Kelemen Erzsébet: A költő a társadalomban – Papp Tiborról*
Történeti és kulturális közeg
•
1. Megváltozott történelmi-irodalmi közeg: a magyar irodalom szovjetizálása
Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum és határhúzás által okozott nemzeti tragédia kollektív traumaként nehezedett a magyarságra: nemcsak országrészeket (területének több mint kétharmad részét), jól működő gazdasági térségeket (bányákat, erdőket, vasútvonalakat, piaci körzeteket), de jelentős irodalmi centrumokat is elveszített Magyarország: idegen fennhatóság alá kerültek Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Szabadka szellemi központjai. Az irodalom feldarabolódott, a határon túli magyar irodalom kisebbségi irodalommá vált, és a kialakult új határokon semmiféle kiadványt, könyvet, folyóiratot nem engedtek át a megszálló utódállamok.
Klebelsberg Kuno belügy-, majd vallás- és közoktatásügyi miniszter, aki a fejlődés elsődleges mozgatórugójának, a felemelkedés fontos eszközének a kultúrát tartotta, a Trianon utáni megrázkódtatásból, a társadalmi széttöredezettségből a kultúrpolitikai intézkedéseivel, reformokkal igyekezett felrázni az országot, erőt és hitet adva az egész nemzeti közösségnek. Viszont a II. világháború és az utána kialakult állapotok, a kommunisták által vezérelt társadalmi-politikai-gazdasági és kulturális intézkedések még lehetetlenebb történelmi helyzetbe hozták az országot.
Magyarország szovjet megszállásával (1945. április 4.), Rákosi Mátyás vezetésével totalitárius sztálinista diktatúra épült ki az országban: a demokratikus intézményrendszer működésének, valamint a többpártrendszernek fokozatos felszámolásával az egypártrendszerű diktatúrát 1949-re sikerült is kiépíteniük. Koncepciós perek, meghurcoltatások, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) kegyetlenkedési, kitelepítések, elhurcolások, vallatások, kínzások, bebörtönzések jellemezték ezt az időszakot. Az Agitációs és Propaganda Bizottság (APB) a kommunista diktatúra idején az ideológia formálás meghatározó testülete volt. A bármit kéjjel megtehetnek elv[1] a kommunista hatalomátvételtől kezdődően jelen volt: szibériai mintára az 1950-es évek elején létrehozták a hortobágyi Gulágot, tizenkét munkatábort a Közép-Tisza-vidékén. Három év alatt (Sztálin haláláig) közel tízezer embert telepítettek ide. Ítélet és minden indok nélkül, közigazgatási határozattal hurcolták el őket a csecsemőtől az aggastyánig.
1945 után elkezdődött a magyar irodalom szovjetizálása is.[2] A nemzeti kánon még inkább beszűkült: csak a Párt útmutatása alapján a stílusdemokratizmus szerint, kizárólag a dolgozó réteg szempontjából, a szocialista realizmus jegyében írhattak az alkotók, és csak azok maradhattak központi szerepben az irodalomban, akik a pártprogram, a pártideológia követelményeinek megfeleltek.
Az esztétikai tapasztalatot (annak utólagos értelmezését) meghatározó kulturális nyelvtan, a kánon az irodalomtudományi vizsgálódásnak egy olyan reflexív mozzanata, amely időben és közösségenként változik. Ez a közösség – miközben szövegek kiadásával hozzáférhetővé teszi a múltat – a magának vallott értékrend és „igazság” alapján megosztó műveleteket végez: válogat a múlt örökségéből és a jelen tapasztalataiból egyaránt. Ez történt 1945 után is: az új kultúrpolitika „közössége” a szocialista realizmus jelszavával felülbírálta és revízió alá vette az irodalmi hagyományt, visszaszorította a háború után fellépő Nyugat folyóirat negyedik nemzedékének, az Újholdnak a költészetét, és 1948-ban végérvényesen meg is szüntette lapjukat. Az alkotók vagy elhallgattak, vagy az irodalom marginális területére száműzötten vegetáltak, vagy a hazug ideológia kiszolgálóivá váltak,[3] és politikai, agitatív költeményeket írtak.
Találóan jellemzi Szombathy Bálint délvidéki magyar költő, képzőművész és művészeti író ezt a kort: „A kommunizmusban nem volt ildomos feltenni a kérdést, amiről napjainkban annyiszor visszhangzik a szcéna: tudniillik lehet-e a művészetnek önmagán, vagyis a nyelven kívüli tárgya? Ilyen gyermeteg dilemma fel sem merülhetett, ha Sztálin elvtárs születésnapja kopogtatott a kalendáriumban, vagy Rákosi elvtárs téeszavatása volt napirenden valamely isten háta mögötti faluban. Ilyenkor a fűzfapoéták és a jobb sorsra érdemes rímfaragók tolla önmagától sercegni kezdett, s húzta a barázdát a papír ködében, mint eke az ugarban. […] A bolsevizmus angyalai mások helyett is gondolkodtak, mások helyett is törődtek, csak hogy kigyomlálják az önálló gondolat és az önálló cselekvés írmagját.”[4]
A korszak kultúrpolitikai rendszerének kutatója, Scheibner Tamás irodalomtörténész szerint a marxizmus-leninizmus világnézetén alapuló szocialista realizmus elsősorban politikai-ideológiai fogalom, amelynek elsődleges feladata nem az esztétikai hatáskeltés, hanem a befogadó manipulációja, átalakítása volt: a szocreál „olyan elvek, értelmezési-olvasási gyakorlatok, szimbólumok és motívumok” hálózata, amely „komplex kommunikációs rendszert – szűkebben, az irodalomkritika területén egy kritikai nyelvet – alkot, melynek végső célja a folyamatban részt vevő felek átalakítása, egymáshoz hasonítása, de oly módon, hogy a rendszer még éppen fenntartható legyen.”[5] A szocreál tehát voltaképpen »egy ritualizált nyelv, amelynek elsajátítása mindenki számára kötelező volt, aki részt kívánt venni az „új társadalom” felépítésében« – jegyzi meg Reichert Gábor A Magyar irodalomtudomány szovjetizálása című Scheibner kötetről szóló recenziójában.[6]
A negyvenes-ötvenes években ebben a történelmi-kulturális hazai közegben cseperedett fel Papp Tibor, akinek fiatalkori sorsa, pályafutásának itthoni kezdete jelzi a kommunizmus tehetségeket megnyomorító ideológiáját, a „Három T” (Tiltott, Tűrt, Támogatott) világának kultúrpolitikai rendszerét.
2. Eltéphetetlen szálak, gyökerek: Tokajból Vállajon át Párizsig
A gyökerek, a földrajzi táj, a környezet mint örökség meghatározzák az eredetünket, hatással vannak a jelenünkre és a jövőnkre egyaránt. Az önazonosság feltételei. A föld lírai metaforáját és metafizikáját tárgyalva Bertha Zoltán irodalomtörténész is erre utal: „A föld megtart és elenged. A föld odaköt és elküld, átölel, vagy szárnyakra bocsát, átszellemített erőt ad, s majd visszahív. Kitárul, mint a mag, és betakar, mint a hó.”[7]
Marcel Proust szerint „ami nem éli túl az emlékezetünk határát, nem számíthat semmit számunkra”, azaz „ami nem képezi az egyéni vagy a kollektív emlékezet részét, az nem alakítja gondolkodásunkat, nem formálja személyiségünket, nem lesz az identitásunk része.” Ezért is akarták évtizedeken keresztül a múltat eltörölni – mondja L. Simon László a magyarországi kommunizmusról szólva –, mert „tudták, hogy a történelmünk, a személyes és családi hagyományaink ápolása, ünnepeink megtartása nélkül kiszolgáltatottakká, kihasználhatókká válunk”, gyökértelenné, így pedig gyengévé, erőtlenekké és irányíthatókká.[8] A kulturális emlékezetnek, a trauma-elbeszéléseknek nemcsak a társadalmi nyilvánosság fórumain való megjelenítést tették lehetetlenné, de más narratív mediatizációját is, s mindenféle nyelvi és performatív beszédaktus reprezentációját. Pedig az individuum és/vagy közösség múltja identitásképző emlékezeti esszenciával bír azok számára, akiknek már nincs közvetlen élményük, tapasztalatuk erről.
Aki „hű marad a földhöz, az maradandó”, annak tartama van, viszont aki elidegenedik attól, aki eltávolodik a történelmi meghatározottságtól, az gyökértelenné válik, az „elveszíti az összefüggést lényének sötét, anyai, földszerű ősokával”[9] – írja Carl Gustav Jung a Föld és lélek című esszéjében.
A gyökerek, az eltéphetetlen szálak végigkísérték Papp Tibor életét. A reménytelen és lehetetlen társadalmi és politikai helyzet ellenére ő hű maradt a földhöz, ahol született.
1936. április 2-án látta meg a napvilágot Tokajban. Visszaemlékezésében az avantgárd mester lírai képekben örökíti meg szülővárosát:
„Tokaj akkoriban kopottas ruhájú hegyaljai kisközség volt. Földszintes, többnyire két ablakszemes házacskái nappal is, mintha félig aludnának, szusszanás nélkül hagyták peregni az időt. Élősködőként, a Kopasz hegy nyakszirtjén kapaszkodva kora tavasztól egymást figyelve várták az őszt, a mustillatú tokaji őszt, amikor némi szellőcske jöttén a nap ecset sugarai bearanyozzák a békésen integető leveleket, a fél kézzel kapaszkodó érett fürtöket, a borra váró hordók abroncsait.”[10]
Papp Tibor apai ágon polgári, értelmiségi családból származott. Édesapja, Papp Endre jogász volt, a vasútnál dolgozott tiszti rangban, nagybátyja orvos, a nagyapa pedig a MÁV vezérigazgatója. Anna nagynénjének református lelkész volt a férje, Katalin nagynénjének pedig műugrató huszártiszt. Az anyai ág földművelő, kereskedő, gazdag parasztcsalád volt: a rendszer szemében „osztályellenség”, kulák. Édesanyja, Láng Mária, akitől többek között a könyvszeretetet is örökölte. Papp Tibornak két húga volt, Márta és Mária. Márta hathónapos korában agyhártyagyulladásban meghalt. Mária, aki matematikatanár volt Kazincbarcikán, fiatalon egy tragikus autóbalesetben veszítette el az életét.
Az édesapának a vasutas munkaköre áthelyezésekkel, gyakori költözésekkel járt: a család így került Tokajból Csapra, ahol a kis Tibor elkezdte az óvodát, Gyöngyösre, ahol első elemiben Macskásy igazgató úr osztályában a betűvetéssel ismerkedett meg, innen Bánrévére kerültek, majd Erdély legkeletibb részébe, Kosnára. A II. világháború idején, 1944-ben, a román átállás után a Dés melletti kis vasútállomás főnökeként dolgozó, már őrnagyi rangban lévő édesapát is egészen Ausztriáig vezényelték, majd Németországban amerikai fogságba esett, ahonnan csak 1945 végén térhetett haza. A veszély előtt az apa a családját biztonságosabb helyre küldte: a feleség a két gyermekkel a saját szüleihez, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kis községbe, Vállajra költözött. Itt érte őket az orosz bevonulás: több rokont, családtagot „malenkij robotra”[11] vittek. Papp Tibor ennek a településnek volt a lakosa egészen addig, ameddig a hazája elhagyására nem kényszerült.
A fogságból hazatérő apa Mátészalkán jelentkezett vasúti munkára, viszont hamarosan politikailag megbízhatatlannak ítélték, B-listázták,[12] így a vasúthoz sem mehetett vissza. Jogi doktorátussal mindenféle apró munkát elvállalt: volt benzinkutas, könyvelő, segédmunkás, alvázszerelő. Nyugdíjazása előtt néhány évvel a Könnyűipari Minisztériumba munkáskádert kerestek egy előadói posztra, így esett rá a választás. Az anyai nagyapa, aki 1944-ben befogadta őket, a háború alatt igazi kereskedő volt: gazdagnak tartották, pedig csak átlagéletet élt. „A billogot ránk sütötték, azt szenvedtük” – vallotta a költő a családgenezisről szólva.
Papp Tibor 1946-ban a középiskolai tanulmányait a debreceni Szent József Gimnázium jogelődjének intézményében, a Piarista Gimnáziumban kezdte. Nem sokáig lehetett az intézmény tanulója, ugyanis 1947 decemberében a Rákosi-korszak meghatározó politikusa és ideológusa, Révai József kijelentette, hogy nincs szükség felekezeti iskolákra. 1948 januárjában Rákosi Mátyás még keményebben és fenyegetőbben beszélt. Június 16-án pedig az országgyűlés elfogadta és törvényerőre emelte a Szent István király óta fennálló, működő, a történelem folyamán egyre szélesedő, bővülő egyházi iskolahálózat államosítását. Az államosítás után a rendszernek nem tetsző családi háttere miatt Papp Tibor már csak nagy nehézségek árán tudta folytatni a középiskolai tanulmányait: az utolsó pillanatban jutott be Debrecenben a Fazekas Mihály Gimnáziumba. A tizenhárom éves kisdiák ekkor már határozott szándékkal fogalmazta meg, hogy költő lesz: verseket, drámát írt, és a debreceni Móra Ferenc Diákotthonban társaival irodalmi lapot is szerkesztett. A korai alkotásokat viszont csak szárnypróbálgatásnak tekintette, és később nem vette bele a köteteibe.[13] Első mentora, biztatója, írásainak kritikusa gimnáziumi magyartanára, Kiss Tamás költő volt.
A kommunista diktatúrában családjukat osztályellenségnek tartották, ezért érettségi után kiváló tanulmányai ellenére sem vették fel az egyetemre: helyhiányra hivatkozva rendszeresen elutasították. Nem volt semmi reménye arra, hogy a tehetségét kiteljesíthesse. Így az egri Lakatosárugyárban lemezlakatosi szakmunkás képesítést szerzett, az egri üzemben segédmunkás lett. Hiába volt magas, erős, jó sportoló fiatalember az első este majdnem képtelen volt vacsorázni: alig bírta kezébe venni a kenyeret, annyira kifáradt. De nem ez bántotta, „nem a munkássors […], nem a társadalmilag mélybe taszítottság, hanem a kilátástalanság, az intellektus aszályosodása, […] a takaréklángon sínylődő szellemi tevékenység”.[14]
A lemezlakatosi szakmunkásképesítéssel a gyár egri központjából kiküldetéses szerelőként járta az országot: dolgozott Miskolcon, Csongrádon, Debrecenben és Budapesten. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején is éppen a fővárosban végezte a munkáját:
„1956-ban szép volt az ősz Budapesten, a kora reggeli fehérkedő pára, mint egy hálóing lógott a városon, de alig takarta. A fák délelőtti napfényben égő levelei aranytallérként hullottak a földre, és a kisebb-nagyobb második világháborús sebhelyeket viselő bérházak is meleget locsoltak az esti sétálók nyakába. És jött október 23-a. […] Mintha egy folyó partján ért volna földet a lábom, egy nagy, széles, jóindulatú, bővizű folyó selymes-füves kínálkozó partján. Ott hömpölygött a tömeg előttem, és én beléptem a hömpölygő vízbe! […] Örültem, mint amikor az első szerelmes randevúnak örül a rövidnadrágos kisdiák, és örömöm egyre fokozódott, kinyílt a végtelen felé. Teljesen beleolvadtam a tömegbe, annyira egynek, közösnek ereztem mindent, […] éreztem, itt van a kezdete vagy a vége valaminek, feltámadással vagy feltámadás nélkül. Aminek lényegére az aranyszavú francia költő, Rene Char tapint rá Ég a könyvtár című poémájában: hűvös nap, melynek nádszála vagyok. Október huszonharmadika napjának nádszála lettem.”[15]
Másnap az unokatestvére vőlegényének, aki az MTI tudósítója volt, segédkezett a fényképezésben. Sokat látott, hallott tehát, a szaktársai is aktív forradalmárnak gondolták, emiatt az ávósok[16] keresni, zaklatni kezdték. Tudta: „ha keresnek valakit, okot is keresnek, ha nem találnak okot, akkor kitalálnak…”[17]
Az Innen el című önéletrajzi regényében a mindentudó elbeszélő – a főszereplő Olivér gondolatait feltárva – jelzi az 1956-os menekülések okát és a reménytelen vágyat: „Pontosan tudta [Olivér], ki az elnyomó, ki az elnyomott; fölül a pártarisztokrácia, a lebzselő párttagok hada, alul a dolgozó rabszolgák, melósok, parasztok, akiknek nincs joguk a szabad költözködéshez sem. Neki aztán ne magyarázzák Kádárék, hogy mi történt. Szó sem volt kapitalista restaurációról, a forradalomban sem az aktív tüntetők, sem a passzív tömegek nem kívánták vissza a régi rendszert. Egyenlőséget akartak, a kommunista párt egyeduralmának, a kommunista népnyúzó klikknek a letörését, az orosz megszállás végét.”
Az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtása, az állandó félelem, kiszolgáltatottság és üldöztetés csak erősítette benne az „innen el” gondolatát.
1957. január 12-én Papp Tibornak az ávósok (az államvédelmi karhatalmisták) elől valóban menekülnie kellett. A félelmet, a hazából az idegenbe kényszerülő létet a befalazott láb képével érzékeltette a Szorongás című költeményében. A nyomasztó érzést évekkel később újra átélte: az első ausztriai irodalmi körút alkalmával, Szépfalusi István evangélikus lelkész idegenvezetői kíséretében Papp Tibor, Nagy Pál, Parancs János és Ferdinandy György átutazott a soproni állomáson, azon a magyarországi vasúti szakaszon, amely Ausztria belföldi vasútvonalához tartozik. (A trianoni határhúzás után ugyanis így oldották meg az Észak-Ausztriából délre haladó szerelvények közlekedését.) Prózájában a magyar lét jelképeként az „üvegbe zárt Duna-víz” kifejezés jelent meg:
„Megrázó élmény volt a politikai hatalomból kovácsolt harapófogó szorításának minden porcikánkat átjáró tudat hirtelen tárgyiasodása, az országhatár szögesdrót kerítéssel kirajzolt görbéjének és a szigorú csőszként felvigyázó őrtoronynak a látványa – emlékezik vissza a költő A pálya mentén című interjúkötetében az 1963-as rendkívüli útra. – A magyar határ előtti utolsó állomáson félelmünket tartaléklángra állítva fölszálltunk a Magyarországra bemerészkedő három kocsiból álló osztrák vonatra. […] Sopronban a vonatunk a harmadik vágányon állt meg. A kocsink mellett – szétterpesztett lábakkal – géppisztolyos tilalomfa kémlelte a vonatot. […] Mint a szivacs, igyekeztünk mindent beszívni, látványt, levegőt, hangokat, síneket, bakancsok formáját, távoli káromkodást, bezárt váróteremajtót, állomást, házakat, mindent, eltenni, mint az üvegbe zárt Duna-vizet.”[18]
A magyar identitást, valamint Európában és a világban való megmaradást jelző toposszá hatalmasodik itt a kép, a Duna minden vízcseppje.
Az Innen el című regényében, Olivér szerepében nem hallgatja el az országból idegenbe menekülő veszteségeit sem:
„Nehogy azt higgye már valaki, hogy ő jó szívvel menekül. A menekülés a halál egyik fajtája, a sikeres halálé, aminek bekövetkeztével a menekülő testi jelenléte megszűnik mindazoknak, akik otthon maradnak, hiányozni fog a szülőknek, a barátoknak, a rokonoknak, a szomszédoknak, az ismerősöknek, a lányomnak, de fordítva is igaz: a menekülő elveszti eddigi életét, eddigi életének minden tartozékát, a szagokat, a látványt, az ismert közösség biztonságát, az emlékeihez köthető tárgyakat, a házak téli melegét, mindent, mi távozásának koporsójába nem fér bele. És előre elveszti azt a történésfolyamatot, amit az itt hagyottak nélküle fognak megélni, nélküle fognak közös emlékezetté formálni. Nem lesz részese azoknak a benyomásoknak, nagy ijedelmeknek, kocsikázásnak, csapatos korcsolyázásnak, sokak által megtárgyalt filmeknek, viharoknak, lakodalmaknak, névnapi vacsoráknak, csillagszámlálós téli játékoknak a lányos házak akácillatú melegében, melyek közösséggé dagasztják az egyívásúakat, az egy faluban élőket, az egy gyárban dolgozókat. Nem fogja a többiekkel együtt méregetni az épülő házak napi növekedését, a kenyér színének és árának egymáshoz való viszonyulását, a vasárnapi focimeccseken nem fogja együtt szidni alkalmi haverokkal a bírót, és barátaitól eltérően nem ugyanazokat a lányokat fogja kergetni a szemével. Kimarad abból a jövőből, amelyik a leendő, de folytatólagos múlt megteremtője, kimarad abból a jövőből, amely a közös emlékek tárháza lesz. Kimarad abból a jelenlegi helyzetből szerencsétlennek feltételezett, de itt-ott érett szőlő illatúnak ígérkező, néha kellemes jövőből, amit az ország népe együtt fog megélni. Kimarad mindenből.”[19]
A határon való átszökés után Eisenstadt (Martonvásárhely) ideiglenes táborából Traiskirchenbe került, innen pedig Belgiumba, ahol 1957 és 1960 között Ford-ösztöndíjas lett, majd a Liège-i Műszaki Egyetemen candidat ingénieur diplomát szerzett, s egyik alapítója lett a Dialogue című belga folyóiratnak. A vágya az volt, hogy Párizsba menjen, álmai városába, ahol a levegő is olyan, „amitől művésszé, íróvá részegedik az ember”. Ott munkálkodott benne a gondolat, a magyar örökség, a magyar felvilágosodás jelentős költőjének, a francia forradalom eszméi követőjének, Batsányi Jánosnak a felhívása, a „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” felszólítása, Ady Endre A Gare de l’Esten élménye, a szeretett nő, Léda, „vagy inkább Lédák” és a francia nyelv varázsa.[20]
Hamarosan teljesült ez a vágya: Papp Tibor 1961-ben érkezett Párizsba.
*(Részlet a készülő, háromnyelvű Papp Tibor-monográfiából)
Jegyzetek
[1] „[…] a parasztokat vasvillával a falhoz szegezték / szánalmat éreztem / de próbáltam átérezni azt a kéjt / hogy valamit csak azért csinálnak végig / mert megtehetik” – írja L. Simon László. Lásd: L. Simon László, Nem lokalizálható, Orpheusz – Magyar Műhely, Budapest, 2003, 17.
[2] A szovjetizálás szó bár elsősorban politikai fogalom, de a gazdagság, a társadalom és a kultúra átalakítására is használják. Azért élek ezzel a kifejezéssel, mert – ahogy Scheibner Tamás is írja – „Nincs még egy korszaka a magyar történelemnek, amikor a politikai berendezkedés, intézményrendszer és diskurzus változása ilyen mértékben és ütemben meghatározta volna az irodalomról szóló beszéd feltételeit.” Scheibner Tamás, A magyar irodalomtudomány szovjetizálása. A szocialista realista kritika és intézményei 1945–1953, Ráció Kiadó, Budapest, 2014, 9.
[3] L. Simon László antológiája („Munkás, paraszt, értelmiség munkaverseny lázában ég”, Korona Kiadó, Budapest, 2002) összegyűjtötte azokat az 1945-1956 közötti időszakban született verseket, amelyek Rákosit, Sztálint, vagy a szovjetek által „az imperializmus láncos kutyájának” nevezett Titót, továbbá Csillebércet – eredetileg Dreihotter (német), Csile-bércz (magyar) –, ebből a településből 1948-ban létesült úttörővárost, valamint a szovjet „felszabadítókat”, a Pártot, annak hazai és nemzetközi vezéreinek dicsőítését, a koreai háborút, az ötéves tervet, a téeszesítést zengik.
[4] Szombathy Bálint, Vörös orfeuszok. bahira.hu, Galéria, 2002. augusztus. Lásd még: Huszonöt év. L. Simon László műveiről, válogatta és szerkesztette: Kelemen Erzsébet, Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2021, 421.
[5] Scheibner I. m., 38-39.
[6] Reichert Gábor, Scheibner Tamás: A magyar irodalomtudomány szovjetizálása. A szocialista realista kritika és intézményei 1945–1953 http://real.mtak.hu/42641/1/Scheibner_RG_ba2_3.pdf (Letöltve: 2022. február 20.)
[7] Bertha Zoltán, Gyökerek fogják szívemet”. A föld lírai metaforája és metafizikája – kortárs költők verseiben, Aracs 2019/4., 72.
[8] L. Simon László, Az emlékezés emlékműve. A pákozdi Don-kanyar kápolna = Uő, Személyes történelem, 33-34.
[9] Carl Gustav Jung, Seele und Erde = Uő., Gesammelte Werke, Band 10, Walter Verlag AG, Olten, 1974. Ford. Linczényi Adorján, https://mek.oszk.hu/02000/02013/html/fold/index.htm
[10] Papp Tibor – Prágai Tamás, A pálya mentén, Napkút Kiadó Kft., Budapest, 2007, 15.
[11] Különbséget kell tennünk a Gulág és a malenkij robot között. A politikai szempontból nemkívánatosnak nyilvánított egyéneket a Gulágra vitték, személyes ítélet alapján, a malenkij robot (malenkaja rabóta) viszont tömeges elhurcolást jelentett.
[12] B-lista: az elbocsátandó és a politikailag megbízhatatlannak ítélt személyek névsorát tartalmazta. Egyfajta fenyegetés és fegyelmezési eszköz volt a kommunisták kezében.
[13] „Amikor eljött a pillanat, hogy kötetben is gondolkozhattam, én is elővettem azt a halom kéziratot, ami a fiókomban feküdt […]. Először egyedül, az íróasztalommal közös magányban kezdtem el a válogatást. Igyekeztem felszínre hozni azokat a verseket, amelyekben úgy éreztem, hogy a szó megelőzi a gondolatot, s ezáltal felvillan bennük valami nyers erő, valami eredetiség, azokat a verseket, amelyekben a nyelvi fordulatok a legtávolabb esnek a sablonoktól, azokat a verseket, amelyek mentesek a költészeti üresjáratoktól” – vallja Papp Tibor egy interjú alkalmával az életművét megnyitó Sánta vasárnapról. Papp Tibor – Prágai Tamás, A pálya mentén, Napkút, Budapest, 2007, 108.
[14] Uo., 33.
[15] Uo., 44-45.
[16] ávós: államvédelmi szolgálatot ellátó karhatalmista. Az Államvédelmi Osztály (ÁVO) rövidítéséből keletkezett.
[17] Uo., 48.
[18] Uo., 104-106.
[19] Papp Tibor, Innen el, Nap Kiadó, Budapest, 2012,
[20] Papp – Prágai, A pálya mentén, 60-61.
Illusztráció: Papp Tibor (fotó forrása: Spanyolnátha)
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
