Turai Kamil: Plótinosz problematikája
(összegzés)
O’Meara némiképpen lekezelően, bár megengedőleg megemlíti, hogy Porphüriosz „az ideális filozófus portréját festi” mesteréről.1 Az összkép inkább azt mutatja, hogy Plótinosz valóban „ideális filozófus” volt, aki számára élet és gondolkodás egy, sőt teljesíteni tudja a nagy keresztény tanítvány, Szent Ágoston által támasztott követelményt, t.i. „verus philosophus est amator Dei”. Porphüriosz nem akarja megkerülni a vérbeli életrajzíró köteles tisztét, tudakozódik, utánajár a Mester születési, s élet-adatainak szintén, csakhogy kezét megköti Plótinosz következetes visszahúzódása mindennemű személyeskedés hiú intimitása elől. Valójában Plótinosz hallgatása, a tanítványait is érintő „hallgatási parancsa” beszédes: máshol kell keresni a lélek, az egyedi lélek historikus gócpontjait, mintsem a mindennapi élet kusza adathalmazaiban. A végtelen mélységből, örökkévalóságból érkező, s arra tendáló lélek ki-alázza magát isteni mivoltából, amennyiben beleragad-ragaszkodik az efémer-létminőség egyenetlenségeibe. A filozófus számára ez lenne a frusztráló csőd. Porphüriosz is panaszkodik Plótinosz „társalkodó” technikájára. Nem mindjárt tünteti fel a logikai összefüggéseket, s ennek kárát a tanítvány saját bőrén tapasztalta, midőn szembefordult oktalanul mesterével.2 Bussanich az „elliptikus kifejezésmódban” látja a félreértések okát.3 A görög elleipszisz a tökéletlenségre utal, de inkább egyfajta libegő-bucskázó szóhasználatra kell gondolnunk. Ez a nyelvhasználat még mintha eleven viszonyt őrizne az ősnyelvvel: ellentétes kifejezések írják le ugyanazt, illetve ugyanazon szavak hirtelen felöltik önnön cáfolatuk. (Gondoljunk az Egy és az anyag körülírásaira.) Bussanich, aki kommentárjaiban főleg Armstrongra támaszkodik Plótinosz személyes életének különlegességét is terminológiáinak követhetetlen alkalmazásával, a szavak jelentés-állandóságainak kétségeivel hozza összefüggésbe. Utal arra, hogy a plótiniánus javaslatok, példák és kisajátítások felvetik a káldeus orákulumokkal fennálló párhuzamot.4 Amennyiben helyesen értelmezzük, a káld iratok – éppen az elasztikus nyelvhasználat folytán hihetetlen nehézségekkel járnak. Platónt parafrazálva: nehéz hozzájuk jutni, egyértelművé fordítani őket, s teljes horizontjukat átlátni. Plótinosz tanulmányozása – foglalja össze az utóbbi évtizedek kutatói nevében Bussanich – tantaloszi nehézségekkel jár, noha ellenállhatatlanul és utánozhatatlanul, kihívóan érdekes feladat.5 Tantaloszi, mert az eredmény minden egyes cseppecskéjéért hősiesen és szinte reménytelenül küzdeni kell, ámde felülmúlhatatlan az eredmény is, mert – képletesen szólva – megfejtésként az örök élet forrásvízcseppjeihez jutunk. Hiszen arra irányul a filozófus, ami a végső, azaz az emberi szellem becsvágyának legvégső céljára, tudniillik a jelenvaló ön-értelmezésére. 6 Plótinosz úgy oldja meg jelen állapotunk aktuális és mindennapi kérdéseit, hogy rájuk se pillant, sokkal inkább a Szellem és Egy bűvöletébe bevonva eliminálja apró-cseprő badarságainkat. Saját misztikus tapasztalatait átadva, az egyesülés hüper-noétikus tüzében égeti el protokolláris problémáinkat. Ahogy ő maga megvilágító és megvilágosodott gondossággal keresi a boldogító Egy menedékét, pozitív és negatív felfogás-lehetőségét, bennünket is arra az emberfölötti teljesítményre kényszerít, hogy – Kierkegaard szép megfogalmazásában – a filozófus legfőbb gyönyörűségeihez felemelkedjünk: egyszerre két ellentétes gondolatot tudjunk elgondolni, anélkül, hogy beleroppannánk, az egy létfölötti nemlét-létét. Egyszerre kell a két logikai igazságot elfogadnunk, miközben külön-külön mindkettő téves. Ám a két „tévedést” összevetjük (szigorúan logikai értelemben) mégiscsak az „Egy van” kevésbé téves ellentéténél, amely is a negatív teológia kategóriájában érvényesül igazán.7 Mathieu a „Szellem gondolkodik” kitételben látja Plótinosz misztikáját.8 Itt ugyanis arról van szó, hogy az ember személyes tudatosságából a filozófus egy univerzálisan emberfölötti, ám ugyancsak „személyes” spiritualitáshoz jut. Ez teljességgel lefödi a látható és láthatatlan világegyetemet, miközben túl is van rajta (ℇпℇкℇɩυɑ), de – s ez a misztikus „irracionalitás” tapasztalata – meg is egyezik a személyes én szellemiségével az egyesülés eksztatikus pillanataiban. Az egyesülés élményének „salto mortáléja” nem vezethető le fokról-fokra, lét-létra-lépésről lét-létra-lépésre, de annál inkább az a processzus, mely egymásból magyarázhatóvá, eredeztethetővé teszi a létfokozatokat. Az egyes hierarchia-elemek – az anyagtól az Egyig – könnyen elhelyezhetők a logikai kategória-rendben, sőt bizonyos szellemi-meditatív gyakorlatok segítségével „természetes” úton be is járhatók, ezért Plótinoszt akár ki is iktathatjuk a követhetetlen misztikusok szűk köreiből. Ahogy a buddhisták kis szekere – nagy szekere, keresztények szűk és széles ösvénye: lehetőséget lát a hősies-isteni megvilágosodásra és a küzdelmes-aszketikus mindennapira. Így, deitikus demokráciával, nem zár ki senkit az unio hypostaticából. Hiszen, végső soron a legalacsonyabb rendű nemlét, az anyag átlátásához ugyanolyan elvont distinkciókra van szükség, mint az Egyéhez. Bármely időbeli kevert formához (azaz a „forma rationalis” és a „materia” keveredéséhez) hozzájárul az az individualitás, mely a tiszta szellemi formáktól idegen, így pusztán elemeire kell bontanunk a fenomént, hogy logikailag a színtiszta ideához s merő semmiséghez érkezhessünk. Ha egy csapásra: misztikusan, ha lépésről lépésre: racionálisan. Plótinosz olyan eltökélt meggyőződéssel beszél az Eggyel létrejött unióról, hogy egy pillanatra sem kételkedhetünk közvetlen személyes tapasztalatában.9 O’Meara a belső irodalmi, stiláris-retorikai adatokra hivatkozik, s kétségtelenül Plótinosz esetében a nyilvánvalóság, a vakító evidencia elégséges alap. De azért idézzük fel Porphüriosz emlékezetéből, hogy magánbeszélgetésekben három-négy elragadtatás-élményéről ejtett szót a Mester. Plótinosz misztikáját is – mint általában – megelőzi, alátámasztja, involválja a testi-szellemi aszketika. Tudunk püthagoriánus életmód-sajátosságairól (vegetarianizmus, jelképes fehér ruházat, már-már szerzetesi baráti közösség), de közismert пεѵɩɑ-пopoς (Anyag-Szellem) mítosz átírásában-alkalmazásában szegénység-kultuszára is példát találunk. Penia, az anyagi szűkösség rászorul Porosz, a Szellem bőségére. S ezt meg is fordíthatjuk: a szellemi gazdagság hivatásszerűen veszi gondjaiba az ínséges anyagsemmit, hiszen magasabbrendűsége át képes hatni az anyagsemmi szegénységét. Feltehetően Plótinosz egyiptomi mestere is afféle koldusszegény vándorfilozófus lehetett, bőséges beütésével az egyiptomi remeteéletnek. Meglehetős ismeretlensége (Theiler egyenest „egy nagy árnyéknak”10 nevezi) is arra enged következtetni, hogy nem a híres bölcseleti iskolák áramlatához tartozott. De „mellékneve”, a Szakkasz, azaz „zsákos” hasonlóan a szegényes-egyszerű öltözködésre utalhat. A homályból tehát egy szinte elő-Szent-Ferenc-i szeretet-egység-misztika bontakozik ki, a Szegénység Úrnő áhítatos tiszteletével. Plótinosz visszahúzódása, írás- és ismertség-irtózata, Platónhoz kötődő „krisztusian” alázatos-másodlagos szerepvállalása mesteréhez hasonló attitűdre mutat. S olyannyira nélkülözte az egyénieskedés hiú különállását, hogy egyesek már korábban a jelentős középplatonikus bölcselő, Numeniosz plagizátorának csúfolták. (Lásd: Krämer elemzése!11) Izgalmas, s kellően be nem járt kérdéskör Plótinosz és az egyiptomi gondolkodásmód. O’Meara – óvatosan fogalmazva – nem tartja valószínűtlennek, hogy az erős hellenisztikus befolyás mellett a fiatal filozófust egyiptomi hatások is érték.12 Egyelőre csak Ehnaton Egy-isten misztériumára gondoljunk, vagy a Thot-tudásistenben egybefoglalt numenális ősszellemre. De az Egyiptomba visszavezető Hermész Triszmegisztosz Smaragdtábla bevezető lapidaritása („ami fent, az lent”) is emlékeztet Plótinosz iker-egybelátására. Messze vezető kutatás tárgya lehetne Plótinosz és az Egyiptomi Halottaskönyvek egybevetése. Jószerével az újplatonizmus atyja is egyetemes halál-beavatásnak, az öröklét titkos útmutatójának szánja tanítását. De az is előfordulhat – fontolgatja O’Meara13, hogy esetleges gyermekkori emlékei, az Egyiptom földjéhez fűződő (kiváltképpen gnosztikus ízű) gondolatvilág igazán már csak késői római tartózkodása során elevenedik meg, s színezvén tesz jelentőségre szert. Valóban, azt érezzük, hogy Plótinosz nagyon mélyről fakadó szuggesztiónak engedelmeskedik, amikor néhány ősproblémának veti alá munkásságát. Elemezhetően teljességgel a görög érdekszférába tartozik, de elemezhetetlen misztériumok gyökereit érinti. O’Meara kiemelt jelentőséget tulajdonít a Porphüriosz által leírt mágikus jelenetnek.14 Eszerint az alexandriai-egyiptomi pap, Olümpiosz a démoni lények támadása ellen idézi meg Plótinosz szellemét. A szellem sikeresen veszi fel a küzdelmet, s győzelmével azt bizonyítja, hogy nem akármilyen szellem, hanem „isten”. A kis betűvel írt „isten” sem fedheti el, hogy a lelkek rangsorában lényegi különbségek rejlenek.15 Porphüriosz is – kimondva-kimondatlan – az ízes történettel mestere halálon túli hatalmára mutat rá. Ekként a plótinoszi szöveghagyomány bízvást lélekvezető-halottas könyvnek tekinthető. Ahogy a filozófus szelleme erőt vesz a gátló démonokon, az írásaiban elrejtett beavató útmutatás évszázadokra erőforrása az örök életnek. Plótinosz misztikus tapasztalata az Egyhez vezetett fel, Isten-élményben tetőződött, s nem szorult rá a transzcendens fokozatok burjánzó szaporítására. Jamblikhosz – aki túlbuzgó tanítványként e vonatkozásban alaposan túltett tanítóján – még Numeniosznál is részletezőbb szubjektum-objektum-egységet, illetve létfokozat-rendet tételez.16 Már a régi akadémikusoknál, nevezetesen a középplatonikus Xenokratésznál lejátszódnak olyan kvázi-fokozatok, mint idea és szám aspektus-váltása, azaz kölcsönösen reprezentálják egymást egymástól eltérő kategóriák. Krämer olvasatában ez az egységesülés felé mutat, hiszen az egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy idea és szám lefedi egymást.17 Platónnál – a Kratülész szellemében – a létritmus kimerülése, beállása (ɑ-ƿʋƟµoς) a szám, s ez a szemlélet analogikus a látványáradatból kiemelkedő identifikáló idea-szereppel. De hogy a puszta számosságot azonosíthatjuk-e a nembeli tökéletességgel, vajmi kétséges! Fentebb említettük, hogy egyesek Numeniosz plagizátorát látták Plótinoszban. Ha már „plagizálta”, abban is, hogy nyíltan vállalta „plagizátorságát”. Mégpedig kettősen, hiszen Numeniosz maga is Platón interpretátoraként, puszta-alázatos magyarázójaként ajánlotta önmagát.18 (vö. Halfwassen ezirányú további interpretációival!19) Jól interpretálni egy jelenséget, pláne egy zseniális elődöt, már magában eredetiségre utal (hiszen eljut az eredetig!). Ez a szerénynek tűnő későantik szemlélet valójában nagyon is számot vet a realitásokkal. A magas rendű szellem merő megértése már maga alkotó alaposságot igényel. Ha ehhez még elmélyült megvilágító erő párosul, tovább képes rezegni az ősi tanítás. Platón szellemében: hogyan is lehetne lehetséges abszolút új ismeret a végtelen-isteni világegyetemben, amikor mindenre legfeljebb visszaemlékezünk. S emlékezetünknek határai vannak. Plótinoszból is hiányolhatjuk a megtestesülést, kereszthalált és feltámadást, sőt a kegyelem szükségességét (Szent Ágoston, Confessiones 7,9).20 A hármasságot sem fogta oly imádságos egységbe, mint a keresztény teológia évszázadai. De madártávlatból mégiscsak a krisztusi tökéletességre, áldozatosságra és istenszerűségre látni az újplatonikus enthuziazmusból. Nem véletlen, hogy keserves napjaiban a kereszténységre tért Augustinus is erőt merített az egykor csodált újplatonikusból.21 Ha jobban megvizsgáljuk, a kereszténység dogma-tára felsejlik Plótinoszban: a lélek – Isten- és világprincípiumként – belép az anyagsemmi-térbe, a numenális ember felrajzolja célként Krisztus arculatát, a boldog kiszolgáltatottság az Egység-misztikának kegyelmi húrokat penget, nem beszélve a Szentháromságot példamutatóan személyesítő absztrakt abszolutizálásról. Olybá tűnik olykor, mintha Plótinosz kifejezetten a kibontakozó kereszténységnek játszana alá kikristályosodott filozófiai fogalomtárával. Mikéntha – Heideggerhez hasonlóan – mélységes hitbeli elkötelezettségét próbálná a diszciplináris purizmus jegyében visszatartani ontológiai apparátusaitól. Számos helyen, de egészében is a középkori Krisztus-misztika szinonimái ragyognak elő a hellén-pogány háttérből. Hiszen Plótinosz kora – legalábbis Rómában – a leszálló ág, a széthullás jegyeit mutatja. A hajdani erőt az erőfitogtatás, a zsarnokok uralma csúfolja meg. A művészetben a dicsőség felélése zajlik, mindössze néhány szép szarkofág – a mulandóság emlékjelei – ékeskedik a birodalom romjain mutatóba.22 Még Plótinosz legszemélyesebb élete sem mentesül a kor eme kóros szimptómáitól. Jelképesnek tekinthető – mint teszi is Techert Margit – hogy a szépségért kiemelkedő tanulmányaiban (1,6 és V,8) lobogóan lelkesedő filozófus a legcsúfabb, elborzasztó betegségben, leprában sorvad el nyomorúságosan. (Olyannyira elhanyagoltan, hogy legkitartóbb tanítványai is magára hagyják utolsó hónapjaiban a tagjaiból gomolygó elviselhetetlen bűz miatt.) A kor – Faggin szavával – a „szomorú dekadenciáé”, de a java filozófusok ennek ellenszegülnek. Az élet negatívumait minimalizálva, az etikai-metafizikai problémákat szorgalmazzák, ezáltal egy bizonyos „szoterológiai realitást”.23 A mélypontról jólesik egy-egy pillantást vetni a csúcsra, azaz a bölcseleti eklekticizmus keverékéből az ős-titoktudásra, a nagy elő-összegzőre, Platónra. Ami róla enigmatikus tömörségben, rejtelmességben, olykor meg sem emésztett tradicionális racionalitásban jelenik meg, az Plótinoszban határozott, definitív, végleges beágyazottságú értéket nyer.24 Például a kezdeteket illetően – már Platón peripatetikus-patetikus stúdiumaiban megfogalmazódik a teremtést-keletkezést körülíró пƿωoδος, ɑпωƿƿoɩɑ, пεƿɩλɑµφɩç, de átélt-valóságos élményforrássá Plotinoszban válik.25 Tudniillik az újra-élő (redivivus) tanítványnak a történelem homályába vesző első inspiráltakig (egyiptomi főpapokig?) kell hatolnia, hogy jelenvalóságként legyen képes a létezés kezdeteit bemutatni. Egy a minden utat lehetővé tevő elő-út (keleti tao?), az ős-okból patakzás és a mindent átölelő fény genezis-sugalma már nem pusztán logikai szükségszerűség, hanem tagadhatatlan tapasztalati tény. Amennyiben helyesen értjük Mathieu megállapítását Plótinosz Platón-kommentárságáról, egy olyan több mint fél évezredet egybeölelő etimológiai összefüggésrendszerről, annak felfejtéséről van szó, ahol szó szerint a „szavak tisztelete” (τɩµη ill. λογος), azaz az egyiptomi bölcsekre visszavezetett „isteni szavak” keresése és találása a cél.26 A filozófia rendeltetése alapfokon nem más, mint az elkoszolódott szavak-fogalmak-ideák megtisztítása. Ezt az eredetre visszavezetést gyakorolja az avatott gondolkodó. Korántsem Platón az egyedüli autentikus forrás. Többen rámutattak arra, hogy szövegszerűen, de méginkább az érvelés obszidiánéles logikusságában az újplatonizmus kifejezettebben üt Arisztotelészre.27 Statisztikailag is vetekszik az Arisztotelész-utalások száma a platónival. (Az összevetésben a nehézséget Plótinosz „hanyag” forráskezelése és jelölése mellett az az egyszerű zűrzavar kelti, hogy egészen természetesen montírozódik számos Platón-textus alá a tanítványé, illetve később kifejtett-továbbgondolt Arisztotelész-párhuzamok fészke a szókratikus alap-szüzsé. Kiváltképpen az arisztotelikus „aktív-képesség” képezi a plótiniánus problémamagozást. Kérdéses, a szeretve tisztelt mesterek mellett ki ellen is harcolt Plótinosz. Tudjuk, hogy a „Gnosztikusok ellen” írt tanulmányát Porphüriosz címkézte meg, tehát a nagyon is tágan értelmezhető „gnosztikus” megnevezésbe „ellenségei” mellett akár „barátai” is beletartozhattak.28 A kiáltó ellentétek – Egyfény-anyagsötét, az örökkévaló lélek harca az alsó világban – nagyon is összetéveszthetővé teszik az újplatonizmust a „par excellence” gnoszticizmussal, sőt a vele gyaníthatóan egybevetett keresztény teremtés- és megváltás-elmélettel.) Plótinosz a hosszadalmas és sok esetben rajongó fejtegetések dacára csöppet sem unalmas. Utalásai sokszor ma már nem teljesen világosak, de átsüt rajtuk a bajvívó polemista, vitához szokott szópárbajhős. Kérdez, leleplez, vádol, ha az érvelés menete úgy kívánja.29 Nem ritkán szándékosan-időlegesen homályban hagyja csattanós mondanivalóját, egy-egy ferde vágással, alattomosan rejtett értelemmel él, azt a látszatot keltve, hogy behódolt ellenfele levezetéseinek, holott… Ha nem is vette át látványosan Mestere dramaturgiáját, nem is dialogizál direkten, bizony mondatai külső-belső feszültséggel telítettek. Ha nincs más, akivel harcoljon, magába hasítva boncolgat. Egy igazi ellenfelet, a gnosztikusokat azért emlegethetjük. Faggin szerint szemére hányja dualista ellenlábasainak a gondolat kozmikus foganását s önkényes viselkedését a lenti világban.30 Én úgy vélem, nem is elsősorban eszmeküzdelemről, a nézőpontok antagonisztikus ellentétéről van itt szó, hanem fogalmak tisztázásáról és nüanszok finomításáról. Kétségtelenül, a gnosztikusok érdesebben hangsúlyozzák a lélek időbeli részének veszedelmét a földi kísértések közt. Az is igaz, hogy sokkal megosztottabb náluk a „lelkek egyessége”, mint Plótinosznál. De a tendencia, a lélek tisztulása és a foltok eliminálása, ugyanaz az irány. Nem véletlen, hogy Ágoston keresztény bölcseletének bázisát képezhette az újplatonizmus. Az emberi lélek kulcskérdése – a gnosztikusokat beleszámítva – e szellemiskolák triumvirátusának. Ugyancsak: az ember szabad és értelmes felemelkedése szerencsétlen bukottsága mélységeiből, ilyen vagy olyan úton való kikászálódása a zűrzavar csapdájából – közös öröksége a későantik spiritualitásnak.31 Egyébként a gnosztikus emlékek átszövik Kínától Egyiptomon át Hispániáig az eurázsiai antikvitást. A kopt szövegek, az Újszövetség kozmikus és apokrif jellegű háttériratai és Szent Ágoston egyaránt merít a gnózisból. És – az ellentétes kommentárok dacára – Plótinosz is.32 De ha nagyon akarjuk, már a püthagoreusokat is gnoszticizmussal vádolhatjuk, legalábbis rögeszmés szám-misztikájuk okán. Minden dolgot számokra vezetnek vissza, s a fejlődést az egyetlen Egyből eredeztetik. Vagy csak a püthagoreus számelmélet harapódzott el a gnózisban?33 Az a baj, hogy Valentinoszról csupán néhány beszámoló, s pár töredék maradt fenn. Az olyan nagyívű fogalmak használata, mint mondjuk a Pléróma, Eonok, a nagy számok bűvölete szembehelyezi a gnosztikusokat, így Valentinoszt is az őslényeget kereső Plótinosszal.34 De a már idézett Hippolitosznál, s Ireneusznál is hemzsegnek a mélység-firtató kifejezések: пƿοпɑτοƿ (előatya), ɑƿχη (kezdet), βυτoς (mélység), ƿτςɑ (gyökér), βɑθος (mélység). Ezek mindegyike (az előatya kivételével) előfordul Plótinosznál, ha átvitt-metaforált értelemben is. A βɑθος – Ɲους például hangsúlyozottan a gnózisban, de az újplatonizmus kettős Nuszában szintén püthagoreus örökségnek tekinthető: leképzése a monosz-düasz fejlődésnek.35 A gnosztikus erénykatalógus pedig egyenesen keresztény sarkalatosságnak tűnik: пɩοτɩς, ελпɩς, ɑγɑпη, s a bölcsesség-okosság klasszikus párosával ékeskedik.36 Főként a VI,9 alapján – annak szóhasználatára, szimbolikájára, módszereire hivatkozva – O’Meara Plotinoszt minden különösebb hezitálás nélkül elhelyezi a nagy, keresztény misztikusok közelében, sőt sorában.37 Párhuzamot von az ugyancsak vallásos-misztikus logikát és tapasztalatokat görgető – püthagoreusi-matematikusi indíttatású – XX. századi Wittgensteinnel, de tényleges „harcostársai” a teotelista Nüsszai Szent Gergely, a via negationis Szent Ágostona, a sötét fény Pszeudo-Dionüszosza és az Isten-Semmi Meister Eckhartja, Jakob Böhméje. E sort tekintve csillapulhat aggodalmunk, hogy Plótinosz ködbeveszett másfélezer év tengerében, hisz láthatatlan fonal vezet vissza hozzá máig. Látni fogjuk, hogy mindezek dacára a Plótinosz-unikumok továbbra is feltáratlanok. Faggin Plótinosz toleranciájának, kiegyensúlyozottságának kétségtelen jelét látja abban, hogy hallgat korának keresztény konfrontációiról.38 Ezek a konfrontációk jószerével azidőtt „üldözés” címszó alá foglalhatók, lévén a hitetlenség és agresszív értetlenség a mártírok egységének kovásza. Az is igaz, már akkor (vagy: még akkor?) sem volt egységes-egynemű a keresztény ortodoxia. Ténylegesen felmerülhet, hogy egyebekben Plótinosz a tisztázatlan keresztény vitapontok miatt nem bocsátkozik polémiába pro és kontra. Az, hogy a nyilvánosan antikeresztény Porphüriosz érveit sem nem előlegezi meg, sem nem erősíti meg, Faggin álláspontját erősíti. Mindenesetre a magam részéről szkeptikusabb vagyok ezt illetően: úgy tűnik számomra, Plótinosz egyszerűen nem ismerte fel a keresztény üdvüzenet, üdvtörténet lényegét. Mentségére legyen mondva: ezt az üdv-időszerűséget viszont egész lényével és életművével munkálta. Kimondatlanul is krisztusi volt tanítása. Nem csak a jóságot, tisztaságot, istenhitet illetően, hanem a Megváltás logosz-algoritmusában is. Mintegy Krisztust ölttette fel valahány hívével. Ha ez a Krisztus megtévesztésig hasonlított is a szűzfehéröltözetű püthagoreus szerzetesekhez. Ez a Krisztus-hasonlóság és az elfogulatlan transzcendens-élmény-leírás őrzi meg a keresztény évszázadokban is Plótinosz hatóerejét. Írásait magához adoptálja Szent Ambrus, Szent Ágoston, Macrobius, Aquinói Szent Tamás. A tanítványok csekélyszámú, de acélerős láncolata megmenti a feledéstől a későrómai szerzőt. Gondoljunk csak Proklosz Ennead-kommentárjaira. De O’Meara a IV.-VI., azaz végső enneászok különböző átiratait mutatja ki később arab parafrázisokban szintén.39 Tudjuk, hogy olykor-olykor az arabra fordított Arisztotelészek, Platónok mögött valójában Plótinosz húzódik meg. A Platón-kiadások iránti igény vetette ismét a köztudatba Plótinoszt a Reneszánsz idején. Marsilio Ficino 1460-ban „Plato redivivus”-t látott a Mesterben. S annál is inkább becsülte teljesítményét, hiszen maguk is az eredeti antikvitás maradéktalan megértésére és újraalkotására törekedtek. Ezért a számos részfordítás és kommentár, mígnem – ld. Újvilág-párhuzam! – Pico della Mirandola 1492-ben kiadta a teljes Plótinosz-textúrát.40 Tulajdonképpen anélkül, hogy széleskörű népszerűségre tehetett volna szert – Plótinosz iránt épp a legfigyelmesebbek, legfigyelemreméltóbbak részéről mindig is – évszázadról évszázadra – kitüntető figyelem nyilvánult meg. Személyes életének dinamikus érzékenysége, a problémák s dolgok felfogásának nyitottsága és hajlékonysága a hasonló alkatúakat, a legnagyobbra törő szellemeket folyamatosan ihlette, foglalkoztatta.41 Gondoljunk csak a dolgozatban többször is idézett Berkeley püspökre, vagy a Nap-szem analógiát élete vezérfonalául választó Goethére, a transzcendentális idealizmus nagy alakjaira: Schellingre s Hegelre, aki félig-értve is maximálisan felhasználta. Mind-mind csodálták Plótinoszt, de kiváltképpen Bergson, akinek újplatonizmusa termékenyítő az egész XX. század gondolkodására.42 S nem feledkezhetünk el – O’Meara int – a világ költészetén, angol klasszikusokon át sugárzó Plótinosz-átértelmezésekre. Közvetlenül érintette az Egy misztikusa Wordsworth, Blake, Coleridge líráját. Korunkban pedig a Nobel-díjas ír költő („a Nyugat magyarja”) Yeats került hatása alá. A számítógépes jelen világ is atyját láthatja a fokozatokat egymásban láttató Egyet a végtelen-semmivel egybejátszató újplatonikusban. Mathieu főként a fiatal Leibnizben – monásztanában – fedezi fel a jelenbe vezető plotinoszi hidat.43 De már a kabbala ágbogaival átszőtt Rajmundus Lullus előlegezi a modern világkomputert. Plótinosz – parmenidészi alapokon – nem csak a gondolkodást azonosítja a létezéssel, hanem az Egyet is (Eυ-oυ). Következetes vizsgálódása céltudatosan felépített fenomenológiát eredményez, hiszen bármely apró létező egy-voltában az egyetlen létet reprezentálja. Úgy is mondhatnánk, módszerével (ahogy életével) Plótinosz csattanós és hathatós választ ad a heideggeri „létfeledés” kihívásaira.44
Jegyzetek
1 i.m. 2.p.
2 Vita 18.
3 i.m. 4.p.
4 i.m. 4.p.
5 i.m. 1.p.
6 i.m. 3.p.
7 Mathieu i.m. 67.p.
8 i.m. 66.p.
9 O’Meara i.m. 107.p.
10 „ein grosser Schatten”, Plotin und die antike… i.m. 215.p.
11 i.m. 294.
12 O’Meara i.m. 4.p.
13 i.m. 4.p.
14 Vita 10.
15 O’Meara i.m. 3.p.
16 Stobaeusnál: ecl.I.365,5.
17 Krämer i.m. 118.p.
18 Fragmente 16.20.
19 i.m. 37.p.
20 O’Meara i.m. 113.p.
21 Főként az Enneádok I,4,7-e – tudósít biográfusa, Possidius.
22 Magyaryné Techert M.: i.m. 3.p.
23 Faggin. i.m. XX.p.
24 i.m. XIX.p.
25 i.m. XIX.p.
26 Mathieu: i.m. 9.p.
27 i.m. 22.p.
28 O’Brien i.m. 3.p.
29 i.m. 3.p.
30 Faggin: i.,m. XXI.p.
31 i.m. XXI.p.
32 Krämer: i.m. 223.p.
33 Erre mutat például Hippolitosz IV,51 töredéke. A valentini gnózisra kétségkívül hat az egész görög hagyomány, szögezi le Krämer: i.m. 229.p.
34 i.m. 238.p.
35 Krämer: i.m. 257.p.
36 i.m. 242.p.
37 i.m. 106.p.
38 i.m. XX.-XXI.p.
39 i.m. 114.p.
40 i.m. 115.p.
41 i.m. 119.p.
42 i.m. 116.p.
43 Mathieu: i.m. 119.p.
44 i.m. 117-8.p.
Illusztráció: ~Enneászok (fh. Plótinosz-szarkofág, Kr. u. 275-280, Museo Vaticano)
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
