Gaetan Brulotte: Képzelje
•
Márton Gyöngyvér
A Nagyvilág 2003/11. számában megjelent fordításom a magyarul máig kiadatlan kanadai francia szerző, Gaetan Brulotte (1945-) novellájából készült. Az 1980-as években került a kezembe Brulotte 1982-ből való kötete (Le surveillant’ / ’A felügyelő’), és jó sokára, a 2001-es esztendő közepén vágtam bele a Figurez-vous – (’Képzelje el!’), vagyis Képzelje! címet kapott novella tolmácsolásába.
Akkoriban választottam új munkahelyet, ahol többedszer megtapasztalhattam a szakmai irigykedés meg a pletykálkodás „hatékony”, hol jó, hol kedvezőtlen irányt követő, közösségi erejét… A novella műfaji, stílusbeli erényein túl ezek sarkallottak a lefordítására, illetve a megjelentetésére – mai emlékezetem szerint.
•
Gaetan Brulotte
Képzelje
Ha az ember belegondol, hogy tölti szegény a napjait, hát bizony jobbat érdemelne.
Robert Pinget: Halotti ima
Ne higgyen a rossz nyelveknek. Lehet, hogy úgy festek, mint valami szánalmas vénasszony, de idővel majd meglátja: nagyon is jószívű vagyok. Amit éppenséggel nem állíthatok minden szomszédunkról, akik egyfolytában csak áskálódnak mások ellen. Higgye el, ez már maga a pokol. El is költöznék, ha nem kellene Bentával törődnöm. Komolyan! Itt tartunk! Egyszóval, torkig vagyok. Ez a lakás túl nagy már nekem. Nyolc helyiség végtére is sok egy egyedülálló embernek. Gondoljon a takarításra! Manapság lehetetlen segítséget találni, hisz maga is tudja. Ha akad is valaki, sokba kerül. S mivel a járadékokból alig tud megélni az ember, bizony egyedül kell boldogulnia. Bentával beszéltük a minap: szerinte mindenütt ugyanez van.
Neki is nehéz a sora, szegénynek! Vannak napjai, amikor szeretne meghalni. A gondnoki munka nem valami szívderítő, tudja. Az egész épület az ő vállán van, meg a mellettünk levő is. Állandóan zaklatják. Minden napra jut elintéznivaló. Neki kell kihúzni a kukákat, lesöpörni a lépcsőket, eltűrni a tulajdonosok és a bérlők sértéseit. Soha nincsenek megelégedve. Egyfolytában kritizálják, és nem átallják szapulni, ráadásul egyiktől-másiktól még a rágalmazást is el kell viselnie. Felróják neki ugyebár, hogy nem veti meg az élet apró örömeit. Képzelje el! Ő sem jobb másoknál, de még akkor is! Hallgassa meg a többieket, csak pár percre, majd meglátja! Ismeri a mondást: ha nem csinálsz semmit, az a baj, ha igen, akkor amiatt szájalnak. Legokosabb lenne, ha az ember mindig tettetné magát, hitemre mondom.
Mindenesetre, ha ennek a háznak tekintélye van és rendben van tartva, azért neki tartozunk hálával, tudnék erről magának egyet s mást mesélni, az biztos. A lelkét is kiteszi ezért a sok bunkóért, szegény! A rakás szerencsétlenség után, amit átélt, embertelenség így bánni vele.
Tény, hogy olykor ügyetlenül lát hozzá a dolgokhoz. A nyíltsága meg a közvetlensége éppenséggel szeretetre méltónak sem mindig mondható, valljuk meg őszintén. Feszültséget kelt. Én kínos helyzetben vagyok, ugye, érti, madarat tolláról… A lakók rajtam köszörülik a nyelvüket.
Azt mondja a minap Clem úr, a másodikról: „Maga eljátszotta a tekintélyét! Nem is értem, ott van magának az a szép első emeleti lakás, mégis ott ücsörög a házfelügyelőnő odujában. Illetlenség!”
Hát, ha egyszer megértjük egymást, akkor mi van? Ugyan mit árthat? Nem az a fontos, hol vagyunk, hanem hogy érezzük jól magunkat! Nem? Maga nem így gondolja?
„Hiszen ő egy egyszerű házfelügyelőnő, akkora a különbség maga és közte!”, toldotta még hozzá Clem úr.
Hát aztán? Benta meg én akár órákig eldumálgatunk. Vele soha nem unatkozom. Hogy az az asszony mit meg nem élt! Elképesztő! Nem volt könnyű sora, szegénynek!
Képzelje, miután elvált, ahogy mondani szokás, a sorsa rosszra fordult: a gyermekei nagykorúak lévén azonnal otthagyták, sőt megtagadták. Hogy milyen hálátlanok a gyermekek manapság! Szerencsére nekem egy sincs.
Clem úr a másodikról egyenesen lecsirkefogózta, lejankózta Bentát: érti ezt maga egyáltalán? Az már igaz, hogy kiprovokálja a különféle szidalmakat. Szánt-szándékkal: szivarozik, férfiruhában jár stb.
Mondok én magának még valamit, hogy érzékeltessem ennek az asszonynak a kissé kihívó, de egyszersmind bámulatos voltát: képzelje el, még kamionsofőrködött is! Igen bizony! Miután elhagyta a férje, ő ezt egyszeriben testreszabott munkának találta. Két évig egy pótkocsis kamionnal cirkált az utakon. Képzelje maga elé: tagbaszakadt, amazonképű, a haja rövidre nyírva, és tizenhat tonnákat kormányoz. Hihetetlen, egyszerűen hihetetlen! S hozzá még a meglehetősen mély hangja: képzelje el, hogy szitkozódik ez az útkereszteződésekben a vasárnapi úrvezetőkkel!
Tulajdonképpen azt sem igazán tudjuk, melyik nemhez tartozik. Leginkább ugyebár ez zavarja Clem urat a másodikról, aki az osztályozás megszállottja (az állatkertben dolgozik). Ugyan minek mindig tudni, milyen nemű illetővel van dolgunk? Számít ez egyáltalán? Maga erről mit gondol? Szerintem nem számít. A kétnemű bizonytalanságok állítólag nagyon megzavarják az embereket, de nincs igazuk. Egyszer élünk, nemde?! Manapság nem illik feszengeni efféle jelentéktelen különbségek miatt.
Azt is mondják, éppen Cauche-né a harmadikról, Gabrielliék folyosószomszédja, hogy Benta kész bajkeverő, aki mindig mindenben a hibát keresi. Egyik nap ugyanis föl kellett mennie Cauche-néhoz intézkedni a vízszerelés miatt, és közben megdicsérte néhány szép holmiját a lakásban. Képzelje el, az egyik értékes porcelánon észrevett egy alig látható hajszálrepedést. Az asszonyság halálra sértődött.
De ha már Cauche-nénál tartunk, ön tudja, hogy a múlt héten betörtek hozzá? Szerencsére a rablók nem vittek el semmit: pénzt kerestek. De alaposan felforgattak mindent. És mi észre se vettük! Csak azért mondom, jó, ha tudja, miféle veszedelmeknek vagyunk kitéve. Gabrielliék biztonsági rácsot szereltek az ajtajukra, Clem úr pedig kijelentette, hogy immár nem lehet semmink biztonságban. Ami Cauche-nét illeti, ő Bentára gyanakodik. Sejtheti, honnan erednek az összefüggések.
Legyen az bármi, tény, hogy Benta remekel a hiányosságok kidomborításában; hosszú távon kellemetlenné válhat, de rövid időre is elviselhetetlen. A csetepaté maga a pokol. Ön ezt éppen olyan jól tudja, mint én. Csakhogy Bentával más a helyzet: az erényei kiegyenlítik a hibáit. A tökéletesség megszállottja, így hát a mi bejáratunk és a mi lépcsőházunk a legtisztább az utcában. Ön erről könnyen meggyőződhet.
Mindenesetre Benta a fuvarozást az itteni gondnokságért hagyta ott. Ugye furcsa, egyik végletből a másikba, egy nomád foglalkozás után belevágni egy helyhez kötött munkába? Úgy hallottam, hogy tulajdonképpen elküldték. Igen, egészen pontosan. Mivel súlyos éjszakai balesetet okozott: elaludt a kormánynál (túl sokat ivott), és talán rosszul vett be egy kanyart. De ez maradjon köztünk, nem tud róla senki. Nehogy továbbadja!
Látta már odalent a fülkéjét? Hát… Pici, sötét és nyomasztó, ugye? Nem tudom, hogy lehet egyáltalán így élni. A falnak tolva egy kisasztal, egy nagy ikerágy (még a válás utáni osztozkodásból), a gáztűzhely, a hűtőszekrény és egy elektromos hősugárzó. Ennyi maradt az övé. Én néha egészen elképedek rajta, hogy képes ennyivel is beérni. Maga nem? Ő meg legtöbbször csak levesen él, és mindig ugyanabban a ruhában jár. Maga látta? Nadrág és fekete pulóver, vasárnap és hétköznap egyaránt. Ő aztán nem sokat törődik ilyesmikkel.
Beszélik, hogy két éve az estéit, sőt az éjszakáit is (utóbbit nem tudnám megerősíteni) egyetlen barátnőjével, Violettával töltötte, a szomszéd épület házfelügyelőnőjével, egy szörnyen vézna, negyvenes nyafkával. Violettán örökké napszemüveg lógott, hogy elrejtse enyhe kancsalságát. Mikor ez a Violetta fölbukkant a színen, úgy nézett ki, mint egy egérke, az ember elcirógatta volna egy álló délután.
Megtudtam róla valami érdekeset. Hogy ennek a Violettának egy szerzeteshez fűződő szenvedélyes szerelméből született két gyermeke. Képzelje! Hát ennek a nőnek sem volt szerencséje. A két gyermeke öngyilkos lett. Csak mondom: a mai élet kegyetlen. Violettának volt egy leánya meg egy fia. Tudja, hogy haltak meg? A leánya, állítólag egy igazi szépség, vacsora után elköszönt tőle, bement a fürdőszobába és fölakasztotta magát. Huszonhárom éves korában. Ugye, megdöbbentő? Ahogy maga mondja, elképesztő. A harmincéves fia nős volt, de boldogtalan: egyik szombaton elkísérte a feleségét egy áruházba, hogy az automatában lefényképeztesse magát. Meg se várta a képet, s miközben az asszony a bevásárlással foglalatoskodott, lelépett, beült az autóba és magára engedte az utastérben a kipufogógázt, egy porszívócsővel. Az asszony megtalálta a férjét ábrázoló fényképcsíkot, amely az automata fülkéből származott, és a férfi mind a négy képen kiöltött nyelvvel. El tudja maga képzelni, milyen állapotban lehetett az a nő? Hát ennyit Violetta gyermekeiről. Bizonyára nem volt könnyű ebbe belenyugodni.
Mikor ez a Violetta ide betelepedett, sokat ivott és rendszeresen. Naponta legalább négyliternyit. Nem túlzok. Egyszer megszámoltam az üvegeket a kukában. Mondták, hogy évek óta félig-meddig a részegség önkívületében élt. Felejteni akart. Később aztán láttuk, hogy nem gyógyuló gennytüszők keletkeztek a nyakán. Ő szoktatta rá Bentát az ivászatra. Ha két nyomorult egymásra talál, ugyan mit vár tőlük? A ház lakói nem voltak elragadtatva a bizarr párocskától, és homoszexualitásra gyanakodtak. Ők ketten sokszor együtt takarítottak és osztoztak a két épület teendőin. Sűrűn összezördültek. Borzalmas jeleneteknek voltunk tanúi. Nyilván mégis nagyon kedvelték egymást, mivel sülve-főve együtt láttuk őket.
Ott voltam a szomorú esemény napján. Tavasszal történt. Szemtanúja voltam az egésznek. Véletlenül találkoztunk össze a szemközti parkban, ott üldögéltem és sütkéreztem egy padon, a lomboktól közrezárt tenyérnyi napfényben. Talán épp kedd volt, piac napja. Mindketten végeztek a bevásárlással és letelepedtek a puszta pázsitra, az árnyékba.
Ha maga tudná, hogy költekezett ez a Violetta! Tulajdonképpen sajnáltam. Pénze nem volt, de egy-két kacérságért adósságba verte magát. Férjes asszony korában bizonyára semmiről sem kellett lemondania: manikűr, pedikűr, és hetente fodrász. Képzelje! Azon a napon épp új holmikat vásárolt magának: egy dekoltált ruhát, egy aranyos fehér vállkendőt és egy nagy kalapot. Mint akinek épp ilyesmi hiányzik! Egy vagyont elköltött magára. De tudja meg, elragadóan állt rajta minden. A látvány valószínűleg irigységgel töltötte el Cauche-nét, mikor megpillantotta őket kifelé jövet a házból, ugyanis alig egy órával később, a saját szememmel láttam, a Violettáénál is nagyobb kalappal tért haza…
Mindenesetre Benta és a barátnője éppen letelepedett a parkban. Violetta dalolva húzta le új cipőjét, majd a keze alábukott a virágos vászontarisznyában és előhúzott egy üveg vöröset. Ugye, máris sejti, milyen remek piknikre készülődtek! Egymásnak ide-oda adogatva, néhány kortyintással kiürítették az üveget. És így folytatták, egyiket a másik után, amikor Violettát hirtelen elfogta a rosszullét. A vállára akarta teríteni a fehér kendőcskéjét, de elbizonytalanodott. Mintha összekuszálódtak volna a mozdulatai. Félig fölemelte, aztán visszaengedte, végül elege lett az egészből. Az arca szemlátomást elfehéredett. Benta is észrevette és javasolta, hogy egyen egy keveset. Elővett egy csomag pralinét a szatyrából. Violetta lassan majszolgatott, felállt, visszaült, mint aki kifulladt, fájdalmában fintorgott.
„Lélegezz nagyokat. Amekkorát csak bírsz” – bíztatta Benta.
Violetta el akart indulni mezítláb: megtántorodott és belezuhant egy bokorba, a sövény mellett.
Részeg volt, mondaná ön. De ennél többről volt szó, azt hiszem. Ami engem illet, én azt gondoltam, megháborodott. Köpködött, tekergette a saját lábujjait, mintha idegen tárgyak lennének. Benta megpróbálta visszacipelni a fa alá. De ő csak négykézláb tudott elindulni. Aztán visszahuppant. Még most is látom mögötte Bentát, amint előhúz egy nagy, piros zsebkendőt, amilyen a cirkuszi bohócoké, s trombitálva orrot fúj (ez a tikkje). Inkább szombat lehetett, elvégre fölolvasós napom volt.
Violetta bekapott néhány szem pralinét. És kinyitott egy másik üveget. Látva, hogy mennyit vedelnek, gondoltam magamban: egy szép nap még földobják a talpukat, annyi biztos. Holtan találjuk a parkban őket, vagy az úttesten, elüti őket egy kamion. A bor lecsurgott az állukon, éppen Violetta ruhájára. Pontosan emlékszem. Benta a zsebkendőjével segített kidörzsölni a foltot. Ezen a mozzanaton meghökkentem. Meggyújtott neki egy cigarettát. Violetta bele-beleszippantott, de nem szívta le a füstöt. Öt-hat slukk után elnyomta a csikket, fogta a cókmókját, és jókora távolságot megtéve fenékre huppant a járdán.
Benta dühbe gurult. Mámoros tekintete villámokat szórt. Keményen lehordta a barátnőjét. Főleg azt vetette a szemére, hogy elesett. Össze is törhette volna magát.
Benta úgy nézett ki, mint egy fáklya, Violetta pedig leginkább egy békához hasonlított. Kissé fura lehet önnek a kép, de nekem ez volt a benyomásom. Tudja, írtam már gyermekmeséket. Bizonyára meglátszik olykor, nem gondolja? Az elhunyt férjem meséi meg is jelentek, ezerszám. Ismeri esetleg? Nagyon híres volt. Perkinsnek hívták. Perkins írói néven publikált. Na, de nincs jelentősége, s hogy visszatérjek a történethez… inkább csütörtök lehetett, ha jobban belegondolok. Ingujjban jártak az emberek. A fáklya kiabált, a béka meg bőgött, még a szemüveget is le kellett vennie, hogy letörölgesse a könnyeit.
A fáklya pralinéval kínálta. Csöndben megeszegették az egész csomaggal, Benta állva, Violetta a járdán üldögélve.
Aztán újra kitört a veszekedés. Benta fölhúzta az orrát. A béka feltehetőleg fájós lábaira panaszkodott: elvégre pihenni jöttek. Képtelen volt lábra állni. A fáklya hátat fordított neki. Pénteknek kellett lennie, végre eszembe jutott: éppen a bankból jöttem.
Benta egy békés pillanatban fölsegítette a barátnőjét. Violetta nehezen haladt, kis pihenőkkel botorkált előre. Együtt mendegéltek, lassan, a fáklya vonszolta a békát.
Violetta egyik pillanatról a másikra eszméletlenül csuklott össze. Esés közben elröpült és összetört a napszemüvege. Violetta meg többé nem mozdult. Benta hiába ellenkezett, sürgősen kórházba kellett szállítani. Röviddel azután meghalt.
Állítólag májcirózisa volt, és még valami megmagyarázhatatlan egyéb szövődmény. A baj gyorsan jön. Az orvos állítása szerint nem szenvedett… Mindig ezt mondják.
Az elhunytnak Bentán kívül nem volt senkije a világon. Képzelje! És a halottá nyilvánításkor Benta, ugye megérti, azonnal ott is termett a kórházban, ez már természetes.
Egy orvos fogadta a bereteszelt üvegajtóban. Határozottan megtiltotta Bentának, hogy bemenjen. Mert rosszul öltözött, koszos és részeg volt. Legalábbis ő így mesélte nekem. Hihetetlen, nemde?
Clem úr szerint életveszélyes, amikor iszik. Még rá is szóltam, hogy ugyan, mit akar tőle? Hisz a légynek sem árt, legyen már elnézőbb iránta. Mire ő: „Maga higgyen, amit akar, de minden áldott nap így berúgni, szégyent hoz az egész házra.”
Nem értek vele egyet: szerintem nincs a Benta iszákosságában semmi megalázó vagy megszégyenítő. Mindig is másként láttam a dolgokat, mint Clem úr, aki enyhén szólva korlátolt – erről időközben nyilván ön is meggyőződött. Ha nem, higgye el, lesz még rá bőven alkalom! Benta esetében szó sincs afféle kicsinyes piásról, aki nem bírja az italt, és kivetkőzik magából az utolsó fogásnál. Megvetem az olyant, ön is? Hát nem, Benta inkább a nagy kaliberűek mámorában él, méltó módon a saját szertelen természetéhez. Gondoljon csak bele: ivászatból épp elég jutott neki az életben! Mostanra mintha egyöntetűen hozzátartozna vulkánszerű egyéniségéhez. Sőt, hozzáteszem. olykor pompás lazúr övezi, melytől szinte emberi emlékoszloppá magasztosul. Érti, mit akarok mondani? Lehet, hogy kissé rémísztő, időnként, mivel az alkohol rendkívüli energiákat szabadít föl benne. De én, ha úgy tetszik, megtanultam ezzel együtt élni.
Aznap, ott, a kórházban ez a semmiféle akadályt maga előtt nem tűrő, elképesztő asszony szerette volna megnézni a holttestet: meg akarták ugyan akadályozni, de mégis bejutott hozzá. Hogy hogyan? Hát, nem fogja elhinni, egész egyszerűen az üvegen át! Nem kitaláció, ez a színtiszta igazság, szavamra mondom. Bezúzta az üveget, és fenséges dühétől vezéreltetve tört utat magának, föllökve az orvost meg a döbbenettől lemerevedett ápolókat.
Odament a halotthoz, átkarolta és bőgve fölültette az ágyon. Beszélt hozzá, hol gyengéden, hol haraggal, mint egy babához szokás.
Hirtelen mintha megzavarodott volna, karjára emelte a testet és elindult. Valóságos fúriává változott. A jelenlévők megrémültek. Bármennyire is hihetetlen, sikerült kijutnia az épületből. Úgy igaz, ahogy itt állok! Szó szerint úgy történt, ahogy mesélem. Nem hazudok. A valóság néha fölülmúl minden képzeletet.
Odakint, a kórház bejáratánál lekuporodott a fűbe, és a tetemet ringatva sutyorgott a fülébe. Egyik percben a fejét simogatta, a másikban az arcát paskolgatta, hogy felébressze.
Fölbukkant mellette egy orvos. Benta egyetlen ökölcsapással leterítette. A szeme kidülledt. Tajtékzott. Őrjöngött.
Végül néhányan közrefogták, legalább tucatnyian. Akkora erővel szegült ellenük, hogy rettentő nehezen sikerült beadni neki egy injekciót, amitől megnyugodott.
Most aztán meg akar halni ő is. Egyedül van, akár az ujjam. Föl akarja ugyan venni a kapcsolatot a maradék családjával: a gyermekeivel, de hiába. Én megértem.
A szomszédok valamelyest együtt éreznek vele: a kérésemre apró ajándékokat visznek neki, hogy megvigasztalják. A magam részéről igyekszem támogatni, ahogy tőlem telik. Neki adtam a legféltettebb kincsem: a televíziómat. Amióta ez történt, szó szerint imád. Meghív minden este magához, cseverészni, iszogatni. Néha készítek neki valami finomságot. Nincs lelkem megfosztani őt a jelenlétemtől, annyira magányos. Csöndben követjük a képernyőn a látnivalókat és közben a vörösborunkat szürcsölgetjük. Utána meg késő éjszakáig beszélgetünk.
Átmenetileg megtartotta ugyan a szomszéd épületet is, hogy több pénzt keressen, de nemrég panaszkodott, hogy túl sok a munka. Fölajánlottam szegénynek, hogy segítek. Lehet, hogy úgy festek, mint valami szánalmas vénasszony, de rengeteg a fölösleges időm: és manapság az idő mindennél többet ér. Fölosztjuk hát egymás közt a két ház teendőit. Így sokkal jobban mennek a dolgok. Annyi elfoglaltsággal jár, hogy szinte soha nem vagyok otthon.
Nyilván ezzel az új időtöltéssel érdemeltem ki a helybéliek megvetését. Most már kerülnek. Amitől csak megszilárdult bennem a róluk kialakult vélemény. Azt feltételezik, hogy beleártottam magam a Violetta halálügyébe. Pedig az a színtiszta igazság, hogy az égadta világon semmi közöm hozzá. Végre maga is meggyőződhet az elvetemültségükről. Be kell viszont vallanom, Violetta története nyomot hagyott bennem. Az ilyesmit nem lehet elfelejteni.
Cauche-né különösen goromba velem, főleg mióta kicsúfoltam a nevetséges kalapja miatt. Kiállhatatlan nőszemély! Képzelje el, egyik nap megnézte a kiadó lakást, alig valamivel azelőtt, hogy ön megérkezett, pedig neki egyáltalán nincs szándékában elköltözni. Ismeri ezt a fajtát! Óvakodjon tőle, a környék pletykafészke! Rólam is mindenféléket terjeszt. Nem tudja elviselni, hogy „egy úrinő az emeletről” – ahogy itt mondják – jóban van a földszinti házmesternővel. Ugyan miért ne, maga meg tudná nekem mondani? Bentának társaságot jelentek, és talán hozzásegítem, hogy kevesebbet igyék. Semmiség. De fokozatosan. Nem igaz?
Maga nagyon megértőnek látszik. Azt hiszem, jól kijövünk majd egymással. Hát akkor, Olivier-né, most magára hagyom, mert le kell söpörnöm a lépcsőket, és végeznem kell még sötétedés előtt.
***
Nicsak! Cauche-né! Jó napot! Képzelje, az imént megismerkedtem az új bérlővel a másodikról, Olivier asszonnyal. Hát, ha őszinte lehetek magához, nem túl szimpatikus. Soha meg se mukkan, és olyan képet vág, mint aki nem is hall…
Fordította: Márton Gyöngyvér
Illusztráció: fh. könyvborító (LEMÉAC-ÉDITIONS, 1986)
Ezek is érdekelhetik!
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
Giuseppe Ungaretti: Reggel (Búzás Huba felvezetőjével, fordításában) →
