Zöldy Pál: Emese
•
Nózika nem hallotta, hogy szólnak hozzá. A fiúcska előtt szódavizes pohár, abba bámult. Nézte a meg-megmoccanó buborékokat. Néha csendben kuncogott. A kocsmában ülő férfiak nem foglalkoztak vele, csak Simon pillantott néha rá.
Goldziher Nóziról megoszlott a falusiak véleménye. Voltak, akik fogyatékosnak gondolták, mások, csak furcsának nevezték. Apja nem engedte, hogy kisegítő iskolába tegyék, mint sajátos nevelési igényű gyereket. Majd felnő, mondta, csak türelem. Amíg én bírom, bírja az iskola is! Kedves, visszahúzódó fiúcska volt valóban, amúgy a matekot nagyon tudta, ha nem is értette, tudta. A nyelvi tárgyakkal volt a gond, mert néha egyáltalán nem beszélt. Vagy, ha igen, nem értették. Mert ő mindenhol manókat és tündéket látott, főként velük társalgott. Nincs ki mind a négy kereke – ez volt a felnőttek sommás véleménye. Mindig ott lógott Simonnál. Ásott, ha kellett a kecskéket fejte, vagy veteményezett. Amibe Simon belekezdett, azt ő is csinálta vele. Még agyar is fityegett a nyakában, akár Simonnak. Winkler, a szerkesztő meg is dicsérte a fiú nyakában lógó, gondosan csiszolt porcelán csészealj darabot, mikor a faluról reklámanyagot forgattak.
Nózi az iskolából, ha egyáltalán onnan, egyenesen Simonhoz vonult, tevékenykedett, tűnődött, alkonyatkor aztán hazament. Apja, a sírköves jóban volt Simonnal, nem véletlenül, mert mindketten a föld alatti dolgokban voltak érdekelve, és mindketten tartottak a Föld túlnépesedésétől. Ez állandó témájuk volt. A sírköves szerint itt nem is lehet megélni, mert sose hal meg senki, de ha mégis, akkor is ritkán és nem elegen. Simon meg ugye egy egész avar kori települést kapart ki a föld alól és fájlalta, hogy az új kultúrák betemetik az előzőt.
A falusiak kerülték a Mogyorósdombot, és csak Fekete Simonnak hívták a férfit. Fekete volt a bőre, a haja, szeme, bajusza, de még a nevetése is fekete volt. Kovácsműhelyt rendezett be, agyagból égetett fazekakban főzött, és a pipáját is kovakővel gyújtotta meg. A jurtában először Alima lakott vele, a felesége, de ő egy idő után visszament Mongóliába. Azóta Tarvágáson, a szomszéd faluban, az eladó lányok reménykedve várják, mikor rabol el közülük valakit Fekete Simon, akit aztán néhány heti együttlét után, némi bánatpénz kíséretében visszaad a családnak.
A falusiak tartottak is Fekete Simontól, aki szőrén ülte hucul lovait, íjászott, maga kovácsolta fegyverekkel gyakorlatozott. Néha jöttek hozzá más harcosok, akikkel aztán féktelenül jól érezték magukat. Viadalokat, versenyeket rendeztek. Egy alkalommal még cheyen indiánok is vendégeskedtek a birtokon, akik ügyesen hajszolták a kis lovakat és vidáman rikoltoztak. Fekete Simon egy másik világban élt, távol a falusiaktól. Nózikát sose erőltette, hogy lovagoljon vagy íjásszon. Tisztelte a törékeny, hirtelenszőke gyereket. Egyébként a kissarlósi embereket nem zavarta Simon, mert a faluba ritkán jött be. Fölépített néhány földkunyhót, a falusiak szerint afféle „dekkungot”, majd meg is hirdette az életmód tábort az iskoláknak. Rakott kemencét, ásott ciszternát. Megvolt a lovaival, rackáival meg a kecskékkel, de a kedvence Emese, a koca volt. Egy egész vaddisznó konda tanyázott nála, s oda jártak dagonyázni a sásba. Emese mindenhová hűségesen követte, akár egy kutya. Még a kocsmába is bejött volna, de azt szóvá tették. – Disznót a kocsmába? Ez azért túlzás. Jó, hogy intelligens, de vidd ki, mert a szagát nem bírom. Nincs kiírva, de tilos.
– A jurtába bejöhet. Ahol lakok.
– Ez nem jurta. És nálunk is van disznó a házban, de a kamrában, meg a mélyhűtőben.
– Én nem eszek disznóhúst. Ők az én családom. – mondta és Simon jólesően megérintette a nyakában függő agyarat.
Na, erre a vaddisznóra, Emesére fájt a foga Spiller polgármesternek. Merthogy Fekete Simon, akit amolyan csendes őrültnek tartott, azzal kereste volt meg, hogy a Mogyorósdombot, a bérleményt szeretné megvenni, havi törlesztéssel. Spillernek szöget ütött a fejébe, hogy honnan lenne pénze ennek az ágrul szakadtnak.
– Van egy módszerem. Csalhatatlan és biztos módszer – mondta Simon, mikor először mutatott Spillernek néhány szarvasgombát. – Na, ez érdekel. Hol adja el? – nézett nagyot Spiller.
– Ha érdekli, hozok még.
– A módszert, azt mondja… Hogyan találja?
– Gombát, azt hozok. A módszer az enyém.
– S kinek szállít?
– Ha jobban fizet, magának. És akkor kifizetem a földet, amit bérlek.
– Ha így áll hozzá, fölemelem az árát.
De végül megegyeztek. Miután kifizette a Mogyorósdombot, Spiller sanyargatni kezdte, hogy Emesét engedje át neki. De ő nem adta. Spiller már rapsickodással is megvádolta Fekete Simont a kocsmában. „Én azonos vagyok önmagammal, még a legrosszabb formámban is”, mondta volt erre Simon. A falusiak nem értették, de azt fölfogták, hogy itt vita nem lesz. És hallgattak, mert féltek, viszont Emesét most már a kocsmában is eltűrték. Arnold, a szerelő, immár azt is tudta, hogy Simon nem cigány, hanem góral, lengyelországi hegyekből, az apja pedig, de még a nagyapja is, tátrai futár volt és Derenkről jöttek, ahol egyébként mindenki rapsickodik. És Rémiás a rendes neve.
Fekete Simon ma egyedül érkezett, és ő, akit még senki nem hallott panaszkodni, most elmondta, hogy a koca eltűnt.
– Lelőtték? Hol, ki? A kukoricásban? Spiller? – bolydultak föl a férfiak.
– Biztos nem. Neki Emese élve kell. Megtalálja a szarvasgombát. Spiller azt mondta, ha neki adom Emesét, elintézi, hogy ne a Mogyorósdombon ássák azt az árkot. Valami kutatóárok. Gépek, markolók, teherautók… Kisajátítják… De Emesét nem adom. Hát hogyan is adnám… – sóhajtott összetörve Fekete Simon és felállt, – hát, ha hallanak valamit, szóljanak – mondta, kezelt az emberekkel és indult. Akkor Nózi is fölemelkedett a székről, a szódáspoharat az asztalra koppantotta – amitől a buborékok felszálltak. Na, gyere, Monyók – intett a levegőbe, s indult Fekete Simon után. – Jön? – kérdezte Simon. – Hát persze, és előbb ott lesz, mint mi – mosolyodott el a fiú. A férfiak némán néztek utánuk, ahogy ballagnak.
Hazaértek, hát Emese boldogan ott röfögött. Nyilván a kondával volt az éjszaka. Fekete Simon megnyugodhatott volna, de csak töprengve ült.
– Nincs baj, – szólt Nózi egyszerre – beszéltem Monyókkal. Megvédi.
– Na jól van, jól. Legjobb lenne, ha visszamenne – nézett Emesére Simon, de az csak boldogan szuszogva hevert.
– Eszünk? – kérdezte Nózi.
– Ma be kell mennem a városba. Spiller hívott vacsorára, hogy beszéljük meg ezt a dolgot.
– Ne menj be, Simon – állt elébe a gyerek.
– Muszáj, majd jövök. Menj haza te is – s elgondolkozva lendült fel a szürke hátára.
Reggel a faluban már teljes volt az izgalom. Spillert az éjjel valaki a háza előtt leütötte, mentők vitték a városba. A rendőrökkel együtt Winkler szerkesztő is megérkezett, bűnügyi riport! A rendőrök szűkszavúak voltak. – Sok a haragosa, – vont vállat főtörzs. A Fekete Simon? – kérdezte a tájékozott szerkesztő. – Ugyan már, őt a városba hívta. Azt ott agyalták meg. Nyolc napon túli. De délután már jön ki a kórházból….
Winklerék csináltak még néhány vágóképet, a szerkesztő talált valamit s felvette a földről. – Na ja, kecskekörmöt egyre ritkábban túrnak a disznók – vigyorgott a rendőrökre és zsebre dugta. Beszálltak a Suzukiba. A Mogyorósdomb felé kanyarodtak.
Nózika sápadtan ült egy kövön, mellette a szürke tépkedte a füvet. – Egyedül jött, az éjjel – mutatta a fiú. Winkler bólintott. – Simon is jön. Várd meg. Nézd csak, mit találtam?! – vette elő zsebéből az agyar-forma porcelándarabot. A fiúnak vér szökött az arcába. – Ó, ezt Kaponyányi Monyóknak adtam, még tegnap. Elhagyta? Vagy letépték a nyakából?!
Illusztráció: „Emese”
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
