyázva rá, felismerve benne egykori szalontai önmagát, a falun, egyedül, magányosan dolgozó, érzékeny alkotó tehetségét. Tényleg le kell borulni Arany előtt mindig is, most is.
Ez a kötet lezárja ezt a témát, legalábbis számomra. Hiszen most közlöm azt a 16 levelet, amelyet ők váltottak egymással. Szerintem több levelük volt, de elveszhetett. Erre olvashatunk utalásokat, elgondolkozhatunk „a kellett, hogy írjon” szükségén. Az olvasó ezen felül talál még 13 másik levelet is, amelyek közvetve vagy közvetlenül erre a barátságra utalnak, vagy éppen a Tragédia fogadtatására, vagyis Arany közvetett szerepvállalására.
Végső soron könnyű dolgom volt. Hiszen mára már megjelent Arany János levelezésének kritikai kiadása (legalábbis 1865-tel bezárólag), valamint Madách Imre összes levele, ha nem is kritikai minőségben, de annak teljességével. Ilyformán nekem megadatott az, hogy a leveleket a mai olvasó nyelvén adjam közre, megőrizve persze egykori íróik szép és veretes magyar kifejezéseit. Nem kell félreérteni: nem írtam át, csak ahogyan az szükséges: modernizáltam a mai nyelvállapotunknak megfelelően. Arannyal nem is volt sok bajom, de miként Arany a Tragédiával, én is megküzdöttem Madách leveleivel. Nem volt erőssége a helyesírás, de amit helyesen írt, az is egy korábbi nyelvi állapotot tükröz, valamint gyorsabban szárnyalt nála a gondolat, mint futott tolla a papíron. Lett ebből galiba bőven.
Így is akartam: legyen ez a levélváltás egy izgalmas 21. századi olvasmány. Komoly ifjak, ha dolgozatot írnak, inkább a filológiai hitelesség miatt vegyék kezükbe a kritikai kiadásokat. Komoly olvasók, akiket érdekel e két rendkívüli személyiség barátsága, annak lélektana, a korszak irodalmi közélete, használják és élvezzék nyugodtan ezt a kiadást.
Magam is beavatkoztam a történetbe egy sajátságos szerkezetet kialakítva. A levelekkel időrendben haladok. A levél közlése után olvasat címszó alatt elmesélem az adott levélben leírtak mögöttesét, ahogyan ma már a terjedelmes szakirodalomból kideríthető. Majd én is jegyzeteket fűzök bizonyos szavakhoz, fogalmakhoz, eseményekhez, ezek olykor meghaladják egy-egy szó értelmezésének terjedelmét. Ezután következik az irodalomjegyzék, amely a maga módján több mint egyszerű bibliográfiai leírás. Végül helyenként el-elejtettem egy-egy idézetet, mintegy színesítésként, a történet gazdagításaként. S persze kerül a kötetbe néhány fotó is.
Most pedig, ahogyan illik, a köszönetek sora. Az olvasó már láthatta, a kötetet az ebben az évben éppen tíz esztendeje elhunyt Kerényi Ferenc emlékének szenteltem. Nem először s nem utoljára fordulok élő emléke felé. Pályát kereső ifjúként ismerkedtem meg vele, amikor ő egyszer megfordult a salgótarjáni múzeumban, ahol én éppen teremőr voltam. Körülbelül ettől az időtől kezdve lett a Madách-kutatás, s ezen belül a Nógrád megyei Madách-kutatás meghatározó személyisége. (Első Madách-könyvemet is ő lektorálta 1986-ban.) Több évtizednyi tanítványi figyelem fűzött hozzá, amelynek most sincs vége.
Az Arany János-emlékév bizottsága első szóra támogatta elképzelésemet, s megadta a támogatását a megjelentetéshez. Köszönet külön Prőhle Gergely úrnak, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának. Segített Boka László úr, nemzeti könyvtárunk tudományos igazgatója s a kézirattár munkatársa, Rózsafalvi Zsuzsanna. Valamint Babus Antal úr, a Magyar Tudományos Akadémia kéziratárának vezetője, aki kiemelten foglalkozik Madáchcsal és életművével. Köszönet Andor Csaba barátomnak, aki töretlen, több évtizedes Madách- rajongásának ismereteit e tekintetben is megosztotta velem, megadva azt a jogot, hogy olykor ne értsek vele egyet. Terleczki József doktornak, akinek gazdag fürdőtörténeti gyűjteményét használhattam fel a képanyagot illetően. Hégely Györgynének, aki a kézirat nyelvi gondozásában segített.
A topográfiai műhely újfent a veszprémi OK Press nyomda volt. Jó velük dolgozni, mert számukra a könyv több mint nyomdatermék, hát még ha Aranyról és Madáchról van szó. Így dolgozott Bucsy Balázs tipográfus is, immáron sokadszor velem.
Úgy látszik, ezzel a „leborulással” nem vagyok egyedül.
Nemesvámos, 2018. június 15.
Praznovszky Mihály
1. ARANY JÁNOS – TOMPA MIHÁLYNAK
Pest, 1861. augusztus 25.
Édes barátom,
Ideje félredobnom egy kevéssé a szerkesztői tollat, s mást venni elő, azt, amellyel egykor nagyobb szorgalommal írogattam talán unalmas, panaszos, de baráti szívből fakadt leveleimet. Ez új állapotnak, ha egyéb átka nem lett volna is, mint hogy bennünket ritkább és futólagosabb levélváltásra kényszerített: már ez is elég volna, hogy ne igen legyek elragadtatva gyönyöreitől. Hanem hisz majd vége lesz, egyszer mindennek vége lesz.
Azon kezdem, mivel más végezni szokta – először is családi mintlétünkröl tudósítlak. Helyzetünk, ha a jelent tekintjük, ha előre, de még csak egy pár hónappal előre sem gondolunk, tűrhető. Az én fejzúgásom megvan1 ugyan, meg is lesz tán holtig, de azon következményen kívül, melyet hallásomra úgy látszik növekedő arányban tesz, más, súlyosabb hatását nem tapasztalom. Dolgozni, ha nem úgy is, mint régen, tudok, vagy tudnék, ha rögtönöznöm nem kellene. Az a gyakori levertség sem kínoz annyiszor, ha jókedvű nem, legalább egykedvű tudok lenni, s ez, ha nem boldogság, de nyugalom. Nőm fejfájásai elmúltak, lábfájdalma is enyhült, mióta hidegfürdőket használt a Dunában, s ezt egész nyáron tette. Ellenben Juliska már 8 hónap óta szemfájásban szenved, mely őszi orbáncának utómaradványa, s az orvosa által javasolt hidegvíz és zuhanyfürdő talán még rosszabbá tette baját. Most Dr. Balogh Pál hasonszenvi kúráját akarja megkísérteni. Ennyiből áll családom jelenleg, s mióta Pesten vagyunk, mert Laci, miután Kőrösön a 8-ik osztályt s így a gimnazialis kurzust elvégezte ez évben, mielőtt Pestre jőne, szünidejét rég ápolt vágya teljesítésére akarta felhasználni, hogy beutazza Erdélyt. Most oda van, legutóbbi levele Károlyfejérvárról kelt2. Többnyire gyalog – azaz csak akkor kocsin, ha felkaphat – teszi az utat, két tanuló társával, kik jó markos legények, valamint Laci is kezd már nemcsak fölfelé nyúlni, hanem kissé izmosodni is. Én becsülöm benne e férfias elhatározást, ha baj nélkül megjárhatja ez utat, igen sokat tesz az, nemcsak szellemi fejlődésére, hanem a nagy növés által elpuhult teste megizmosítására is. Anyagilag isten tudja, hogy leszünk, Pesten bizonytalanra támaszkodni még teljesen egészséges embernek sem könnyű feladat, hanem hisz jó az isten, jót ád. Annyi kétségtelen előttem, hogy a tanári állást mindenesetre el kellett hagynom, azt hát nem bánom: a többiről – deus providebit.3
Lakásom még mindig a 3 pipánál4: tavaszig ide címezd leveleid. Ez egy 4 jó szobás szállás, ha Laci feljő, szükségünk van ennyire. De baj az, hogy a központtól kissé távol, hogy 2-dik emelet, hogy biztos padlás nincs, kamra nincs, s ami fő, hogy többnyire oly nép lakja, mely ököllel szokta ügyes-bajos dolgát igazítni egymás közt. Szóval oly ház ez, hol szemünkbe mondják, vagy beüzengetik, hogy itt minden lakó becsületes, csak mi nem. Ezért, noha a szobák jók, s már igen lakályossá tettük, bére is mérsékelt, tavasszal költöznünk kell innen.5
Említém anyagi helyzetem bizonytalan voltát. Ezt így értsd. A Kisfaludy Társaság 800 ft évi fizetést biztosított ugyan: de tőkéje oly csekély gyarapodást nyert még eddig, hogy az én 800 forintom csak úgy lenne meg, ha a tőkéből fizetné, s így is 5-6 év alatt az egész tőkét fölemésztené. Kívánhatom-e ezt? Nem leszek-e erkölcsileg kényszerülve előbb utóbb kijelenteni, hogy ha így van, lemondok díjamról és szolgálok díj nélkül, mint a többi tisztviselő? Ez tehát épen nem biztos jövedelmem. A lap? A lapra nézve Heckenasttal úgy áll a szerződés, hogy ha az első év végével nem haladna 750-et az előfizetők száma, ő lemondhat a kiadásról és igy a részemre való szerkesztői díj fizetéséről is. Még nem szólott: de azt tudom, hogy az előfizetők száma nem haladja a 750-et; jó ha nem felezi. Íme, kilátásaim!6 Mindamellett az a nagy csüggedés, melynek Kőrösön martalékja voltam, most nem gyötör annyira. Meggyőződtem, hogy Laci végett is, Pesten kell laknom, s így vagy amúgy kiteremtenem a szubszisztencia7 módját. Várok az időtől, körülményektől. S ha a jövőre kétes a kilátás, azért a jelen nincs minden enyhület nélkül. Naponként, míg melegebb napok voltak, olcsó kirándulás a zöldbe családommal, s egyik-másik jó ismerősinkkel fűszerezte a pesti létet, annyira, hogy elmondhatom, kilenc évig nem szórakoztunk Kőrösön annyit, mint Pesten ez egy év alatt. Pedig szegényesen élünk, nem szükség traktákat8 adni, pazarolni, hogy az ember egy délutánt kellemesen töltsön. Talán ennek köszönöm kedélyem némi derülését, s önbizalmam erősbültét.
Verset azonban nagyon ritkán írok. A szerkesztés, kivált az ilyen, mint az enyém, hogy folytonos kézirathiánnyal kell küzdenem, nem enged valami jóravalót hoznom létre. Hol egyik rovat nincs, hol a másik, majd fő cikket, majd kritikát kell írnom, majd külföldi irodalmat teremteni elő, majd novellát fordítani, aztán a heti pletykát összeszedni, a lapot korrigálni, beküldött rossz verseket olvasni stb. Ily nyűgös állapot nem alkalmas költői produkcióra. Kezdtem volt egy humorisztiko-didaktikus müvet9– kvázi ars poeticát – s hamarjában el is vittem néhány száz sorig, de e zaklatott külső és benső viszonyok közt abba kellett hagynom. Azonban előveszem, mihelyt lélegzethez jutok, mert szeretem a tárgyat.
Poézisról szólván: valahára fedeztem fel egy igazi talentumot. Egy kézirat van nálam: „Az ember tragoediája”.10 Faust-féle drámai kompozíció, de teljesen maga lábán jár. Hatalmas gondolatokkal teljes. Első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat. Kár, hogy verselni nem tud jól, nyelve sem ment hibáktól. De talán még ezen segíthetni: a mű igen figyelemre méltó. Írója egy fiatal képviselő, nevét majd megtudod, ha elhatározza magát költeménye kiadására s neve nyilvánossá tételére. Mily jól esik ez örökös majmolás után egy kevés eredeti hang!
Vártál úgy-e tőlem politikai újságokat: kilátást a jövőre: mi lesz, hogy lesz már stb. és én ahelyett házi apró bajaimmal traktállak. A jövőt nem tudja senki: de még „Schmerling úr”11 sem. Bízunk a változandóságban; a kedélyek komolyak ugyan, de nem nyomottak. A lapokból te is megtudhatsz annyit, mint én, mert én is azokból merítem minden politikai konjekturámat12
Ölelünk és csókolunk benneteket. Nem rándultok-e fel ez őszön? Mi itthon vagyunk mindig. Én nem távozhatom a laptól, már amíg ő el nem távozik tőlem – s az enyéim nem akarnak engem egyedül hagyni. Vegyétek legforróbb üdvözletünket!
Igaz barátod: Arany János.
OLVASAT
Két magyarázata is van, hogy ezzel, a Tompa Mihálynak címzett levéllel nyitjuk meg a levelek sorát. Nézzünk a dátumra: 1861. augusztus 25. Arany János először írja le, hogy a kezében van a Tragédia kézirata, és már olvassa. Másodszor pedig a levélből kiderül, milyen körülmények között él ekkor mint újdonsült pesti lakos. Bizonytalanságok a megélhetés, a jövő körül, a lakásgondok, a lapszerkesztés kiszámíthatatlansága, az örökösen visszatérő egészségügyi problémák. Aggályoskodó természetét ismerve nem ritkák az ilyen levelek, de most, a nagyon várt pályamódosítás első évében ezek igen fontosak. S így veszi kézbe, s lát neki a Tragédia elolvasásának.
Nem akarunk fontoskodni, de mindehhez tegyük még hozzá az ország helyzetét is! A csöppnyi kis reménysugár is kihunyt, a 12 év után újra ülésező magyar országgyűlést Ferenc József augusztus 22-én feloszlatja. A képviselők persze tudták, hogy ez lesz a következménye, ha valamilyen formában kijelentik kötődésüket a 48-as törvényekhez és állapothoz. Ám a nemzet többet és jobbat várt, s napokon belül elárasztja az országot újra a reménytelenség, a csüggedtség, már mindenkinek kezd elege lenni a passzív ellenállásból.
Látjuk a helyszínt, legalábbis kívülről. A Hárompipa utcai otthon (ma Erkel Ferenc utca, az Üllői útról nyílik, könnyű odatalálni, egy alig észrevehető emléktábla őrzi az emlékét) volt a lakásuk. Mintha látnánk a dolgozószobáját vagy íróasztalát, az ott heverő kötegnyi beküldött kéziratot. Egy irodalmi lap mindig, mint a Moloch: nyeli a kéziratokat. Az Arany által indított Szépirodalmi Figyelő hetilap. S nem is akármilyen: igényes kritikai lap, műfajilag sok mindent ad közre, csak hát kevés a szerző, pontosabban szólva az a szerző, aki Aranynak megfelelő minőségű anyagot és időre küld. Olvasóközönség még lenne – legalábbis kezdetben –, de a lapnak időben meg kell jelenni, eljutni az előfizetőkhöz. Arany példátlanul sokat dolgozik, levelezésének ezen évei tele vannak ilyen vonatkozású panaszokkal, kérésekkel. S persze számolatlan kapja a dilettáns műveket. A Figyelő szerkesztői üzenetei nekünk szórakoztatóak, de Aranynak el is kellett olvasnia mindent. Tehát képzeletben ott vagyunk a szobában, s már azt is látjuk, hogy ide hozta el Madách személyesen a kéziratot, egy képviselőtársa, Jámbor Pál kíséretében. Hogy mikor? Nem hiszem, hogy olyannyira kardinális kérdés lenne, de egy biztos: Madách felvitte magával Pestre, és legjobb barátja, Szontagh Pál majdhogynem utasította, az országgyűlés idején adja át a legfőbb ítésznek a kéziratot.
Arany persze udvarias, megígéri, elolvassa, véleményt mond róla – ahogyan azt a szerkesztőségekben szokás egy pályakezdőnek, egy ismeretlennek mondani. Ki tudja, meddig hevert ott a kézirat a többi között: egy hét, egy hónap vagy kettő?
De augusztus utolsó napjaiban Arany végre belelapoz.
Sőt, van egy gyanúnk, hogy azonnal végig is olvassa. Mert már a Tompához küldött levelében úgy ír, mint aki az egészet minősíti. Majd szeptember 6-án nekilát másodszor az olvasásnak, s mivel akkurátus ember volt, ceruzával fel is jegyzi a kéziraton „9 3/8”, vagyis szeptember 3-tól 8-ig tartott a most már figyelmes elolvasás és a végleges ítélet megfogalmazása.
És e levélből is elénk nyílnak Arany hétköznapjai. Azok az átkozott betegségek! Hogy a felesége múló fejfájása mellé most jött az asszony új baja, a lábfájás, és a Duna hűvös vizéhez jár azokat enyhíteni. Hogy Juliska (aki amúgy is beteges teremtés) szintén szenved valamitől, hogy önmagáról már ne is írjon. Kínzó fülzúgása már rettenetes (ma úgy mondják, hogy magas vérnyomása lehetett), de igen sok testi szenvedését írja még le leveleiben. Arany Laci, aki az utolsó gimnáziumi évét még Nagykőrösön tölti egyedül, férfivá válásának próbatételére két barátjával gyalog nekivág Erdélynek. Örül is Arany, aggódik is, de a fiú megerősödve hazatér majd a nyár végére.
A lakás, illetve a környezet: hát az aztán kriminális! Az Üllői út nem valami jó hírű vidék akkor, úgy látszik, Aranyéknak naponta át kellett vágni magukat a rájuk megjegyzéseket tevő, nem éppen úri közönségen, hogy otthonukba jussanak. Kiríttak a környezetükből, az biztos.
És hát a pénz, a pénz, a pénz! Nem mintha Arany zsugori lett volna, csak az otthonról, a szegénységből hozott örök görcs, hogy nem elég, ami van, nem elég arra, amire kellene. Pedig nem sokat óhajtott, csak a nyugalom és a megélhetés lehetőségét. S mennyit kellett dolgoznia ezért itt Pesten, és évek telnek el, amíg a dolgok rendeződnek. A Kisfaludy Társaság megerősödik, jövedelme elegendő, az Akadémia főtitkára lesz magas fizetéssel, majd akadémiai bentlakással. Igaz, a két nagyon szeretett irodalmi lap időközben megszűnik, ámbár azokból olyan sok bevétele soha nem volt.
A politika különösebben nem foglalkoztatja. Úgy látszik, már ő is a „lesz, ahogyan lesz” apátiájában él, tenni nincs mit, csak várni.
Arra például, hogy hátha feltűnik végre egy igazi tehetség, mert Petőfi eltűnte óta egyelőre ilyenről ő hírt adni még nem tudott. Egészen 1861. augusztus 25 ig.
JEGYZETEK
1 Az én fejzúgásom megvan – Arany nem volt hipochonder, valóban sokféle baj kínozta, és orvosai nem mindig találták meg a helyes gyógymódot.
2 levele Károlyfejérvárról kelt – ez Gyulafehérvár.
3 a többiről – deus providebit. – Isten gondot fog viselni.
4 még mindig a 3 pipánál – Nagyon valószínű, hogy Madách ide, a lakásába hozta el a Tragédia kéziratát Jámbor Pál képviselőtársa társaságában, kérve Arany bírálatát.
5 tavasszal költöznünk kell innen – el is költöztek, ugyan nem sokkal távolabb, csak az Üllői út 6. szám alá, de csak három év múlva, 1864 elején.
6 Íme, kilátásaim! – Pontosan: A Szépirodalmi Figyelő 1860. november 7-én indult, és 1862. október 30-án szűnt meg. Az ezt váltó Koszorú indulása 1863. január 4., az utolsó lapszáma 1865. június 25-én jelent meg.
7 szubszisztencia – itt: tartózkodás.
8 traktákat adni – nagy vendégséget tartani.
9 humorisztiko-didaktikus müvet – a Vojtina ars poétikájáról van szó.
10 „Az ember tragoediája” – A mű címét többféle formában írták a kortársak, mi a véglegesült címen fogjuk a továbbiakban említeni.
11 „Schmerling úr” sem – Anton Schmerling államminiszter, akinek a nevét az 1861–1865 közötti politikai korszak is viselte.
12 politikai konjekturámat – feltevéseimet.
FORRÁSOK
A levél kiadása: ARANY János Összes művei XVII. Levelezés 3. k. 1857–1861. s. a. r. KOROMPAY H. János, Bp., Universitas, 2004, 572–575.p. Jegyzetek: 992–993. p.
A továbbiakban is erre a kötetre hivatkozunk, valamint a XVIII.-ra is (Levelezés 4. k.), hiszen Arany összes műveinek kritikai kiadásáról van szó, ahol az ilyen típusú kiadások szabályai szerint, a kéziratok filológiai pontosságú szövegét olvashatjuk. A jegyzetek egy része is innen származik, a többit az adott helyen találják az olvasók.
Másik fontos forrás: „Mennyi szellem, mennyi őserő”. Százötven éves Az ember tragédiája…. A kiállítást rendezték és a honlap szövegét írták BABUS Antal és MÁZI Béla, Bp., 2011. madach.mtak.hu/en/07.htm Az MTA Könyvtára kézirattárának hatalmas munkája sokoldalúan dolgozza fel, mutatja be többszörös rákeresési lehetőségekkel a Tragédiát s az ahhoz kötődő ismereteket. Elsősorban az Akadémia szempontjából közelít Madáchhoz és életművéhez.
***
Örülök, hogy igazi talentumot fedeztél fel, óhajtom, hogy lépjen világ elé mentől előbb, bár másrészről tartok tőle, hogy szava e rémítő lúdgágogásban el fog veszni.
(Tompa Mihály levele Arany Jánosnak, 1861. szeptember 25.)
2. ARANY JÁNOS – MADÁCH IMRÉNEK
Pest, 1861. szeptember 12.
Tisztelt Hazafi!
Miután Kegyed1, elutazása előtt, engem fel nem keresett, engedje, hogy én látogassam meg e néhány sorral. Az ember tragédiája úgy koncepcióban, mint kompozícióban igen jeles mű. Csak itt-ott a verselésben, meg a nyelvben találok némi nehézkességet, különösen a lírai részek nem eléggé zengők. De így is amint van, egy kevés külsimítással irodalmunk legjelesebb termékei közt foglalhat az helyet. Nem tudom, mi szándéka van Kegyednek a kiadásra nézve: én óhajtanám ezt a Kisfaludy Társaság útján eszközölni, ami, remélem, sikerülne is.
Ha óhajtásom a Kegyed akaratával találkoznék, akkor sorról sorra kijelölném a helyeket, hol – semmi esetre sem lényeges – változtatást gondolnék célszerűnek; vagy belenyugvása esetében magam tennék rajta egy-két tollvonást, aztán bemutatnám a Társaságnak.2 Ezt bizton merném tenni, visszautasítás félelme nélkül.
Becses válaszát elvárom. Fogadja leghőbb üdvözletemet a gyönyörért, melyet nekem műve által okozott, a fényért, melyre költészetünket deríteni hivatva van!
Rokonérzelmű pályatársa: Arany János
OLVASAT
Hát ez az a levél!
Számunkra Arany János legfontosabb levele, amelyet ugyan Madáchnak írt, de egyúttal a magyar irodalomtörténetnek szólt. Van olyan jelentős, mint amelyet ő kapott 1847 februárjában Nagyszalontán, és amelyik így kezdődött: „Üdvezlem Önt! Ma olvastam Toldi-t, ma írtam e verset, s még ma el is küldöm. Az Életképekben ki fog ugyan jőni, de én minél hamarabb akarom Önnek tudtára adni azon meglepetést, azon örömet, azon elragadtatást, melyet műve költött bennem.” A levél írója Petőfi Sándor.
Mind a kettőt egy hatalmas irodalmi élmény váltotta ki; egy új tehetség feltűnése, egy rokon érzelmű pályatársnak a megjelenése, és a magyar irodalomban való tartós reménye.
Bár a tartalom egyértelmű, van azért ebben megfejthetetlen titok is. Mindjárt a kezdés: „Miután Kegyed, elutazása előtt, engem föl nem keresett…” Ez egyrészt azt bizonyítja, hogy Arany tudott – már hogyne tudott volna – az országgyűlés feloszlatásáról, s arról, hogy a képviselők hazautaznak. Hogy ott elmondhassák, ami történt, s megbeszélhessék, hogyan folytassák a küzdelmet, de már megyei körülmények között. Madách is ezt tette, s igen aktív szerepet vállalt Balassagyarmaton a megyegyűléseken, amíg azokat is be nem rekesztették. Másfelől pedig úgy is érthetjük, mintha megállapodtak volna, hogy Madách majd elmegy újra a Hárompipa utcába meghallgatni Arany véleményét. Vajon ez konkrét dátum lehetett? Arany megmondta, mely napon jöjjön, addig végez az olvasással? Mert azt nem mondhatta, ha erre jár, bármikor felugorhat a véleményemért – hiszen nem tudhatta, meddig tart majd az olvasás, amíg a mű végére ér, sok programja mellett.
A „miután” itt számomra nem finom számonkérés, hanem inkább a csalódásé, mintha azt érezném, igen sajnálja, hogy nem személyesen mondhatja el dicsérő véleményét. Mindez persze csak játék a helyzettel, de sok minden rejtőzhet mögötte.
Miként a levélben is ott van a Tragédia sikertörténetének az indítása. Arany előzetes véleménye a mű erejéről és gyengéiről. A Tragédia szerkezetében és gondolatiságában tökéletes, csak az a költői nyelv, amely 1861-ben már oly idegen és oly nehézkes – szóba kerül ez újra hamarosan –, és a lírai részek esetlenségei! Majd tapasztalni fogja, hogy Madách versírói gyakorlata sajnos igen kezdetleges, noha a sztregovai íróasztalán százszámra hevernek az ép kéziratok, a széttépettek a kandallóban kaptak végső nyughelyet. Ma már nem tudunk szomorkodva állni a sztregovai kézirattemető-kandalló előtt, mert nincs már meg, csak egy nagy s később épített cserépkályha az „oroszlánbarlang”, vagyis a dolgozószoba dísze.
S a legfontosabb üzenete: ez annyira jó és fontos mű, hogy azonnal meg kell jelentetni, sőt: ő akarja kiadni. Nem magának, hanem a Kisfaludy Társaságnak szerzendő dicsőségért. Hiszen ez a most újrainduló, erősödő irodalmi közösség mivel tehetné le leginkább névjegyét az olvasók elé, mintsem egy remekmű megtalálásával és felfedezésével. A Toldi után jöhet a Tragédia! Bőven elég egy közösség örökkévalóságához-hírnevéhez.
S a következő megjegyzése a szerkesztő Aranyt idézi elénk: nagyon szívesen segít helyre tenni az egyenetlenségeket! Egyfelől ez a dolga mint szerkesztőnek, másfelől pedig mint költő is úgy érzi, segítséget ajánlhat a tökéletesség felé vezető úton. S Arany másik szép tulajdonsága: mindezt szerényen ajánlja fel. Semmi esetre sem lényeges javítások ezek, csak nagyon szükséges esetekről lehet szó. S ha egyetért majd vele, bizonyos helyeken ő maga javasolna szövegváltoztatást, de azt is csak akkor, ha beleegyezik Madách.
Íme, Arany János: tudja, hogy ami a kezében van, az remekmű, de azt is tudja, hogy javítások, korrekció útján még tökéletesebb lehet. S mindezt óvatosan teszi meg egy ismeretlen, vidéki (hát ő nem az volt?) költő-földesúr számára. Ahelyett, ahogy a szerkesztők szokták: beleavatkoznak vastagon, durván, majd közlik a verset. Később kérnek elnézést a szerzőtől, mondván, nem volt idejük egyeztetni, de remélik, így is megfelel, hiszen jobb lett. Szegény szerző nagyokat nyel otthon, s persze belenyugszik: ha ez volt az első megjelenés ára, hát csak legyen.
Arany soha nem tett ilyet. Belső igényessége, elvi szigorúsága távol tartotta őt ilyenektől. Most csak fölemeli Madáchot magához, ezt írván az üdvözlet formájának: „rokonérzelmű pályatársa.” Hát ezen el lehetett gondolkodni Alsósztregován!
Végül vessünk egy pillantást a levél borítékjára is! Ez is Arany keze írása: „Tekintetes Madách Imre orsz. gy. képviselő Úrnak, tisztelettel. Balassa-Gyarmath Az ottani cs. k. postahivatal kéretik tovább utasítni, lakására.”
Rögtön kiderül, hogy Arany nem tudta, hol lakik Madách! Csak azt, hogy Nógrád megyei követ, és a balassagyarmati kerület választotta meg. Ezért gondolta, hogy a helyi posta majd tudja, hová kézbesítse a levelet. Így is volt: a posta nemcsak tudta, de rögvest vitte is a levelet Alsósztregovára. Pontosítsunk: az a régi „KK Posta” egy nap alatt elvitte a levelet Pestről Balassagyarmatra, majd még aznap este kivitte a kastélyba.
Az már nem a postán múlt, hogy Madách csak egy hét múlva nyitja fel Arany levelét: nem volt otthon.
JEGYZETEK
1 Kegyed – Itt nincs szükség magyarázatra. Talán csak a mai fülnek furcsának hangzó többször is leírt megszólítás: „kegyed” hangzik szokatlannak, hiszen ez már a nők udvarias megszólításává vált. Vagyis volt egykor. Azt sem gondolhatjuk, hogy Arany a szó eredeti alakjára értette: „kegyelmességed”, hanem inkább használta ezt az Ön-özés udvariasabb formájaként. De hamarosan ezt is elveti.
2 Társaságnak – A Kisfaludy Társaságról van szó, következetesen így írjuk majd a nevét.
FORRÁSOK
ARANY János Összes művei XVII. k., 579. és 994–995. p. A levelet az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában őrzik, miként a többi levelet is, amelyet Madách Aranynak írt.
MADÁCH Imre levelezése. Madách Imre művei VI. k. Szerk. ANDOR Csaba és GRÉCZI-ZSOLDOS Enikő, Salgótarjá–Szeged, 2014, Dornyay Béla Múzeum, Madách Irodalmi Társaság, 2014. 287–288. és 479. p. (Madách könyvtár – Új folyam 87.) Ez a kötet Madách minden levelét közli, részben kritikai igénnyel, tehát azokat is, amelyek nem Arany Jánoshoz szólnak. A levelekhez a közreadók jegyzeteket is csatoltak. A Madách Társaság impozáns sorozatában, a Madách Könyvtárban jelent meg.
7. MADÁCH IMRE – ARANY JÁNOSNAK
Alsósztregova, 1861. november 2.
Tisztelt kedves Barátom!
Valóban elkényeztetsz szívességre és barátságra szívességet és barátságot halmozva. Velem közlött észrevételeidet, ha mind egytől egyig nem helyeselném, csak szegénységemnek adnám igen sajnálatos bizonyságát. Valódi Kolumbusz-tojások azok, mint minden helyes észrevétel lenni szokott, az ember csodálkozik, hogy nem jött rá magától.
Legfeljebb a meglevőnek megtartásában mutatott túlkíméletességed iránt lehet némi észrevételem, s bár fáradságodat szaporítja, csak arra kérhetlek: törülj bátrabban. Hiszen egy átvont jegyzetedben is oly helyes javítást találtam, hogy egy veres keresztkével újra figyelmedbe vagyok bátor ajánlani. Néhány helyen, különösen jegyzeteid elején a hibát ugyan kijelölted, de javaslatot nem tettél. Miután nálam a kézirat mása nincs meg, bár az eszmékre tisztán emlékezem, a szöveget nem tudom annyira, hogy a változtatás alá eső helyeket új s beleillőkkel pótolni képes legyek. S miután ily hely úgyis csak kevés van (a többek közt az ominózus „Be van fejezve a nagy mű e. u. t.1„) kérlek, pótold azokat is, mint a többieket pótolád. Azon sok között, mit már értem érdemetlennel úgy is tettél, ez is mehet a soha nem viszonozhatom rovására.
Néhány helyre nézve kell mégis némi indoklást felhoznom, korán sem azért, hogy azokat a megváltoztatástól megmentsem, mert jól tudom, mi a szépirodalomban kommentárra szorul, s magát nem érteti, helytelen; de csak azért, hogy előtted megmagyarázzam mit akartam voltaképp mondani, vagy miért mondtam általában.
Először is mit az anakronizmusra nézve mondasz, tökéletes igaz. Sőt Ádám az általad kijelölt helyeken kívül is többször beszél olyanokról az első jelenetekben, mikről szorosan véve fogalma nem lehetett. Ezt én Lessing Laokoonjának „von den nothwendigen Fehlern”2 cimű cikke nyomán merészeltem, melyben Milton költeményére vonatkozólag ily szabadságot szükségesnek állít.
S most menjünk a többin sorba:
1-ik szín
„Itt enyészők omladéka” azért írtam, mert Lucifer is csakhamar e hely után taglalván a teremtés művét, csak az anyagok összegyúrásáról, keveréséről beszél, nem semmiből teremtéséről. Mert a mű folytán sokszor jő elő ily vonatkozás: „kezdet, vég, bolond megkülönböztetés, egynek vég másnak kezdet.”
Mindezzel csak előtted akartam magamat a logikátlanság vádja alól kitisztítani (mit költészetben is újabb költőink nagy többségének ellenében a legnagyobb hibának tartok) a publikumnak nem magyarázhatok s így csak bátran ki vele.
2-ik szín
„Itt kebleden é. u. t.” Tökéletes igazad van, a két bók bótos legény és komorna ömlengése. De úgy tartottam, valamit kell a paradicsomi párral mondatnom, az egésznek teljessége végett, mi szerelmüket érintse. Igyekeztem is azt mentől rövidebben tenni. Azt ugyan gyanítom, hogy nem így beszéltek szerelemről, mint én írok, de attól tartok, hogy úgy meg nem írhatok, ahogy ők beszéltek. Azonban tréfa nélkül, e hely megint olyan, hogy a kézirat nélkül nem ítélhetem meg, kimaradhat-e tisztán, vagy pótolni kell néhány más szóval s mivel? Ítéld meg kérlek és segíts te, vagy Ádám nem tud szerelmet vallani, s kihal a világ!
„Trágyaturony”, tudtomra ez van műszóul behozva a „Mistkäfer” értelmében, az akadémia szótárában azonban trágyabogár áll.
3-ik szín
„Az egynapos légy”,– ezt biz én németből fordítottam, magyar neve „kérész”, de ezt nem értik, s igy csakugyan legjobb lesz az „egynapos rovar”.
„Ez visszapillantása é. u. t.” Lucifer, úgy emlékszem, azzal biztatja Ádámot, hogy csak tűrjön, hisz lassanként majd keresztülmegy sok iskolán, de tapasztalatai megmaradnak, s ezekből absztrahálhatja a tudást. Erre Ádám azt mondja, hogy köszöni, de nem él vele, mert hisz ez nem volna egyéb, mint visszapillantása az öregnek. Az ő ifjú lelke pedig előre akar nézni a jövőbe. Így akartam én e helyet értetni, s midőn azt írod, hogy nem érted egészen, csak rám illeszted a „Gut gedacht und schlecht gesprochen”-t.3
Ha lehet, ez irányban javíts rajta, kérlek.
4-ik szín
„Nincsen más hátra, mint hogy a tudás é. u. t.” Ez is oly homályos hely, mint az előbbi. Kimagyarázom ezt is. Szó van, mint emlékszem éppen e hely előtt szimpátiákról s más oly tényezőkről, melyek magukban semmiknek látszanak, kézzel meg nem foghatók s mégis mélyen hatnak az emberek sorsába. E tényezőket sem a tudomány nem bírja megmagyarázni, sem a fizikai erő hatalma alá hajtani. Erre vonatkozik Lucifer gunyoros megjegyzése, hogy ha így van, nincs más hátra, mint hogy a tudomány kereken tagadja meg létezésüket is ily rejtett erőknek; a fizikai hatalom pedig kacagja, gúnyolja, kicsinyelje azokat, hogy kompromittáló tehetetlenségét e semmik irányában elpalástolja. – Hisz ez napjainkban is így történik ugyebár?
Ezen értelemben kellene tehát fentebbi helyet némileg megvilágosítani.
Mindezek után arra kérlek tehát, hogy kivévén, ha egészen érthetetlen helyet találsz, melyen eligazodni nem bírsz s kérdést tartanál szükségesnek, megjegyzéseidet mintegy revízióul ne is küldd hozzám. Valóban megszégyenítő az reám nézve, ki annyira megbízom benned, sőt megbíztam már akkor is, midőn csak híredet ismerém, hogy hidd el nekem kedves barátom, ha az öreg isten szabómesteres kitörése művem tovább olvasásától végkép elriaszt, s te azt rosszalló ítélettel visszaküldöd, már azóta melegedtem volna mellette, s Ádám utolsó álmát a purgatórium lángjai közt álmodta volna végig.
Általában csak azt ne hidd, hogy műveimbe szerelmes vagyok. Túl vagyok a koron, melyben magát az ember nyomtatva szereti látni. Igen, van nekem is hiúságom, nagyobb, mint amaz: semmi középszerűt nem adni világ elé. Ha írtam valamit, rendesen esztendeig rá sem néztem. Akkor elővehetém s megbírálhatám mint idegen művet, láttam hibáit s vetettem tűzre. Az ember tragédiája volt első, mely a próbaévet kiállván, azon meggyőződésre hozott, hogy a nekem jutott fejlődést elértem, most másnak kell ítélni, így hoztam azt hozzád. Nevem nyilvánosságra hozatala s minden egyébben tégy, mint azt baráti rokonszenved sugallja, jobb helyettes az, mint maga a helyettesített lenne.
Amit a technikáról írsz, mind azt értem és tudom. Helyesen állt lapodban, hogy egyes tökéletes technikájú versszakok azok, melyek képzeletünkbe ragadnak, népszerűvé teszik a költőt s zengnek végig az országon. Nem is képzeled, mennyit s mióta fáradok én, hogy jobb technikára szert tegyek, de hiába, miután itt sok esztendőről van szó, kénytelen vagyok e rám nehezkedő átokban, mint valódi végzetben megnyugodni. Hogy csak egyet említsek, van sok apróbb költeményem, melyek gondolatait legalább én eredetieknek s jóknak hiszem, nekiálltam kidolgozásuknak újra és újra, a próbaév végen a göröngyös technika újra elijesztett, s hogy még szekrényem egy szegletében élnek, csak annak köszönhetik, hogy más emlékek is csatlakoznak hozzájuk.
Csák végnapjaira tett rövid megjegyzésedből azt olvasom ki, hogy biz abban nincs drámaiság. Már ez drámában nem csekély baj ám. Nincs nagyobb kalamitás4, mint egy középszerű mű felmaradása. Valamikor kibukkan, ha nem előbb, holtunk után kompromittál vele valami szívtelen jóbarát. Kérlek tehát, csak minél hamarább tűzbe vele, azonban az auto da fée5 után is szívesen veszem rá néhány észrevételedet, mert abból csak tanulhatok jövőre.
Mindez mit írok, legőszintébb meggyőződésem, nem tartanám magamat méltónak barátságodra, ha színeskedni akarnék előtted6; úgy mint tőled is mindig a legegyenesebb igazságot remélem, sőt mentől bunkósabb, mentől távolabb eső lesz Csákra tett igen szelíd észrevételedtől, annál jobban látom, hogy szeretsz.
Megtisztelő felszólításodnak lapod iránt, igyekezni fogok megfelelni, Vajh, ha képes lennék legalább némi csekély viszontszolgálat általi hálámat tanúsítani. De csak egy feltétel alatt vállalkozom, ha közleményeim iránt még szigorúbb leszel, mint bárki máséi iránt, azokat törlöd, változtatod vagy elveted céljaid szerint. Ha ezt vagy azt tárgyaltatni, vagy valami művet ismertetve látni kívánnál, értesíts, s ha bízom magamban, megkísértem.
Mióta csak e levelet írom, palóc munkások a kertben folyvást egy nótát énekelnek, meg nem állhatom, hogy ne részesítselek benne:
Fel ment a kis kecske
a fára
Zöld ágat szakított
szájába.
Így van jó, úgy van jó
így van jó
Másnak a rózsája
volna jó.
Most bocsáss meg hosszú levelemért, s tarts meg becses emlékedben.
Igaz tisztelő barátod:
Madách Imre
OLVASAT
Itt a pontos válasz az előbbi levélben és olvasatunkban feltett kérdésekre [ti. az összeállításunkból hiányzó 6. számúéban]. Valóban nincs másik példány a Tragédia kéziratából! Valóban megbízik Aranyban, s mindent elfogad, ami változtatást javasol. Értsük pontosan: a kézirat továbbra is Pesten van a Társaságnál, Madách pedig a levél mellékleteként visszaküldi Arany javítási jegyzékét, hozzáfűzve az észrevételeit.
De azért akad ebben a levélben is néhány említésre méltó dolog. Először is fény derül Madách alkotói módszerére, illetve írói gondosságára. Lenne okunk gyanakodni, hogy az a bizonyos „auto da fée”, vagyis a mi esetünkben a kéziratégetés valóságos volt-e, vagy csak költői túlzás. Elsősorban azért, mert Madách kéziratos hagyatéka igen jelentős. Elég utalnunk a Halász Gábor-féle kiadás két rendkívül vaskos kötetére. Vagy hogy az éppen 2017-ben megindult Madách-verskiadást a Madách Társaság eleve háromkötetesre tervezi. Drámáinak száma is 12. Persze lehetett ennél több, de azt már soha nem tudjuk meg. Ami megmaradt is, rendkívül értékes és fontos, s valóban, ahogyan írja, mi is kiolvasunk belőle személyes emlékeket, amelyek a művek megőrzését minden poétikai hiba ellenére indokolttá tették számára. Hogy mást ne említsünk, csak a Fráter Erzsébet iránt érzett, halálig megőrzött érzelmeit s azokat visszatükröző verseit.
A másik, ami kiderül a levélből, hogy ez az alkotói szerénység milyen lényeges számára. Kicsit gondol már az utókorra (vagyis ránk), hátha a fennmaradt gyenge művek alapján ítélkezünk majd felette. Ma már ezt is látjuk: ezeknek nagy része valóban gyenge, még az akkori átlagot sem közelíti meg, de igen sokban ott rejlik életfilozófiájának, költői elveinek s leginkább a Tragédia eszmeiségének jó néhány fontos gondolata. Ki lehet mondani: nincs felesleges Madách-kézirat!
Az, hogy folyton – s a későbbiekben is – mentegetőzik Arany előtt, hogy mennyire elveszi idejét az ő leveleinek s műveinek olvasása, azt felesleges ismételgetnünk. Az alkotáslélektan és a személyiség-lélektan bizonyára ezt bőven ki tudja fejteni és meg is magyarázza. Madách ezekben a heteiben még Arany kedvező ítéletének hatása alatt áll. S ebben nemcsak a nemzet első számú költőjének dicséretét látjuk, hanem annak a ténynek a mögöttesét is, amit minden komoly író érez, amikor művét elengedi, kiadja, s a megfellebbezhetetlen ítélet elé bocsájtja: a mindenkori olvasók ítélete elé. Igazán most érzi át először ennek a súlyát.
És itt érdemes megállnunk egy pillanatra, és szembesíteni magunkat mások gondolataival is, akik szintén felfigyeltek ezen irodalmi kapcsolat sajátosságaira. Mint például Palágyi Menyhért, aki azt veszi észre, „hogy bizonyos elfogódottságon az egyik fél sem tudja magát túltenni, és ami a fődolog, hogy tulajdonképpeni szellemi viszonyba, eszmecserébe, egymással sohasem jutnak”. Ebben sok igazság rejtezik, mert mint látjuk, kevés számú leveleikben a fő téma vissza-visszatérően a Tragédia javítása, kiadása körüli kérdéskör. Arany talán kész lett volna megemelni kapcsolatuk szintjét elméleti kérdések megbeszélésére is, de erre Madách képtelen volt. Vagy amikor már kezdene esztétikai, alkotói kérdésekről beszélni, a betegsége végleg elhallgattatja.
Mindezekre Palágyi azt a példát hozza fel, amelynek lényege a két költő közötti eredendő származási és társadalmi különbség. Egyszerűen bizonyos beszélgetési helyzeteket nem értettek meg, vagy nem is kezdeményeztek. „… aki nem volt mesterség szerinti író, az nem tudja, mi a tiszteletdíj. Arany például verset tud írni az aranyakról, melyeket Toldijáért kapott; egy Madách ellenben képtelen volna fölfogni, hogy az ember miként énekelhet meg aranyakat.” Erre az elválasztó, elsősorban társadalmi különbségre közvetetten Voinovich Géza is utal Madách-életrajzában, a sztregovai kastélybeli látogatás kapcsán.
Az is feltűnik talán, hogy Arany előző [Praznovszky könyvének tanúsága szerint 1861. október 27-i] levelében a Tragédia hét színéhez fűzte javaslatait, Madách pedig csak négy színre válaszol, de azt is elég felszínesen. A másik három szóba sem került. Most aztán törhetjük a fejünket: lusta, felületes volt, az emlékezetére nem mert hagyatkozni, vagy éppen abszolút megbízott Arany ítéletében? Valószínűleg ez utóbbi a magyarázat.
S egy kicsit megbillenhet beidegződésünk is a „búbánatos” Madáchról alkotott utókori képben. Nemcsak ebben a levelében, de másutt is felcsillan humora. A két „bótos legény és a komorna” párbeszéde, illetve a szellemes megjegyzése: „Azt ugyan gyanítom, hogy nem így beszéltek szerelemről, mint én írok, de attól tartok, hogy úgy meg nem írhatok, ahogyan ők beszélnek.”
De hát ezen ne csodálkozzunk, a Tragédiában is vannak sorok, párbeszédek, amelyekre a nézőtéren a nevetés hullámai csapnak fel. Már ha jó a rendező és jók a színészek.
JEGYZETEK
1 é. u. t. – és úgy tovább.
2 Lessing Laokoonjának „von den nothwendigen Fehlern” – Madách Lessing tanulmányából idéz, a szükségszerű hibákat említi, amelyek olykor feltétlenül szükségesek a mű értékének növeléséhez.
3 „Gut gedacht und schlecht gesprochen”-t – jól elgondolva, de rosszul megfogalmazva.
4 kalamitás – csapás, baj.
5 auto da fée – megégetés, az inkvizíció eretnekégetéséből származik.
6 ha színeskedni akarnék előtted – színlelni.
FORRÁSOK
ARANY János összes művei XVII. k., 611–616. p és 1009. p.
MADÁCH Imre levelezése 304–308. p. és 483. p.
Madáchnak valóban „van sok apróbb költeménye”, mint írja. Eddig ezeket alapvetően a már említett HALÁSZ Gábor-féle kiadásból ismerjük. A kiadás második kötete tartalmazza a verseket, abban a csoportosításban, amit Madách valószínűleg egy kiadás számára szerkesztett meg. MADÁCH Imre összes művei, s. a. r., bevezette és a jegyzeteket írta HALÁSZ Gábor, Bp., Révai, 1942, 5–399. p.
Természetesen kisebb-nagyobb válogatások előtte és utána is megjelentek. Nógrád megyében például megjelent a Nógrádi irodalmi ritkaságok sorozatban is egy kis válogatás Madách verseiből (Salgótarján, 1983, szerk. PRAZNOVSZKY Mihály), valamint Az ember tragédiája kötethez (Bp.,1989) a szerkesztők, KERÉNYI Ferenc és HORVÁTH Károly is csatoltak verseket, amelyekből már a Tragédia lírai előképét lehet kiolvasni.
S végül 2017-ben elindult a verseinek az összes kiadása: MADÁCH Imre: Költemények. Első kötet. s. a. r BENE Kálmán és ANDOR Csaba, Szeged, Madách Irodalmi Társaság, 2017, 433 p. (Madách könyvtár – Új folyam 100.)
PALÁGYI Menyhért műve egyszerre életrajz, Tragédia-elemzés és dokumentumközlés: Madách Imre élete és költészete. Bp. Athenaeum, 1900, 262–263. p. Ezeket a finom megjegyzéseket éreztem ki a feleségének címzett leveléből: VOINOVICH Géza: Madách Imre és Az ember tragédiája, Bp. Franklin, 1914, 558–559.
***
Most látom, mily erősen
Valál szívembe nőve,
Amint kiléptél onnan,
Utánad foly ki vére.
(Madách Imre: Egy hölgyhöz –
a vers eredeti címe: Erzsihez)
Illusztráció: a könyvborító felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
ÚJ „ÚJVILÁG-SZIMFÓNIA” – BABICS IMRE »POSZT A HUMUSZON« CÍMŰ VERSESKÖNYVÉRŐL (Levélfa, 84.)* →
„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.) →
»A mi Lóri bátyánk!« Angol nyelvű esszékötet Kabdebó Lóránt emlékére (Levélfa, 82.) →
