Podonyi Hedvig: Egy délután Jézussal
•
A levegő moccanni is fáradt a forróságtól. Minden lépés hosszabb és lassúbb, mint máskor, tikkadtan lüktet a forgalom, egykedvű nehézkességgel szálldogál a por és a benzingőz. Testes asszonyság szuszakolja fel magát a metró-aluljáróból. Arcán komótos tempóban csordogál az olajosan fénylő veríték, virágmintás ruháján hervadoznak a virágok, húsos karján kicsi, fehér kutya bóbiskol.
A fülrepesztő sípolás olyan váratlan, hogy az asszonyság kis híján elejti a kutyát. Galambok rebbennek fel, lusta kört rajzolnak röptükkel a tér fölé, azután visszatottyannak terített asztalukra: a padok körül eldobált kenyérhéjak közé. A sípolás ismét felhangzik, az asszonyság zihálva zöttyen egy padra a buszmegállóban, a kiskutya összerezzen és dühösen vakkant.
A metrókijárat mellett szalmakalapos, rövidnadrágos, hosszú hajú, borostás srác igazgatja a mikrofont. Még egy sípolás, aztán hangpróba, egy-kettő-három, a beállításon kicsit igazítani, ez az, most már tökéletes. A srác gitárt vesz elő, megpendíti a húrokat, kék szeme vidáman csillog, derűs dallamokat csalogat hangszerére, pilledtségnek nyoma sincs rajta. Néhány akkord után énekelni kezd: „Jézus velünk él… velüüünk ééél…” Dala ujjongva repül az égig, de legalábbis a szomszédos utcákig; mintha nem is a gutaütött, galambpiszokkal telipotyogtatott téren állna – csillognak a kék szemek, dübörögnek a hangszórók.
A testes asszonyság földre teszi a kutyát, félrehajtott fejjel figyeli a fiút, közben egy nagy zsebkendővel az arcát törölgeti; a kutya nekiáll a nála kétszer nagyobb galambokat kergetni, de azok megvetően nézik, odébb se röppennek.
A gitáros hamarosan a harmadik dalába kezd, körülötte már álldogálnak is néhányan. Egy hajléktalan férfi táncra perdül; bizonytalan léptekkel, kissé tántorogva ropja, mint egy láthatatlan, de vastag láncra fűzött, loncsos, beteg medve.
Amikor már tízen is összegyűltek, a srác leteszi a gitárját és prózára vált. A mikrofon ismét felsikolt, de aztán megnyugszik, a hangszórók sötétjéből előtörő, lelkesen süvöltő szavak belebokszolnak a nyári álmosságba, megrezzentik a fák csüggeteg leveleit, átcikkannak a járókelők között, meglibbentik a nyitott ablakok függönyeit, szétszaggatják a sziesztázók könnyű álmát.
A rögtönzött közönség tapsol a srácnak, egy aprócska néni a mellette álló nőhöz fordul: „Milyen szépen beszél, ugye?” – de az nem is hallja a hangszórók zajában.
A gitáros újabb dalba fog, a zene és az ének ismét végigsöpör a téren. Ott terem két segítő; szórólapot osztogatnak. Messziről virítanak a címsor piros betűi: „Jézus veled van!” A nénike behunyt szemmel áll, hallgatja a zenét. Igaz, kicsit túl modern, de gyönyörű dolgokról szól. Ez szinte már boldogság: mégiscsak vannak jó dolgok az életben, ma a kifli is akciós volt, bár elég száraz, de egy kis tejbe áztatva finom vacsora lesz az.
A kövér nő ütemesen dobol a lábával, terjedelmes testét ringatja a zene ritmusát követve, aztán puffogva-fékcsikorgatva befut a busz, amire várt. Feltápászkodik, megrángatja a pórázt, a kiskutyája hozzá fut. Nyögdécselve lehajol érte és felküzdi magát vele az első szabad ülésig.
A hajléktalan elcsíp egy kósza dalfoszlányt és röhögve körbedülöngél a padok között: „Jézus szeret! Jézus szeret! Szeret!” Az arra járók ügyesen kerülgetik, a legügyesebbek a belőle áradó masszív szaggal is alig-alig ütköznek. Nem soká zavarja őket, hamarosan a parkosított sáv bokrai közé hanyatlik. Megpróbál kikászálódni az ágak közül, végül csak legyint, befészkeli magát a zöld levelek és a zene lágyabb hangjai közé, alvásba ájul.
A délután lassanként kora estébe fordul, a dalok kifogynak, a mikrofonállványtól zörögve gurul odébb egy üres ásványvizes palack. A gitáros és segítői összepakolnak.
A teret piros címsoros szórólapok pöttyözik, lomha szellő emelgeti őket; köztük lépkedve hazafelé tart az apró néni, arcát fakószürke mosoly gyűri. Szatyrában rekordsebességgel szárad tovább a morzsálló kifli.
Illusztráció: „Egy délután Jézussal”
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
