Ványai Fehér József: A bukott nyilvántartós
•
– Benczi elvtárs, mehet maga Fakasztóra is! – mondta nekem kissé megemelt fejhangon Vaskó hadnagy a mezőváradi hadkiegészítő parancsnokságon, miközben nikotinsárga ujjaival dús, barna hajába túrt. Előtte a hatalmas, üveg hamutartó tele volt a füstszűrős Simphonia tövig megnyomorított csikkjeivel, a szellőzetlen szoba sarkában olajkályha füstölt, mert az ügyeletes honvéd feltöltéskor a marmonkannából nyilván melléöntötte a gázolajat.
Vaskó hadnagy vérnyomása valószínűleg azért kúszott fel, mert érzékeltettem vele, hogy nem szívesen mennék tartalékos tiszti kiképzésre Álmosra, inkább valamelyik munkaszázadban tölteném le a sorkatonai szolgálatot, mint a centrumban, szem előtt.
– Zsolt, magára szüksége van a hazának, maga tartozik nekünk annyival, hogy szépen aláír és farokfelvágva elmegy tanulni! – tett a szájába egy újabb Szimfit a hangya, lévén láncdohányos, és végezni akart már ezzel az üggyel, mert nem kedvelte a „nyafogást”. – Az apja nem azért fogja egész nap a kormánykereket a téeszben, az anyja nem azért válogatja a fagyos zöldséget, hogy a kedves fiacskájuk a belvárosban lófráljon. Ingyenesen szerzett diplomát, és nem teheti meg, hogy kávéval a kezében nézze, micsoda ádáz küzdelem zajlik a béketábor és a kapitalizmus között, szerencsére mostanság inkább szellemi frontokon és a sportban, bár volt már példa valóságos harcra is, csak úgy süvítettek a golyók. Felfogta már, mekkora a tét, hogy a végén ki győz? Kap öt perc gondolkodási időt, szellőztesse ki a fejét az udvaron, szívjon el egy cigit, aztán pedig kanyarítsa oda a nevét a papíros aljára. Ne csináljon hülyeséget, mindent tudunk magáról, még azt is, amit nem gondolna!
A folyosó végén, a fehér csempével burkolt mellékhelyiségben álldogálva felrémlett előttem a fakasztói laktanyáról szóló cikksorozat a Lobogó Ifjúságból. Lelki szemeim előtt begyógyszerezett újoncok ugráltak ki az emeletről csak azért, hogy leszereljék őket, mások szimplán öncsonkítottak, egyetlen fejszecsapással vágták le valamelyik ujjukat, netalán többet. Mekkora lehet a baj, ha a cenzúra engedte a fiatal kommunisták lapjában megjelenni az írást!, gondoltam. A magyar honvédség egyes laktanyáiról sajtótól függetlenül is horrorisztikus történetek keringtek az emberek között. Aláfirkantottam, Vaskó huncutul hunyorogva, elégedetten nyugtázta döntésemet.
Álmoson tényleg úri dolgunk volt, de csak a többi katonai alakulathoz képest, a zubbony és a mikádó váll-lapjának okker csíkjai miatt sárgarigóknak csúfoltak minket. Egy fokkal még mindig jobban hangzott, mint a hivatásos tiszthelyettes-képzősök „rüszü”-je. Kivételezett helyzetünk okán a sárgarigókat egyformán utálta a hivatásos- és a sorállomány, s mindezt kifejezésre is juttatták. Kiképzőink zömmel a tartalékos tisztek közül kerültek ki, nekik köszönhetően abban a megtiszteltetésben lehetett részünk, hogy egyetemet végzett emberszabásúak rugdosták fel a stokijainkat. Itt már valódi ízelítőt kaptunk abból, hogyan működik a rendszer, mert kollégiumi szobák emeletes ágyain pihegve, vagy a 150 forintos expressz-táborokban elringathattuk a szívünket minden jóval. Az eleniumért (gyomorideg-nyugtató) éppen úgy álltunk sorban a gyengélkedőn, mint bármelyik más laktanyában, lett légyen az „első lépcsős”, avagy eldugva valamelyik vidéki kisváros szélén. Az eleniumnál egyszerre egy szemnél nem kaphattunk többet, nehogy meggondolatlan cselekedetre ragadtassa magát a kopasz. Anyámasszony katonái surranójuktól megszabadulva holmi sarokfeltörést mutogattak a szintén hivatásos dokinak, akinek arcáról lerítt, hogy nem feltétlenül hisz már a Varsói Szerződés erőfölényében. „Puhány alakok!” – sziszegte fogai közt polgári alkalmazott szeretőjének, akit az ales engedélyével vett maga mellé. Ha villogni akart Jane Fondára hasonlító kedvese előtt, két-három nap papucshasználatot engedélyezett a legsebesebb sarkú bakáknak.
Legkönnyebb dolga Mordály alezredesnek volt velünk, ugyanis az alacsony, erőteljesen kopaszodó tiszt látszólag teljes szabadságot adott véleményünk megformálására, ám így sokkal könnyebben megírta jelentéseit feletteseinek „a fiatal honvédek és hallgatók viszonyulása szocialista társadalmunkhoz, a Magyar Népköztársasághoz, a Varsói Szerződéshez, a KGST-hez, a vezető államhoz, a Szovjetunióhoz” témakörben. Több társamhoz hasonlóan én is bekaptam a horgot, kinyitottam a számat, nem törődve vele, hogy jellemzési lapomra később az „ellenzékieskedik, kevésbé megbízható” titulus kerül, fél életemet végigkísérve. Moszkvai egyetemről érkezett társunk csak hüledezett, mit meg nem engedünk magunknak: a nyugati életszínvonalat sokkal magasabbnak tartjuk, mint a miénket, és ötvenhatban apáink a magyar szabadságért és függetlenségért harcoltak, nem az orosz nép ellen.
A pedálozók pár hónap után a laktanyából kimehettek a nőtlen-tiszti szállóra, míg a bizonytalankodóknak és bizalmatlanoknak maradt a vaságy és a lópokróc. Utóbbiak közé soroltattam, de nem bántam.
A cserepesi vasútállomásra úgy érkeztem, mint Charles Bronson a Volt egyszer egy Vadnyugat-ban: senki sem várt – annyiban mégis másképp, hogy szerencsémre banditák sem. „Csapatgyakorlat a hadtestnél, a rohadt életbe!” – zúgott a fejemben. A délelőtt szinte kihalt MÁV-épület előtti téren cukorkaárus bódéja állt, méretes, gömb alakú üvegedényekben frutti, tejkaramella, cigirágó – az öreg árus mintha egyenesen a monarchiából lépett volna elő, holott háta mögött a felirat azonnal eligazított, melyik korban élünk: „Előre a fejlett szocializmus építése útján!” A főutca régi polgárházait lebontották, helyükre lakótelepi stílusú paneleket húztak fel, végérvényesen elrontva a városképet. A hatalmas, református székesegyház úgy állt a centrumban, mint Don Quijote-szobor, amely éppen a valóságot akarja megostromolni. A takaros zsinagógát nemes egyszerűséggel raktárrá alakították.
Gyalog közelítettem meg szolgálati helyemet, így ismerkedve új környezetemmel. A szovjet laktanya fehérre meszelt kerítésének tetején szögesdrót, minden sarkon őrbódé, a magasban figyelőállás. Nagyon meglepődtem, sőt meg is ijedtem, amikor oldalról pisszegést hallottam: „Pszt, szigáret, jeszty?!” A hang irányából szalmaszőke fej jelent meg a kerítés tetején, a szokatlanul barátságos gyerekarc feszültséggel teli. Nem vártam meg, amíg megismétli a kérést, amit értelmezhettem volna felszólításnak is, hirtelen mozdulattal belső zsebembe nyúltam, kivettem a gyűrt dobozt és átadtam neki pár szál Sopiane márkájú cigarettámat. Közben idegesen az őrtorony felé pillantgattam, nehogy egy váratlan géppuska-sorozat leterítsen, mert az a hír járta, hogy az oroszokkal nem szabad barátkozni, ők nem viccelnek. De nem csattant a závár, megkönnyebbülve haladtam tovább.
A magyar laktanyában éppen törzsfőnök-csere zajlott, amikor megérkeztem. A régit érdemei elismerései mellett áthelyezték, ami nagyjából azt jelentette, hogy leváltották. Kellett a hely a Vietnámból éppen akkor hazatért Kunffi századosnak, a zömök, kreol bőrű, ébenfekete hajú tisztnek, aki első látásra afféle karrier-katonának tűnt. Hivatalosan békefenntartóként baszta a rezet Indokínában, de sejtettük, hogy arrafelé olykor lövések is eldördültek. A propaganda azt sulykolta, hogy a Mekong folyó mentén a dzsungelharcos hazafiak harcolnak a nemzetközi imperializmus ellen, Amerika a megszálló, ám a bennfentesek tudván tudták, hogy valójában az USA és a Szovjetunió fegyvereinek kipróbálásáról van szó. Kunffi villogó szemeiből láttam, hogy sok jóra nem számíthatok.
Húsz katonatársammal együtt elfoglaltam helyemet a körletben, az ország minden megyéjéből jött valaki. Engem az alkoholista Fancsikay Árpád, legénységi nyilvántartó pótlására szemeltek ki, aki éppen „gyógykezelésen” vett részt, magyarul elvonókúrán. A fickónak már műanyag nyelőcsöve volt, mert az eredetit kimarta a mértéktelenül fogyasztott homoki csiger, az átlagos piások számára ihatatlan, savanyú bor, de a barackpálinkát sem vetette meg. Fancsikay mégsem tartott attól, hogy látszólag ingatag pozícióját elveszítheti: tudott valamit, amit senki más, s amit én is csak egy idő eltelte után sejtettem meg.
A magát lassan a halálba ivó Fancsinak (így becézték) kulcsszerep jutott bevonultatásnál, pontosabban annak megbundázásánál. A parancsnokhoz, Vadas őrnagyhoz (márkás italok, készpénz kíséretében, de olykor csak rokoni, baráti, haveri megkeresésre) jöttek a kérések, hogy kit kellene gyorsan, még gyakrabban később behívni katonának – azt ők sem tudták elintézni, hogy a hadkötelezettség alól végleg mentesüljön az illető, ha amúgy egészségügyileg megfelelt. Legalább ilyen sokat nyomott a latban, hogy hol tölti le az a másfél-két évet a besorozott legény, és milyen beosztásban. Fancsi magához vette a listát, szolgálati dzsippel beutazott a megyeszékhelyre, a hadkiegészítő parancsnokságra, s az ottani főnökkel összejátszva úgy adta-vette, pakolta, rakosgatta a kartotékokat és a dossziékat, hogy a végén minden stimmelt… Fancsikay regrutálás előtt nem lehetett olyan rossz fizikai állapotban, hogy a folyamatot ne ő vezényelje le, Vadas csak benne bízott, tulajdonképpen ezért tartotta. Aztán kaszáltak, az őrnagyot ilyen alkalmakkor, az ajándék italok kóstolgatása után két tiszthelyettes tartotta két oldalról, úgy kísérték ki a ponyvás gépkocsihoz.
Az elhárítás a rendszeren belül profi módon működött, értsd alatta, hogy minden szinten sok volt a besúgó, az ezzel foglalkozók rendre fellebbentették a fátylat a titkokról. Kívülről annyi látszott, hogy az alagsorban van egy rácsos ajtó, azon néha kilép a főhadnagy, a szisztémától látszólag teljesen független ipse (a látszat csalt), aki csak ténfereg, ide-oda megy, gyakran bent sincs – a végén mégis kiderülnek a dolgok. Vasárnap este körlettársam behozott pár ártatlan, erotikus diát, azt vetítővel a falra függesztett, tábori lepedőre kivetítette (a jelenlegi, médiát ellepő pornó nem létezett, fotókat nézegettünk és cserélgettünk a mellékhelyiségben) – másnap, azaz hétfő reggel már ott sorakoztunk az alsó szinten, a rejtélyes főhadnagy irodája előtt… Az ügy nem maradt következmények nélkül, egy hónapra bevonták laktanya-elhagyási engedélyünket… Leszerelés után pár hónappal a velünk szomszédos háló egykori katonája már mint rendőr igazoltatott a Keleti pályaudvaron. Úgy tett, mintha meg sem ismerne, személyi igazolványomból fel sem pillantott, én ügyetlenül próbáltam vele kommunikálni, halvány célzást megengedve magamnak közös múltunkra, de ő mintha meg sem hallotta volna, „viszontlátásra!” kiszólással bólintott, sarkon fordult, s úgy otthagyott, mint Krisztus urunk az oláhokat, holott korábban nap mint nap elmentünk egymás mellett… Hát, ilyen világot éltünk.
– Benczi hallgató, hozzám! – ordított Kunffi hangja az íróasztalra szerelt hangszóróból, a technikai doboz egyszerre működött mikrofonként és lejátszóként, ha fogadtam a hívást, a piros gombot nyomtam le, ha beszéltem, a zöldet. Kunffi a törzsfőnöki irodában toporzékolt, én a legénységi nyilvántartóban vettem az adást. Rosszat sejtettem, csecsemőfej-nagyságúra szűkült gyomorral a törzsfőnöki iroda felé vettem az irányt. Legszívesebben elkanyarodtam volna a kijárat felé és irány a szabad világ, nem csíptem a stresszes hangulatokat. A vietnámi veterán színe előtt kiderült, hogy nem is akkora a baj, legalábbis saját normáim szerint. Kopogtattam, bentről vakkantás hallatszott, benyitottam, de elfelejtettem engedélyt kérni belépni.
– Hallgató elvtárs, forduljon meg és kezdje elölről, kérjen engedélyt! – utasított a századosból hirtelen előléptetett őrnagy úgy, hogy felém sem nézett.
Megtettem, ezt követelte meg tőlem a szisztéma, holott magamban röhögtem az egészen.
– Benczi, jelentették nekem, hogy maga nem a szolgálati szabályzatnak megfelelően viselkedett az ebédlőben, leült a tálcájával a főtisztek asztalához. Így van ez?
– Igen, őrnagy elvtárs, nem akadt máshol hely, és én nagyon megéheztem már – feleltem egykedvűen. – Gondoltam, haladjon a sor, ne ácsorogjanak fölöslegesen a kiadónál.
– Hallgató nem ülhet főtiszti asztalhoz, ilyesmi nem forduljon elő még egyszer, megértette? Három nap kimenőmegvonás, addig tanulmányozza a szolgálati szabályzatot. Elmehet.
A vörös szőnyeggel borított folyosón szándékosan nem tisztelegtem a vitrinbe helyezett, kivilágított Lenin-szobor előtt. Persze, előtte meggyőződtem róla, hogy senki sincs a hosszú folyosón, mert ha meglátnak, megint beköp valaki. Megalázottan tértem vissza szolgálati helyemre, alig láttam a pipától, nem bírtam, ha önérzetembe taposnak.
Máskor Kunffi úgy csinált, mintha kedvezni akarna nekem, bár inkább csak tesztelt. Munkaideje végén felajánlotta, hogy kocsijával bevisz a városba, ha kimenőre mennék. Új Zsigulija a parkolóban állt, mindig fényesen, erre adott a legtöbbet, tiszttársaival állandóan az autó műszaki állapotát tárgyalta. Tettetett udvariassággal, de visszautasítottam ajánlatát, mondván, hogy dolgom van, levelet írok a rokonaimnak. Elzárkózásomból rájöhetett, hogy nem szimpatikus nekem a katonaság, alig várom a megváltó pillanatot, hogy érzékeny búcsút vegyek az angyalbőrtől.
De nem zárt kegyeibe a század nagy öregje, a nyugdíj előtt álló Csóka ales sem, aki seszínű kapucsínóra emlékeztető egyenruhájában egész nap egy íróasztal mögött ült, és az égegyadta világon semmit sem csinált. Úgy általában az egész emberiséget utálta, de azok közül is kiváltképp a civileket, újoncokat, sorkatonákat, hallgatókat. Sohasem felejtette el, hogy ötvenhat után mekkorát zuhant az egyenruhások tekintélye, s ő, mint fiatal tiszt, szenvedett ettől, hiszen hősként akarta felírni nevét a kor falára. Gyerekkori haverjai egyszerűen kiröhögték, amikor csizmásan, tányérsapkásan megjelent otthon a falu kocsmájában, majdnem elsüllyedt szégyenében, többé kizárólag csak civilben utazott haza.
A felesleges adminisztráció nélkülözhető dokumentumainak másolatait nála kellett leadni, holott vihettük volna egyből a hadtest központjába is, bár oda is minek. Csóka túlkompenzálta magát, megpróbált fontoskodni, kegyetlen fegyelemmel kérte számon az abszolút jelentéktelen mutatók állítólagos összefüggéseit. Egyszer a kórházba utazó bakát elfelejtettem kiírni a reggelizők névsorából, miáltal eggyel nem stimmelt a létszám. Csóka magából kikelve, fel s alá járkálva kiabált, közben azon jártatta agyát, hogyan alázhatna meg úgy, hogy az mindkettőnk számára emlékezetes legyen.
– Mennyiért vette a diplomáját, Benczi, hány libát adott érte?! – vöröslött a nyaka, lilult a feje. – Nem vette észre, hogy az a szerencsétlen elhagyta a laktanyát, nem eszik bent? Most akkor főzzenek feleslegesen a konyhások?
Közben az én agyvizem is felforrt, nem tűrhettem tovább, hogy a piszlicsáré ügy miatt sárba tapossa önbecsülésemet ez a tajtékzó, az agyvérzés határán álló figura. Nem élünk már a Rákosi-korban, futott át agyamon, nem hagyhatom magam, beszólok.
– Azért az orosz hússalátáért nem kár, ehetetlen, legnagyobb része megmarad, visszaviszik.
– Micsoda, mit meg nem enged magának, ezt a szemtelenséget, ezért futkosóra fog kerülni! Elmehet, gondom lesz rá, hogy közvetlen parancsnoka megfegyelmezze!
Hát persze, hogy Kunffi nem védett meg, bár igaz, hogy futkosóra sem küldött: egyszerűen kirúgott, leváltott legénységi nyilvántartói posztomról, bár a katonai szolgálat alól (legnagyobb sajnálatomra) nyilván nem menthetett fel. Finomabban szólva megvonta tőlem a bizalmat, rövid úton áthelyezett egy másik századhoz, a légvédelmisekhez. A nevem bukott nyilvántartós lett, a hivatásos állomány tagjai hátralévő időmben levegőnek néztek, a mezei kopaszok, gumik, öreg, iszapszemű ráják részéről viszont szolidaritást éreztem.
Utolsó napomon átadás-átvételt kellett csinálnom Fancsikayval, aki meglepetésemre bejött, korábban nem volt jellemző rá, hogy ilyen piszlicsáré ügyekkel foglalkozik. A nála megszokottnál egy fokkal jobban nézett ki, régi arca bíbor árnyalata enyhült, keze remegése csillapodott. Mindez, persze, nem akadályozhatta meg abban, hogy a páncélszekrényhez lépjen s kivegye a pálinkásüveget, hozzá két poharat.
-Fel a fejjel, kisöreg, nehogy már depis legyél, az egész nem ér annyit! – töltött ki két felest, s a stampedlit koccintásra emelte.
Pillanatig gondolkodtam, elfogadjam-e meghívását, csapdát sejtettem, de nem akartam begörcsölni sem, pitiáner alaknak látszani. Tudván tudtam, hogy a laktanya területén „tilos alkoholos tartalmú italokat fogyasztani”, de azt is, hogy a többség fittyet hány a szabályra. Így aztán belehörpintettem a páleszbe, de nyitott tenyeremet a pohár fölé téve jeleztem, nem kérek többet.
– Pár hónap, s te lelépsz innen, bár arra készülj fel, hogy odakint is akadnak hülyék. Ajjaj! – atyáskodott, de nem állt neki rosszul. – Olvastad a 22-es csapdáját?
Bólintottam, Heller irodalmi sztárnak számított akkoriban.
– Na, ugyanaz van itt is, ami ott, csak szerencsénkre nincs háború – osztotta meg velem felfogását Fancsi. – És azt sem sikerült még eldöntenem, hogy kicsoda itt Yossarian. Lehet, hogy senki, vagyis nem egy ember, hanem sok kicsi Yossarian hemzseg a magyar seregben, valahol mindnyájan Yossarianok vagyunk.
– Érdekes felfogás, még emésztgetnem kell – próbáltam kitérni a nyílt állásfoglalás elől, elvégre mégiscsak egy fizetett katona ül velem szemben, én pedig kívül állok a körön.
– Ne szarjál be, kisöreg, nem áll szándékomban téged bemószerolni – öntött magának még egy barackot. – Még tíz évet adok az egész kócerájnak, aztán magától összedől. Hogy kiket temet maga alá, s mi jön utána, bevallom, fogalmam sincs. Ne félj, nem drámázok, de én azt már nem érem meg, csúnyán éltem, megérdemlem a sorsom. Nem szokásom tanácsokat osztogatni, most sem teszem, egyet azért jegyezz meg: aminek úgy kell lenni, úgy is lesz.
Különösebben nem mozgatta meg agysejtjeimet Fancsi kissé közhelyszerű kiszólása, azért bárgyú képpel bólogattam. Ahogy elnéztem ábrázatát, a lepusztult ember pillantásából mégis kisejlő, értelemtől csillogó szemet, már elkezdtem sajnálni szegényt.
Illusztráció: ‘Rigó’
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
