Suzana Guoth: Felejthetetlen hangverseny
•
Az étterem üvegfala mögött lassan alászállt a hatalmas napkorong, élénkvörösre festve az égbolton úszkáló bárányfelhőket, az alatta morajló tengeren pedig hosszú aranyhidat vert, majd egy kis időre megpihent a tenger színén, mielőtt teljesen elmerült a látóhatár mögött. Bizonyára éjszakai sötétség borította volna már a tájat, amikor végeztünk a vacsorával, ha egymás után nem ragyogtak volna fel a csillagok az égen, és a Hold nem küldte volna ezüst sugarait az éjszakai nyugovóra készülődő Földre.
Vacsora után nem mentünk fel rögtön a szállodai szobánkba, mert egy rövid tengerparti sétára vágyódtunk ennek a hosszú fülledt nyári napnak kellemesen langyos alkonyán.
Csak előző este érkeztünk meg, hárman, egyetemisták, ebbe a kis dél dalmáciai üdülőhelyre, hogy megkezdjük közel háromhetes nehezen várt nyaralásunkat. Akkoriban a Budapesti Egyetem Bölcsészettudományi karának hallgatójaként kisebb fordításokat készítettem a muraszombati kiadónak, hogy egy kis zsebpénzt keressek a tengerparti nyaralásaimhoz. A két útitársnőm, szlovén egyetemisták, a muraszombati nyomdának dolgoztak nyaranta, szintén zsebpénzszerzés céljából. Volt bennünk valami közös, ami összehozott bennünket, ami újra és újra megerősítette a barátságunkat, mégpedig a tenger, a nap, a kalandok utáni vágy.
Az első emlékeimet a tengerről nagyapámnak köszönhetem, aki már kisgyermekkoromban magával vitt Dalmácia kék ege alá, hogy átérezzem a mesevilág kézzelfogható valóságát. Ott érzi át az ember igazán a teremtés kiismerhetetlen csodáját, úgy, mint például a kölni vagy a milánói dómban az ember alkotta csodák varázsát. De az utóbbi belegázolt az Isten teremtette világba, amikor meghúzta az önző, pöffeszkedő, hivalkodó határokat, hosszú időre elválasztva egymástól sorsokat, szerelmeket. De a tenger összeköt, feléleszti a reménytelenné vált illúziókat is. Mert az ember nem az elméjével, hanem a szívével gondolkodik, az értelmével csak az elméletet teremti meg hozzá.
A tenger felől érkező lágy szellő és a Hold ezüst sugarai gyengéden simogatták a kihalt strandot, amit a tenger mély, halk morajlása bódító nyugalommal ölelt át. A természetnek e varázslatos kulisszája elé valahonnan a távolból, alig hallhatóan, halk zene hangjai szűrődtek be. Amint közeledtünk a hatalmas, mélyen a tengerbe nyúló sziklához, a zene egyre hangosabbá vált. Amikor már egészen közel értünk hozzá, megpillantottunk egy zenészt, egy napbarnított, markáns arcú idősebb férfit, aki egy padon ülve gitárján kísérte kellemesen csengő basszus-bariton hangját. A parthoz csapódó hullámok mormolása zenekari kíséretet nyújtott az akusztikus gitáron előadott szólójátékának. Ez a sajátságos zene a maga romantikus harmóniájával betöltötte az egész partszakaszt, és egymás után odacsábította a parton sétáló vakációzó vendégeket, akik kis időre megállva, átengedték minden érzékszervüket ennek a nem mindennapi zenei élvezetnek. Egyre közelebb értünk. Ez a gyönyörű hang ugyanúgy Isten ajándéka lehet, gondoltam magamban, mint ez az egész elvarázsolt első esténk Dalmáciának ezen a tengerbe nyúló szirtjén. Ez az interpretáció egyszerűen boldoggá teszi az embert, felszabadítja a bilincsbe zárt érzelmeket, szárnyakat ad nekik. Én is megálltam itt egy pillanatra, valami belső parancsot követve. Azt figyeltem, milyen átéléssel játszik ez a zenész a hangszerén, amit minden bizonnyal jobban ismer, mint a saját tenyerét. Ekkor valami váratlan dolog történt. Hirtelen abbahagyta a játékát, és a kezével odaintett felénk.
– Kisasszony, jöjjön közelebb!
– Én?
– Igen. Ne féljen. Jöjjön csak, üljön le ide mellém, kérem.
Közelebb mentem hozzá. Nyújtotta a kezét. Megfogta az enyémet, és megcsókolta.
– Bocsásson meg, nem akartuk zavarni. Elbűvöltek a dalai. Örülök, hogy hallhattam az énekét – mondtam neki.
– Én is örülök, hogy találkoztunk, mondta. Nagyon boldoggá tett.
– Hogyhogy?
– Volt egy asszony az életemben, akit jobban szerettem, mint saját magamat, akit jobban szerettem, mint az életemet. Ez a szeretet szülte ezeket a dalokat. Éppen itt, ezen a padon ismertem meg, amikor még egészen fiatal voltam. Megéreztem, hogy ő lesz a végzetem. Sok nő szeretett életemben, sok nő felkínálta nekem a szívét, de én soha többé nem tudtam szeretni senki mást, és soha többé nem is fogok.
– Irigylem, hogy ilyen jól sikerült a házassága – mondom neki.
Ekkor elhallgatott. Valamit még akart mondani, de sehogy nem jött ki egyetlen hang sem a torkán. Kis idő múlva folytatta:
– Ő már csak a szívemben él és az emlékeimben. Elköltözött abba a másik világba.
Bár sok év múlt el már azóta, hogy elhagyott, még mindig szenvedélyesen szeretem. Szeretem a közös emlékeinket, őrzöm és simogatom őket gondolatban. Isten ítélete szerint ezen a Földön többé már nem találkozhatunk. A jó emberek korán meghalnak, mert őket az istenek is szeretik.
Könnyeket fedeztem fel a szemében, ezért együttérzésemet fejeztem ki neki.
– Bocsásson meg kérem – mondja.
Megpróbált egy lágy mosolyt csalogatni szomorú arcára, amit azonban azon nyomban elnyomott a keserű fájdalma.
– Mit kellene megbocsátanom? – kérdeztem tőle.
– Hogy megosztottam önnel a bánatomat, felelte. Úgy látszik, a bánatom teljesen elvette az eszemet. Mintha nem lennék teljesen magamnál. Szörnyű egoista voltam, hogy a terhemet meg akartam osztani önnel. Hirtelen úgy éreztem, hogy olyan nehéz ez a teher, hogy nem tudom többé egyedül hordozni. Legalább egy kis időre meg akartam tőle szabadulni. Ez még nem történt meg velem. Még egyszer kérem, hogy bocsássa meg a gyengeségemet. A fájdalmaim terhét magamnak kell hordoznom. Ez Isten akarata.
– Ön csodálatosan játszik. Mély benyomást tett rám. Biztosan észrevette, milyen nagy hatással voltak rám a dalai.
-Amikor a távolban megláttam közeledni, olyan érzésem támadt, mintha a feleségemet láttam volna… fiatalon… csinosan. Nagyon hasonlít rá. A holdfényben kirajzolódó körvonalai, a járása, a haja, minden őrá emlékeztetett. Amikor megláttam, úgy éreztem, hogy rögtön megáll a szívverésem.
Mindketten elhallgattunk. Ekkor ismét kézbe vette a hangszerét, és egy szomorú dalmát sanzont kezdett játszani. Amikor befejezte a dalt, felállt, megfogta a kezemet és megcsókolta.
– Most arra kérem, menjen el. Egy kis ideig még egyedül szeretnék maradni a feleségemmel. El akarok neki énekelni egy dalt, csak neki, azt a dalt, amit annyira szeretett. Már húsz éve minden este eljövök ide a sziklára, mert tudom, hogy a dalaim őt ott fenn boldoggá teszik.
– Köszönöm a felejthetetlen élményt. Az életben vannak olyan pillanatok, amelyekért érdemes élni, amelyek egy egész életre bevésődnek az ember emlékezetébe.
A tengeren egymás után feltűntek a kis halászhajók, erős lámpáikkal megvilágították a látóhatárt, amely a távolban egybeolvadt a csillagos égbolttal. A tenger felől fújdogáló lágy szellő már rég felszárította a keserű könnyeket, amelyek ezen a felejthetetlen dalmáciai nyári estén a hatalmas sziklára hullottak, de a szívünkben érzett keserűség még sokáig megmarad.
Illusztráció: P. Picasso-részlet
Ezek is érdekelhetik!
Balizs Dániel: Miről mesélnek a temetők? Új perspektíva a Vas vármegyei etnikai vizsgálatokban →
Julius Frömmel: A remete* →
Julius Frömmel: Az Én Németségem, Misch Ádám emlékére (versek) →
