OPEN 46. – VAJDA JÁNOS, a végtelen reménytelenség költője[1]
*
Táv irat: „avégtelenörökcsendjemegborzasztstop” (Pascal)
A Fehér megyei Válon töltötte gyermekkora legboldogabb éveit Vajda János. Igaz, hogy 1827. május 7-én Pesten született, de az összes gyermekkori emléke a váli erdőhöz és az itt látható volt erdészházhoz fűzi.
Apja, Vajda Endre feltehetően Kulcsár István lapszerkesztő szolgálatában állt Pesten, itt vette feleségül Veleczky Lídia szobalányt, s itt született fiuk. Édesapja előbb a kocsi Horváth-családnál, a Fehér megyei Pettenden, majd Szüts Lajos ráckeresztúri birtokán gazdaféle, utóbb Ürményi országbíró pesti huszárja. Pestről Válra kerül, mint jáger, utóbb főerdész lesz.
A család 1828-tól kezdve a váli erdőben lakott, a községtől kissé távolabb fekvő Vadászvölgy apró vadászházában, egy ma is meglevő nádfödeles házban, amely a gyermek Vajda János szemében s a múlt százai harmincas éveinek viszonyaihoz mérten tárgyilagos megítélés szerint is lakályos házikó lehetett. „Pénzfizetése nem sok volt apámnak – beszéli el később a költő egyik hívének, – a nagy főerdészi címhez mindössze száz váltóforint, ami a mi pénzünk szerint megérne kettőszáz forintot, de volt szép nagy lakóházunk az erdőben, amelyhez egy holdnyi, megette két holdnyi kert tartozott. A hátulsó kertben zöldség, vetemény, kukorica termett, az első kertben gyümölcsfák, virágágyak voltak. Földje buján termett… Olyan dinnye, ugorka nőtt benne, hogy megcsodálta mindenki. Valóságos Kánaán, paradicsom, Eldorádó volt ez a hely.”
Vajdáék családjában kilencen voltak testvérek, közülük négyen fiatalon elhaltak. A megmaradt öt gyerek közt János volt az egyetlen fiú. Mint később írja: „Gyermekkoromat tartom életem legboldogabb idejének. Húsz éves koromig oly boldog és naiv voltam, mint Ádám a paradicsomban. Ezekre a fiatal évekre mindig oly jól esik visszaemlékeznem, nem úgy, mint az azutániakra.” Verseiben is többször felidézi váli gyerekkorát, mindig a boldogság színeiben. Elbeszélő költeményeiben is, valahányszor a természeti környezet idilli boldogságának, ősi szabadságának, vagy a boldog gyermekkornak képét kell festenie, önkéntelenül mindig az ő vaáli erdészlakukhoz hasonló képet idéz fel.
Különös, amit édesanyjával kapcsolatban többször is elmondta érdeklődő fiatal híveinek: „Anyám nem volt se szép, se művelt, egyszerű napszámoslány volt, mikor édesapám elvette. Én felnőttebb koromban, apám iránti szeretetem miatt valósággal szégyeltem, hogy ilyen anyám van, aki annyira nem illik az urához.” Talán ezért nem sajátította el aztán azt a nőies hajlékonyságot, simulékonyságot, amelynek egy eleme nélkül nem tudunk jó kapcsolatba jutni embertársainkkal.
*
Vajda középiskoláit Székesfehérvárott végzi, egyetemre Pestre jár, de abbahagyja, és vándorszínésznek csap fel. Később maga is az erdőgazdálkodás szolgálatába lép, és mint erdészeti tisztviselő kerül fel már ifjú költőként a fővárosba, ahol azonnal a forradalmi ifjúság körében találta magát. A szabadságharc bukása után a honvéd hadnagyot büntetőszolgálatra besorozzák osztrák közlegénynek, és több mint egy évet tölt sanyarú körülmények között Itáliában. Harcias elszántsággal érkezett haza. A forradalom bukása őt is elkeseríti, mint egész nemzedékét, de ő tisztábban lát a többiek nagy részénél, és ijedten veszi észre, hogy a nemzet még mindig nemesi illúziókban él, és úgy várja a kibontakozást, hogy nem akar mindenestül szakítani a forradalom előtti múlttal. Vajda megértve a világtörténelmet, feltétlen híve a polgárosodásnak. Ennek a felismerésnek ad hangot publicisztikája, amely az elnyomatás korának legjelentékenyebb politikai irodalmához tartozik. Költői erényei mellett a legtisztábban látó, legszínvonalasabb publicistáink közé tartozik, ebben is elődje Adynak. S akárcsak Petőfi, ő sem alkuszik. Sem politikában, sem szerelemben. Boldogtalan szerelme a léha és üres, de gyönyörű szép Kratochwill Georgina iránt, akit Gina néven halhatatlanná tesz, egy életre elkeseríti. Politikai nézeteit vagy süketen fogadják, vagy éppen azt állítják, hogy Bécs szolgálatában áll. Elkeseredésében Bécsbe költözik, ott vállal hivatalt. De ott sem bírja sokáig, noha az a néhány bécsi év jelenti számára a viszonylag gondtalan megélhetést. Ő azonban magyar költő, akinek otthon a helye. Hazajön, és senkinek sem kell.
A kiegyezés után mint újságíró él, szerkesztőségi robotmunkával tartja fenn magát. Közben szakadatlanul megjelennek a versei lapokban is, olykor kötetekben is, később még a Kisfaludy Társaság is tagjául választja, csak éppen senki sem méltatja. Lírájával nem tudnak mit kezdeni. Ez a líra sokkal pesszimistább, mint ahogy a hazafias lelkendezés eltűrné.
Ötvenhárom éves korában megnősül. Fiatal lányt vesz feleségül. A házasság nem sikerül. A nyűgös, morgolódó, örökké sértett férfi szerencsétlenné teszi a fiatalasszonyt, aki nem is érti férje emberi-költői nagyságát. De a komor férfi sem alkalmas arra, hogy boldoggá tegyen egy asszonyt. Másfél év után elválnak. Ettől kezdve még mélyebb a magány és még kifinomodottabb a költészet.
Jóval túl van már hatvanadik esztendején, amikor egy belvárosi utcán véletlenül összetalálkozik a dicsősége teljében ragyogó Jókaival. Még 1848-ból, a Pilvax kávéházból ismerték egymást. Jókai örömmel üdvözli, szeretettel érdeklődik, mi van vele. Kiderül, hogy évtizedek óta még csak nem is hallott felőle, azt hitte, már rég nem él. Amikor Vajda elpanaszolja neki sorsát, Jókai lelkesen áll mellé, hogy segítse. Ettől kezdve találkoznak, Jókai meleg hangú cikket ír Vajdáról, egész tekintélyét latba veti, hogy a költő újabb műveit szép, díszes kiadásban jelentessék meg. De a közönyön és a hivatalos irodalom ellenszenvén ez sem segít. Messze előtte jár nemzedékének, az őt méltányolók pedig még nem nőttek fel. Egész költészetének ez a tragédiája. 1897-ben, hetvenéves korában úgy hal meg, hogy még a versolvasók java része sem tudja, hogy volt egy Vajda János nevű költő, vagy ha nevét észre is vették, és egy-egy művét el is olvasták, művészi nagyságát senki sem vette tudomásul.
Vajda János egyenetlen költő. Óriási életművében, különösen a korábbi verseiben, sok a nehézkes fogalmazás. Indulata és szertelensége gyakran elragadja úgyannyira, hogy a költemény formátlanná, terjengőssé válik. De ahogy az évek haladtak, egyre nagyobb lett a formafegyelme. Igazán nagy költővé akkor lett, amikor már teljes volt a magány és a keserűségek ellen csak a költészet adott vigaszt.
Kinél van a bölcsek köve?
1874-ben megbetegszik és hónapokat Tátrafüreden tölt a költő. Ha betegsége később enyhül is, el nem múlik többé. Vajda most mélyed el a halál problémájába. Ez a kérdés Világos óta olykor már felmerült lelkében. 1875-től állandóan kínozza. S ez az elsötétülés most már végleges.
Legmélyebb fájdalma a magány. Ez nemcsak azt jelenti, hogy nincs családja, szerető felesége, igazi barátai. Jelenti a megértő közösség, a dicsőség hiányát, egész élete elrontottságát, hiábavalóságát is. Magányát igyekszik büszkén elviselni, abban a meggyőződésben, hogy az utókor igazolni fogja őt, költészete élni fog a jövő nemzedék szívében. Megnyugvás című gazdag skálájú költeményében (1883), melyben bölcselő tűnődés, haragos felháborodás és a jövőbe vetett önérzetes remény hangjai váltakoznak, erőteljes kifejezést ad e hitének.
Megnyugvás
(Egy költő monológja. Két részlete egy nagyobb költeménynek.)
Hiszek az örök igazságban.
Hiszem, hogy ő maga a nap.
Körén örök forgandóság van,
De ő nem változik, marad.
Egy gyűrü ez a végetlenség.
Kerek a sors, a tér, idő.
Csak fejeinkben a képzelt vég.
Az egyetemben nincs meg ő.
Velünk e múló földi létben
Ez a kerék forog, forog;
Korongján mennyi a –föl-, épen
Csak annyi az – alá – is ott.
Az éjre nap, a napra éjjel,
A télre megjön a tavasz.
Ki elborít keserüséggel,
Ne félj, meg is vigasztal az.
Isten vezérli a világot,
Kinek mindenre gondja van.
Ki rózsabimbót, szép lányt alkot,
Nem lehet rossz, igaztalan.
Te porba vérezőn tiport szív,
Nyugodj meg hát te is, szivem.
Itélet napja, mely előhív
Onnan, rád is virad, hiszem.
Hogy is kivánod, hogy neked már
Itt most igazat adjanak?
A századokba nyúljanak, bár
Létük forgása pillanat?
Van itt igazság e világon;
Arány mérettel egyező.
Vegyétek a jelent, nem bánom.
Enyém a végtelen jövő.
——–
De mig ez a világ világ lesz,
Megújul benne a tavasz,
Emberkebelben egy szív érez,
És dobban arra, mi igaz;
Erdő a visszhangos hegyekben,
Mezőkön liliom terem:
Lesz illat a virágkehelyben,
És a szivekben szerelem.
És addig élek én is, ottan
E hő szivekben lesz sirom,
Mint illaté az albumokban,
Mit ott hagy egy hervadt szirom;
Mint láncolat a szellemlétben,
Egy hang, mely örök, mert igaz.
És széjjelomló földi lényem –
Az én lelkemnek része az! stb.
Talán még szilárdabb öntudattal viseli társtalanságát Az üstökös című költeményében (1882). A világirodalmi közhely az üstököst mint gyorsan feltűnő és elmúló nagyszerű tüneményt ismeri. Vajdát az ragadja meg benne, hogy társtalan, mégpedig azért az, mert „forogni körbe nem tud, nem akar”. S mint sorsa rokonának, hódol az égitestnek:
Imádja más a változékony holdat,
A kacéron keringő csillagot;
Fenséges Nióbéja az égboltnak,
Lobogó gyász, én neked hódolok.
Vajda nem tetszeleg a magányában, hanem kétségbeesve viaskodik vele. A feleségétől való különválása idején írt Magány (1883) című versében ad újból kifejezést magánya fájdalmának.
Magány
Az emberek beszélnek fájdalomról,
Rakásra hordva sok bút, bánatot;
És mondja mindenik a magáéról,
Hogy már a földön az a legnagyobb.
Hallgatva némán ennyi bút, keservet,
A magamét én el nem mondhatom.
Keresem a magányt, a véghetetlent,
Csak ottan önthetem ki bánatom.
Hol legsürűbb az erdő, legsötétebb,
S a szél elalszik a falevelen,
Mintha megállna percre idő, élet, –
Leborulok sohajtva: „istenem,
Hát e világon semmi sem tökélyes!
Nincs alkotásod kifogástalan.
Ha fogyatékos minden, ami véges,
Teljes talán, ami határtalan?
Te, aki ülsz ott arany fellegtrónon,
Teremt, változtat, öl vezényszavad;
Míg lényeid itt hánykolódnak gyarlón,
Elégedett volnál te egymagad?”
És láthatatlan elborul az égbolt.
Valami árny vonul el odafönt.
A mozdulatlan levegő meredt, holt.
Mintha befagyna, dermesztő a csönd.
És mintha megszólamlanék az isten,
És hallanék fohászt, mélyet, nagyot:
„Hozzám hasonló e világon nincsen;
Mindig magamban, egyedül vagyok!”
*
A betegség, magány, politikai kudarc gyümölcseként pattan ki Vajda lelkében az élet értelmének miértje, és nő meg a halál problémája, és újra és újra felmerül benne a kérdés: „Mért születni, minek élni?” A legalaposabban az 1874. év végén vagy 1875 elején készült Végtelenségben gondolja és szenvedi végig a kérdést. A költemény mondanivalóját nem nyugodt fejtegetések tárják elénk, hanem minduntalan felkiáltások, kérdések és hasonlatok teszik drámaian elevenné. Alapérzése a borzadás amiatt, hogy a halál nem végleges elmúlás, hanem csak felvonásköz a végtelen drámában, s hogy „nemlétezővé | Immár nem válhatok többé soha”, „hogy nem örök a sír, nincs benne örök | Nyugodalom”; hogy „Minden lehetséges itt, csak | Nem-lenni nem lehet.”
Vajda nem mondja meg, mi az, ami bennünk örök: a lélek-e, az akarat, az életerő, vagy valami más. De az, hogy agya, tüdeje, szíve felboncoltatása révén elpusztíthatónak véli magát, s elkerülhetőnek a sírontúli létet, kétségtelen bizonyítéka, hogy a testtől független lélekben nem hitt. A halál utáni életet is testinek képzelte. Meggyőződése, hogy különböző formákban, mindig új alakban térünk vissza az életbe. Minden jelenségben az örök feltámadás jelképét ismeri fel. A bikoli fák alatt (1880) is azt kérdezi, miért nem maradunk tovább, amelyre hegy oldalából lezuhanó vidám patak így felel:
„Elmúl-e testem e világból,
Mert az Oceánba szakad?
A lángoló nap elhunyása
Ott ama kék hegyek mögött
Csak földiségünk csalódása.
Rész változik; a mind: örök.
Csak mi maradunk a sötétben,
Mig itt vagyunk, életrabok;
Velünk, amott a mindenségben,
A nap örökké ég, ragyog.”
Vajda világszemléletének alapkérdései az örök életösztön szorongásából fakadnak: vége van-e életünknek a halállal, s mi történik azután? Múlandó szerinte a föld élete is. A megrendítő Nyári éjjel II. (1893) szerint lesz idő, amikor a föld és az égitestek kialusznak és „világtalan napok csoportja | Üres halálfejek – dermedten | A sötét éjszakában bolygva | Kísértik egymást jéglepelben”. Ez a gondolat is az egykori természettudományon alapszik. De Vajda csak az eszével fogadja el a materializmus tanítását. A szíve nem tud belenyugodni és szenved tőle. Ezért vet fel olyan kérdéseket, melyek a hívőben még, az igazán hitetlenben már nem merülnek fel. A gondolat, hogy életünk véget ér, s a föld, ahol zsenik és hősök születtek, el fog múlni: elviselhetetlen neki. Főleg a sírbeli öröklét gondolatát érzi oly irtóztatónak, hogy kezdetben egy salto mortaléval kész előle isten létének ésszel felfoghatatlan tanába menekülni, Erre biztatja magát a Végtelenségben (1875), mint egyetlen megoldásban: „Ragadd meg a hit koporsókötelét | S el ne ereszd soha.”
Az egyik utolsó filozófiai költeményében, az Estharangban (1896) egy bús hang csak azt hajtogatja neki egyre: „Semmit se tudni, mitse tudni.” Így történhetett meg az is, hogy ő, aki mindig borzadállyal gondol az öröklétre, Őszi tájak című versében (1878) szökdelő anapesztusok zenéjével ujjong azon, hogy „Ott fönn a keresztfán suttogja a szél: | Kinyílik a rózsa, kihajt a levél”. Az Emléksorokban (1891) hősnek mondja az embert, mert szívében viseli a halál gondolatát. Ő kétszeresen hős volt, mert szembenézett a süket végtelennel, s bár „reménytelen, vigasztalan”, mégis „gyásza diadalában” állt évtizedeken át.
„Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!”
Vajda kapcsán, mivel ez tananyag, ezért csak röviden emlékeznünk meg Gináról. A költő 1853-54 táján Budán, amikor újságírói munkából élt, megismerte lakásadójának lányát, Kratochwill Zsuzsannát (Georginát), a Gina-versek ihletőjét. A rendkívüli szépség visszautasította a költő közeledését, és rövidesen Bécsbe költözött, ahol egy Esterházy kedveseként, gazdagon élt. Később feleségül ment egy cirkusz igazgatójához és Oroszi Véghelyi Georgina néven mint műlovarnő lépett fel, járta a világot, sikert aratott. Végül magányosan, elszegényedve halt meg. Vajda és Gina között rövid ideig tartott a valódi kapcsolat, mégis a költő egész életére, műveire kihatott.[2]
Vajda nem tud felolvadni a szerelemben, leigázni akarja azt is, illetve azt a nőt, akit vágyainak céljául kiválasztott. S mivel ösztönösen tudja, hogy a feloldódás csak illúzió, hogy sem a nőt, sem a szerelmet leigázni nem lehet, a reménytelen szerelemhez menekül, ez szítja fel izgalmát s tartja örökös remegésben. Bár „vére úgy ég, mint a kátrány a tengeren kigyult hajón”, mégis tíz, húsz, harminc éven át marad „a hideg bálvány vezeklő rabja, ki minden kéjt szívébe temetett”. (Várkonyi Nándor)
Vajda szerelmi lírájának sajátos vonása, hogy magva egy belső konfliktus: imádat és megvetés, hódolat és sértődöttség, vágy és eltaszítás között. „Imába, dalba foglalt szerelem”, jellemzi később a Harminc év utánban (1892) egykori érzéseit. Ima és dal: itt szinonimák. De büszkesége szakadatlan küzdelemre kényszerül szerelme: a hideg, sőt kétes-értékű nő ellen, így lírája rendkívül drámai. A Szerelem átka túlnyomó része elhangozhatnék egy tragédia harmadik vagy negyedik felvonásában is.
Van szerelmes verseiben valami túlzott és egyszínű: mind a nő szépsége bálványozásában, mind pedig a szerelmi szenvedés végletességében, az egész kép beállításában és megvilágításában. E témákban minden rendkívüli: a szépség, a hidegség, a szerelem és a fájdalom. Erre a legszebb példa a Gina emlékkönyvébe szánt Húsz év mulva című allegorikus költemény.
„Ez a költemény nemcsak Vajda két-három legszebb versének egyike – írja Schöpflin Aladár -, hanem a legszebb, legteljesebben hangzó és legmélyebb perspektívájú versek közé tartozik az egész magyar irodalomban. A szenvedélyt és szenvedést túlélt lélek erővel teljes nyugalma és biztonsága van benne, amikor az összeomlott világ romjaiból már felépítette magának az emlékezés kunyhóját és benne él. A fájdalom már le van győzve: él még, de nem mardos többé, a sebeknek behegedtek az ajkai, sajognak, de nem vérzenek többé. Az elcsöndesedett fájdalom hangjába valami titokzatos gyönyör vegyül, amely eltölti a legnagyobb fájdalmainkra való visszaemlékezést is, ha már messze túl vagyunk rajtuk. A lázongó vad keservből szomorúság lett, mert kihalt a vágy, elcsitultak az érzékek, kihamvadt a hajdani tűz, csak a fénye maradt meg. Így szépül meg minden az emlékezetben, mikor az élet párolgó vérnyomait már behavazta az idő …
Formában is oly teljes, tiszta, egyenletes ez a vers, amilyet alig találunk Vajda egész költészetében. Nyelvének van valami különös merevsége, amely Vajda minden versében megvan, de itt nem zavar, sőt még erősebbé teszi a hatást, mert teljesen megfelel azoknak a képzeteknek, melyeket az egész költemény fölidéz, összevág a vers hangulatával. Befejező és záróképe a Montblanc csúcsáról oly jellemző, annyira megérezteti a költő lelkiállapotát s annyira közel hozza képzeletünkhöz, hogy a maga teljes valóságában vésődik tudatunkba a költő érzése: az érzékekből az emlékezetbe szívódott szerelem hideg ragyogása. Ez a két sor pedig:
Múlt ifjúság tündértaván
Hattyúi képed fölmerül –
a legszebb, amit Vajda valaha leírt. Úgy hat, mint valami csodaszép zene zengése. Ebben a versben sikerült Vajdának teljesen kifejezni magát.
Még egyszer fölmerül Gina képe a költőben: Harminc év után. Egy késői, fájdalmas találkozás hozta össze a már a lejtő aljára siklott nőt s az öregedő költőt. A testi látás erősebben felidézi a múlt fájdalmát, amely még egyszer átvonaglik a szíven, de már nem tud erőt venni rajta és megadó szomorúságban oldódik fel. Még egy utolsó, szép, férfias bánatú költemény és Gina eltűnik örökre Vajda költészetéből s eltűnik vele az ifjúi vér lobogása, a szerelem.”[3]
*
Vajda János 1897. január 17-én halt meg. Síremléke 1915-ben készült el, ez év május 30-án leplezték le a Kerepesi temető 1/34. sz. tábla 4. sorában. A sír fölirata: Vajda János 1827-1897., a Kisfaludy Társaság Tagja, és rávésték még Emléksorok című versének utolsó négy sorát:
Ember, mulandó, koldus vagy király,
Emeld föl és hordd magasan fejed!
Hős vagy, fenséges, mind, ki a halál
Gondolatát agyadban viseled! –
Élete, magatartása irodalmi és társadalmi erő volt, fenyegetés a hanyatlónak, bátorítás a növekvőnek. Komor magánya mélyén a népi és nemzeti felemelkedésnek ugyanaz a vágya élt, amely Adyt hevítette. „Ő a legmodernebb a magyar klasszikusok között. De mivel még odatartozik a Petőfi-nemzedékhez, ő a legklasszikusabb a modernek között. Éppen ezért nem tartozott sehová sem. Vele végződik a Petőfi-kortársak története. És vele kezdődik az új magyar költészet.” (Hegedűs Géza)[4]
Móser Zoltán
Jegyzetek
[1] Ez a fejezet részben és sok helyen egészben a következő könyv felhasználásával készült: Spenot-a-magyar-irodalom-tortenete-1/iv-kotet-a-magyar-irodalom-tortenete-1849-tol-1905-ig-3490/a-nemzeti-polgarosult-irodalom-differencialodasanak-masodik-szakasza-az-utolso-szazadnegyed-3D98/a-lira-megujulasa-3E4A/56-vajda-janos-18271897-komlos-aladar-3E5A/filozofiai-liraja-3E9D/
[2] http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Vajda.htm
[3] Schöpflin Aladár: Magyar lírikusok. Vajda János. In Nyugat, 1912. 1. szám
[4] Szájbély Mihály: Kép és árnykép: Vajda János és az utókor. Irodalomtörténeti Közlemények 1994. 492-505.
Illusztráció: OPEN ( Móser Zoltán rovata)
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
