Max-Pol Fouchet: Az üvegen túl, Georges-Emmanuel Clancier: Kudarc
•
Max-Pol Fouchet
Az üvegen túl
Régóta ábrándoztam egy kisvasútról.
De ahányszor csak megkértem a szüleimet, hogy vegyenek nekem egyet, apám anyám felé fordult, tekintetük összefonódott, és az volt az érzésem, hogy olyankor egy leheletnyi, minden nézeteltérést elsöprő szomorúság fűzte össze őket. – Villanyvasutat? – kérdezte apám, a jelzőre téve a hangsúlyt, mintha nem hallotta volna jól, mit mondtam, de csak azért kérdezte, hogy mondjon valamit, hogy betöltse a csendet. Majd fáradt hangon, amiben nem volt semmi korholás, s ami a múlt örömeitől megfosztott jelentől volt súlyos, hozzátette: – Tudod, erre nincs lehetőségünk…
Nem értettem az utolsó szó jelentését. Egyszerűen csak fájt, annyira, hogy néha úgy sírtam, mintha összeszidtak vagy megpofoztak volna. Számomra a „lehetőség” azt jelentette, amit soha nem fogok megkapni, magát a lehetetlent.
Tudtam, mi fog történni az apám válaszát követő órákban. Anyám, az ő kifejezésével élve, „tiszta ruhába” fog öltöztetni. Majd apám, miután hazaért a munkából, elvisz sétálni. Fogja a kezemet a néptelen utcák során, mert elhagyjuk a mi közönséges utcánkat, és előkelőbb negyedekbe térünk, oda, ahol élni szeretett volna, ahol élnie kellett volna, ha a háború nem tette volna tönkre. Kéz a kézben, hallgatagon megyünk, határozott cél nélkül. Olykor apám megáll, rám néz. Várok egy szót, de ő hallgat, majd tovább indulunk. Végül azt mondja: – Ideje hazamenni, anyád már bizonyára vár bennünket. – És elindulunk a visszafelé vezető úton.
Mindig minden ugyanúgy történt. És mindig ugyanúgy fejeződött be. Visszatértünk az utcánkba, mely olyan volt, mint egy folyó, amibe újabb utcák ömlöttek, mint a mellékfolyók, s végül ahogy a folyó a torkolathoz, úgy vezetett az utca a B térre. Ott volt a pékség, a templom és a bolt.
A gyerek, aki voltam, attól függően, milyen nap és hány óra volt, változó figyelmet szentelt az első kettőnek; a pékségnek, ha megkívánt egy zsömlét, a templomnak, ha a család egyik nőtagja elvitte valamilyen szertartásra, de a bolt mágneses pólus volt számára, ahová képzeletének óramutatója folyton vissza – visszatért. Apám néha odavitt sétánk végén, főként akkor, amikor nem tudta teljesíteni az előző nap vagy az előző órákban hozzá intézett kérésemet. Ismerte a bolt tulajdonosát. Mindketten egykori frontharcosok voltak. Háborús emlékeket idéztek fel. Gyakran ismételték magukat, ugyanazt a történetet mesélték el a lövészárkokról, a szuronyrohamról, a kosztról, a szakácsokról, az iszapról, a sebesültekről, a halottakról. Apám elfeledkezett róla, hogy anyám vár bennünket, és már rég haza kellett volna mennünk. Már nem fogta a kezem. A két férfi hangja belevegyült az utca zajába. Szabad voltam. Távol voltam.
Ott volt a kisvasutam. Egy aranyozott szélű, nagy piros dobozban. A dobozra ragasztott címkén látni lehetett, amint a vonat sziklás hegyek között kanyarog, s a hegyek lábánál, mint egy nagy szőnyeg, egy síkság terül el. A kanyarokban és a hegyoldalakon a mozdony gomolygó füstöt ontott magából az erőlködéstől, de amint sík vidékre ér, sebesen halad majd a fellobogózott állomás felé, ahol cilinderes, császárkabátos urak és iskolás gyerekek fogják várni kis trikolór zászlókkal. Felavatják a vasutat. A világ első vonatát.
Olyan közel hajoltam a kirakatüveghez, hogy leheletem elmosódott párafoltot rajzolt rá. Apám, miután befejezte a beszélgetést a boltossal, odaállt mögém. Ő is a vonatot nézte. Már lemenőben volt a nap, a tér egyfajta, a városokra jellemző kék ködbe veszett. A kirakatüveg elhomályosodott. Olyanná vált, mint egy pocsolya, amelynek vizében – mint hajótörés után a kalózok ládája, ami az öböl vizébe esett -, megjelent a piros doboz. A víz felszínén két arc úszott, apámé és az enyém, a tér fáival elvegyülve. Ezek a tükörképek hamarosan a háttérben levő kép fölébe kerekedtek, elhomályosították, elnyomták.
Ekkor apám a bolt egyik sarkába vezetett. Volt ott egy fedetlen kosár. Olcsó tartozékok voltak benne a kisvasúthoz. – Addig is… – mondta.
Belenyúltam a kosárba, amelyben egy halom apró tárgy volt, jelzőkészülékek, szemaforok, hidak, állomások, alagutak, vasúti átjárók, a korabeli mozdonyokhoz való tartályok, sínek, vasútkeresztezések, kitérővágányok, sőt kis fülkék Hölgyek, illetve Urak felirattal. Bádog emberek, állatok, fák is voltak. – Válassz! – mondta apám. Tudtam, hogy egynél több tárgyat nem kaphatok. Sokáig haboztam, boldogtalanul, hogy kénytelen vagyok választani. Végül nagy szomorúan elhatároztam magam. Apám fizetett a boltosnak. Majd hazamentünk. A séta véget ért.
Ha maradt még idő vacsoráig, a síneket a parkettára fektettem, a sínvégeket a lehető legpontosabban összeillesztettem, úgy, mintha el kellett volna bírniuk a tehervonatok súlyát és a gyorsvonatok sebességét. A sín két oldalán elhelyeztem a kiegészítő elemeket. A sínen átjáró ívelt át. A kanyar után megállóhely volt, vasúti jelzőtárcsákkal, kerítéssel, az állomásfőnök egy kis vörös zászlóval úgy jelezte az indulást, mintha matadorrá változott volna, aki épp egy gőzgépet készül ledöfni. Az alpesi tájon az alagút felett úgy álltak a fenyőfák, mint egymásra helyezett kúpos ékezetek. A lényeg hiányában be kellett érnem a kiegészítőkkel.
Miután mindent elhelyeztem, a mutatóujjammal meglöktem az üres vágányon magányosan álló kocsit, szeneskocsit vagy mozdonyt, melynek régóta törött volt a rugója. Biztos voltam benne, hogy egyszer majd villanyvasút helyettesíti ezt a régi, alkalmi járművet. Mindent elrendeztem az érkezéséhez, minden a helyén volt. Már csak a villanyvasút kellett, semmi nem hiányzott a fogadásához, sem a fák, sem a házak, sem az emberek, sem azok az eszközök, amelyek nélkül lehetetlen közlekedni. Ez az egyszerű sínpár a várakozást jelentette számomra.
Azóta pedig… Apám soha nem tudta megvenni nekem a kisvasutat. Később, halála után, amikor férfivá értem, bizonyára meg tudtam volna vásárolni, de már felnőtt voltam, és ha a pénz már nem is, az idő annál inkább hiányzott, a kisvasút különben is csak játék… Már túl késő volt. Időnként, különösen karácsony táján, megállok a játékboltok kirakata előtt, és nézem a kisvasutakat, amint fáradhatatlanul járnak körbe-körbe, hogy odavonzzák a vásárlókat, állandóan visszatérnek ugyanazokra a pontokra, mint az óramutató, egy darabig nézem őket, majd távozom. Életem során számos dolog, mint a kisvasút is, oly közel volt, hogy szinte meg tudtam volna érinteni, és aztán szertefoszlott, hol az én hibámból, hol vágyam és akaratom ellenére. Egy világ választ el bennünket vágyainktól…
A vonat, amelyen szülőföldem felé tartottam, a most felidézett évekhez is visszavitt, mintha a hely, ahová menni szándékoztam, összeolvadt volna az emlékkel, és már csak egyetlen város, egyetlen haza, egyetlen földrész létezett volna: a múlt.
Az emlék nyilvánvalóan felülkerekedett a jelenen. Ezt tudtam. Tisztában voltam vele, hogy a közelmúlt napjai máris homályba vesztek, és spirális mozgással visszarepültek az időben. A táj a menetiránnyal ellenkező irányban forgott egy hatalmas keréken – mint a szerencsekerék a vásárban, a kocka elvetve! – falvak, vidékek, utak alkotta küllőivel, ahol kétkerekű kis szekerek és emberek közlekedtek.
Hányszor ébredt fel bennem az emlék mint sötét, belső kényszer, melyet a vágyhoz hasonló, heves indulat hatott át! El fogom-e tudni viselni ezt a kényszert ebben a zavaros lelkiállapotban? Aligha tudom elképzelni. Különböző neveket, formákat, életkorokat adok neki, mint egy zsarnok istenségnek. Az emlék gyakran áldozatnak tűnik, amire azért van szükségem, hogy csillapítsam magamban az éhséget, mely olyan, mint a kenyér-éhség, és oltsam a szomjúságot, mint a víz utáni szomjat – mindkettő létfontosságú. Hogy lecsillapítsam, arcokat adok neki.
Hiába próbáltam megszabadulni tőle, az ablaküvegen levő jel szándékom feladására késztetett. A vagonban ülő utasok többnyire mozdulatlanok voltak, némelyek szunyókáltak, egyiküket sem tudtam a tömegtől elkülöníteni. Névtelen sereget alkottak a háttérben, és mintha a régi kőhordók egyencsuklyáját viselték volna. Szemem csak az üvegen lévő nyomot látta. Már indulás óta ott volt, amikor a földrészünk északi részébe benyúló és az örök hó birodalmába vezető sík vidéken áthaladtunk.
Az a jel az ablakon az ő jele volt. Tudom, hogyan csinálta a lány, vagy inkább hogyan csináltuk, mivel kettőnkből született, mint egy törékeny gyermek, akiről le akartunk mondani. Egyelőre ott volt; ellenállt a kocsi falára fújó menetszélnek, ellenállt a sebességnek. Az állomás, ahova a lány kikísért, úgy visszhangzott, mint egy katedrális. Én a kocsiban ültem, az ablak mellett a helyemen. Ő a peronon maradt. Felém emelte kifejezéstelen arcát. Én az ülésemen előrehajolva néztem rá. Már egy másik világhoz, a horizont világához tartoztam. Hallottam a hangosbeszélőt. Ismeretlen nyelven harsogott, de a lármás felhívásból sejtettem, hogy a vonat hamarosan indul. S a halált jelentő indulással minden véget ér, amiről saját magamat is meglepve azt kívántam, hogy gyors legyen.
Inge felemelte a karját, lehúzta a kesztyűjét, s tenyerét az ablakhoz szorította. Éreztem a nyomást, amit az üvegre gyakorolt. Mosolygott. Én is. Kezemet az övére tettem úgy követve annak vonalát, mint a másolópapír. Ujjainkat egymás ujjaira helyeztük; tenyerünk fedte egymás tenyerét. Ha nem lett volna az üveg közöttünk, könyörtelenül, mint egy sűrű árnyék, érezhettem volna a melegét.
Amikor a szerelvény elindult, a lány nem vette le az ablakról a kezét. Láttam, amint a kéz egyre hátrébb húzódik, előbb lassan, majd gyorsabban, egészen addig a pillanatig, amíg el nem érte a kocsi acélfalát. Akkor elengedte. Lehajtottam a fejem. A lány dermedten állt, felemelt karja végén széttárt ujjai mintha csillagot formáztak volna, majd a rakpart többi árnyképe közt elvegyülve csakhamar eltűnt, végleg elnyelte a tömeg és a távolság.
Amikor visszaültem a helyemre, észrevettem, hogy a lány egy világos nyomot hagyott a piszkos, füstös ablaküveg külső felén. A túlfűtött kocsiban a mi oldalunkon pára lepte az ablakot, ködfüggönyt borítva rá. Hogy lássam, amint elsuhan mellettünk a táj, megtisztítottam magam mellett az ablakot. De az ablaknak azt a részét, ahol a kéz lenyomata kirajzolódott, megkíméltem. A keze teszi lehetővé – gondoltam -, hogy lássam a világot, nélküle vak lennék… Az ablak megtisztított részén az ujjaimmal összegyűjtött páracseppek patakokba gyűlve lefelé kanyarogtak, ahogy a régi mesterek képein vörös csíkokban folyik a sebből a vér a mártírok testén.
Az átlátszó kis tó tükörként sugározta vissza az életet. Egy keskeny dűlőúton két kislány nézte a vonatot, a kutyájuk vadul csaholva megpróbálta üldözőbe venni, majd mint aki jól végezte dolgát, gőgösen visszatért a kislányokhoz. Egy, az ajtaja sarkában ülő terebélyes hölgy ölébe eresztette a kötését, fejét kissé megbiccentette, jó napot, a viszontlátásra. Egy idős férfi üdvözlésképpen felemelte botját. A talaj jégtől megtisztított szögletében szigetként rajzolódott ki a föld.
Vidéki állomások haladtak el, mindegyik homlokzatán egy név díszelgett, mintha attól kellett volna tartani, hogy elvesznek a sok völgy, erdő, homályban derengő rét között, és azt remélték, hogy majd a tábla segít megtalálni őket. Fémhidak X alakú hídtartó gerendái vonultak el szemünk előtt, melyek szinte egymásba olvadtak, mint az első mozifilm figurái. Néha fütyült a mozdony. Éles hangjára több füttyszó is felelt visszhangként. Ilyenkor a sínek beszélgettek egymással.
A tél rendkívül kemény volt. Az országban októbertől márciusig legfeljebb csak késő délelőtt vagy déltájban bújt elő a nap olyan fényudvar formájában, amit másutt alkonyinak neveztek volna. Valami tejszerű világosság áradt szét egyenletesen az égen, amelyről az emberek felismerték, hogy a nap a felénél tart. Ebben ígéretet láttak, sőt annak az előjelét, hogy nyáron hosszasan, éjféltől éjfélig egyfolytában sütni fog a nap. Ez a félhomály, melyen alig hatolt át némi fény, inspirálta legnagyobb filozófusuk teóriáját. Elméletét nem az ember és az abszolútum házasságára alapította, hanem a folyton újrakezdett és mindaddig kérdésessé tett jegyességére, amíg meg nem találjuk az igazságot a várakozásban, amíg a kettő eggyé nem válik. Ezt könnyen el lehetett képzelni az asztalnál ülve a szemhatár előtt, ahol a tenger és az ég ugyanabban a ködben úszott. A szürkeségben úgy lebegett egy vitorla, mint egy albatrosz.
A dokkok mélyen benyúltak a városba. Az ajtók előtt éjjel-nappal hajók horgonyoztak. Elalváskor egy teherhajó volt az ablak előtt; másnap reggel, ébredéskor egy vitorlás hajó. A hideg fényben a víznek világos opál, gyöngyház árnyalata volt. Az épületek téglái rézvörösen ragyogtak a színtelen levegőben, és éles kontrasztot képeztek a háztetőkkel és a zöld réz templomtornyokkal. Az óváros őrizte még a Hanza gazdagságának maradványait, daruk és korszerű gépek társaságában. A Port Neuf rakpartjai mentén a házakat élénk színűre festették, kétségkívül azért, hogy fellobogózva, vidáman fogadják a kikötőbe érkező matrózokat.
A Port Neuf–nek nevezett kikötő neve ellenére a város legrégebbi része volt. A keskeny csatorna lehetetlenné tette a nagy gőzhajók fogadását, a hajócsavar gyors forgása szétroncsolta volna a viharvert kövezetet. A kikötőnek be kellett érnie a régebbi hajóhaddal. Itt kötöttek ki a nyílt tengeri vitorlás halászhajók. A kikötőmedence mindkét oldalán kocsmák sorakoztak, ahová matrózok és lányok jártak, lebujok, ahol a vendégek nyers halat ettek. Mindig volt, még a leghidegebb télen is, szekerekre szerelt kintorna. Volt tangóharmonika, szájharmonika, voltak részeg énekesek, és minden nap verekedésről lehetett olvasni az újságokban.
Inge gúnyolódott rajta, hogy szerettem a kikötőben barangolni. „Van itt minden, hát persze!”- mondta. – „Ez a ti északi romantikátok!” Esténként egy kocsmában, a Prince Hamletben találkoztunk, melynek a tulajdonosa saját maga szolgálta fel a sört koponya alakú fajansz korsóban.
Megszámlálhatatlan tengeri madár volt. Olykor a nyílt tengerről is idáig merészkedtek. Láttunk viharmadarakat, szulákat, ismeretlen nevű nagy vitorlázó madarakat, melyek csőrüket előre tartva hirtelen zuhantak bele a keserű és sós tengervízbe. A kikötőmedencét a sirályok uralták, összegyűltek a medence peremén, nem féltek a sétálóktól, sőt úgy tettek, mintha tudomást sem vennének róluk. Néha mindnyájan egyszerre szálltak fel, keringtek az égen, azután eltűntek a világítótornyok és a kikötőbejárat irányában. Majd hamarosan visszatértek, heves forgószélként körülvettek egy hajót, és nagy vijjogással kísérték. Innen tudtuk, hogy egy halkereskedő hajója volt. Az Északi-sarki távoli halrajoktól, az úszó jégtömegek világából tért vissza.
Az árbócokat gyakran fagyott víz borította, ami sztalaktitként függött a vitorlarudakon. A párás köd a csarnakkötelekre fagyott. A legénység tagjai a hajóperemre könyökölve, még csuklyás matrózköpenyben hallgatagon nézték, amint elhaladnak a kocsmák mellett, ahol este a borovicska tüzében majd megered a nyelvük. Egyikük a hajóorron elhelyezkedve irányította a műveletet. Ahogy egyedül, mozdulatlanul állt, felöltötte mindazoknak a képét, akik figyelik a világítótornyokat, őrszemként szolgálnak az árbóckosarakban, fürkészik a tengert, vagy vigyázzák a partot. Néha röviden, anélkül, hogy megfordult volna, odavetett egy-egy utasítást a hajó farán elhelyezkedő kormányrúdkezelő hajósnak. A hajó összetekert vitorlákkal siklott a csatornán a hajócsavar leállása után, csöndben, hideg kötélzettel.
A Port Neuf a tetováló mesterekről volt híres. A többségnek volt egy kis üzlete. A kirakatban néhány különösen jól sikerült fénykép volt látható: tetőtől talpig tetovált testek, melyeken alig akadt szabad hely, a minták körülfogták a karokat és lábakat, kiterjedtek a mellkasra és a hátra. Keresztnevek, jelmondatok, kihívások keveredtek szitkokkal és oltalomkérésekkel. Az emberi bőr úgy adta át magát a vallásos vagy kihívó képeknek, mint a város falai a graffitiknek. A leggyakoribb, s a legkülönbözőbb nyelveken leírt szó az „örökké” volt, akár szerelemre, akár gyűlöletre vonatkozott, és ironikus jellegét csak fokozta, hogy mulandó testre vésték. A tetováló mesterek mintákat javasoltak a klienseknek, árral együtt. A kliensek vagy választottak az ajánlott díszekből, vagy más, óhajuknak megfelelő mintát kértek, ami anélkül, hogy tudták volna, a sorsuk jeleit fejezte ki.
Néhány kocsmának – ilyen volt a Prince Hamlet is – állandó mestere volt, aki a terem egyik sarkában tetoválta a vendégeket a kíváncsiskodók gyűrűjében. Közöltem Ingével, hogy egy nap én is a mesterhez fordulok. „Te?” – kérdezte – „Hiszen te nem is vagy matróz! Te tudsz írni meg olvasni… Mi szükséged van rá, hogy a saját könyved legyél?” Mivel makacskodtam, megkérdezte: „Mit tetováltatsz magadra?” „A nevedet, Inge” – válaszoltam.
Elnevette magát, majd így szólt: „Mire lesz az jó? Azt hiszed, a tinta a szívedig hatol? Holnap az emberek csak egy értelmetlen szót fognak olvasni a csuklódon. Engem már elnyel a feledés, csak a keresztnevem marad meg, kitörölhetetlenül a körülötte levő ürességből! Te pedig olyan leszel, mint a háborús időkben azok a kirakatok, amelyeken az a felirat állt, hogy Élelmiszerek, de már semmi sem volt bennük!”
„Gondolj az összes izomra, vénára, vérre, ami a bőrödre írt nevem és a lelked között lesz!” – mondta még. Csalódásomat látva anyáskodva hozzátette: „Mindenáron meg akarsz hát őrizni egy pillanatot?”
Az az igazság, hogy akkoriban sokáig semmit sem akartam ennél jobban. Véget ért egy hosszú háború, és a csoda, hogy megkegyelmezett nekünk, nem bizakodással, hanem az esendőség érzetével töltött el bennünket. Annyian meghaltak, a halál olyan egyetemes és névtelen volt, annyi ismerős és ismeretlen arcot vitt el, hogy meg kellett örökítenünk a legkisebb percet, a legkisebb képet, és belevésnünk valami olyan anyagba, ami kevésbé mulandó, mint az egyszerű emlékezet. Az erőszak és a fegyverek általi öldöklés megfogható közelségbe hozta a pusztulást, ami az élet természetes velejárója, és amiről korábban csak halvány ismerettel bírtunk. Nem azért mélyedtünk magunkba, hogy kincseket hozzunk a felszínre, hanem, szerényebbek lévén azért, hogy bebizonyítsuk magunknak, hogy maradtak még különböző, a vihar által megkímélt célok, és bizonyosságra leljünk, hogy még itt vagyunk.
Olyan volt a béke, mint egy végtelenbe nyúló, kietlen terület, ahol úgy kellett felépítenünk a jelent, hogy nem volt hozzá más, csak a múlt maradványai. Most már tapasztalatból tudtuk, hogy elpusztíthatatlan erőt kell kifejtenünk ebben a rendkívül kényes időszakban, amikor még ömlött a vér a sebekből, füstöltek a romok, s a sírok felett. megkeményedett a föld.
Egy héttel e beszélgetésünk előtt Ingével a vidéket járva a nagy Ouest-félszigeten találtam magam. Ha jobbra néztem, nem láttam mást, mint egy halvány fényben fürdő lápvidéket, az egyik legborongósabbat, amit a világon jártomban-keltemben megadatott látnom. A nagy, összeomlott gazdaságok tarlói mintha évszázados elhagyatottságuk miatt sírtak volna, mégis szigetek voltak a taplós területek között, a tekintet a biztonság utolsó kísérletét (vagy reménységét?) fedezte fel bennük.
Tőlem balra a talaj barnából halvány sárgába fordult, a fű megritkult, homok vette át a helyét. Ezen az oldalon a tenger inkább a morajlásával, mint a látványával tűnt fel, annyira belesimult a nedves térbe, ahol a formák megszűntek létezni, és csak a szél tett az elhagyatott vidéken dühös lökéseivel bizonytalan ígéretet a változásra és az újjászületésre.
A félsziget mentén, az óceán szélén egymást követték a partszakaszok. Akkoriban tilos volt ott sétálni és letérni a part menti útról. Ezen a kihalt vidéken a „Halálos veszélyt” jelző táblák ironikusak voltak. Az elmúlt háború során a katonák úszóakna-rendszert telepítettek, sorokba rendezték őket, melyek útirányát csak ők ismerték, hogy csökkentsék az ellenséges partraszállás veszélyét. E szerkezetek közül sok elsüllyedt az egymást követő viharok során. A tengeráramlatok elsodorták, majd partra vetették őket. Időről időre feltűnt egy-egy közülük, mint egy fehéres csiga pusztító belseje. Ezek az aknák még nem voltak hatástalanítva. A veszély lehető leggyorsabb elhárítása céljából csak szögesdróttal tekerték őket körül. Közelebbről nézve kivehető volt az aknákat borító sóréteg, és a rájuk rakódott kagylóhéjak.
A partra sodródott aknák ülőfákként szolgáltak a nyílt tenger madarai számára. A madarak ott pihentek, vissza-visszatértek, s az aknák tetején és szélein gubbasztottak. Milyen erő hozta létre azt, amit akkor láttunk? Nem tudnám megmondani, sem megmagyarázni. Még mindig hallom a hirtelen, döbbenetesen heves robbanást, amit a visszhang szinte azon nyomban megismételt, és újra érzem a föld remegését a lábam alatt. Az akna túlságosan távol volt, túlságosan ködbe veszett ahhoz, hogy észrevehettük volna – egy nagy fehérséget láttunk, egy sugarat, ami az ég kellős közepébe űzött madártestekből állt, melyek úgy hullottak vissza, mint a kövek, miközben más madarak a detonációtól megrémülve, talán a légnyomás által fellökve felszálltak, és sűrű sorokban, őrjöngve, pánikba esve röpködtek a part teljes hosszán át, őrült köröket írva felettünk a horizontra.
Kis idővel később helyreállt a nyugalom; a csönd, úgy tűnik, erősebb fonalból szőtt magának szövetet. A madarak újra közeledtek a földhöz. Végül leszálltak, sokan közülük kétségkívül az ülőfákként szolgáló aknákra. És minden olyan volt, mintha mi sem történt volna.
A szomszédom megérintette a könyökömet, és én felugrottam. Annyira lekötött az ablaküvegen levő nyílás, amelyen, miután megtisztítottam, szabadon kiláttam, hogy minden, ami attól befelé, a fülkében történt, elkerülte a figyelmemet, s én azt hittem, álmomból ébredek.
Megfordultam. Egy férfi állt előttem, szürke egyenruhája buggyos volt katonai bőröve alatt és felett. Tisztelgésként kezét mereven sapkája ellenzőjéhez emelte. „Rendőrség” – mondta. Két másik férfi kísérte, mozdulatlanul álltak a folyosón, kétségkívül beavatkozásra készen. „Határrendőrség” – pontosított a férfi. – „Az útlevelét.” – És kinyújtotta felém karját.
Átadtam neki az útlevelemet. Azon az oldalon nyitotta ki, ahol az igazolványkép volt. Miután megvizsgálta, hosszan nézett rám, majd tekintetét ismét a dokumentumra fordította, végül újból kitartóan vizsgálta arcvonásaimat. Mit jelenthetett, hogy ide-oda járatta tekintetét? Vajon kételkedett benne, hogy én vagyok? Bevallom, azok a pillanatok, amikor az útlevelemet vizsgálják, mindig kellemetlenek számomra. Nem mintha nem lenne rendben, ellenkezőleg, igen nagy gondot fordítok arra, hogy úti okmányaim megfeleljenek azon országok szabályainak, amelyeken átutazom, de… Emlék lenne azokból az időkből, amikor a győzedelmes ellenség hazámnak több mint a felét elfoglalta, amikor egyik zónából a másikba kellett mennem titkos küldetések miatt, hamis papírokkal? De tudom, hogy a feszélyezettségem nem e körülmények felidézéséből születik, nem azzal indokolható.
Be kell vallanom, attól, hogy valaki összeveti az arcomat a saját fényképemmel, kényelmetlenül érzem magam. Érdekes módon átveszem annak a másik embernek a szerepét, a helyzet megfordul, és zaklatottságom ellenére vizsgálom, fürkészem magam. Mi a közös a fényképben és énbennem? Még mindig az vagyok? Magamra ismernék-e, ha nem tudnám, hogy ugyanarról a férfiról van szó? Főleg attól tartok, hogy a képen egy bírót, vagy, ami kétségkívül még rosszabb, egy cinkost találnék.
Mit mondanék akkor, ami a védelmemre szolgálna? Hallom magam, amint közhelyekkel érvelek: soha nem vagyunk már azok, akik voltunk, és ehhez hasonlók. Majd jön a reménytelenség: azt a másikat, aki az igazolványképen van, elvesztettük, menet közben kiesett a hajóból, ne hagyja, hogy a látszat becsapja, ez itt én vagyok, én magam, most, ebben a pillanatban, amikor önhöz beszélek… Ugyan. Azonosság nem létezik. A halottakat temessék el a halottak. Jobb dolgunk is akad ennél.
Negyed évszázada, amióta csak a világot járom, az útlevél ellenőrzés számomra megpróbáltatás. Annyi határt léptem már át, és még mindig ugyanaz a szorongás fog el; az, hogy a dolog állandóan megismétlődik, ráébresztett arra, hogy a szorongás nem az egyszerű formaság következménye, a megszokás megszabadított volna tőle… Határrendőrség. A szavaknak több jelentésük van, mint hinnénk.
A férfi kíséretével együtt elhagyta a fülkét. Én visszatértem az ablakon levő ablakomhoz, a kéznyomhoz.
A síkság már nem a korábbi széles hullámban folytatódott, egyre nagyobb területet hasítottak ki belőle a gyárak, csarnokok, épületek. Hamarosan felbukkantak azok a lerakóhelyek, amelyekről felismerhető az iparvárosok közelsége, az otthagyott rozsdás vasdarabokkal az üres telkeken. A mai városokban ezek a részek olyanok, mint a Gangesz vagy a Mississippi deltája, csak az odaszállított homok mesterséges iszap, ami a törmelékekkel, lerakódott szeméttel eltömíti azokat.
Majd gyárak tűntek fel. Kihaltak voltak. Nem füstölő kéményeik úgy ágaskodtak, mint valamiféle eretnekség miatt elhagyott templom nevetséges obeliszkjei. Egyetlen kemence lángja sem világította meg és színezte vörösre az ablakokat. Senki nem ment be a gyárakba, és nem is jött ki onnan. Ablaktáblák sem voltak. El lehetett képzelni a mozdulatlan gépeket a huzatban, az üres műhelyek csöndjében. Szerelvények feküdtek az oldalukon, a vagonok néha egymáson hevertek. Szinte minden épület romokban állt. Egyes épületszárnyak az építmény közvetlen közelében leomlottak, mások szétterültek a talajon, vagy gerendahalmokban álltak. Beléptünk a megtorlás alatt álló országba, ami annak idején hadat üzent, és közel állt hozzá, hogy megnyerje a háborút, de a koalíciók súlya alatt összeomlott, s utat engedett a halálnak, hogy visszafelé folyjon, akár egy folyó, melynek a zsilipjeit ő maga nyitotta ki.
A bomba sújtotta épületvázak után a külváros az elveszett boldogság maradványait mutatta, a csupán a történelem nagy, vérszomjas kutyájának való csontokat. Az út menti törmelékhalmok nem emlékeztettek a korábban a vasárnapi pihenésre szolgáló kis kerti házakra, cserepes virágokkal, majolika macskával, a karosszékkel, amelyből az öregség közeledtét figyelték. Exkavátorok kotorták a talajt, de nem sikerült teljesen eltagadniuk az egészen közeli múltat. „Ők is kegyetlenül megszenvedtek” – szólalt meg egy hang mellettem. A mondat első részének hallatán az utasok nem csendesedtek el, és nem érkezett válasz a vonaton ülőktől. „Úgy kell nekik, megérdemelték!” – folytatta ugyanaz a hang. Hirtelen teljes sötétségbe borult minden. A vonat bement az alagútba, s a falakról visszaverődő zaj elnyelte a dühödt gyászbeszédet. Már nem hallottuk egymást. Nem láttuk egymást.
Amikor kiértünk a fényre, a vonat lassított. Egy állomásra érkeztünk, nem a város nagyállomására, hanem a munkások által használt kisállomásra. Arra, ahonnan a gyárak felé mennek a vonatok. Megálltunk. Férfiak és nők álldogáltak a peron mindkét oldalán. Sokan tarisznyát viseltek a vállukon, azt a fajta vászontáskát, amibe az ételt szokták tenni, hogy majd ebédszünetben megegyék a munkahelyen, és amiből palackok nyaka állt ki. A nőknél lapos, kétfülű kosár volt; némelyek takaróba bugyolált gyereket tartottak karjukban. Az emberekből, ahogy mondják, csak úgy áradt a nyomor. Ki hitte volna, hogy ahhoz a nemzethez tartoznak, ami tegnap még diadalmaskodott másokon? Néhány hónappal korábban e férfiak közül bizonyára sokan Vezérükre büszkén vonultak be a legyőzött városokba síppal, dobbal, zászlókkal. Most a világ legrégebbi domborműveit jelenítették meg az állomás betonján, a niniveieket és a perzsákat, az egyiptomiakat, melyek a legyőzött hettitákat ábrázolják, a rómaiakat, melyek a bilincsbe vert keltákat mutatják be, az elnyomottak végtelen hosszú sorát.
Bizonyára a vonatra vártak, ami majd munkába viszi őket. Számuk folyamatosan nőtt. A világ minden országában vannak emberek, akik ócska vasúti kocsikba szállnak, hogy munkába menjenek, de ezeknek az embereknek a külsejében valami különös dolog ejtett rabul, s szólított meg érthetetlen módon.
Az egyik férfi hirtelen kifejezésre juttatta azt, amit éreztem. Fiatal és izmos lévén, teste a biztonságot jelentő kenyeret követelte. Bizonyára feltűnt neki, hogy figyelem. Rezzenéstelenül, figyelmesen szemlélt világos szemével. Hogy ne nyújtsam tovább ezt a zavaró tekintetváltást, a kezére néztem, mankó markolatára támaszkodó kezére. Csak egy lába volt. Ami a másikból megmaradt, egy csonkra korlátozódott, melyre visszahajtották és felvarrták a nadrág szárának felesleges részét.
Tekintetem végigpásztázta a peron szélén álló embersávot. Az emberek többsége rokkant volt. Egyeseknek a keze vagy a karja hiányzott, másoknak, mint a fiatal embernek is, az egyik lába. Többeknek kötés volt az arcán, vagy a szemét takarta el szemkötő. Szinte mindegyiküknek hiányzott valamije; azok, akiknek mindenük megvolt, kivételt képeztek. Mivel nők és idősek is voltak köztük, nem gondoltam, hogy valamelyik távoli harcmezőről visszatért, sebesültszállító vonattal érkezett háborús sérültekről lenne szó. Egyébként a nők és az idősek sem voltak épek, köztük is sok volt a rokkant.
Nyilván hallottam a könyörtelen bombázásokról, melyek a várost és környékét sújtották, a robbanóanyagok tömegéről, melyet az égből, túlságosan is magasról dobtak le ahhoz, hogy csak a hadiobjektumokat tudták volna célba venni, de ez a rokkant nép mindennek ellenére a valóságot egy olyan nehezen érthető, határtalan borzalomnak tulajdonította, ami a bűnösök számára szükségszerű volt, ám amit ők éppúgy elszenvedtek, mint mi és mindenki más, a peron pedig a védőgátat képviselte, ahol a világméretű hajótörés túlélői partra vetődtek.
Mit olvashattam ki ennek a férfinak a szeméből? Kíváncsiságot? Egyszerűen csak azoknak a vágyakozását, akik látják, hogy mások elutaznak, és ők is szeretnének elmenni? Szemrehányást? Gyűlöletet? Nem voltunk messze egymástól, alig annyira, mint a vasúti kocsi a perontól, olyan kis távolságra, mint ami egy induló hajót elválaszt a szárazföldtől. Ismerte vajon az országom nyelvét, legalább néhány alapvető szót? Én tudtam volna beszélni az ő nyelvén… Ha lehúznám az ablakot, talán idejönne, és egyik mankóját a hóna alá csúsztatva, kezét nyújtaná. Megpróbáltam. Nem lehetett lehúzni az ablakot. Gondolom azért, hogy mindenfajta érintkezést meggátoljanak egy nemrég még alávetett országgal, az ablak oda volt csavarozva.
Mindenesetre már túl késő volt. A vonat megrázkódott. Elindultunk. Szinte szemlét tartottunk a peronon levő emberek fölött. Néhányan félénken búcsút intettek. A fiatal férfi nem követett bennünket tekintetével.
Egyedül maradtam a vonatablakban. Mi mást láttam volna benne, mint saját magamat? Sík vidékek, városok, csonka emberek jelentek meg, majd hamarosan felbukkantak az országom tájai, kisvárosai és népe, de mindig az üvegen keresztül, a másik oldalon, nem tehettem semmit. Korábban megtisztítottam az üveg egyik sarkát, és úgy tükröződött vissza benne az arcom, ahogy annak idején apám arca az enyémmel együtt a bolt kirakatüvegében, amikor eljött az este; és az a világ, amit az ablaküvegen túl el akartam érni, annak ellenére, hogy szerettem volna kezemben tartani, osztozni szenvedéseiben és örömeiben, nem volt számomra elérhetőbb, mint a villanyvasút piros doboza. Jut-e az embernek valaha is több, mint a látvány? Keserűség töltött el emiatt…
Ingére gondoltam, kezének a nyoma ismét visszavezetett hozzá. Ilyenkor, miután a munkáját befejezte, visszatért a végeláthatatlan külvárosba egy csörömpölő villamoson, az enyhén havas part mentén. Üres házat fog találni.
Georges-Emmanuel Clancier
Kudarc
Tágas, szabad térre értem, tekintetemet a földre szögezve, lassan haladtam. Sötétedett, de egyenetlenül, szakaszosan: egy árnyékos, ködös zónából olyan részre jutottam, ahol még megmaradt a fény, hogy azután ismét egy sötét útszakaszon menjek keresztül, és így tovább. Emiatt a járás bizonytalanná vált, s ha nem is elviselhetetlen, de legalábbis nehézkes volt. Még mindig a karjaimban tartottam a kis fekete macskát; olyan könnyű volt, hogy semmi kényelmetlenséget nem okozott. Pedig miatta kényszerültem erre a nehéz útra, miatta kémleltem a földet: megpróbáltam megkeresni az anyját. Őszintén szólva szinte minden lépésnél egy, az alkonyi szürkületből hirtelen előbukkanó, s a lábamhoz dörgölődző állatban az anyamacskát véltem felismerni, de abban a pillanatban, amikor le akartam hajolni, halkan azt mondtam: „Itt van!”, és le akartam tenni mellé a macskakölyköt, nos, abban a pillanatban mindig rájöttem, hogy nem ezt az állatot keresem. Nincs ebben semmi különös, ugyanaz a termet, ugyanaz a fényes szőrzet; semmi sem hasonlít jobban egy fekete macskához, mint egy másik fekete macska, ám annak a macskának, amit én kerestem, az anyamacskának egy fehér foltnak kellett lennie a nyakán, míg a lábamra csimpaszkodó állatnak, ha volt is rajta fehér folt, az a farán, vagy a horpaszán volt.
Legyünk egészen őszinték. Talán nem is voltunk olyan balgák, talán én is tudtam, hogy annak dacára, hogy a folt máshol van, valóban az az anyamacska volt ott mellettem, amelyiket kerestem, ami felbukkant, majd eltűnt az árnyékzóna határán; és talán a macska is tudta, hogy felismertem; de mintha valami veszélyt rejtett volna magában, ha véget ér ez a banális történet, egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal sem oszlattam el azt a láthatatlan, de nyomasztó ködöt, amibe belevesztünk.
Ez szülővárosomban történt, nem messze az állomástól. A térről, ahol voltam, az állomás felé egy alacsony fokokból álló, tágas lépcsőn kellett lemenni egy franciakertig, melynek ágyásait lármás gyerekcsapatok szokták körülvenni. Aznap a kert mintha eltűnt volna, se virágok, se gyerekek nem tették színessé; bizonyára ott volt a helyén, de senki sem gondolt rá, és árnyékba borult. Ahelyett, hogy lementem volna a lépcsőn, továbbra is a kismacskával a karomban, az alagútban folytattam utamat. Ez a szó egyébként egy kicsit túlzó, nem volt ott igazi nyílás, ahová bebújhattam volna: egyszerűen a föld alatt találtam magam. Egy alagút kőművesmunkát, falakat, boltozatot, szellőzőaknákat igényel, és helyenként meg-megcsillan falain a víz. Itt semmi ilyesmi nem volt, a vágatnak, amibe behatoltunk, nem volt meghatározott formája: néha nemesen arányosnak tűnt, ami valóban mérnöki munkára vallott, máskor mindenütt szűk volt, és kissé fullasztó. Itt már el kellett volna hagyni az alagutat: a talaj kezdett csúszóssá válni, míg mellettem és felettem semmi se mozdult. Az alagút lejteni kezdett, előbb enyhén, majd kifejezettebben, végül hirtelen szinte függőlegessé vált. Egy megkeményedett sárrétegen ültem, és hagytam, hogy vigyen; egy elcsigázott férfi néhány lépéssel előttünk siklott. A kismacska halkan nyávogni kezdett, görcsösen megszorítottam. Valami fájdalomhoz hasonló, de mégsem egészen az, nyilallt a gyomromba. A „tobogán” szó jutott eszembe, szinte láttam a „tobogán” szót, és úgy találtam, hasonlít arra az érzésre, amit a beleimben érzek. De nem aggódtam túlzottan.
Annál is kevésbé, mivel ennek a váratlan átjárónak nem volt bejárata, és nem volt kijárata sem. A nyakszirtemet érő hideg simogatásról tudtam, hogy ismét a szabad levegőn vagyok. Sűrű árnyékban voltam – elfelejtettem mondani, hogy a föld alatt, nem tudom, miképp, időről időre valami fény hatolt be úgy, hogy láthatóvá vált a plafon egyenetlen felszíne, ami közel, egészen közel volt a fejemhez… Bár kint voltam, egy sűrű árnyék közepén; valahogy fel kellett jutnom.
Ez azonban kevéssé tűnt biztonságosnak; úgy véltem, nagy távolságot tettem meg a földalatti lejtőn, és most bizonyára nagyon mélyen vagyok ahhoz a szabad térhez viszonyítva, ahol hiába kerestem a kölyökmacska anyját, ám pár lépés után ismét világos lett, és láttam, hogy a szintkülönbség, bár jelentős, nem behozhatatlan, mint ahogy korábban feltételeztem. Azonnal megpróbáltam felmászni. Azért nevezem mászásnak, mert sok nehézséggel találtam szemben magam. Másszanak meg egy, a függőleges határát súroló sziklafalat egy ijedt kis macskával a karjukban, miközben az omladékos talaj meg-megcsúszik a lábuk alatt, és szinte mindenütt piszkos, nehéz, a város minden szennyének szürke tajtékát hordozó vizű patakok gyűjtőhálózatát látják: egy rossz lépés, és máris a szemétben hemperegnek. A macskakölyök a vállamhoz bújt, karmait a zakóm hajtókájába mélyesztette, lábait nekem feszítette, készen rá, hogy kiszökjön karjaimból. Egy pillanatig azt hittem, nem tudom visszatartani, rettegve képzeltem el a helyzetet, ha kiszabadulna; szerencsére éppen egy piszkos kis patak mellett haladtunk el, egy vízcsepp a bajszára hullott, ekkor azonnal felhagyott minden ellenállással, sőt, kis pofájával a mellkasomhoz bújt. A sziklafal széle kirajzolódott az égen.
Helytelenül neveztem sziklafalnak a területet. Ha sziklafalról beszélünk, jódszagú szélre, napsütésre, átvonuló felhőkre, az óceánra gondolunk… Inkább töltést kellett volna mondanom. Töltést, amit akkor látunk, amikor elhagyjuk a várost, ott, ahol az úttakarítók kiöntik mindennapi hulladékszállítmányukat. Néha ezeknek a helyeknek meglepő bájuk van. Tovább másztam felfelé a magas töltésen.
Amikor már csak néhány méternyire voltam a csúcstól, megláttam őket, apámat és anyámat, amint kevélyen állnak a semmi szélén, mozdulatlanul, apró testükön ünneplő ruha, és rajtam túl, valahova a távolba néznek.
Apám szürke nemezkalapot viselt, amely alól kilátszottak fehér tincsei, és bézs színű esőkabátot; frissen borotvált volt, kedvem támadt megölelni, mint gyerekkoromban vasárnap reggelente – de ezt nem mutattam -, kezét kabátzsebében tartotta. Anyám arca a szabad levegőn kipirult; kissé összeszorította keskeny ajkát, karjával apámba kapaszkodott. Nem tűntek meglepettnek, amikor megláttak felbukkanni a lábuknál. Mögöttük volt a város templomtornyaival. Jó idő volt. Sokáig álltunk némán. Utána elmeséltem, mi történt, hogy a macskakölyök anyját keresem. Miközben beszéltem, akaratom ellenére folyton forgattam a fejemet minden irányba, kutattam a messzeségben; éreztem, hogy ez a mozdulat fel fogja bosszantani apámat, de nem tehettem semmit, muszáj volt keresnem. Apám hirtelen kissé eltávolodott tőlünk, kivette a kezét a zsebéből, arca vörössé, majd enyhén szürkévé vált. Nem a fekete nősténymacska mocorog ott? Leszegtem a fejem, hogy jobban lássam, muszáj volt megkeresnem ennek a kis állatnak az anyját…
Ekkor kitört apámból a harag, nem emelte fel túlságosan a hangját; de gyorsan beszélt, szavai egymást kergették, mindegyiket a teljes bizonyosságnak ugyanazon a tónusán ejtette ki. Kevéssé figyeltem rá, de mégis eléggé ahhoz, hogy megértsem: mindig is ugyanilyen idióta leszek, ahelyett, hogy a város macskáit hajkurásznám, a föld alá bújnék, és felmásznék a trágyadombra, el kellett volna engednem azt az átkozott macskát, nélkülem is nagyon jól elboldogult volna, megtalálta volna az anyját, igen, én már mindig ilyen maradok… Apám apró, szúrós szeme sötétszürkévé vált, és bár tudom, hogy senkinek nincs jobb szíve, mint neki, őszintén kérdezem: tényleg ilyen nagy a vétkem? Hát így történt. Apám vállat vont, kezét visszadugta kabátja zsebébe. Én egy szót se szóltam, tovább forgattam a fejem jobbra, majd balra, majd ismét jobbra. Éreztem, a macska szíve lázasan ver – vajon mit érthetett az egészből? – az enyém, ellenkezőleg, lassan, szinte sajnálkozva… Minden elveszett.
Fordította: Károly Judit
Max-Pol Fouchet (1913-1980) francia író, költő, esszéista, irodalom- és zenekritikus, művészettörténész, etnológus, rádiós és televíziós személyiség. 1982-ben költészeti díjat neveztek el róla, mely minden év októberében kerül átadásra. Az Isère megyei Roussillon településen egy utca viseli a nevét.
Georges-Emmanuel Clancier (1914-2018) francia író, költő, kritikus. Költészeti Goncourt-díjjal és a Francia Akadémia nagydíjával tüntették ki. Számos verses- és esszékötetén kívül legismertebb művei a magyarul is megjelent Keserű kenyér, illetve a Tétova szeretők című regény.
Illusztráció: ~Fouchet et Clancier
Ezek is érdekelhetik!
Uladzimir Nyakljajeu: SZARHÁZI →
Kis dalok a szerelemről →
Pascal Mérigeau: Mikor Angèle egyedül volt, Roger Jouet: A gyűjtő →
