KönyvTár

május 10th, 2023 |

0

G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (I./V)

A természeti, földi – és a természetfölötti, égi valóság közti szakadék áthidalása

*

TARTALOMJEGYZÉK

I. A keresztény misztika forrásai: a (távol-)keleti és a zsidó misztika (a GNÓZIS) 1 –15

I/1. A keresztény világkép gyökere: unio mystica (személyes kapcsolat Jézus Krisztussal) 16–22

I/2. MESSIÁS helyett: MEGVÁLTÓ – a megtestesült Isten-FIÚ 23–30

II. PÜNKÖSD csodája: a Szentlélek kiáradása – az Egyház megalapítása 31–39

II/1. Az Ősegyház további útja rejtett csatornákon a misztika felé 40–48

II/2. A keresztény női misztika kibontakozása a XII–XIII. sz.-ban 49–56

II/3. A XIV–XV. sz. nagy női szentjei: (Sienai Szt. Katalin, Casciai Szt. Rita, Római Szt. Franciska)  56–64

III. Küzdelem a Krisztus–központú létszemlélet térhódításáért   (a misztikus Isten–kapcsolat erősödése a XVI. században: Loyolay Szt. Ignác, Avilai Szt. Teréz, Keresztes Szt. János)   65–72

III/1. Avilai Szt. Teréz a Jézussal való misztikus egyesülésről, az eucharisztia és a szemlélődő imamód fontosságáról (a Szeretet-láng fellobbanása a szívben) 73–80

III/2. MÁRIA oldalán a Szentlélek újra belép a történelembe (a spiritualitás erősödése az Egyházban, XVII–XVIII. sz.) 81–89

III/3. A Szentlélek és Mária misztikus küzdelme a világ megmentéséért. A szalézi család karizmatikus identitása, az első Mária-jelenések 90–100

IV. Mindnyájunk édesanyja, MÁRIA és Jézus Menyasszonyai közös harca az erősödő sátáni térhódítás ellen a XIX–XX. sz fordulóján (látnokok, stigmatizáltak, Kis Szt. Teréz, a Fatimai Szűz, Fausztina nővér) 101–112

IV/1. A Szentlélek, „Mária mátkája”, felerősíti a lelki megújulásért vívott küzdelmet a világegyházban: „Térjetek meg!”) 113–120

IV/2. Közel az ÍGÉRET – Jézus Krisztus második visszatérése (Jézus személyesen szól hozzánk, mai emberekhez: az Isteni Igazságosság és a Vigasztalás Könyve) 121–130

IV/3. Új korszak küszöbén – az eónváltás megrázkódtatásai (A megromlott európai civilizáció kaotikus széthullása – és a megújulás lehetősége; a XXI. sz.első fele: kegyelmi idő) 131–143

V. A globális civilizáció végórái – avagy „feltámadásunk” kezdete? A modern művészet válasza a létromlás jelenségeire: a hit – remény – szeretet visszavezet bennünket az Atyai Házba: FELTÁMADUNK! 148–167

*

G. Komoróczy Emőke

A természeti, földi – és a természetfölötti, égi valóság közti szakadék áthidalása:

a KERESZTÉNY MISZTIKA
(kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között)

I. A keresztény misztika forrásai: a (távol-)keleti és a zsidó misztika (a GNÓZIS)

Az emberi élet a természeti törvények által szabályozott, eleve génjeinkbe kódolt (meghatározott időtartamú) folyamat; de az ember – mióta csak él a földön – mindig kutatta a maga (individualitása előtti és azon túli) eredetét, szellemi származását s esetleges, a halálon túli „örök életét”. Ősi sejtések sugallatára ösztönösen érezte, hogy – bár e világon a földi törvényeknek alávetetten él – a lélek szabadsága korlátlan, és így ő képes túlemelkedni e világi korlátozottságán; s gondolatban, képzeletben fellebegni egy magasabb, tisztább Valóság-szférába. A szíve mélyébe rejtett biztos iránytű mutatja az utat e magasabb rendű Élet felé – amelyet ugyan racionálisan képtelen megközelíteni, de intuitíve annál biztosabban érzékeli jelenvalóságát. Lehetetlen, hogy az anyagi világ, a kézzelfogható, tapintható dolgok világa fölött ne legyen egy transzcendens, „másik” valóság, amely felé gondolataink irányulnak, s amelyben kapcsolatba kerülhetünk az isteni erőkkel, a szellemi fénysugárzással,  amely bevilágítja földi életünk homályos zugait, sötét labirintusait. Ebből az életérzésből fakadtak már a legősibb természet- és bálványimádó vallások, a primitív ősi népek természetünnepei s egyéb rituáléi – anélkül, hogy egy konkrét, meghatározott Isten-kép élt volna bennük, akit imádásukkal körülvettek volna.

Mircea Eliade világhírű vallástörténész így jellemzi az archaikus kort, amelyben az emberiség még az eredendő, kozmikus léttörvényekkel összhangban élt: „A Törvény nem volt más, mint az őseredeti »hierofánia«, a létezés szabályainak »in illo tempore« megtörtént isteni kinyilatkoztatása, illetve mitikus lények általi közlése”. Az ember e szabályokat tiszteletben tartotta; mert ha megsértette őket, azok visszaütöttek rá. Az Időt az archaikus ember szertartások és rítusok segítségével tagolta, a természeti körforgásnak megfelelően, így ez az állandóság érzetét keltette benne. A létezés ilyen keretében a természeti, sőt a kozmikus megrázkódtatások (vihar, árvíz, aszály, földrengések, vulkánkitörések stb.), valamint a történelmi katasztrófák (háborúk, fogságbavetettség, rabszolgaság stb.) az élet elkerülhetetlen velejáróinak számítottak – mint a démonikus, mágikus erők beavatkozásának következményei. Mindezek egyetlen ellenszere az „istenek jóindulatának” különböző áldozati szertartások révén történő elnyerése volt; s a kárvallottaknak azután egy ideig békésen zajlott az életük. A váratlan személyes tragédiák a tabuk megsértéséért járó büntetésből fakadtak – így azok lelki megtisztuláshoz vezettek. A bűnelkövető jócselekedettel, engesztelő áldozatokkal megbékéltette a „Föntieket” (vö. M. Eliade: Az örök visszatérés mítosza, avagy: A Mindenség és a Történelem, Európa K., Bp., 1998; 142–145. p.).

A (távol-)keleti népek bizonyos értelemben áttételesebben kapcsolódtak a természetfölötti világhoz. Mitológiájukban BRAHMAN, a személytelen Szellem képviseli a Teremtő Erőt, a démoni – ártó és segítő – szellemek hatalmát. Buddha, a Magasztos, a nagy vallásalapító, aki – Mózessel nagyjából egyidejűleg – „megvilágosodott” beszédeivel, tanításaival a keleti nagy kultúrák (Irán, Tibet) szellemiségét formálta. A nép gyakorlati életvitelét azonban nem a vallások szabályozták, hanem az ÉLET MESTEREI (akik nem „isteni rangú” szellemi vezetők voltak; de éberségükkel, az ösztönerőktől megtisztított szellemiségükkel, aszketikus életmódjukkal alkalmassá tették magukat a szellemi titkok megismerésére). Fizikai testüket a jóga különféle formáival megregulázva próbálták a földi és az égi szféra közötti „átjárhatósági csatornákat” megtisztítani, s a LÉT felé nyitva tartani – hogy a népet is bevezethessék a léttitkokba. A buddhizmus, brahmanizmus voltaképpen az életakarat kioltására irányul; s az örökös újjászületésekből való kilépés, a szenvedéseken való felülkerekedés útján a lázadó hajlam visszametszésére irányul. Passzívabb életformájuknál fogva a keleti népek magában a transzcendens valóságban éltek (a hatalmas hegyek, tágas mezőségek, bőven termő folyampartok, a természetfölötti erők sugárzó szépsége szinte egységbe forrasztotta létüket a Szellem-lényekével); folyamatos kapcsolatot tartva a földi-égi szféra között. De nem érezték/érzik a személyes Isten vonzását. Felülemelkedésük a szenvedésen a teljes megtisztulás után végül „a tökéletes éberség állapotába: a NIRVÁNÁ-ba emeli őket”. Kilépve a földi szenvedőkörből, az e világi életek, újjászületések forgatagából, „átlépnek a Kozmosz létsugárzásába, egykedvű nyugalommal szemlélve az ősi harmóniát”. Számukra ez adja a tökéletes boldogságot, a belső békét.

A hindu kultuszokban tehát ismeretlen az Istenséghez (Brahmanhoz) fűző személyes szeretet; nem is lépnek személyes kapcsolatba Teremtőjükkel. De magának az emberi személynek sincs semmilyen fontossága a távol-keleti gondolkodásban – hiszen az emberi élet csupán egy „fogaskerék” a lélekvándorlás folyamatában. Buddha (és követői) egykedvű derűvel szemlélik a nyomorúság áldozatainak és a szerencse kedveltjeinek sorsát; tőlük az irgalom fogalma (is) távol áll. Vagyis maga a keresztény Isten-kép. India kultuszai máig fennmaradtak a brahmanizmus – dzsainizmus – buddhizmus közvetítésével (a buddhizmus eredeti formájában az embereket-isteneket azonos fajból való lényekként kezelte; de a démonoknak is hatalmuk volt az emberi életbe való ártó/segítő beavatkozással.

Buddha, a szellemi éberség megtestesítője, a nyílt létben élő univerzális személy; a valóságra vonatkozó intenzív metafizikai érzékenysége lehetővé tette, hogy „az isteni szféra” titkaiba behatolva éljen a valóságos világban, amelyben minden: EGY. Az ébrenlét állapotában élve „megszabadult” az álmosság minden fajtájától, az álomképek, Maja-fátylak csábításától; az ember anyagi természetébe zártan, „isteni lényege”: ÉN-magja, halhatatlan lelke szabadon lebegett. A nyílt létben a lények életközösségben élnek (nincs tulajdon, nincs becsvágy, versengés, mások eltiprása stb.) – hangsúlyozza Hamvas Béla. Minden ember középpontja ez a halhatatlan ÉN-mag; de a keleti ember természetközelsége jobban kedvez az én kibontakozásának. „A pneumatikus ÉN tudatában van annak, hogy egzisztenciájának közege valami rajta kívül létező Szellemhez való viszony. Azonban az Abszolút Szellem megismerésére való törekvés csak az egészen kivételes emberekben ereszthet gyökeret”; a többiek a LÉT labirintusában bolyongva eltévednek az álomképek között: megszűnnek létezni – csak élnek, napról napra, szenvedélyükbe zártan, vágyaik fogságában. „Az apokaliptikus emberiség (a tengelykorszak – Kr. e. 6/5. század – óta) a közösségtelen, a negatív létben tartózkodik; s „mikor megkísérli, hogy feleszméljen: az ítélet beteljesedik rajta”. „Az éberek viszont közös világban élnek”; a misztikusok  a nyílt létben lévő isteni atmannal azonosulnak, intuitíve élve át a világot”. Az éberség, a világosság: a megváltás; a VÉDA = vídia, látás: az ŐSTUDÁS a LÉT-ről – a Tudások Tudása.

Az ázsiai és közel-keleti pogány misztériumvallások (az Ízisz–Ozirisz-mítosz, az eleuszi misztika, a tibeti és az egyiptomi halottkultusz, a görög Orpheusz-misztérium, a meghaló és feltámadó isten kultusza, amelyre a görög Dionüszosz-vallás is épült; majd a püthagoreizmus, melynek szellemisége a platonizmust táplálta, s amely Arisztotelész Metafizikájára is hatott – mind-mind a Teremtett Világ égi-földi egységének tudatát voltak hivatva fenntartani. Követőikben ébren tartották az ősi tudást, hogy az „értelmen túli” transzcendens valóság valóban létezik, s így irányítóan be is avatkozik az emberi életviszonyokba – s ezzel megnyitották a kaput a később kialakuló alexandriai, prekeresztény misztika előtt. Püthagorasz a kis itáliai görög városkában, Krotonban filozófiai iskolát nyit a kontemplatív életmód előtérbe állításával; metafizikája megtermékenyíti az egész görög filozófiát. Az orfikus mítoszból merítette az eksztatikus megvilágosodás gondolatát. „A szemlélő azonosul a Szenvedő Istennel, együtt hal és együtt is támad fel vele újjászületésében”.  A tiszta matematika és zene ugyanezt a revelációt közvetíti – ezért a püthagoreus iskolákban intenzív zene- és matematika/geometria-tanulás folyt, összekapcsolva a teológiai ismeretekkel. A különféle beavatás-szertartások pedig a misztikus szemléletmódra készítették fel a tanítványokat. Vallották: csakis a hétköznapi életen felülemelkedve, a kultúra által az „isteni szférával” kapcsolatot keresve kell/lehet etikusan élni. A Kr. u. 3. században élő görög Plótinosz (Platón és Püthagorasz filozófiai tanain iskolázódva, de már a zsidó-keresztény misztikát is ismerve) eleven valóságként élte át, hogy Istent szemlélve elárasztja a fénysugárzás, egész lényét betölti, s az ő szelleme, emberi akarata összeolvad Isten akaratával. Ennek ellenére még ő sem ismeri fel, hogy a szemlélődés átválthat cselekvésre – ami majd a keresztény misztika legfontosabb alapja lesz.

A keleti misztika valójában nem is misztika a szó eredeti értelmében: mivel az ember nem lép személyes, közvetlen kapcsolatba az istenséggel: nem is tapasztalhatja meg önmagában isten jelenlétét – ellenkezőleg. Célja, hogy a konkrét e világi valóságviszonyokon felülemelkedve, lélekben eltávolodva a földi gondoktól, szükségletektől, egy szellemibb, már-már panteisztikus szférába jutva, közönnyel szemlélje az „odalent”, a porban vergődő-szenvedő sokaságot. Elmerülve a Szellem világának szépségében, „felszabadító” tágasságában, könnyebben el tudja viselni mindazt a sok rosszat, visszataszítót, torzat, ami körötte van; s lelki sérülés nélkül felülemelkedhet a KÁOSZ-on. Akinek ez sikerül, az már egészen más szférába kerül, mint a „köznapok” porában vergődő sokaság. Tudata kitágul, átéli a Mindenséggel való egyesülés élményét, személyes énjén túllépve, szellemi erőtérbe kerül, s kioldozódva e világi megkötözöttségeiből, mintegy „lebeg” a lét tengerén, a Fény vonzásában, a Világosságban. Lelkileg eltávolodva a mindennapok problémáitól, belemerül a Nirvána boldog kábulatába: a Kozmosz részének érzi önmagát, átadva magát a kozmikus (jó-rossz, démonikus-szakrális) energiák szabad áramlásának. Tehát inkább elszigetelődik embertársaitól a való életben, mintsem szeretettel, részvéttel fordulna feléjük. A szanszkrit mantrák ősi hindu istenek, démonok neveinek ismételgetése; a jógagyakorlatok révén az ember saját belvilágától is elidegenedik – inkább egy racionalitáson túli világba kerül át.

A (távol-)keleti embernek tehát az értelmi-lelki koncentráció révén sikerült felülemelkednie a kegyetlen, mostoha életviszonyokon, s így – békésen elviselve a nyomort – a lemondás, az aszketikus életforma és a jóga lett számára a földi gyötrelmektől való megszabadulás eszköze. A kis-ázsiai pogány misztériumvallások pedig a hitregék és vallási kultuszok szintjén, zárt szertartásokban próbálták a beavatottakat az istenséghez közelíteni. A jógagyakorlatok a teremtő erő felfakadását segítik; azonban ahhoz, hogy valaki feljusson a csúcsra (a legmagasabb fokozatra), rendkívüli önfegyelemre, aszkézisre van szükség mind az életvezetésben, mind a kapcsolatteremtésben. A spirituális síkon élni tudás, az értelem és az intuíció magas fokú összhangja szükséges hozzá. Erre a fokra csak kivételes testi-szellemi adottságú emberek juthatnak fel (legyenek akár nők, akár férfiak). Ők az ÉLET MESTEREI.

Bár minden nép mítoszkincse valamiképpen őrzi a Teremtés, az Éden emlékezetét, amely a biblikus hagyomány szerint feltehetőleg Mezopotámia dús, termő vidékén, a Tigris és az Eufrátesz folyók között, illetve a Pisón és a Gihón folyók által határolt gazdag területen virágzott (e területet mint „a folyamközi civilizáció” kialakulásának színterét tartjuk számon mindmáig – vö. Komoróczy Géza: Történelem a próféták kezében [A Bibliáról] c. könyvének A Biblia és az ókori Kelet c. fejezete; Ab Ovo K., Bp., 2019, 13–43. p.). Természetesen a történeti időben itt élő népekben – elszakadván Teremtőjüktől, égi származásukat részben el is feledve, eltávolodva a természetfölötti Valóság, az Égi Hatalmak folyamatos, jótékony sugárzásától – az idők folyamán elhomályosult az egykor oly eleven metafizikai érzékenység. Életmódjuk, csupán az anyagvilághoz tapadó megélhetési lehetőségeik átformálták létszemléletüket: az erős fizikai munka, a termelői tevékenység, a mindennapi gondok megoldásának elháríthatatlan kötelezettségei a „gyakorlati ész” és a fizikai erőkifejtés fejlődésének kedvezett inkább. Az ősi (teremtés)mítoszok így egyre mélyebben alámerültek az emberek tudatalatti régiójába, a mesék és a legendák világába, amely – minden népnél más-más formát öltve – az egész emberiség későbbi szellemi kincsének része lett.

A sokisten-hívő, egymást váltó pogány civilizációk a maguk hitregéivel, kultuszaival már előkészítették az EGYISTEN-hit megjelenését: a törzset, népet egybefogó szertartások, áldozatbemutatások (az istenek jóindulatának megnyerésére) voltaképpen a közösségek egyben tartását szolgálták. A Kr. e. első évezred körül a sémita népek körében már megjelent az „Ábrahám-vallás” (a Teremtő szövetséget kötött az arámi nyelvet beszélő Ábrahámmal – de még hosszú út vezetett addig, amíg az Ábrahám és Jahve között köttetett [Ó-]Szövetséget a Sínai-hegyen a MÓZES-i két törvénytábla megerősítette (Kr. e. 5. sz.).

Természetesen, a történeti időben élő – az Édenből kiűzetett – emberiségben egyre inkább elhomályosult égi származásának tudatával együtt az isteni parancsok, életformabeli utasítások megtartásának értelme is. Mivel Ádám és ivadékai a bűnbeesés óta „ítélet alatt” álltak, egyre mélyebbre süllyedtek a gonoszság tengerében. Káin megölte ártatlan, Istennek áldozó öccsét – így természetesen a káinita emberiség „szaporodott és sokasodott”, s a gyilkos káinita vér öröklődött nemzedékről nemzedékre. Idővel persze az ősszülőknek még egy fia (és persze több lánya) született: „bűnbánatuk gyümölcse”, Sét – így az ábeli szellemiség is folytatódhatott (lásd az Ószövetség élén a nemzedéktáblát). A Teremtő tehát gondoskodott arról, hogy az új ágon hívő, új nemzedékek is sarjadjanak. Sét fia, Énos, számtalan fiút és leányt nemzett, így az ő vonalán több ezer év múltán (hiszen ekkortájt még a patriarchák nemzedéke végigélt szinte egy teljes évezredet) megszületett az első próféta: Énok, a Kiválasztott, „aki Istennel járt”, s 16 „szent könyvében” lejegyezte az emberiség addigi útját (a Paradicsom-beli őstörténetről, valamint a kiűzetésünk után történtekről – ez a héber Ősevangélium, amelyről az ókortörténészek, bibliai régészek mindnyájan említést tesznek). Dér Katalin az Édentől Bábelig c. könyvében (Kairosz K., 2016), amelyben A bibliai őstörténetet ismerteti, külön fejezetben vizsgálja az Ószövetség Nemzetségtábláit, benne Sét családfáját, az emberiség romlását, majd a vízözönt, s utána Noé és fiai s az ő családfájuk nemzetségtábláját is, Bábellel és a népek születésével bezáróan (A TEREMTÉS  Könyve, 1–11. fejezet).

Az Epilógusban pedig A Biblia világképét Szt. Pálnak a Zsidókhoz írt levele alapján elemezve hangsúlyozza: „Ha a világ egésze az anyagi-érzékelhető, illetve spirituális-érzékelhetetlen valóság egysége”, akkor a viszony köztük csakis hierarchikus lehet, „mert a láthatók a láthatatlanokból álltak elő” (Zsid 11,3). A hit nem más, mint „a nem látott, vagy nem látható, nem érzékelhető dolgokról – azok létezéséről – való meggyőződés és bizonyosság. […] A láthatók létoka a láthatatlanokéban, az anyagiaké a szellemiekben van”, s „a láthatatlan szellemi dolgok létezése képezi a hit elsődleges tárgyát”. Hiszen „a szellemi dolgok nem csupán az értelemben, a fogalmakban léteznek, hanem az ezektől független objektív valóságban is”. Sőt! – „a láthatók és láthatatlanok létbeli, hierarchikus és hasonlósági kapcsolatban vannak egymással. Végső soron ez alkotja a Biblia előképi (tipikus), illetve allegorikus értelmezésének és önértelmezésének a hátterét. […] Ez azt jelenti, hogy a szellemi világ az anyagi világ jeleiből valamilyen szinten megismerhető”. Illetve azt (is), hogy „a földi világ berendezése mennyei előképek, ún. típusok (typosok) nyomán, azok valamiféle hasonlatosságára jött létre”. Vagyis: „az anyagi dolgokra, tulajdonságaikra, működésükre utaló szavak” (mint a látás, hallás, mennyei Templom stb., sőt az életszabályok is) isteni-szellemi látásra-hallásra stb. utalnak, szellemi mintát követnek; azaz: a látható világ a mennyei világot tükrözi, „mert a láthatók a láthatatlanokból álltak elő” (i. m. 313–316. p.).

S mindehhez még hozzátehetjük, hogy a „két világ” közötti láthatatlan kapcsolatrendszer a létszimbólumokban, a szellemi érzékszerveink működésében, a lelki-indulati szférában érzékelt „megfoghatatlan” jelenségekben is nyilvánítja önmagát – vagyis minden szervi és lelki működésünk, gondolkodásmódunk is a láthatatlan világgal való bensőséges azonosulásunk, együttérzésünk és együttműködésünk összhangja megteremtésére irányul (ha nem: akkor káoszban élünk, káosz van bennünk és körülöttünk). Éppen ezért a hívő ember „szívével gondolkodik”, fürkészi az ÉG útmutatásait, s akkor boldog, ha Istennel és Isten törvényeivel harmóniában élve már itt e földön a Mennyben érezhet magát: szívét – személyisége központját – Jézusnak átengedve, minden lelki tevékenységét neki rendeli alá, s egész életét összhangba hozza Isten akaratával. Voltaképpen ebből a vágyból sarjad és nő ki a zsidó-keresztény talajon a létmegismerés legmélyebb formája:az unio mystica.

Énok, aki „Istennel járva, csak hitből élt”, s akit az ÚR 350 éves korában, a vízözön előtt kiragadott élve a mind gonoszabbá s fertőzöttebb lelkületűvé váló világból, már I. Könyvében megjövendölte – látván korának kusza, megbomlott életrendjét – a fenyegetően közelgő apokalipszist. Elsőszülött fia, a 900 évig élő Matuzsálem, apja könyveit átadta saját elsőszülöttének, NOÉ-nak, aki – bárkájában átmentve az élő világ minden egyes faját (növények, állatok, emberek szaporodásra képes egyedeit) egy új eónba – azt remélte, hogy ha az életrendre vonatkozó szakrális ismereteit továbbadja fiainak, az emberiség megújulhat a szakrális életmód szerint. Énok ez új korszakra jövendölte a Megváltó érkezését: „Miként Ádámon keresztül jött a halál, a Megváltón keresztül jön az Élet és a halhatatlanság”. S bár azt is megjövendölte, hogy az emberiség e korszakban sem válik „tökéletessé” (ezért ez az eón is „tűz által majd elpusztul”; de előbb „az élő Igazak a földről az Égbe ragadtatnak”).

Ugyanis az emberiség minden egyes eón végén (mintegy 2000-2500 évenként) elérkezik a pusztulás-újrakezdés állapotába; amikor is Isten akaratából a régi, megromlott életformákat felváltják az újak – a lelki megújulás ígéretével és reményével. Így az emberiség egésze mind magasabb spirituális szintre léphet. Tehát az aranykori emberiség nyomába (a belső béke korának letűntével) a vízözön utáni emberiség lépett – új célokkal, tervekkel, formákkal; ezt a Kr. e. 6-5. században (az ún. „tengelykorszakban”) felváltotta az ún. történelmi idő (azaz a Léttől elszakadott állapotban élők fölötti Ítélet s az Istenhez visszatérők „megmenekülése” [Isten „üdvösségterve”]). Szent Pál később (az első keresztény gyülekezetekhez írt leveleiben) gyakorta hivatkozik Énok apokaliptikus jövendöléseire („Az ÚR arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az Égből […] a halottak feltámadnak, és mi – elváltozva – elragadtatunk a feltámadottakkal együtt a felhőkön az ÚR elé a levegőbe, és ekképpen mindenkor az ÚRral leszünk” (1Kor 15,51–52; 1Thess 4,16–18). A János Jelenéseiben pedig magát az utolsó ítéletet látjuk megörökítve; s Isten diadalát a kárhozat fiai fölött.

Énok tanításait az etióp és a szláv Énok-könyvek (a szent ősiratok) őrizték meg; a  Biblia (Ószövetség) Mózes I–V. könyvével kezdődik (azaz a zsidóság – mint „választott nép” –  történelmi útjára, Istenhez való viszonyára koncentrál). Holott eredetileg Énok könyvei a szent hagyomány fontos részét alkották; maga Mózes is említi őt mint a vízözön előtti tíz patriarcha egyikét – a héber Biblia azonban később kizárta a könyveit a nyilvános használatból. Pedig példabeszédei az ÚR által kiválasztottakról, az ÉGIEK-ről, akik a történelemre és a jövőre vonatkozó tudást diktálták neki, valamint saját égi utazásáról szóló beszámolója, amikor is saját szemével láthatta az ÉGI VÁROS-t – talán a legfontosabb híradások a mennyek birodalmáról. Sokak szerint az egyiptomi Hermész Triszmegisztosz is az ő inkarnációja volt – a legenda szerint ugyanis „apokaliptikus korszakokban azóta is vissza-visszatér” a földre, hogy figyelmeztesse az emberiséget a rá váró veszélyekre. Vajon jelenkorunkban, a XXI. században, amikor a világ ismét nagy változások, átalakulás előtt áll – nem Ő áll az ún. „szakrális személyek” hátterében, akik továbbadják a „szent tudást” a természetfölötti valóság létéről, és az emberi életet szabályozó, figyelmeztető sugallataival nem ő segíti-érleli-e a halaszthatatlan eónváltást? E dolgokról teljesen biztos ismereteink soha nem lesznek – csupán sejtéseink.

A Kr. e. 1. évezred derekán, a 6-5. században – érzékelvén az emberi szellemben végbemenő átalakulást – a keleti népeknél és a nagy ókori birodalmakban szinte egyidejűleg léptek fel az ún. bölcsek  (Kínában Lao-ce, Kung-ce, Indiában Buddha, Iránban az utolsó Zarathusztra, Kis-Ázsiában Hérakleitosz, Egyiptomban az utolsó Toth: Hermész Triszmegisztosz [a legelső próféta, a vízözön előtti Énok inkarnációja, akit Isten élve emelt az Égbe]). És természetesen a nagy görög filozófusok. E korszakban (az „apokaliptikus kor” kezdetén) fokozatosan átrendeződött a természeti és a természetfölötti valóság viszonya. Míg az archaikus ember erősen a természethez kötődve élt, életmódját is a természet határozta meg – most mintha valami „átfordult volna” az emberi gondolkodásmódban: a bölcsek – felismervén az eredendő léttörvények megőrzésének fontosságát – népük tanítóiként, szellemi sugalmazóiként próbálták (újra)építeni a „hidakat” a természeti és a természetfölötti valóság között (az ősidőkben az átjárás kilenc formája volt ismert; de a „bűnbeeséssel” megszakadtak ezek az összekötő szálak). Eme nagy szellemek mind-mind spirituális életprogramokat, máig eredményes életforma-javaslatokat is kidolgoztak (inspirációikból sokat merített a nyugati civilizáció is). S az a művészeti univerzum, amely e „bölcs” létszemléletből táplálkozott (a nagy homéroszi eposzoktól az asszír Gilgames-eposzon és az antik drámaciklusokon (Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész ma is érvényes és élvezhető drámáin) át egészen a titokzatos távol-keleti „bölcsességkönyvekig”) eleven tanulságként közvetíti az ősi léttitkokat és a máig megmásít(hat)atlan léttörvényeket: az isten(ek) beavatkozása, az isteni szférával való kapcsolattartás nélkül széthull mindaz, amit nagy fáradsággal felépített az ember (mint Bábel tornya s egész Babilónia a 7-6. században); az individualizáció, az urbanizálódó törekvések felerősödésével.

A keleti misztikával érintkezve alakult ki a Krisztus előtti évszázadokban a zsidó misztika egy korai változata, amelyre azonban a kis-ázsiai (különösen a görög–római) misztériumvallások is erőteljesen hatottak. Júdea a görögséggel együtt élve évszázadokon át intenzíven hellenizálódott. A makkabeusok azonban Kr. e. 164-ben visszafoglalták Jeruzsálemet, s ezzel megmentették a judaizmust – termékeny táptalajt biztosítva a kialakulófélben levő kereszténység, sőt az iszlám számára is. A misztikus egyesülés az istenséggel s az a gondolat, hogy az embernek „szellemi látása” van, vagyis nem pusztán empirikusan tekint a körötte levő valóságra, a közel-keleti mítoszokban elevenen élt. A zsidó prófétáknál a Kr. e. 2. században elvétve felbukkant már a fényszimbolika, a misztika magva s a láng mint Isten izzó-perzselő szeretete, amely átalakítja a világot („Akkor Izrael fényessége tűzzé változik, és a Szentje lánggá, aztán egyetlen napon lángra lobbantja és elemészti a gazt” – Iz 10,17; vagy: „Tüzet gyújtok benned, s az megemészt minden zöldellő és száraz fát. Az emésztő tüzet nem lehet megfékezni, úgyhogy minden bálvány elég benne déltől északig. Minden ember meglátja majd, hogy én, az ÚR gyújtottam meg, és nem lehet eloltani” – Ez 21,3–4). A prófétáknál kivétel nélkül olvashatjuk, hogy Isten „lángoló szeretettel” szereti gyermekeit, „bőséges életet akar nekik biztosítani, vezeti őket, gondoskodik róluk”, ha engedelmeskednek parancsainak. De ha nem: „emésztő tűz”-ként kiégeti belőlük a bűnt, „megtorolja az engedetlenséget, a törvényszegést”. Féltékeny, haragvó az Ószövetség Istene, s könyörtelen a büntetésben. De megbocsát, ha hűtlen s lázadó gyermekei fejet hajtanak előtte, visszatérnek hozzá, s áldozatokkal kiengesztelik.

Az ATYA tehát, aki éjszaka tűzoszlopként, nappal vigyázó felhőként vezette népét Egyiptomból az ígéret földje felé, gyermekei szívébe is elrejtette az égi tűz egy kis szikráját, hogy lángoló viszontszeretetet és engedelmességet kaphasson tőlük, fellobbantva bennük gondoskodó szeretetének lángját. A különböző zsidó szektákban (különösen az esszénusoknál) már a Kr. e. 1. században fel-felbukkant a szeretet és testvériség, az igazságosság, irgalom („Isten országa”) megvalósulásának vágya; de természetesen konkrét elképzelések nélkül. Egy farizeusnak a Hasmóneus Dinasztiából A 12 patriarcha végrendelete címen közzétett írása (Kr. e. 109–107) már-már az evangéliumok gondolatvilágát sugallta („Szívből szeressétek egymást […] a gyűlölet mérgét tépd ki a lelkedből, bocsáss meg mindenkinek, aki beismeri vétkét és bánatot érez miatta” stb.). Mindez előreutalt a zsidóság nagy várakozására: a „messiási idők” közelségére; s ez a vágy érlelte a görög és a közel-keleti gnosztikus tanok elterjedését a zsidó közösségeken belül.

A misztikus létérzékelési mód bepillantást kínál az archaikus idők történeti valóságába s különböző korszakain át az emberi sors mozgatórugóiba; feltárva előttünk azokat a törvényszerűségeket, amelyek a történelem dinamikáját alakítják. Az áttörés a LÉT-be: a 3. szem (a LÉLEK szemének) megnyitása. A szemlélődő ima s a misztikus egyesülés révén próbált az ember kapcsolatot teremteni Istennel, aki a TEREMTETLEN FÉNY ragyogásával öleli át gyermekeit. A misztikus intuíció az ember legmagasabb szellemi képessége: „az éber lélek látásmódja” (Hamvas Béla). Az ember ezzel a képességével és tehetségével „önmaga fölé tud emelkedni, át tudja törni  individuuma határait, és el tudja érni a nyílt létet”. Valóságosan látja az ŐSKÉPEKET, amelyek által mintegy villámszerűen „megvilágosodik”, s megértve őket, tisztába jön a LÉT valódi, eredendő törvényeivel. Csakhogy a Világ-EGÉSZ időközben kettétört; s ma az emberiség ismét ítélet alatt áll – mint a vízözön előtti emberiség. Az anyag börtönébe zártan, elvesztve közvetlen kapcsolatát a természetfölötti valósággal, kiszolgáltatva a földi törvényeknek és az igazságot lábbal tipró hatalmasoknak – iránytűjét vesztve boldogtalanul tévelyeg. „A tisztátalanok vérrel mocskolják be magukat, és vérrel akarnak megmosdani”.

A judaizmusban már csírájukban megtalálhatók a kereszténység alapszimbólumai, amelyek mintegy előkészítették a népet a majdani evangéliumi szemlélet elfogadására (több zsidó szekta eszmerendszerében, kiváltképp az esszénusokéban, életformaként is meg-megjelentek az evangéliumi alapigazságok). Nem véletlen, hogy később Szt. Pál, sőt János evangélista is forrásként használja ezeket a tanításokat; s mindketten sokat merítenek a görög filozófiából, Hérakleitosz fényszimbolikájából, sőt az iráni Zarathusztra tűzszelleméből is. Ugyanakkor az ortodox judaizmus (főként a farizeusok, főpapok kasztja) egyre ellenségesebben, elutasítóan viszonyult ezekhez az eszmékhez (elsősorban az esszénus tanokhoz), mert nyomukban körvonalazódni kezdtek a zsidó gnosztikus iskola alapjai. Kr. u. a 2. században meg is jelent a zsidó misztika alapkönyve, a ZÓHÁR (A FÉNY és Ragyogás Könyve), amely a FÖNTI és az ALANTI VILÁG közötti „megfeleléseket” tárta fel. „A Teremtés műve: SZÓ és FÉNY – megfelelések a fenti és az alanti világ között”. Később azonban a zsidóság elfojtotta önmagában a misztikára irányuló érdeklődést és hajlamot; ugyanis a TÓRA tiltja a túlvilág titkainak kutatását (M. Törv 28,9–13). A kereszténységben viszont mindmáig virulens ez vonulat: ha az egyház maga bizonyos korszakokban nem is szívesen engedélyezte, de nem is tiltotta a vele való foglalkozást.

A FÖNTI (azaz természetfölötti) BÖLCSESSÉG istennője, SOPHIA, a Teremtővel (ELOHIM) azonos rangú, mint a LÉT női princípiuma. A közel-keleti ortodoxia, amely mindmáig hangsúlyos szerepet ad a Teremtésben a Nőnek, a férfi-női egység javára kissé át is formálta a zsidóság „haragvó és büntető Istenének” (Elohim, Jahve) képét, a szelíd és bölcs Sophiát állítva társul melléjük. A zsidóság Fő-Istene (ELOHIM) minden dolgok teremtője, akit senki nem láthat, s akinek a nevét is tilos kimondani, haragvó, büntető, féltékeny ÚR; az ő egyik neve Jahve, akihez a zsidó nép a jeruzsálemi templomban imádkozhatott.

A Sophia-mítosz természetesen több nép mítoszi kincsében is megtalálható. Mózes I. könyve a TEREMTÉSRŐL elénk tárja a világ teremtésének gondosan megtervezett, hat napon át tartó folyamatát (Mózes I. 1,1–30.). S miután az ÚR a 6. napon az „isten képére és hasonlatosságára teremtett emberpárt”: a férfit és a nőt a Paradicsomkertben elhelyezte, s megáldá teremtményeit, a 7. napon ő maga is megpihent (uo. 2,2–3). A szimbolikus történet ugyan az emberpár bűnbeesésével kezdődik; azonban itt is hangsúly van a férfi-nő egységén, mitikus egymáshoz tartozásán s kapcsolatuk jellegén („oldalborda”): egymás segítőtársai – „csontomból való csont és testemből való test” (Mózes I. 2,4–17; ill. 2,18–25; 3,1–13.; A Paradicsom kertjében, A házasság és A bűneset c. fejezetek).

A mitológiai Éden-beli ÉLETFA voltaképpen Szophia Istennő és Jahve közös fennhatósága alatt áll, s mintegy „leképezi” a férfi-nő egységét. Lombkoronájának jobb oldala (a női jin princípium: az ösztönök, a szeretet, az empátia, intuíció sugárzó világa) és bal oldala (a férfiprincípium: jang – az értelem, az ítélőképesség, a racionális gondolkodás világossága) egymással szoros, egymást kiegészítő kölcsönhatásban állnak, tökéletes harmóniában. A szefirák (az isteni sugarak) egyaránt rásugároznak mindkét oldalra. A kétféle elv között a tengely (a FA törzse) teremt egyensúlyt, az erőt mindketten a közös gyökérzetből szívják. Az altalaj az anyag birodalma: sötét, vitális energiákkal telített. Az emberiség a fejlődéséhez ebből a közös altalajból (vagyis az ösztönök világából: a JÓ és a ROSSZ tudásának fája gyümölcséből) meríti a fizikai-energetikai hajtóerőt; ugyanakkor a szellemi fény mind feljebb, mind magasabb (spirituális) szintek felé vonzza őt, míg végül eléri a teljességet. A két egymást feltételező pólus (sötétség és fény) feszültsége nélkül a világ halott és mozdulatlan lenne. „Nem volna Egység, ha nem lennének egyesülésre váró ellentétek”. Ez adja az élet dinamikáját – különben statikus álomkép lenne csupán a történelem.

Aki nem tapasztalja meg önmagában a rosszra való hajlamot, az nem is képes kifejleszteni önmagában az erkölcsi és lelki jóság ösztönét, az együtt érző szeretetet – üres és közönyös lesz az emberi szenvedés, az „elesettek” iránt – olvashatjuk a Zóhár tanításai között. Az ilyen ember, önmagát „tökéletes”-nek gondolván, Teremtőjével egyenrangúnak képzeli magát. A bűnbeesés gyökere ez az elvadult gőg: az isteni óvó tilalommal való tudatos szembehelyezkedés. Ez az életfa spirituális titka: mivel az Édenben annak gyümölcsét, az örök élet boldogságát ősszüleink a bűnbeeséssel elvesztették; csakis Isten irgalmából üdvözülhetnek. De ehhez a Teremtő iránti mély alázat szükségeltetik.

A Teremtő „üdvösséges” sorsot szánt nekik: a szép és hatalmas, erős életfa árnyékában, a mező állataival és az ég madaraival boldog békességben élhettek volna. De ők kíváncsiságból és dacból, fellázadva a tiltás ellen, a tudás fája gyümölcsének megkóstolásával elkövették az ősbűnt. Így az egymást követő nemzedékek – kiűzetvén az Édenből – „kenyerüket” arcuk verítékével keresik; így egymással állandó viszályban, versengésben élnek, elvesztve az égiek kegyét. Ezért nincs, nem lehet soha egység és béke földi viszonylatban a férfi és nő között: mindketten megmaradnak individualitásukban, saját nézőpontjukhoz, életelképzelésükhöz kötözötten.

A Zóhár szerint azonban az ÚR  átadta a titkot a földi halandóknak, hogyan nyerhetnék vissza mégis az eljátszott boldogságot: „Minden embernek arra kell törekednie, hogy a férfi- és a női princípium mindig együtt legyen, összhangban egymással, hogy ezáltal a hűség kapcsolata megerősödjék és a sekhina vele maradjon (ugyanis aki „rossz úton jár”, azt a sekhina [az isteni erő, az áldás] elhagyja). Ezért „ha valaki útra indul és helyesen mondja el az imáját, távollétében is egybekapcsolva marad a férfiúi és a női princípium, a házban is, a mezőn is az Igazság jár előtte (caddik): a fönti kötelék óvja, míg vissza nem tér a házába” – az a kötelék, „amelyet a felesége teremtett meg számára”. Ezért ez „szent, áldott kötelék”; a SZÖVETSÉG köteléke férfi és nő között, „ugyanis az asszony kedvéért nem távozik el a sekhina a házból”. Vagyis „a női bölcsességen” múlik, hogyan tud olyan légkört teremtem otthonában, amely megtartja és megerősíti a szövetséget. „Ha pedig az asszony viselős lesz, akkor a fenti kötelékből egy szent lélek indul útra” – „ezért kell, hogy áhítat legyen” a szerelmi egyesülésben. „Meglátod, hogy békesség lészen a Te hajlékodban, és a te házad népét békében találod, ha nem vétkezel”: a Fenti Anya (a bölcs Sophia) leárasztja a Fenti Fény sugarait a boldog házasság(ok)ra. Hiszen csakis a férfi-női princípium egységében nyilvánítja magát az isteni teljesség.

Az első teremtés (a lelkek teremtése) még a férfi-nő szexuális-spirituális egységéről szólt, amelyet az egymás iránti vonzalom („szeretetláng”) táplál; s ha hamvadni kezdene – újjáéleszt. De a földi Paradicsom lakóit már más útra terelte a kígyó… Megrontotta és önzővé tette mindkét felet; akik aztán a házassági fogadalmuk megszegésével külön-külön utakon jártak; sőt, már a zsidóságon belül is – a törvény ellenére – gyakorta el is váltak. A XX. században Abraham Maslow pszichológus mutatott rá ennek egyik el nem hanyagolható okára (a tűz elhamvadására), s a megoldásra – „az eksztázis tapasztalatát visszahozva az egészen rendkívüli dolgok világából mint csúcsélményt” – írja Wunibald Müller Eksztázis (Szexualitás és spiritualitás) c. könyvében (Új Ember K., 2011). Az Ószövetség még tele volt olyan eksztatikus élményekkel, amelyek intenzív „istentapasztalatról” tanúskodtak (nemcsak „az égő csipkebokorban” Mózesnek megjelenő Istenről, hanem pl. a szövetség ládája előtt táncoló Dávid királyról, a „láthatatlan” Istennel beszélgető próféták jövendöléseiről, a lángoló tűzkemencében épen maradt Dániel boldogságáról stb.). „Az eksztázis valami igen mélyen átélt valóságtapasztalat: […] olyasvalami, ami lényünk mélyéből fakadóan ad felszabadulást, feloldódást” – ugyanakkor a köznapi életben ez a „csatorna” elzárva marad. A „halhatatlan szerelem” szexualitás és spiritualitás mély összefonódásáról, Istenhez fűző bensőséges kötődésünkről szól. „Életünk csupán rövidke vándorút az Ős-Egységből való felbukkanás és az újbóli alámerülés” között. Az örökkévalóság emléke fel-felsejlik bennünk, mint valami „belső öröm, […] amely megnyit Isten felé, szabaddá teszi az utat hozzá; s ez az élmény – átáramolva rajtunk – felszabadítja életerőnket, megnyit a másik, mások felé (is). A zsidó misztika szerint: „Aki igazán Isten valóságának befogadása után vágyakozik, az a világ minden dolgában az ŐS-alkotó büszkeségét és erejét szemléli, és azt, aki ezekben a dolgokban él. Aki nincs ezen a fokon, annak Isten és az ő dolgai két külön világ maradnak” (W. Müller: i. m., 101–104. p.). Vagyis az egységet az sohasem képes átélni – se Istennel, se embertársaival.

Martin Buber, a XX. századi nagy zsidó misztikus pedig – Ekstatische Konfessionen c. művében (1923, 186. p.) – a Zóhárra utalván ezt írja: „ha egy ember az összes tanítást és minden parancsot megtartotta is, de közben soha nem élt át gyönyört és lángolást, akkor halála után, az átmenetelkor, megnyílik ugyan számára a Paradicsom, de mivel a világban nem érzett soha gyönyört, a Paradicsom gyönyörét sem fogja soha érezni”. A misztikus is ezt a gyönyört éli át spirituális síkon Istenhez való viszonyában: „Istenem, utánad szomjazik a lelkem, / érted sóvárog a testem” (Zsolt 63,2).

Később már, megismerve az elkerülhetetlen fizikai halált, az ősszülők is fokozatosan rádöbbentek, hol s miben vétkeztek, miért váltak méltatlanná az örök életre. Ádám és Éva három gyermekének (Káin, Ábel és a kései Sét) sorsa három különböző emberi életutat mutat: a „Kígyó-származék”, Isten nélkül élő Káin megöli Istennek tetsző testvérét – tehát a tiszta Ábel lett a „családi viszály” áldozata. Mindebből okulván Sét és leszármazottai megpróbálták rendbe hozni, amit a szülők elvétettek, s keresték az Atyával való kapcsolatot – csakhogy az életben maradt, önző „káini ággal” folyvást keveredvén egyre romlottabbá vált az emberiség. Mígnem a zseniális egyiptomi misztikus, Hermész Triszmegisztosz, „beavatta” a zsidóságot (is) a Nagy Titokba: „Ami lent van, az ugyanaz, mint ami fent van; és ami fent van, az ugyanaz, mint ami lent van”, s ezzel (ismét) kitárta a kaput az Ég felé: szellemi átjárót teremtett FÖLD és ÉG között. Ez a tisztán spirituális egységelv nemcsak az emberi életben vagy a többi élőlény, sőt a dolgok világában érvényes, hanem a kozmoszt is áthatja. „A világ tehát olyan FA, amit a gyökerétől a virágáig és gyümölcséig ugyanaz az inteni életnedv táplál és alakít” – és ez az „isteni életnedv” a férfi-nő princípium tökéletes ösztönbeli, érzelmi, spirituális harmóniájából táplálkozik. Mert a természet minden egyes lénye a teljesség (az ÉLETFA) része; s csakis a férfi-nő együttese alkot olyan életegységet, amelyből e FA gyümölcsei fakadnak. Így épül és erősödik tehát nemzedékről nemzedékre az ÉLETFA.

Isten, minden valóság ősforrása, önmagából teremti a dolgok sokaságát – Ő sugárzik mindenben. Így hát minden teremtmény, az ember is, önmagában hordozza Isten képmását, a szellemi szikrát, amely a meditáció során sugárzó fénnyé, Isten világosságává válik benne. Ha eloldódunk énünktől, s ebben az elengedettségben fordulunk benső világunk felé, fölfedezzük önmagunkban Isten birodalmát – s ez az örök élet záloga. Aki az életszentség sugárzásában él, az már itt a földön a teljességet éli; így földi halála után átsuhan az „örök életbe”, amelynek szimbóluma mindmáig az ÉLETFA.

A férfi és a nő agyszerkezete közötti különbségekre a modern élettan már rámutatott, így a fentiekre reális magyarázatot is tudunk adni. A jobb (a képzeleti, érzelmi) és a bal (racionális, kreatív) féltekét összekötő anatómiai szerkezetek a nőknél vastagabbak – így ő könnyebben vált át az egyik típusú gondolkodásmódról a másikra (pl. a racionálisról az empatikusra). A nő ősidők óta többféle tevékenységet képes végezni egyszerre, ezeket össze is hangolja egymással; érdeklődik a sokféleség iránt, s mindkét féltekében van érzelmi központ is. Ezzel szemben a férfi alapvetően a bal félteke által irányított racionális gondolkodásra hajlamos; így ő elsődlegesen mindig egy adott feladatra, célra összpontosít; érzelmi központja csupán a jobb féltekében van. Mondhatnánk tehát: Isten eleve sokoldalúnak, holisztikus gondolkodásra hajlónak, a mélytudati funkciókat is felszínre hozó érzelmi beállítottságúnak gondolta el a nőt, hogy sokféle funkciót betölthessen (gyereknevelés, a családi élet összehangolása, önálló feladatok megoldása, sőt a társadalmi életben betöltött különböző szerepek ellátása stb.). Mindezek mellett – jó kommunikációs képessége folytán – az „élethálót” is neki kell szövögetnie a család körül (társasági élet, rokoni kapcsolatok ápolása, a környezetével fenntartott jó viszony formálása stb.). Az ANYA – ősmodell: arche-típus; a földi élet forrása (a régi matriarchátus korában az anya volt a közösségi együttélés központja) – ő az „életszabályozó”. Hogyne lenne hát egyenrangú részese a Teremtésnek! A női misztikusok – a feltétlen hit és bizalom dolgában – mintha „előrehaladottabbak” volnának, mint a racionális férfiak – e tény magából a női lelkületből fakad. Mint egymást kiegészítő társak, az élet minden kérdésében egymásra vannak utalva, s az emberiség jövője (továbbélése) csakis a két nem együttműködésének harmóniájára épülhet.

Mereskovszkij, a XX. század első évtizedeinek neves orosz misztikus-filozófusa, KELET TITKAI c. könyvében (újabb kiadása: Holnap K., Bp., 1992) végigvezeti a misztika kialakulását (a judaizmuson belül) az egyiptomi NAP-kultusszal való találkozásuktól a babilóniai meghaló és feltámadó isten-kultuszokig (A KETTŐ titka Oziriszban, valamint Tammuzban). A mezopotámiai (sumer) és az egyiptomi művészet, irodalom, építészet emlékeiből megpróbálja rekonstruálni a vízözön utáni emberiség útját és szellemi tudását egészen Krisztus születéséig. „Mit tudtak ezek az ősi népek a teremtésről – Istenről – és a halálról?” – az ATYA, a FIÚ és az ANYA viszonyáról? A héber ősi iratok szerint az ATYA és a LÉLEK-ANYA egyesült a FIÚ-ban – tehát a LÉLEK (a Szent Lélek – Ruáh) nőnemű! „Anyám, Szent Lélek” – mondja Jézus a héber ősevangéliumban. Izrael az ÚR jegyese, tehát a kettejük kapcsolata szent házassági frigy (amiről az Énekek éneke is tanúskodik – az ÚR imádata gyönyörű Menyasszonya, IZRAEL iránt!). Mindez mintegy előképe Jézus és a halála után megalakuló egyház szent frigyének! Az egyház anyja, Mária pedig a LÉLEK-ANYA, aki ébren tartja szent FIA áldozati halálának emlékét a hívők körében. Mi más ez, ha nem misztérium? – teszi fel a kérdést Mereskovszkij. „Az Élet Fájának két oldalán két asszír-babiloni Angyal áll egymással szemben, és egy cédrus-tobozra emlékeztető, pikkely-borította kúppal érint meg a fát. S ez a szent ábrázolás számtalan domborművön, faragott köveken, agyag-hengereken is megismétlődik – vagyis általánosnak mondható. A datolyapálma köztudottan kétnemű növény – így történik tehát a pálmafák beporzása”.

Vagyis az élet az édenkerti kiűzetés óta folyamatos; nemzedékről nemzedékre továbbadódik – a népek folytonosan adják tovább a többieknek a stafétabotot. Természetesen a vízözönnel sem szakadt meg ez a folyamat, hiszen NOÉ a bárkájában átmentett minden élőlényfajtából egy szaporodásra képes párt. Az Ádám-ivadékok vándorolnak tovább s tovább a történelem kacskaringós útjain (az élet labirintusában) fényre vágyva; s a FÉNY – a Szellem fénye, amely immár az Istennel (újra) találkozott zsidó nép útját bevilágítja, s vezeti őt  Kánaán: eredeti hazája felé. Ahol az eljövendő Messiás beemeli IZRAEL-t a mennyei birodalom gyönyörű, örömteli életterébe. DE csak ŐT: ISTEN választott népét. A zsidóság ugyanis kizárja a többi népet az üdvösségből – ezért többségük nem is fogadta el mindmáig sem a kereszténységet: a szeretetvallást.

Csakhogy ISTEN másként akarta „megváltani” népét és megszabadítani őt földi rabságából! Ő a zsidó népet arra választotta ki és azért vette oltalmába, hogy majdan a többi népet is elvezesse hozzá. MINDEN népet, amely elfogadja Őt és követi parancsait: megtartja a TÖRVÉNYT – ISTEN törvényeit. Ez volt az Ószövetség eredeti értelme… Ábrahám ezért kapta – Júdeába érkezve – Melkizedek, (Jeru)Sálem királya, „a Magasságos Istennek papja” békét kínáló áldását (Mózes I. könyve, 14,18–20); s így lett Ábrahám vonalán Jézus „Örök Főpap, nagyobb a lévitai papoknál” – „a felséges Isten papja”: „Pap vagy Te mindörökké, Mekisédek rendje szerint” – Szt. Pál: A zsidókhoz írt levél; 5,6–10).

A Zóhár-beli ábrázolásokon az életfa valójában az emberi test kontúrjait rajzolja ki, s fölötte a napkorong, a holdsarló és a csillagok lebegnek, koronáján a kteisz paralelogrammája. Vagyis „olyan titokról van szó, amely az Égben megy végbe”. Az élet fájának virágporát angyalok viszik az égből a földre. A szefirák, az égi fénysugarak világítják meg mindkét felét: egyik a női – másik a férfiprincípium uralma alatt áll, s a kettő együtt adja a teljességet. A gyökérzetet és a koronát összekötő erős és szilárd törzs az ég felé növekszik, hiszen a cél, hogy az ember mind följebb s följebb haladjon, az ég felé törjön; de biológiai erejét a talajból, az ösztönök világából szívja. Az életfa tehát maga is egy szerves emberi test, arányos részekkel; a deréktáj (a „köldök”) teremt egyensúlyt a lenti és fenti részek – a kétféle „életelv” – között: a fizikai valóság részei vagyunk, de a Lélek, a Szellem uralja az életünket. A világ fundamentuma, a Szent Szellem sugárzása érleli életünk gyümölcseit. Az ÉN, belső énünk, személyünk a HŰ ERŐ, amely az Édenhez kapcsol bennünket. Az első ember, ADAM KADMON, most is az éden kapujában ül, s örvendezik, ha egy-egy jámbor embert lát, aki az édenhez vezető úton halad, megszabadulva bűneitől. A földön minden kétarcú (jó-rossz, világos-sötét) – EGYSÉG csak a Szellem, a FÉNY világában lehetséges; tehát a fény felé törekszünk mindannyian.

Az angyali hierarchia természetesen már a zsidó misztikának is eleven része (hiszen az a lelkek teremtésének időszakában jött létre; sőt: az iszlámban is megvan). Nem véletlen, hogy Lucifer, a fényhozó arkangyal, Isten ellen lázadt: nem akarta elfogadni a Teremtő mellett neki járó második helyet – így Michael arkangyal (Szent Mihály) levetette őt a mennyből, követőivel egyetemben. Lucifer, aki Isten ellenlábasaként megfosztatott minden hatalmától, az idők végezetéig arra tör, hogy az EGYISTEN-hívőket a maga oldalára csábítva megdöntse a Teremtő hatalmát – így már az Ószövetségben is lépten-nyomon megpróbál beavatkozni Isten terveibe: mintegy az emberrel keresztülhúzatja azokat. De az angyalok az emberi világ segítségére sietnek: intik, figyelmeztetik, védelmezik a megtévedőket. A zsidó misztika tehát e vonatkozásban is előrevetíti bizonyos értelemben a keresztény hierarchia struktúráját. Az utóbbi azonban mélyebben átvilágítja számunkra a természetfölötti valóság szerkezetét, s a világosság titkainak felfedésével megnyitja előttünk az örökkévalóság titkát. A három angyali hierarchia – amely a perzsa zoroastrinus vallásban gyökerezik – három-három angyali rendből áll (a kilenc szakrális szám, a teljesség szimbóluma). Az Istenhez legközelebb álló lények: (1.) Szeráfok – Kerubok – Trónusok; alattuk állnak: (2.) az Uralmak – Erők – Hatalmasságok; akik a (3.) rend (Fejedelemségek, Arkangyalok, Angyalok) felé közvetítik az isteni akaratot. Ők azok, akik – közel állva az emberi világhoz – az uralkodók, törzsek, népek békéjére vigyáznak. Az arkangyalok a hittitkokat, a próféciák értelmét tárják fel előttünk; az angyalok pedig a mindennapi életben egyengetik utunkat (mindenkinek van őrangyala!). Béke és boldogság csak ott és akkor lehet, ha az ember összhangban él önnön „angyali ÉN”-jével; azaz életvezetését a szakrális értékek határozzák meg. Csakhogy az égből alátaszított Lucifer itt garázdálkodik köztünk, a földön; s lázadásra – örökös egymás elleni harcra – gyűlölködésre „buzdít” (csábít?); ő ejti „ördögi” csapdába a hiszékeny (és nem elég szilárd) embereket, s teszi lehetetlenné a tiszta harmónia, a szeretet életrendjének megvalósulását. Külön-külön, egyenként mindnyájunknak le kell tudnunk győzni őt (minden gonoszságának, csábításának ellentmondva); s az isteni parancsokhoz (tíz parancsolat; a zsidóságnál a TÓRA is) ragaszkodva „égi ÉN-ünk” sugallatait kell követnünk. Belső erőt ehhez a hitünk által nyerünk.

Mereskovszkij szerint, aki mélyen alámerült a keleti ortodox zsidóság eszmerendszerének kutatásában, az ATYA testamentuma: az égből aláhullott baitülosz, a mennyei tűztől izzó KŐ – a HÁROM (a szent szám) (vagyis a földi hármasság: apa – anya – gyermek) titka. Ilyen a KÁBA KŐ is: mint egy óriási, fekete, fénylő gyémánt. Talán Mózes kettős kőtáblája sem volt más, mint Elohim – az Egy Istenben Kettő – férfi-nő szent köve. Hiszen Ábrahám Babilonból vándorolt ki, Mózes Egyiptomból – „egész Izrael e két kivándorlás között fekszik”. Kánaán, az ígéret földje, szintén Babilon és Egyiptom között található. „Izrael a Harmadik a kettő között, mert benne teljesül ki a Három Titka”. Egyiptom, Babilon: az ősmúlt, azt üzeni: „Ozirisz, Tammúz volt; de Izrael azt mondja: MESSIÁS lesz” – Izrael tehát a Jövő felé tekint. „Ez Izrael villáma, amely az Örökkévalóságból a századokba villan”. Ézsaiás jóslata csakhamar valóra is vált: „Ő megsebesíttetett a mi gonoszságunkért, és megverettetett a mi bűneinkért […] sokaknak bűneit hordozta és imádkozott a gonoszokért” (Iz 53,5–12). Izrael tehát „összegyűjtötte a FIÚ minden sugarát […] az Idő és Tér egyetlen pontjába: Krisztus születésébe”. Vagyis előkészítette a Jövőt.

„Izrael az élet füvét kereste, mint az asszír-babiloni Gilgames. Megtalálta és megint elvesztette. A MESSIÁSRA várt”. A Messiás valóban eljött, de Izrael nem ismerte fel ŐT. Ez IZRAEL TITKA – ez Isten titka – hangsúlyozza Mereskovszkij. „Isten keze még ma is befedezi Izrael szemét – mint egykor Mózesét a Sínai-hegyen. Ezért Izrael nem látja ISTEN ARCÁT: a FIÚT”. „Atya és FIÚ Istenben EGY; de a világban Kettő. A két Testámentum, az Atyáé és a Fiúé ellentmond egymásnak, küzdelemben áll egymással […] s kölcsönösen megszünteti egymást. Helyükbe üresség, a pusztulás réme, az ANTIKRISZTUS országa lépett”. Hogy milyen Jövő vár ránk? „Az ellentmondások e csomójában Izrael sorsa összeköttetett a kereszténység és az egész emberiség sorsával. Ezt a csomót nem emberi kéz kötötte, és nem is emberi kéz fogja megoldani”. Az ATYA nem vigasztalt, a FIÚ nem vigasztal, de az ANYA, a LÉLEK meg fog vigasztalni. Ezért VIGASZTALÓ (Paraklétosz) a Lélek neve. Csakis a Szentháromság szeretetkapcsolatában valósulhat meg a megváltás: az Atya kiengesztelődése a Fiú áldozata által, s a Lélek kegyelemteljes kiáradása a bűnös emberiségre. A történelemben a férfi legyűrte a nőt – s azóta végtelen háború folyik kettejük között. „És a világ el fog hamvadni a háborúban, ha az ANYA könnyei el nem oltják a tüzet. / A Gyermekek tudják: az ATYA büntet, az ANYA megbocsát”. Ahogy a Krisztus előtti kereszténység sóvárgott a FIÚ után – „a Krisztus utáni kereszténység: sóvárgás az ANYA után”. „Három Testamentum, három Szeretet fogja körül a világot, egyik mélyebb a másiknál: mély az Atya szeretete, mélyebb a Fiú szeretete, de legmélyebb az ANYA szeretete – s az Anya meg fog menteni”. A LÉLEK-ben az ATYA és a FIÚ egyesül: „Kettő lesz az EGYben”, s így a Lélek folyamatos békítő munkája által megvalósulhat a hármasság szintézise.

Mereskovszkij és a keleti kereszténység XX. század eleji nagy gondolkodói (Bulgakov, Bergyajev, Szolovjov) úgy vélik: a Jövő is csak e hármas „gyűrűben” képzelhető el. „Mikor az ATYA éjjele beállott, felkelt a FIÚ Napja; ha majd a FIÚ éjjele beáll, felkel az ANYA NAPJA”. Mert igaz, hogy „a két Testamentum, az ELSŐ (az Atyáé) és a MÁSODIK (a Fiúé) ellenkezik egymással; de egybecseng a Harmadikban, amely a LÉLEKé, az ANYÁÉ”. „Így teljesül ki a HÁROM TITKA” – s csakis így maradhat fenn az ÉLET (vö. Mereskovszkij: i. m., Atya – Fiú és Anya c. zárófejezet).

Dr. Cselényi István Gábor görögkatolikus lelkész-teológus ISTEN ANYAI ARCA c. könyvében ad magyarázatot e titokra, A Szentlélek anyasága c. részben, amelyben az isteni bölcsesség (Szophia) szerepét vizsgálja a zsidó és a keresztény vallásban, keresztény gondolkodók írásai tükrében. Konklúziója: „a Logosz (IGE) férfias és a Szophia (Bölcsesség) nőies jellege” egyaránt Isten belső arculatához tartozik – „a női princípium ugyanannyira sajátja az Istennek, mint a férfi; így a nő sajátosan, a férfitól eltérő módon hordozza Isten képmását”. A női princípium lényege – „az anyai gyöngédség, az irgalom, a megbocsátás és gondoskodás” – tehát Isten nőies tulajdonságai (Oz 11,1–4). A nők mélyebben azonosulnak ezekkel az isteni sajátságokkal, mint a racionális férfiak. „Szent Szophia tisztelete az ortodox egyházakban folyamatos az ókeresztény időktől fogva; csak a nyugati kereszténység távolodott el (egy időben) tőle” – hangsúlyozza Cselényi professor emeritus. „A két nem tehát együttesen tükrözi vissza Isten végtelen létgazdagságát. Ez elsősorban a családban, az Élet továbbadásában valósul meg. De ez az alapja mindenfajta társas viszonynak, embertársiasságnak, közösségiségnek. A közösség Isten igazi képmása”.

Cselényi professzor könyve, valamint dr. Deme Tamás teológus A nő szakralitása c. tanulmánya alapján – amelyben a női létmód Isten–közelségét, Isten atyai vonásainak és a Szentlélek női jellegének összefüggéseit tárja fel – két ökumenikus konferencián (2017) neves hazai teológusprofesszorok, köztük dr. Szabó Ferenc (jezsuita) szerzetes, református és evangélikus lelkészek, irodalomtörténészek stb. vizsgálták férfi-nő eredeti egységének (mint Isten képmásának) szakralitását. Pungur József Kanadában élő presbiteriánus lelkész Isten három anyai tulajdonságát emeli ki (teremtő – életre szülő, gondoskodó – gondviselő, vigasztaló). „Isten anyai képének háttérbe szorulásáért elsősorban az elmúlt korszakok patriarchális családmodellje, valamint az egyház fejlődésének némely sajátsága a felelős” – hangsúlyozza, Ézsaiás igerészére hivatkozva: „Mint férfit, akit anyja vigasztal, akként vigasztallak titeket én” (Iz 66,13). A két konferencia anyaga (Sophia, női princípium, nőiesség; A nő transzcendenciája) együttesen jelent meg A nő szakralitása c. kiadványban; Stella Maria Alapítvány, Bp., 2018). (A kötetet bemutatja: Uherkovich Orsolya, in: Vallástudományi Szemle, 2019. XV. évf. 2. sz.)

A zsidó gnosztikusokat nemcsak a farizeusok, hanem a Kr. u. 1–2. században teret hódító, s már egyházzá szerveződő kereszténység is „gyanakodva” szemlélte. A jézusi szeretetvallás hívei a „választott nép” egységesen kivételezett státuszát kétségbe vonták; s miután a gnosztikus tanok a Kr. u. 3. sz.-ban a görög Plótinosz enthuziaszta eszméivel is feldúsítva „eretnekséghez” vezettek – a keresztény Nagy Konstantin császár fellépett velük szemben, betiltva eszméik terjesztését). A zsidóság így – az Ószövetség nyomvonalán haladva – egyre messzebbre távolodott mind a keleti misztikától, mind a kereszténységtől, sőt, lassan az „aranykori tudás” is elhalványult benne. A zsidó törvénykönyv (a TÓRA) a kánaániak körében dívó varázslást-orvoslást (amit veszedelmes „kuruzslásnak” nevez), a mágiát, az átkot és az áldást is tiltja (M. Törv. 18,9–13); így elítéli mindazokat, akik az ún. „titkos tanokkal” foglalkoznak. A „szeretetvallást”, a hermetikus titkokat, az alexandriai (egyiptomi–hellén) kultúra örökségét, amely a kereszténységre is hatott, a fényszimbolikát s a manapság is élő és ható misztikát a „gyanús, tévútra vezető tanítások” közé sorolva, az őstudás („Minden az EGY-ből lesz, és mindenből EGY lesz”) hatósugarát egyre inkább leszűkítve, egyedül a „választott nép” kiváltságának tekintette. Így saját „gyermekét”, a kereszténységet könnyen kitagadta az Atyai Házból. Nem ismerve fel Jézus „megváltó” voltát, az egész emberiségre vonatkozó szeretetküldetését, Őt is, mint saját korábbi igazmondó prófétáit, halálra ítélte. De hiába, hiszen „az Atya feltámasztotta az örök életre Szeretett Fiát”.

Gregory Collins OSB – a misztérium sokféle formáját vizsgálva – az Upanisádokat idézi: „Kezdetben minden Brahman volt, egy és végtelen. […] A legfőbb Szellem nagysága a tér roppant nagysága. A világ végén minden alszik; csak ő van ébren örökké. Aztán végtelen teréből új világok születnek, a Mindenség, amely […] Brahman tudatában van és hozzá tér vissza. / Látható a Nap ragyogásában az égen, a tűz fényében a földön, és az élet tüzében. […] EGY az, aki ott van a napban és a tűzben és az emberi szívben. Aki tudja ezt: az EGY az Eggyel”. A bencés atya (ma már a jeruzsálemi Dormitio apátság elöljárója) úgy látja: „ezek a gondolatok egy spirituális utat nyitottak meg, lehetővé téve, hogy az ember visszatérjen Istenhez”, mégpedig „a szentségi jellegű természeti világon keresztül, amelyet Ő nekünk, embereknek adott”. Mert „van valami az értelmünkön túl, ami csöndben lakozik az értelmünkben: a gondolkodást felülmúló abszolút misztérium. Nyugodjon ezen az értelmünk és törékeny testünk, ne pedig valami máson”. Az indiai vallási hagyományban elevenen él ma is az az elgondolás – hangsúlyozza –, mely szerint Isten ismétlődő jelleggel emberi formát ölt, s megjelenik a földön (megtestesül), amikor az emberiségnek égető szüksége van a megváltásra. Legutóbbi és legnépszerűbb megtestesülése Krisna (Bhagavad-Gítá, Bp., 2013, ford. Baktay Ervin). A pogány vallásosság tehát nem idegen Isten lelkétől (vö. G. Collins: KRISZTUS kinyilvánult misztériuma. Bencés szemmel a liturgiáról és a lelki életről, Magyarszék, 2016, 40–43. p.).

Istennek Ábrahámmal kötött szövetsége után a zsidóság úgy hitte: mint választott népnek, az a feladata, hogy „az egész világnak fényt vigyen” (Iz 49,6–7); de mindenkor tudatában volt annak is, „hogy Isten az egész kozmoszban jelen van, s Ő az egész Teremtés létének Forrása”. A Melkizedektől kapott áldást, a „természetes kegyelem” áldását Ábrahám továbbadta; így az üdvösség letéteményese a zsidóság lett. Isten üdvözítő misztériumának emberi megtestesítője pedig Jézus; de „ezt a zsidóság nem ismerte (f)el”. Így Ő, a várva várt Megváltó „a legszégyenteljesebb halált halta, amit az ókori zsidók és a pogányok el tudtak képzelni”. A kereszt botránya által Jézus „a feje tetejére állította” egész emberi „bölcsességünket”, hogy ledönthesse a korlátokat, amelyeket mi magunk állítottunk fel Isten és az emberek között. „A földre szállt Isten kész volt elviselni a kínhalál minden megaláztatását azért, hogy megismerjük saját bukott természetünk infernális mélységeit” s megértsük a szenvedés gyötrelmes titkát: „Csak a Golgotán kinyilvánult végtelen szeretet átalakító erejű fényében válhatunk olyan emberré, aki igazán szeret, nem önös módon […] hanem saját érdekeink helyett valóban mások javát keresve. Az Újszövetség tanúságtétele a szenvedés kikerülhetetlen tényével szembesít minket”: míg a zsidóság a dicsősége teljében bevonuló Messiásra várt, megérkezett és szamárháton bevonult Jeruzsálembe JÉZUS, az emberiség Megváltója. És, bár „megölték őt hitvány zsoldosok”, mégis ÉL. (G. Collins: i. m., 44–48. p.).

Mindezzel együtt – bár sok a rokonság a zsidó és a keresztény misztika között – éles határvonal el is választja a kettőt egymástól.

Bár a keresztény misztika nagyon sok vonatkozásban merített mind a keleti misztériumokból, a görög mitológiából, mind a zsidó gnózisból, s szivacsként magába szívta a korábbi évszázadok gondolkodásmódjának elemeit a természetfölötti valósággal való kapcsolatteremtés keresésében; alapvetően mégsem a „vértelen” spiritualitásból táplálkozott, hanem az Istenember történeti valóságából (misztikus megtestesülése – názáreti élete a szent családban, majd karizmatikus „színre lépése”, tanítványi körének meghívása a térítésre – az eucharisztia alapítása az utolsó vacsorán; elárultatása és valóságos kereszthalála, amellyel megpecsételte egész életútja Igazságát, s utat nyitott minden ember, minden nép számára az Örök Haza, Isten Országa felé). Inkább azt mondhatnánk: az emberiség egész addigi szellemi tudását összegezte és megmutatta a következő lépcsőfokokat, amelyeken mind feljebb lépegetve, betöltheti a Teremtés igazi célját: durva ösztönvilágán felülkerekedve, gyűlölködő, ellenségeskedő, a testiség dominanciájában élő animális lényből a spirituális értékek iránt fogékony, Isten akaratát fürkésző s követő pneumatikus lénnyé válhat. Saját döntésén múlik.

Az emberiség tehát Krisztus születésével új életkorszakába lépett (az apokaliptikus korba, amely vízválasztó: melyik úton halad tovább?). Az egyiptomi–tibeti halottaskönyvek, a görög orfikus tanok már sok mindent feltártak a halálon túli lét titkaiból; a kis-ázsiai népek ismerték a (természeti) meghaló és feltámadó istenek titkát. Platón ideatanából megértették a szellem emberei, hogy az „ítélet alatt álló” emberiség zárt anyagi világban vergődik (mintegy „beszorulva” egy sötét barlangba), rég elvesztvén már kapcsolatát a teremtő Logosszal, holott várja őt hazája: a FÉNY (Zóhár: a Ragyogás Könyve!). A misztikusoktól sok-sok más kérdésre is választ kaphatunk. De teljes körű, az emberi élet minden problémáját átfogó, érvényes választ a LÉT alapkérdéseire (miért és hogyan VAN, mi a célja, értelme, s ha már nincs, más alakban, más dimenzióban, mégis hogyan él tovább?) eddig még egyetlen kultúra, egyetlen vallás sem adott (sok-sok részlegest igen). A keresztény misztika viszont középpontjába állítja Istennel, a Teremtőnkkel való személyes kapcsolatunkat, folyamatos párbeszédünket; a krisztusi életáldozatból fakadó személyes meghívást az Ő követésére, a kegyelem elfogadására, ami által elnyerjük lelki békénket, és helyreáll Istennel, az emberekkel és a természetfölötti valósággal a teljes harmóniánk. Vagyis ki-ki saját, egyedi életének „megoldásához” kap segítséget az evangélium által; s megértve a „megváltás” titkát (Isten megbocsátja bűneinket, ha mi is megbocsátunk mindent „az ellenünk vétkezőknek”), már itt e földön „földöntúli” boldogságban, várakozásban élhetünk.

Így haladt előre lépésről lépésre, népektől más népek, gondolkodói iskoláktól újabb iskolák felé az ember(iség) öneszmélésének folyamata. Égi származásának tudata, amelytől mind messzebb távolodott, majd amelyet meg is tagadott – halvány, de kitörölhetetlen emlékképként mégis élt benne; s az isteni fény, amely bölcsei tekintetét fokozatosan ráirányította a világosságra, végül is ráeszméltette a „tékozló Fiú”-emberiséget, hogyha nem tér vissza az EREDET-hez, s visszautasítja az ATYA gondoskodó szeretetét – előbb-utóbb a GONOSZ martaléka lesz, s elnyeli a KÁOSZ sötét mélyvilága.

A későbbi évszázadokban természetesen voltak olyan korszakai is a kereszténységnek, amikor ez a látásmód némileg elhomályosult, sőt, szinte gyanakvás övezte a Jézus-központú misztikus látásmódot: helyét a szertartások, a kultusz s a liturgia mindenek fölé emelése vette át. Végül mégis az értünk önzetlenül életét adó Krisztus diadalmaskodott a kereszthalálát követő Feltámadásban. Az ősegyház által megalapozott, majd a XII–XIV. században újraéledő misztika a katolicizmuson belül egyre jobban „megizmosodott”, s a teológiai gondolkodásnak fontos részévé válva, napjainkra a lelkiségi mozgalmak kiteljesedéséhez vezetett. A Szentlélek századában talán végre esélyt kap az emberiség, hogy az evangéliumi életforma mélyebben áthassa a világot, s elinduljunk Isten országának megvalósítása felé.

I/1. A keresztény világkép gyökere: unio mystica (személyes kapcsolat Jézus Krisztussal)

Henri Bergson, a XIX/XX. század fordulójának egyik legjelentősebb európai gondolkodója (sz. 1859, Párizs; lengyel és angol származású zsidó szülők gyermekeként; 1900-tól a Collège de France tanára – természetbölcselettel, spirituális antropológiával foglalkozva jut el a vitális filozófia megalapozásához; felfedezve, hogy az „életlendület”, a „teremtő energia” nem pusztán biológiai, hanem szellemi természetű – s elsősorban ez viszi előre a „teremtő fejlődést”, nem csupán a gazdasági-technikai újítások, találmányok). A kultúrának hihetetlenül fontos szerepet tulajdonított az ember „kiszabadulásában” az anyagi kötöttségek alól; a fejlődés – szerinte – a LÉT eredeti teremtő lendületének, a szellemi energiának, a kreativitásnak mind magasabb szintű kibontakozása. Utolsó nagy (és nagy jelentőségű!) művében (Az erkölcs és a vallás két forrása, 1932; magyarul: Szt. István Társulat, Bp., 2002) a vallások eredetéről, alapvetően két formájáról (az ősibb: statikus és a modern: dinamikus) beszél: az első a népi vallásossággal függ össze; a második az Istennel (természetfölötti erőkkel) való személyes kapcsolat kereséséről szól.

Bergson szerint az ún. „mesemondó tevékenység” (mondák, hőstörténetek, mítoszok, mesék teremtése, nemzedékek során át történő továbbadása), valamint a természeti formák ezernyi változatának utánzása jellemezte kezdetektől fogva az ember(iség) metafizikai tevékenységét; kötelességek, szokások, szabályok és tabuk rendje szervezte az életet. „A primitívek értelme lényegében nem különbözik a mienktől – írja  (in: Az erkölcs és a vallás két forrása) – arra hajlik, amint a mienk is, hogy a dinamikust (az élet dinamikus mozgását) statikusra fordítsa, és a cselekvéseket dolgokká szilárdítsa”. Így könnyebb eligazodnia az élet dolgaiban. Ez biztosította sokáig a társadalmak fennmaradását és a változatlanságot. Később kialakultak a fejlettebb társadalmak, „valószínűleg azok, amelyeket kedvezőtlen feltételek bizonyos erőkifejtésre kényszerítettek, hogy élhessenek, s melyek így időről időre rászánták magukat arra, hogy egy kezdeményezőnek, egy feltalálónak követésével erőkifejtéseiket hangsúlyozzák”. Megkíséreltek úrrá lenni a természeti erőknek való kiszolgáltatottságukon (nagy szerencsétlenségek, árvizek, viharok, földrengés stb.); elsősorban éppen a különféle vallási formák kialakításával. „A vallást nem annyira a félelem szülte, mint inkább a visszahatás a félelemre: belső védekezés a félelem, az elbátortalanodás ellen”. Először különféle hiedelmek (jó-rossz szellemek) alakjában, majd ezek befolyásolására a mágia különféle változatait feltalálva – remélvén, hogy a dolgok folyása ezáltal alkalmazkodik majd az emberi kívánalmakhoz stb. „A mágia nem más, mint az emberben levő erő, a szívét betöltő vágy, a hatni akarás” kifejeződése. S mivel bizonyos fokig az ember valóban hatni is tud a dolgok alakulására, megszületik a felismerés: a dolgok „engedik telíteni magukat azzal, amit emberi fluidumnak (életlendületnek) nevezhetünk”. Majd ebből a felismerésből alakul ki a (segítő és ártó) szellemekbe, a felsőbb világ, az istenek létébe vetett hit, „az egész mitológiai rendszer, amely köré aztán irodalom, művészet, intézmények nőttek – szóval mindaz, ami az antik civilizációban lényeges” (vö. i. m., A statikus vallás c. rész, 119–210 p.).

„Az istenek (azaz a szellem-lények) léte természetesen valóságos volt – hangsúlyozza Bergson – de olyan valóság, amely nem volt független az emberi akarattól”. A pogány civilizáció istenei már erősen különböztek a régebbi lényektől, tündérektől, gnómoktól, szellemektől, amelyektől a néphit nem szakadt el soha (hiszen a mesemondó tevékenységből fakadt létük). „A panteon az embertől függetlenül létezik, de hogy ki kerüljön be oda, azt az ember határozza meg” – vagyis isteneik esetlegesek, holott maga az Isten léte: törvényszerű. „A tulajdonképpeni sokistenhit a maga hitregetanával együtt valamilyen rejtett egyistenhitet takar, ahol a sokszoros istenségek csak másodrendűen vannak meg, mint az istenek képviselői”. S ha vannak istenek, kultusszal kell adózni nekik, miáltal megerősödik az az erkölcsi biztonság, az összetartozásnak az az érzése, „amelyre a veszedelem órájában szükség van”. Ehhez kellenek a szokások és szertartások, a csodálatos imaformák, amelyek „a lélek jobbá válásának vágyát” fejezik ki. „Ez a vallás a természet védekező visszahatása az ellen, ami az értelem gyakorlatában az egyénre lehangoló és a társadalomra bomlasztó”. A statikus vallás a maga szokásrendjével a törzsi (vérségi) nemzeti keretek között védelmezi a csoport, a közösség érdekeit; eközben azonban az ösztönös összetartás és a másoktól való elkülönülés, a siker és az önérvényesítés eszközévé válik. „Ha az embert visszahelyezzük a természet összességébe, ha meggondoljuk, hogy az értelem, az érdekek” az akadálya „a másutt mindenütt megtalálható derült nyugalomnak” – megértjük, hogy „az egyensúlyt helyre kellett állítani” a természetes élet és az értelem között. A „mesemondás”, az egyiptomi és görög–római istenek sokasága egy idő után már  nem volt elégséges a modern társadalmak akut problémáinak megoldásához. „A teremtő erőkifejtés csak azon a fejlődésvonalon ment át sikerrel, amelyben az ember végződik. […] A feltalálás, amely a gondolkodáshoz kapcsolódik, csakis a szabadságban bontakozik ki” (i. m., 213–234. p.).

A statikus vallás tehát egy idő után már nem volt képes válaszolni az emberiség égető kérdéseire. Az emberiség (hosszú, sok-sok évezredes fejlődése során) óriási lépéseket tett az ösztönéletből, a törzsi tudatból (animális mivoltából) kilépve a szellemi kibontakozás felé. Ezt szimbolizálja a vízözön utáni (Kr. e. kb. 10.000 körüli) emberiség szabadabb és viszonylag gyors fejlődése. Noé mindent átmentett a bárkájában, ami a természeti kataklizma előtti időben már kialakult; az emberiség így egy magasabb lépcsőfokra léphetett: a rossz, elavult-elévült viszonyokat odahagyva új építkezésbe foghatott: mintegy új, immár jóval civilizáltabb életet kezdhetett. Ekkor alakultak ki (majd idővel szét is hulltak) a nagy ókori birodalmak (a mezopotámiai [sumer], az asszír-babilóniai, az egyiptomi, a perzsa, majd a görög–római civilizáció stb.). A Kr. e. I. évezred körüli időszakban pedig Ábrahámot kiválasztotta és megszólította az Atya, hogy lépjen vele szövetségre: így könnyebben visszatalál(hat) népe a teremtő Istenéhez (kb. Kr. e. 1200-1000 közötti időszak). Ábrahám meg is tette az első lépéseket a nyitott lét, a természetfölötti dimenzióval való újrakapcsolódás irányába; így a sémita népek körében megjelent az EGYISTEN-hívő ősvallás: a „választott nép” Ősatyjával kötött (Ó)szövetség.

Ez bizonyos értelemben a bálványimádó pogányságénál jóval magasabb kultúrfokot jelentett: a törvény életforma-teremtő erőként szabályozta e nép szokásrendjét, az Istennel való kapcsolattartás módját. De még messze volt az idő, amikor ez a pásztornép valóban Isten (Elohim, Jahve) által irányított néppé válhatott. Az Ószövetségben ezt olvassuk Ábrahám elhívásáról az ÚR által: „Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából arra a földre, amelyet én mutatok néked. És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged […] és megáldatnak tebenned a föld minden nemzetségei” (Károli-Biblia, 1991-es kiadás: Mózes I. könyve, 12,1–3). Ábrahám – kimenvén Háránból egész nyájával, cselédségével s minden szerzeményükkel – útra kel Szárai-jal (Sárával), feleségével Kánaán földje felé. Sok viszontagságos fordulat után elérve a Király Völgyébe, Sálem (azaz Jeruzsálem) királya, „a Magasságos Istennek papja, Melkizedek”, kenyérrel és borral fogadja, tizedet adván neki mindenből, és megáldja őt („Áldott legyen Ábrám a Magasságos Istentől, ég és föld Teremtőjétől”). És ezen a napon Isten szövetséget kötött Ábrámmal, s mondá néki: „Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod – és mondá nékie: így lészen a te magod. Én vagyok az ÚR, ki téged kihoztalak Úr-Kaszdimból, hogy néked adjam e földet örökségedül” (uo. 14,17–20; 15,5–7). És Ábrám hitt az ÚR-nak – s álmot látott, melyben az ÚR megerősítette ígéretét: „A te magodnak adom ezt a földet Egyiptomnak folyóvizétől fogva, a nagy folyóig, az Eufrátesz folyóvízig” (uo. 15,18).

Vagyis Ábrahám „az anyagba zárt élet börtönéből kilépett a spirituális Végtelen felé” – írja Szabó Ferenc, az ismert jezsuita irodalomtörténész a Bergson könyvéhez írt utószavában. – S miért volt ez olyan fontos? Legyőzve a nehézkedés törvényét, a földre húzó anyagi, fizikai erőket, távlatot kapott szellemi kibontakozásához az egész emberiség. De bármily hosszú utat tett is meg az azóta eltelt évezredek során – az emberi világ ma is a törvény: a hatalom rabságában, szolgaságban él. „A jelenlegi társadalomnak át kell alakulnia a szellemi energia, a Szeretet-vonzalom által, hogy nyitottabb legyen a párbeszédre, a barátságra, a testvériségre, s akkor az isteni Szeretet-energia jobban át tudja majd járni a társadalmat”, hogy ne az anyagiak, a test, a mindennapi élet szükségletei határozzák meg életét, hanem a Szellem szabadsága, a „teremtő fejlődés” lendülete. „Az egyén személy lesz, amikor összeolvad az egyetemes Akarattal” – Isten akaratával. „A legmagasabb fokon szabad személlyé válik a szabadság és a szeretet teremtő ereje által. A misztikusok megszabadulnak a Hatalomként felfogott Istenség képétől; életlendületük forrása Isten – a Szeretet. „A nagy misztikusok belső fejlődése kifejezetten tanúskodik Istenről”, aki élő valóság, állandó Élet, tevékenység és szabadság. „A misztikusok hivatása és tapasztalata megvilágítja Isten természetét, és az életlendület legmélyebb mivoltát is: Isten szeretet és a Szeretet tárgya” (i. m., 354–361. p.).

Ábrahám és Isten találkozásával egy korszak véget ért; valami újnak kellett kezdődnie. A zsidó nép mintegy kivált a (távol-)keleti, keleti (ősi) pogány és természeti vallások köréből, s egy egészen más útra lépett: megkísérelt közvetlenebbül kapcsolódni Teremtőjéhez.

A (távol-)keleti népek áttételesebben kötődtek (továbbra is) az istenséghez – a szellemi Feljebbvalóhoz, akit általában a Brahman névvel illettek, de semmiféle személyes kapcsolatuk nem volt vele: túl a felhőkön, valahol a Nirvánában volt a birodalma, ahova maguk a jógik is törekedtek „teljessé vált” életük betöltése után. A nép életét az élet mesterei (jógik, magasabb síkon a guruk, felső szinten a láma) szabályozták, tanítva-nevelve a közemberi világot. Nem „isteni rangú” szellemi vezetők voltak ők (a keleti népeknek máig sincsenek ilyen értelemben „isteneik”), de éberségükkel, az ösztönerőktől megtisztított szellemükkel, aszketikus életmódjukkal alkalmassá tették magukat az alapvető spirituális titkok, életformák megismerésére, megértésére. Fizikai testüket „megregulázva” (a jóga különféle formái által) próbálták megtisztítani a földi-égi szférák közötti „átjárhatósági” csatornákat, s igyekeztek a LÉT felé nyitva tartani azokat.

A vízözön utáni évezredekben kialakuló ázsiai és közel–keleti pogány misztériumvallások (az Ízisz–Ozirisz-mítosz, az eleuszi misztika, a tibeti és az egyiptomi halottkultusz, a görög Orpheusz-misztérium, a meghaló és feltámadó istenek kultusza, amelyre a görög Dionüszosz-vallás is épült, majd a püthagoreizmus, amelynek misztikus szellemisége, a  számmisztikára épülő misztériumai, amelyek  a platonizmust is táplálták) mind-mind a teremtett világ égi-földi egységének tudatát voltak hivatottak fenntartani. Követőikben ébren tartották a bizonyosságot, hogy az „értelmen túli”, azaz meg nem ismerhető transzcendens valóság valóban létezik, s irányítóan-alakítóan hat az emberi életviszonyokra – s ezáltal megnyitották az utat a később kialakuló alexandriai, ún. prekeresztény misztika előtt. A Kr. u. 3. sz.-ban élő görög Plótinosz (Platón és Püthagorasz filozófiai rendszerén iskolázódva, de azon – némiképp már a zsidó-keresztény misztika hatására – továbblépve, eleven valóságként élte át, hogy Istent szemlélve, a fénysugárzás elárasztja, betölti egész lényét, s szelleme, emberi akarata összeolvad Isten akaratával. Ennek ellenére még Plótinosz sem jut el arra a pontra, ahol a szemlélődés átválthatna cselekvésre (azaz: tenni, és nem csupán sejteni kell Isten akaratát – ami a keresztény misztika értelme).

A Kr. e. 1. évezred derekán, a 6-5. században egyidejűleg fellépő bölcsek a népből kiemelkedő, kimagasló szellemiségű szakrális individuumok voltak. Az ún. tengely–korszakban mintha valami „átfordult” volna az emberiség látásmódjában: mint már említettük,  felismervén az eredendő léttörvények gyakorlásának, megőrzésének fontosságát, megkísérelték újra-felépíteni a „hidakat” a természeti és a természetfölötti valóság között. E kultuszok, valamint a monumentális, örökérvényű görög művészet mintegy előkészítette a valódi misztika (a személyes Istennel való kapcsolatfelvétel és az égi-földi világ közötti szakadék átjáróinak helyreállítása) felvirágzásának korát (mintegy a Kr. e. 3-2. sz.-ban). Hermész Triszmegisztosz (Kr. e. 4. sz. – ő feltehetően Énok próféta inkarnációja) bölcs felismerése a fenti-lenti világ egységéről („Ami lent van, az ugyanaz, mint ami fent van; és ami fent van, az ugyanaz, mint ami lent van”) ekkorra már közismert igazságnak tűnt; de még váratott magára annak a felismerése, hogy a tiszta spirituális egységelv nemcsak az emberi életben vagy a többi élőlény, sőt a dolgok világában, hanem a kozmoszban is működik.

A zsidó nép, amely az egyiptomi fogság időszakából magával hozta – Kánaán felé vándorlása közben – a misztika több elemét is (Mózes „az égő csipkebokor” lángjában magukat a törvénytáblákat is misztikus módon kapta az ÚR-tól, aki aztán kivándorlásukat lángoszlopként vezette; de a nappali fényben felhőkbe burkolózott, hogy ne láthassák alakját, arcát), bizonyos értelemben – prófétái által – közel került ehhez a szemléletmódhoz; csakhogy az írástudók, a farizeusok, jobban ragaszkodtak „a törvény betűjéhez”, mintsem szelleméhez, így a gnózis térhódítását minden módon akadályozták. A megismerhetetlen istenség – legyen szó akár az ősi totemkultuszokról, akár a buddhizmusról vagy az ókori többistenhívő misztériumvallásokról, akár az Ószövetség Isten-képéről – magasan az emberi világ fölött lebegett; s bár beavatkozott a történelem menetébe, de inkább csak utasított-büntetett. Gyakorta segített is; de párbeszédbe nem elegyedett hívei sokaságával (legfeljebb olykor-olykor a kiválasztottakkal).

Az EGY-Istennel való találkozás, a szeretetben való eggyé olvadás eszméje: az Isten országába vezető „keskeny ösvény” megtalálásának módja majd csak a kereszténységben bontakozik ki – Jézus, az Istenember önzetlen életáldozatával, amellyel megmutatta övéinek az örök életbe vezető utat. De ekkor már a dinamikus vallás körébe lépünk át, amely a misztikus megtapasztalásra épül. Bergson tehát – elbúcsúzván a statikus vallási keretektől, amelyek természetesen a népi vallásosságban mindmáig fennmaradtak (vallási szokások, szertartások, nemzeti feladatok, a közösség [csoport- és egyházszinten] érdekeinek védelme, a közös veszedelmek, akadályok elhárítása, a kísértések [presztízsszempontok, hatalmi és vagyonéhség] legyőzése stb.) – felmutatja azokat a mozzanatokat, amelyek szükségképpen egy dinamikusabb vallási forma kialakulásához vezettek; és ez csakis (a társadalmilag és indusztriálisan fejlett) Nyugaton mehetett végbe. A misztika itt mint korigény jelent meg s hódította meg az emberi lelkeket, akik keresték és vágyták az élethez való másfajta, spirituális viszonyulást: az életbizalom, az átszellemült, mélyebb ragaszkodás boldogságát, a Szeretet-Isten oltalmazó biztonságát, derűs nyugalmát. „A miszticizmus ritka esszencia, legtöbbször csak híg oldatban található” – de így is átjárta a tömeget az anyagon átlendülő szellemi áramlás. A valódi misztikus kivételes (kiváltságos) ember: valami magasabb rendű dologra vágyik – amit meg is talál, s mások felé is képes közvetíteni: „jelenlétével felragyogtatja és átmelegíti a lelkeket”. „A miszticizmus: részleges egybeesés az életben megnyilvánuló teremtő erőkifejtéssel. Ez az erőkifejtés Istentől van; ha nem maga is Isten működése”. „A nagy misztikus az az egyéniség, aki átlépi a fajnak anyagiassága által kijelölt határait – s ezzel mintha meghosszabbítaná az emberi cselekvés” hatósugarát (i. m., 227–251. p.).

Bergson a pogányságtól „átvezető” szakaszban Plótinoszt állítja elénk, mint a prekeresztény korszak nagy görög misztikusát: „Megadatott neki, hogy az Ígéret földjét lássa, de nem taposhatta rögét. Elment az önkívületig, amelyben a lélek érzi, vagy érezni véli, hogy Isten jelenlétében él, mert fényessége elárasztja; de ennél az állomásnál tovább már nem jutott, hogy megérkezett volna oda, ahol a szemlélődés a cselekvésbe merül, és az emberi akarat összeolvad az isteni akarattal”. Vagyis hű maradt a görögség intellektualizmusához. De a (távol-)keleti miszticizmus (brahmanizmus, dzsainizmus, buddhizmus) sem fejlődhetett valódi misztikává: életlendületük erőtlen volt vagy gátlást szenvedett. A hinduk és irániak részegítő italokkal éltek („szómának” nevezve az „isteni ittasságot” – hasonlóan a görög Dionüszosz-valláshoz); s jógagyakorlataik is inkább a test karbantartását szolgálták (csak a későbbiekben vezettek intenzívebb szellemi koncentrációhoz). A hindu célja elsősorban az volt, hogy „megmeneküljön az élettől, amely különösen kegyetlen volt hozzá” – s úgy látta: a lemondás (az életakarat kioltása) a megszabadulás egyedül lehetséges eszköze. Tehát több állomáson át, a misztikus fegyelem révén, eljuthat a Nirvánába: a vágynak, majd a halál után a karmájának a megszüntetésére (Buddha ifjúkori megvilágosodása: kinyilatkoztatás; a cselekvő szeretet az ő eszmerendszeréből is hiányzik. Ezért nem teljes a misztikája. Újabban azonban – épp a kereszténység hatására – India is továbblépett a miszticizmus irányában: Rámakrisna az égő szeretet megtestesítője: a lélek kitárul az egyetemes Szeretet felé.)

Az Istennel való személyes kapcsolatkeresésünk vallása, a teremtéskor kapott „isten-gyermeki” állapotunk helyreállításának forrása tehát a keresztény misztika, amely kisebb részben a judaizmuson belüli gnózisból táplálkozik. A judaisztika kiváló kutatói (többek között Komoróczy Géza, Vermes Géza; biblikus alapról Dér Katalin stb.) szerint feltehetően a Holt-tenger környéki esszénus szekta gondolati konstrukciója áll a hátterében (a XX. sz. derekán megtalált Holt-tengeri tekercsek arámi nyelvű imái, szövegei ezt látszanak igazolni). Tehát az ATYA,  „Gondviselő jó Atyánk” bő 2000 évvel ezelőtt elküldte emberi világunkba egyszülött Fiát, hogy mint a feláldozott Bárány, visszavezesse Hozzá tévelygő, „tékozló fiait”, s helyreálljon a teremtés rendje: a „választott nép” és a pogányok körében egyaránt érvényre jusson a kinyilatkoztatás. Isten most már minden néppel szövetséget akart kötni, hogy a szeretetvallás jegyében kiváltsa a világot a BŰN rabságából, s megszülessen Isten országa az emberek szívében. Evangéliuma (az örömhír) közvetítője: Jézus, az Emberfia – akinek földi életében teljes elutasításban, iszonyatos szenvedésekben, kínhalálban volt része – betöltötte feladatát: „megváltotta”, kiemelte az emberiséget a bűn fogságából, s „a Szeretet-Isten” üzenetét továbbadva, hívei, követői elterjesztették azt az egész világon („Tegyetek tanítványommá minden népet!”). Most, a Kr. u. 2. ezredfordulón – átlépve egy (talán teljesen) új földtörténeti korszakba – várjuk-reméljük az emberiség spirituális megújhodását – avagy a János Jelenéseiben megjövendölt átalakulást: az igazságos ítéletet és az „új ÉG és új Föld” teremtését. Amint azt már a zsidó próféták is megjövendölték (Iz 65,17; 66,22; valamint az apokaliptikus szent iratok: a vízözön előtti Énok könyve, Ezdrás IV. könyve). Az új vallás, a kereszténység ezt a „titkos üzenetet” adja tovább: ennek a mulandó világnak a célja az „új teremtés”: Ádám vétkének helyrehozása az Új Ádám – Jézus Krisztus – által (Mt 18,28; Mk 13,24; 2Kor 5,17; Kol 3,10; 2Pt 3,10–13).

De azt, hogy pontosan mit jelent az „új teremtés” – a próféták sem árulják el. Feltehetően az ember és a világ „kegyelmi átalakulására” gondoltak – írja Gál Ferenc ferences atya, a dogmatika professzora A Jelenések Könyve elemzésében (Agapé K., 1994; felelős kiadó: dr. Harmath Károly OFM). „János látomásaiban szellemi képekről van szó, nem kozmikus átalakulásokról […] A régi világ a megpróbáltatások, a küzdelem, a kitartás színtere volt, az új világ a hazatalálás élményét hozza”. A szent város, az Új Jeruzsálem – az Istennel kötött „új és örök” szövetség jelképe – „jelen esetben az Egyház, megdicsőült állapotában. […] Bibliai nyelven ui. az egyház egyúttal Krisztus jegyese; s megdicsőült állapotában olyan, mint a Vőlegényének feldíszített Menyasszony” (Ef 5,27). „Az égi Trón felől jövő hangnak kinyilatkoztatás-jellege van: Ez ISTEN Hajléka (»Isten sátra«) az emberek között. Vagyis az teljesedett be, amit a Szent Sátor a pusztai vándorláskor jelképezett”: Isten népével van – teljesült az IMMANUEL-gondolat, amit már az Iz 7,14-ben említ („Én Istenük leszek, ők meg az én népem”) – hiszen a sátorban immár együtt vannak zsidók és nem zsidók: minden népből a Bárány hívei, az igazak – Isten népe, egymással megbékélten, a Bárány dicsőségében; s „a Bárány Arcának szemlélése hódolatot és imádatot vált ki” bennük.

Gál Ferencnek, a keresztény dogmatika professzorának nagyszerű analízise a Jelenések Könyve utolsó fejezeteiről (22,6–21) így zárul: „Aki megmossa ruháját a Bárány vérében, vagyis él az Egyház szentségeivel, az beléphet a mennyei Szent Városba, és ehet az Élet Fájáról”. A Gonoszokat azonban az ítélet kizárja onnan. Jézus, a megígért Messiás, a fényes hajnalcsillag, meghozza a nappali világosságot; ezért az Egyház ŐT hívja: „Marana Tha!” – „Jöjj el, Uram!” – ami az ősegyház liturgiájának (is) része volt (1Kor 16,22), s „minden időben kifejezte az Egyház reményét és virrasztását”. A misztikusok mindenkor ezzel a hívással fordultak és fordulnak ma is jegyesük: Jézus felé – s a választ is mindenkor megkapják: „IGEN. Hamarosan eljövök. ÁMEN”. Így zárul János könyve is: „Jöjj el, Uram Jézus. Urunk, Jézus kegyelme legyen minden Szenttel. ÁMEN” (Jn 22,21).

A keresztény misztika  tehát  az Istennel való spirituális egyesülést (beolvadás az égő SZERETET-be, amely Istenből folyamatosan árad felénk) a földi életben elérhető legnagyobb boldogságnak tartja az ember számára. Aki ezt megtapasztalja, az olthatatlanul vágyik ennek az élménynek a megismétlésére (a szentségimádás gyakoriságában); azonban ehhez mégsem elegendő a puszta szemlélődés: az imaélet teljes átadottságára van szükség. Isten szeretetenergiájával az eucharisztiában feltöltődve nem csupán „felül kell emelkednünk a mindennapi valóság »sötét« és »bűnös«, a vegetatív életnek, érdekeknek alávetett szintjén”, hanem el kell fogadnunk az Ő akaratát – tennünk kell azt, amit Ő vár és kíván tőlünk: az irgalmasság cselekedeteit (fizikai, testi és lelki, pneumatikus értelemben is). Vagyis meg kell változnunk: kilépve önös EGÓ-nk szűk börtönéből, másokért, mások javára, a közösségért, testvéreinkért (családunkért, de azon túl: embertársainkért), magasabb szinten az egyházért, az emberi világban az egységért, az Isten országának megteremtéséért oda kell szánni életünk. Hogy (újra) Isten gyermekeivé válhassunk, elfogadva és továbbadva a gondviselésből áradó szeretetadományokat – ahogyan Ő azt a teremtéskor megálmodta, s amiért egyszülött Fiát feláldozta értünk, megváltásunkért (ezzel lehetőséget nyitva előttünk, hogy individuális énünkből kilépve, univerzális személlyé [egyetemes lélekké] válhassunk). Így a keresztény misztika középpontjában a Jézussal való egyesülés élménye-tapasztalata áll.

Bergson, fenti művében az EGYISTEN-hit (s vele a dinamikus vallás) megjelenésének fontos szerepet tulajdonít az emberiség erkölcsi-szellemi fejlődésében. Dr. Szabó Ferenc SJ a könyvhöz írt utószavában azt is hangsúlyozza: „A szeretet és a teremtés – a nyitott erkölcs és a dinamikus vallás jellemzői. A szellem felé tartó fejlődés mozgatói a nagy személyiségek, elsősorban a misztikusok (akik szembeszegülnek a zárt erkölcs és a statikus vallás anyaghoz-kötöttségével, amely „a determinizmusok hálójába” fogja a személyiséget). A misztika révén viszont a személy „a szeretet teremtő energiájának hatására belép a felfelé ívelő fejlődésfolyamat tartamába (durée)” – s így megnyílik előtte a halhatatlanság lehetősége: a lélek „egybeolvad az egyetemes Akarattal”: ISTEN-nel, s „a legmagasabb fokon szabad személlyé válik a szabadság és a szeretet teremtő ereje által”. „A misztikusok ezáltal megszabadulnak a Hatalomnak felfogott Istenség képétől; életlendületük forrása a Szeretet hívása”. Ezért „a misztikusok belső fejlődése Istenről tanúskodik, aki élő valóság, tevékenység és szabadság”. A nyitott erkölcs és a dinamikus vallás a hősökben, „a keresztény misztikusokban testesül meg a legtisztábban: ők »adjutores Dei« – Isten segítőtársai”.

Bergson így írja le az Istennel való misztikus egyesülés eksztatikus boldogságát: „A mélységeiben megrendített lélek, amikor az áramlás már-már elragadja, nem forog többé önmaga körül, egy pillanatra kisiklik az örvényből, amely azt akarja, hogy a faj és az egyén körforgásszerűen föltételezze egymást. Megáll, mintha hívó hangot hallana. Aztán vitetni engedi magát, egyenesen előre. Nem veszi észre a mozgató erőt, de érzi, vagy szimbolikus látomással kitalálja annak meghatározhatatlan jelenlétét. És akkor jön az öröm végtelensége, a mindent elárasztó önkívület, a reáboruló elragadtatás: Isten itt van, és a Lélek Benne. Semmi sem titok többé. Eltűnnek a problémák, elosztanak a sötétségek, teljes a kifényesedés”. De persze ez a tudatállapot csak időleges, mert a tökéletes, a végleges egyesülés (az e világi életben) lehetetlen. így egy időleges „nyugalmi állapot” áll be: „nincs többé gyökeres elválasztás szerető és szeretett között: Isten itt van, és az öröm határtalan”. Természetesen, ebben az elragadtatott állapotban folyamatosan élni lehetetlen lenne. A személy akarata kívül marad az érzelmi és gondolati Egységen – hiszen belőle indul a cselekvés, s azt is vissza kell(ene) helyeznie Istenbe. „Élete tehát még nem isteni” – így többnyire, átmenetileg, a lélek „sötét éjszakájába” merül (ahogy azt a nagy misztikus, Keresztes Szt. János megfogalmazza), míg újra nem hívja a FÉNY (i. m., 254–256. p).

A cselekvés bizonyos értelemben ideiglenesen elválasztja a misztikus lelket Istentől: visszatéríti önmagához, mindennapi életéhez. Erőt viszont a cselekvéshez, az elkerülhetetlen tevékenységhez csakis Istenből tud meríteni; kitartása, munkabírása a szemlélődésből nyert életerő bőségéből fakad (vagyis Isten cselekszik benne). Ezért az eltávolodottság állapotából ismét szemlélődésre vágyik (ebben rejlik a szentségimádás titka [is]: az eucharisztia szótlan szemlélése az életerő forrását [újra] felfakasztja bennünk). Bergson szerint ebből a sokszor ismétlődő, körforgásszerű tapasztalatból egy nagyon fontos vonás alakul ki a misztikusban: Istennel szemben szenvedő, az emberekhez való viszonyában viszont cselekvő attitűdöt ölt (adjutores Dei). Paradox módon ezáltal nem kevélysége, önteltsége, hanem Istennel szembeni alázata nő. Lelkében megújul; életlendülete átalakul szeretetlendületté (ami minden élet kvintesszenciája), s ezt a misztikus az egész emberiségre szeretné kiterjeszteni.

Egyébként Bergsonnak ez a felismerése (amely már a Teremtő Fejlődés c. korszak- alkotó munkájában [1907, magyarul: 1910] megjelent), egész életét végigkísérte. Műveinek kiváló magyar fordítója és értelmezője, a vele élete végéig kapcsolatot tartó filozófus, Dienes Valéria szerint halála előtt (1941) is hangsúlyozta: a transzcendens „élő valóság, szabad teremtés, kicsorduló élet, személyes Szeretet”, amely a „teremtő fejlődést” mozgatja. „Isten szeretetenergia és Teremtés, egyetlen mozdulattal. Erről tanúskodnak a nagy keresztény misztikusok, és egészen egyedülálló módon az evangéliumok Krisztusa”. Dr. Szabó Ferenc SJ tehát úgy véli: „a helyesen értett bergsoni eszmevilág számos meglátása ma már a keresztény gondolkodás maradandó öröksége”. S most, mikor a XXI. században átléptünk a Szentlélek századába, s egyre erőteljesebben érzékeljük a dinamikus vallási formák megjelenését a lelkiségi mozgalmakban is, különösen fontosnak, eligazítónak véljük Bergson felfogását a személyes Istennel való kapcsolatunkról, a misztika újraéledéséről – ha van valami, ami még megmentheti ezt a „romlásnak indult” világot, az csakis az „életlendület”, a változtatni akaró spirituális vallásosság (a metafizikai létdimenzióval való kapcsolódás) lehet.

Bergson felismerései természetesen nem függetlenek a századfordulón kialakult, vele nagyjából egy időben publikáló nagy német pszichológiai iskoláktól (S. Freud, s főként C. G. Jung: A tudattalan pszichológiájában elmélyülő, a mélylélektant forradalmasító műveitől); az archetípusokat, álmokat, mitológiai alaphelyzeteket, az individuális és a kollektív tudattalan tartalmait vizsgáló pszichoanalitikus elemzésektől. Hiszen az ún. karizmatikus-dinamikus vallási formák éppen a (kollektív és személyes) tudattalanban rejlő istenkép (újra)éledéséről szólnak. Ha „átdinamizálódna” a vallás a szeretetben, az a szellemiekben gyökeres átalakulást hozhatna: az ember(iség) csakis így tér(het)ne vissza fokozatosan Istenhez. Bergson úgy látja: a nagy misztikusoknak – a keresztény kolostorok (a férfi-női szerzetesrendek) – „Isten eszközeként” igen komoly feladatokra összpontosítva, eredményes „szeretetszolgálatot” teljesítettek, teljesítenek mindmáig (vö. i. m., Miszticizmus és megújulás c. fejezet, 258–265. p.). Ennek az átalakulási folyamatnak az eredményeképp alakultak ki az ezredfordulón a lelkiségi mozgalmak. Lassan az egyház is nyitottabbá vált (a II. vatikáni zsinat óta) a spirituális megújhodásra.

I/2. MESSIÁS helyett: MEGVÁLTÓ – a megtestesült Isten-FIÚ

„Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Imé, jön neked a te királyod; igaz és szabadító; szegény és szamárháton ülő, azaz nőstény szamárnak vemhén” – így jövendölik az ószövetségi próféták; és így adják hírül az apostolok is Jézus jeruzsálemi bevonulásának dicsőséges történetét (Zakariás 9,9 – valamint: Iz 62,11–12; Máté 21,1–11; Márk 11,1–10; Lukács 19,29–40; János 12,12–16). Virágvasárnap diadalünnepe azonban valójában a gyásznapok közeledtének első jele volt. Zakariás az utolsó zsidó papi próféta volt, Keresztelő János édesapja; akinek templomában nevelkedett Szűz Mária, Isten Anyja. Jóslata „Isten Szolgájának” közeli érkezését jelezte; aki „a pogányoknak világossága, Izraelnek üdve lesz”; mert „Isten megváltja népét, amint megígérte és megbocsátja annak vétkeit, tiszta kegyelemből” (Iz 42–43). A próféták pontos és hiteles jövendölései szóról szóra beteljesedtek: a Messiás megérkezett, de senki nem ismerte fel, hogy Ő a Megváltó – így színrelépését, titokzatos csodáit, tanításait gyanú és elutasítás fogadta; a farizeusok, akik betű szerint értelmezték a Tórát, szellemi „felforgatót” láttak benne; ahelyett, hogy üdvözölték volna a „szabadítót”, az első perctől fogva gúnyolták, elhallgattatására, sőt elpusztítására törtek.

A valóságot és a hiteles próféciák bekövetkeztének „árát” ekkor még senki sem ismerte. Bár a GYERMEK születése, felnövekedése elé a világ ezernyi akadályt állított; majd nyilvános fellépése, igehirdetése, csodatételei idején már kifejezetten üldözték őt, sem a világi hatalom (Heródes, Pilátus), sem a farizeusok, a zsidó főpapság nem tudta megakadályozni, hogy a virágvasárnapi diadalmas bevonulás végül is a maga idejében bekövetkezzék. Egyedül Jézus tudta („isteni” tisztánlátásával előre készült rá), hogy a zsidók pászkaünnepe az ő életáldozatának napja lesz. Igyekezett tanítványait jó előre felkészíteni a tragikus eseményre: megmondta nekik, hogy elérkezett szenvedéseinek ideje, amikor is az Atya által rábízott feladatot (az emberiség megváltását) végre kell hajtania, s Jeruzsálemben mindaz beteljesedik, amit a próféták megjövendöltek az Emberfiáról. Az apostolokat lesújtották a Mester szavai; de valójában nem is értették még, miről beszél; nem tudták elfogadni, hogy miért elkerülhetetlen az a rettenetes szenvedés, ami Mesterükre vár; s amelytől voltaképpen ő maga is iszonyodik. Jézus szavai mégis ráébresztették őket az elkövetkezendőkre, s így a diadalünnepbe már eleve némi fájdalom vegyült. Jézus lélekben folyamatosan imádkozott értük az isteni Atyához, „hogy erősítse meg őket kegyelmével, és világosítsa meg őket […] hogy jobban megszilárduljon hitük abban, hogy én vagyok a megígért Messiás”. Az isteni Atya meg is tette, amit egyszülött Fia kért; ő pedig – hálát adva az Atyának – magára vállalta „a föld minden keserűségét és szomorúságát, hogy ők vigasztalásban és erősítésben részesüljenek” – olvashatjuk a Jézus benső élete c. füzetke 12. részében (Baij M. Cecília szentbenedekrendi apátnő magánkinyilatkoztatásai, Pax K., Esztergom, 1944, 2. kiadás, 1981).

Atyjához mindössze egyetlen kérése volt életáldozata előestéjén: engedélyezze számára az önfeláldozó szeretet csodálatos szimbólumának: az oltáriszentségnek a megalapítását. Mert „mit tesznek majd a lelkek, ha meg lesznek fosztva jelenlétemtől? hogyan lesznek képesek legyőzni ellenségeiket?” És ki fogja Fia helyett engesztelni az Atyát a bűnösök gonoszsága, Isten szidalmazása, vétkes tagadása miatt? „Ha a földön maradok az Oltáriszentségben, te elégedett leszel, szeretetben részesülsz; a teremtmények pedig megvigasztalódnak – kérleli Atyját imájában. – De szükség van azért is arra, isteni Atyám, hogy a földön maradjak ebben a szentségben, hogy az emberek ne feledkezzenek el rólam és arról, amit értük tettem. Szükség van arra, hogy ez által a Szentség által minden nap felújítsák szenvedésem emlékét, és újból felajánljanak engem neked a lelkek üdvéért, s lecsillapítsák igazságos haragodat az isteni Törvény megszegői iránt”. Az ATYA végül is engedett Fia könyörgésének; bár azt mondta: „a világ nem érdemel meg egy ilyen ajándékot”. A FIÚ azonban, kinek szívében „a végtelen szeretet tüze égett, amelyet a sok gonoszság sem tudott kioltani”, mindennek ellenére kiesdte Atyjától, hogy „a kenyér és bor színe alatt itt maradhasson”. Elhatározta, „hogy ugyanazon az éjjelen”, amelyen az emberek az ő halálára törnek, megalapítja az oltáriszentséget. Hálából felajánlotta az Atyának, hogy minden misén, engedelmeskedve Isten szolgájának (az áldozatot végző papnak), azonnal alászáll az égből a lelke, „amikor a pap kimondja az átváltoztatás szavait a kenyér és a bor fölött”. Nem tekintve arra, hogy „a pap méltó-e vagy méltatlan, szent avagy bűnös: mindig készen állok parancsára”. Ezt a szentséget „mindazok számára létesítem, akik odajárulnak, hogy magukhoz vegyék”, azaz a hívőknek. „Ez az étel, amint élet a jóknak, úgy kárhozat a bűnösöknek” („aki ugyanis súlyos bűnnel a lelkén veszi magához, az a halált veszi magához a bűn által, amelyet elkövet” – i. m., 12. rész, 71–85. p.).

A három szinoptikus evangélium (Máté, Márk, Lukács) hitelesen feltárja Jézus, az Emberfia történeti jelenlétét, életének eseményeit, gyógyításait; nyilvános megszégyenítését, kivégzését; a Törvény /a TÓRA/ paragrafusai alapján őt elítélő zsidó főpapok „racionális”, a hagyományhoz mereven ragaszkodó dogmatizmusát, hatalomféltését. János „gnosztikus evangéliuma” azonban szemléletében eltér tőlük: ő nagyobb hangsúlyt helyez a Fiúban végbemenő lelki-szellemi (pneumatikus) folyamatokra; megmutatja, milyen iszonyatos távolság van a hétköznapi (emberi) gondolkodásmód és az isteni szféra értékrendje, irgalmas szeretete, a gyarló emberiség iránti toleranciája, segítőkészsége között. Az irgalom és a bűnbocsánat jegyében nekünk adatott eucharisztia (az utolsó vacsora titokzatos „átváltoztató” gesztusa) lett a keresztény misztika központi mozzanata: Jézussal való egységünk örök érvényű szimbóluma. Az apostolok később ebből merítettek erőt az IGE terjesztéséhez; a nagy misztikusok pedig, akik kivétel nélkül fontosnak tartották a mindennapos szentáldozást, szentségimádást, többnyire csupán ez „égi manna” kegyelméből éltek.

A XX. században a lengyel misztikus Fausztina nővér személyesen is átélte az utolsó vacsora eseményét. Egy kolostori szentórán 1929-ben látomásban belépett az utolsó vacsora termébe, s Jézus engedélyével szemtanúja lehetett maguknak az eredeti történéseknek (amelyek voltaképpen minden szentmisében megismétlődnek). „Jézus az átváltoztatás előtt az égre emelte szemét, s Atyjával titokzatos párbeszédbe merült. Szemei lángoltak, arca fénylett, s fehér volt, mint a hó, egész alakja fenséges. Az átváltoztatás pillanatában megpihent, eltöltötte a Szeretet – az áldozat beteljesedett. Most már csak a halál külső szertartásának kellett végbemennie” – a lényeg megtörtént az átváltoztatásban. „Egész életemben nem éltem át ilyen mélységben ezt a titkot, mint ebben az esti imádás-órában. Ó, hogy vágyódom rá, hogy az egész világ megismerje ezt a titkot” – írja naplójában az apáca. (E jelenetet idézi meg Emmánuel Maillard nővér Mária Međjugorjéban c. könyvében (2012) több más Jézussal való misztikus találkozás-élménnyel együtt; s maga is tanúságot tesz az „eucharisztikus táplálék” erejéről). Az ÚR teste az átváltoztatott szentostyában átjárja híveit, Igéivel és testével belülről átformálja őket, behatol tudatalatti világuk mélyébe, ahol Isten lakhelye van. Segíti őket jobbá válni. S így a megújult hívek – megkapván mindazt a kegyelmet, boldogságot, ami Krisztus lényéből árad – odaadásukkal, tevékenységükkel lassanként átalakítják magát az egyházat is.

Az utolsó vacsorán, a zsidó pászkaünnepen, az áldozati húsvéti Bárány elfogyasztása után alapította tehát Jézus – áldozathozatala emlékére – a szeretet és öröm, a testvéri összetartozás szimbólumát: az oltáriszentséget. „Vette a kenyeret és hálát adott, megtörte és adta a tanítványoknak, mondván: Vegyétek és egyétek; ez az én testem. Azután vette a poharat, hálát adott, s szólt: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetség vére, mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára” (Mt 26,26–29; Mk 14,22–25; Lk 22,14–20). János, aki talán legmélyebben ismerte Mesterét, szavait így jegyzi fel: „Bizony mondom nektek: aki befogadja azt, akit én küldök, engem fogad be; aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki engem küldött” (Jn 13,20). Júdásnak nyújtva a borba mártott falatot, szólt: „Bizony mondom nektek, hogy közületek egy elárul engem”. Júdás elveszi a falatot, s távozik. Jézus pedig „végrendelkezik”: „Új parancsolatot adok nektek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek” (Jn 13,21–35).

Aztán dicséretet énekelve elindult tanítványaival együtt az Olajfák hegyére. Még sok mindenről beszélt apostolainak, mintegy lélekben erősíteni akarván őket, hogy el tudják viselni a következő napok borzalmait – hiszen Ő mindent sejtett, pontosan ismerte a rá váró kínhalál körülményeit; de Isteni ÉN-je nem riadt vissza az áldozattól. Tudta, hogy Atyja nem hagyja magára a szenvedésben – hiszen Ők ketten: egyek („Aki engem látott, látta az Atyát” – „Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, megmondtam volna nektek” – „Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek” (most még) – de: „kérem az Atyát, és ő más Vigasztalót ad majd nektek, hogy veletek maradjon mindörökre”. Tehát „ne nyugtalankodjék a ti szívetek és ne féljen” – „hallottátok: elmegyek és eljövök hozzátok”; „veletek vagyok a világ végezetéig”. – Szellemi-lelki hagyatéka: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket” – „Békességet hagyok nektek; az én békességemet adom nektek” – „Aki hisz énbennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket és cselekszem, és nagyobbakat is cselekszik”). Csupa jól ismert mondás az evangéliumokból, amelyekkel igyekszik előkészíteni a tanítványokat az elkerülhetetlen borzalmak bekövetkeztére. Bár Jézus tudja: ez emberileg lehetetlen – nem eléggé érettek még az elkövetkezendők megértéséhez. De bízik abban, hogy utólag majd világosság gyúl szívükben (Jn 14,1–30).

Jézus tehát, halálára készülve, az utolsó vacsorán az eucharisztia alapításával lehetőséget teremtett minden Benne hívő számára az Atyával való kiengesztelődésre, az Atyához való visszatérésre, s így a teremtés eredeti céljának majdani megvalósulására. Önként és engedelmesen vállalta az Atya által rábízott feladatot: visszavezetni a „tékozló Fiú” -emberiséget az Atyai Házba. Vállalta, ami ezzel jár: iszonyatos megaláztatások sorozata; a hatalmukat féltő zsidó főpapok általi meghurcoltatás, gonosz gyilkosai gúnyolódásának, rászórt hazugságáradatának türelmes elviselése. Mint valóságos áldozati Bárány, példát adott arra, hogyan kell (lehet?) méltósággal és meg nem inogva, alázatos türelemmel, szelídséggel, de nem megalázkodva rágalmazói s bírái: a világi hatalmasságok (Heródes, Pilátus) előtt, alávetni magát ellenségei kegyetlen és igazságtalan ítéletének. Magára véve a világ bűneit, szótlanul szenvedett és meghalt miattunk, értünk – „a világ életéért”.

„A legvégső határig elvitte az Isten iránti alázat eszméjét: a világba belépve letette saját dicsőségének képét”, kiüresítette magát, lemondva minden (isteni) hatalmáról, alávetette magát a teremtményi lét törvényeinek, s karját kitárva a teremtés felé, mintegy átölelte az egész emberiséget a kereszten. Szolidaritást vállalva bűnös, bukott, önző és gyűlölködő, elidegenedett emberi állapotunkkal, meghalt értünk, hogy tettével „megtérésre szólítson minket […] s újra a transzcendens életre irányítsa tekintetünket”, amelyet Isten szánt nekünk a teremtéskor. „Ehhez azonban Krisztusnak magának is el kellett fogadnia a Kereszt misztériumát”, elviselnie a gyalázatos halálnemet, amellyel csak a legnagyobb gonosztevőket sújtották. „Nem Istennek volt szüksége arra, hogy megbékéljen és kiengesztelődjön velünk, hanem nekünk kellett ismét helyes kapcsolatba kerülnünk Istennel […] mert letértünk a helyes útról”. Jézus tehát, az Atya kívánságának eleget téve, szabad akaratából önként feláldozva magát értünk, magára vállalta vétkeinket: a Bárány elvette a világ bűneit (Jn 1,29), s kiengesztelte Teremtőjével a bűnbe alázuhant teremtményeket. „Mintegy óriási szivacsként magába szívta az összes emberi rosszat, amit a világ kezdete óta elkövettek az emberek, majd a végsőkig elnyűtten a saját emberségével összekapcsolva minket, eljuttatott abba a szeretettől izzó kohóba, amely öröktől ott fénylik a Szentháromság szívében” (vö. G. Collins OSB: Krisztus kinyilvánult misztériuma I., Bp., 2016; Krisztus megváltó művének misztériuma c. fejezet, 67–86. p.).

S ezáltal megnyitotta embertársai (testvérei) előtt (ellenségei, gyilkosai előtt is!) az üdvösség útját: ha beismerik és mélyen megbánják vétkeiket (mint a „jobb lator”!) – megmenekülnek. „Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa” (Jn 3,17). A Fiú irántunk táplált mélységes szeretetét bizonyítja, hogy önként vállalta a halált, hogy az Atyától eltávolodott emberiség – Őbenne, Őáltala – megismerhesse az Atya irántuk való szeretetét (feláldozza egyszülött Fiát, hogy az emberiség megmenekülhessen az örök haláltól): „Atyám! én megismertettem velük a te nevedet, és ezután is megismertetem, hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, legyen bennük, és én is őbennük” (Jn 17,26).

Hans Urs von Balthasar, a XX. század egyik legjelentősebb keresztény teológusa, az előtte járó perszonalista és keresztényszocialista filozófusnemzedék tagjainak (Martin Buber, Franz Ebner) felismeréseire hivatkozva hangsúlyozza: csakis „az Abszolút Szeretetben, Krisztusban” (mint a Lét kozmikus centrumában) találkozhat és folytathat párbeszédet egymással ember és ember (TE és ÉN). Isten szemében „mindannyian tévelygők – bűnösök voltunk, vagyunk és leszünk” – nincs mit egymás szemére vetnünk. De bűneink „Krisztus keresztjén eltörlődtek”, tehát „egymásban Krisztus igaz voltát kell szemlélnünk. Csakis Krisztus szenvedéstörténetének színe előtt ismerhetjük fel, mennyire bűnösök vagyunk mindannyian”, s hogy „milyen alávaló, önző hárítással menekülünk bűnös mivoltunk beismerése elől”, könnyedén elfogadva, hogy „Krisztus átvállalta tőlünk s viseli bűneink terhét” (mind a mai napig szenvedve gonoszságainktól s kegyelmének elutasításától az oltáriszentségben). S mi, akik „Isten számára csakis Krisztusban, Krisztuson keresztül létezünk”, még csak hálásak se vagyunk ezért. „Először mi vagyunk Krisztusban, aztán Krisztus van mibennünk: szeretete az Atya iránt bennünk ébred válaszra a kegyelem által”. Hiszen „az ember az önmagán túlira: az Abszolútumra rendeltetett: a Szeretet a legbensejében veszi birtokba őt” – s egyszer csak váratlanul felismeri, megérti (mint egykor a tanítványok): mit tett Krisztus érte (is), mindannyiunkért. S akkor felébred benne a bűnbánat: visszatér az Atyai Házba. S elfogadja végre a KERESZT-et – mint az emberi élet elkerülhetetlen velejáróját.

A KERESZT tehát az abszolút szeretet jele: „ebben a jelben ragyog fel a LÉT”. Isten nyelve, amellyel megszólít mindnyájunkat, hogy az Ő világosságában lépjünk be saját világunkba: találjuk meg önazonosságunkat, küldetésünket – s így nyíljunk meg mások felé: azaz térjünk meg („a felébredt ember: válasz Isten szeretetére”). „A véges lényeknek bele kell tanulniuk az önfeláldozó és továbbajándékozó Szeretet formáiba, amelyek a Krisztussal való eggyéválás titkát őrzik” („Már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” – Gal 2,20). A keresztény ember tehát embertársában találkozik Krisztussal: közösen vagyunk Benne, a Szeretet hármas–egy párbeszédében – „együtt szeretünk Istennel”. Az Újszövetség: „a Szeretet harca a bűnös emberrel, a bűnös ember megtéréséért”. Urs von Balthasar nagyon komolyan figyelmeztet arra, hogy „csakis a bűn, meg nem gyónt bűneink zárhatnak el bennünket Istentől (és embertársainktól)”. Ezért teszi Isten – figyelmeztetésül – vállunkra a keresztet: az elé helyezett kőben megbotló, a rámért szenvedés súlya alatt elgondolkodó ember felismeri önzését, tévedéseit, megérti Krisztus értünk vállalt áldozatának mélységét, s a kereszthordás közben képessé válik a mások iránti részvétre, jóindulatra, együttérzésre – esetleg mások szenvedésének elhordozására, az irgalmasság cselekedeteire is. „Aki hisz az isteni Szeretet mindenhatóságában, abban a Kereszt megnyitja az embertársai iránti szeretet képességét és felelősségét” (ez a „szentté válás” alapja). „De tudnunk kell: az emberi szeretet soha nem emelkedhet fel az Abszolút Szeretethez, amelyet se felfogni nem tudunk, se méltóképpen válaszolni rá” (vö. Hans Urs v. Balthasar: Csak a Szeretet hiteles, in: A SZERETETRŐL, Vigilia Könyvek, Bp., 1987).

A kereszt misztériuma rávilágít arra, hogy Krisztus megváltó áldozata ellenére „mennyire súlyos mindmáig az emberiség helyzete” – hangoztatja G. Collins bencés teológus. – A FIÚ-Isten alászállt a mi emberi poklunkba, hogy megmentsen bennünket – s mi, bűnösök, elutasítjuk, vagy egyszerűen tagadjuk a megváltás tényét. Az Istenfiú, aki „az emberi igazságtalanság áldozatává vált” értünk, s megmentésünkért szeretetből vállalta, elviselte a leggyötrelmesebb kínhalált, utolsó leheletével is ránk, bűnös emberekre gondolt, s kérlelte az Atyát: „bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). Ő, aki szabad elhatározásából az Atya akaratának alávetve magát, mindhalálig tartó engedelmességével feloldotta Isten és az emberiség közötti távolságot, átlépett a szakadékon, amely a bűnbeeséssel jött létre. És ezzel a tettével végbe vitte egyszer s mindenkorra a megváltás misztériumát: minden egyes ember számára felkínálta a személyes megváltás lehetőségét. Aki bűneit megbánva, saját keresztjét felvállalva, visszatér az Atyához, s eredeti állapotát (a tisztaság, engedelmesség, a „szentháromságos Szeretet” jegyében) Isten kegyelméből helyreállítja, bűnbocsánatban részesül. „A bűneset óta először és utoljára volt olyan ember a Földön, aki […] tökéletes összhangban élt Isten akaratával. Engedelmességével eltörölte engedetlenségünket, alázatával meghódította önhitt büszkeségünket, és bocsánatát léptette makacsságunk helyébe”. Nem mások helyett szenvedte el a „megérdemelt” büntetést; hanem önként, szabadon, hogy „kiengesztelje” Atyját a tévúton járó emberiséggel: „Ez a megváltás misztériuma”. Ugyanakkor „az embernek együtt kell működnie a kegyelemmel”: azaz „telve hittel, reménnyel – az embertársakért önként vállalt jócselekedetekkel” tud csak élő kapcsolatot kialakítani Istennel.  „A Szentlélek kiemel bennünket azokból a pszichológiai és spirituális börtönökből, amelyeknek a foglyai vagyunk, s elvezet bennünket a hit szabadságára” – „arra az életre, amelyben nyitottak tudunk lenni Isten követelményeket támasztó jelenlétére” (vö. Collins OSB: i. m., A keresztség szentségi misztériuma c. fejezet).

Isten Fia, „a világ üdvösségének érdekében, az Atya akaratának engedelmeskedve, szabadon kiüresítette önmagát” (kenózisz). Jézus, az ember, haláltusájában mégis magára maradt – egy pillanatra mintha úgy érezte volna: Atyja sincs vele („Eloi, eloi, lamma sabaktani!” (J. 15,34). Jelenits István, piarista szerzetes-tanár írja: „Úgy szól az Atyához, mint akire nemcsak valami szokatlan szenvedés szakadt, hanem bensőleg is megfosztatott Isten közelségének boldog, megkönnyítő érzésétől. Mintha Isten azért hagyta volna magára őt ezekben a percekben, hogy ne csak testi fájdalmainkban, gyöngeségeinkben osztozzék, hanem átélje az Isten vigasztaló szeretetétől megfosztott emberek árvaságát. Így kellett osztoznia a magányosak, elhagyatottak érzésvilágával, az emberi sors minden reménytelenségét, keserűségét megtapasztalva. Így válhatott valóban mindenki megváltójává. Sorsát megadással viselte: „”Atyám, kezedbe teszem le az én lelkemet”” (Lk 23,44–46 – „Elvégeztetett! Aztán lehajtotta fejét és kilehelte lelkét” (Jn 18,30). (Vö. Jelenits István: Jézus hét utolsó szava, in: Hét szó a kereszten, Új Ember K., Bp., 2016).

Szent Pál A zsidókhoz írt levélben ezért szögezheti le egyértelműen: Jézus – mint Isten gyermeke, ki „egy testből és vérből való” Isten minden gyermekével, felkarolva „Ábrahám magvait” – halálával hatalmat kapott arra, hogy „a halál által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt. És megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok valának” (uo. 2,14–15). Ezért Krisztus feljebb való Mózesnél – így hát, „szent atyafiak, mennyei elhívásnak részesei, figyelmezzetek a mi vallásunknak apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra. Aki hű ahhoz, aki őt rendelte, valamint Mózes is, az ő egész házában” (3,1–2). Tehát „Krisztus a mi főpapunk” – „Ő az igazi főpap”. „Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt” – és „aki képes együtt érezni a tudatlanokkal és a tévelygőkkel, mivelhogy maga is körül van véve gyarlósággal” (uo. 4,15; 5,2). Krisztus nem maga dicsőítette meg magát azzal, hogy főpap lett, hanem az, aki így szólott hozzá: „Én Fiam vagy te, ma szültelek téged”. A FIÚ „megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet. És Tökéletességre jutván, örök üdvesség szerzője lett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek”. Nagyobb tehát a lévita papoknál, az Áron rendje szerinti papoknál. „Mert nyilvánvaló, hogy a mi Urunk Júdából támadott, amely nemzetségre nézve semmit sem szólott Mózes a papságról.  Nyilvánvaló az, hogy Melkizedek hasonlatossága szerint áll elő más pap. Aki nem testi parancsolatnak törvénye szerint, hanem enyészhetetlen életnek ereje szerint lett. Mert ez a bizonyságtétel: Te pap vagy örökké, Melkizedek rendje szerint” (uo. 5,5–6,8–10; 6,14–17).

Jézus Krisztus tehát emberi énjének feláldozásával, kereszthalálával megpecsételte és helyreállította Isten és az ember(iség) (Teremtő és teremtményei) közötti, soha el nem évülő kapcsolatot; és ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy valóban Ő a várva várt Messiás, az ATYA szeretett FIA. A bűntelen Emberfia, aki megjelenítette és haláláig képviselte a teremtéskor Isten által megálmodott emberi képmást (ADAM KADMON-t); Istentől áldottan visszanyerte az eredeti emberi ARC-ot. Ezért mondhatjuk: Ő a Második Ádám, akivel új teremtés kezdődött. Legyőzte a test(iség) uralmát az ember fölött a LOGOSZ által, önként vállalva a test halálát s a szellem diadalát. Hidat épített a szakadék két partja közé, amely az embert Istentől elválasztotta, s nyilvánvalóvá tette a bűnösök számára az Atya Szeretetét és Irgalmát.

Hitvalló Szent Maximosz (korai) egyházatya (Isten a Szeretet c. művében) írja: a Logosz „megszünteti a bennünket csalárdul hatalmában tartó gonosz lélek uralmát”: a test vágyainak legyőzése által diadalmaskodik fölötte. Így a test, amely korábban a halál rabja lett, maga ejtette rabságba fogva tartóját: természetes halála által megrontva annak életét, „olyan méreggé vált a Gonosz számára, melynek hatására az kihányta mindazokat, akiket – elnyelve a halál uraként – hatalmában tartott. „Így élesztette föl az egész természetet kovászként az Élet feltámadására” a szent Logosz. „Hiszen elsősorban ezért az életért válik Isten létére emberré az Ige […] és ezért vállalja önként a testi halált” (idézi: G. Collins: i. m., 235. p. 80. jegyzet). Megváltásunk titka tehát az Ő keresztjében rejlik. Amikor haláltusája végén, fejét lehajtva kilehelte lelkét, a pogány százados, aki megnyitotta oldalát, amelyből vér és víz fakadt, felkiáltott: „Ez az ember valóban Isten fia volt!” (Márk 15,39).

S az egész haláltusáját vele együtt végigszenvedő Mater Dolorosa, Mária, a „kegyelemmel teljes” Hétfájdalmú Szűzanya, aki egykoron oly boldog megadással fogadta az angyali üdvözletet, s vállalta istenanyai sorsát („Fiat voluntas tua!”), most érti meg teljes mélységében az agg Simeon próféta jóslatát (amelyet a jeruzsálemi templomban fia bemutatásakor kapott): „Az üdvösség és megváltás érkezett ezzel a gyermekkel közénk. Ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben: JEL lesz, amelynek ellene mondanak. A Te lelked is 7 tőr járja át, hogy kiderüljenek sokak titkos gondolatai” (Lk 2,22–37).

A Kálvária-út gyötrelmeinek végigkísérése, szent fia megostorozása, arcán a töviskorona alatt vére hullása, keresztre feszítése, kínhalála, majd a keresztről levett holttest átölelése (Michelangelo: Pietà), s végül a sírba tétel a legnagyobb megpróbáltatás volt az Anya számára; szívét a fájdalom tőre járta át, s maga is szinte belehalt az iszonyú szenvedésbe. Hite „tűzpróbán” ment keresztül; de állta a próbát, „Szent Fiát” lelke könnyeivel siratva (Stabat Mater). Így lett ő a Mártírok Királynője (Regina Martyrum). Az átélt gyötrelmek s fia utolsó rendelkezése, mellyel anyját és János apostolt egymásra bízta („Asszony, íme, a Te fiad!” – s „íme a Te Anyád!”) lelkében egy magasabb rendű anyai hivatást ébresztett: a tanítványok, a hívők, a szenvedők felé kitárva szívét, gyermekévé fogadta mindazokat, akik fiához tartoztak. Az együtt szenvedés fiával (compassio cum Christo) együttérzést, részvétet ébresztett benne a világ elesettjei, kivetettjei, nyomorgói iránt, s – ahogy a XII. századi nagy misztikus, Clairvaux-i Szent Bernát mondta – így lett Ő a „bűnösök menedéke”, szenvedők vigasztalója, megmentője, mindnyájunk édesanyja, lelki patrónája. Imáival, segítségnyújtásával közvetítői, „társmegváltói” szerepet kapott az ÉG-ben szent fia mellett.

Ezt maga a feltámadt, dicsőséges Jézus Krisztus erősíti meg Baij Mária Cecília Benedek-rendi apátnőnek adott magánnyilatkozatában: „A Mennyben közvetítő vagyok a mennyei Atyához. Az üdvözült lelkek nagyon örülnek ennek a hivatalomnak. Ők is vágyakoznak ugyanis az után, hogy minden ember üdvözüljön és a mennybe jusson, s ugyanannak a boldogságnak örvendjen, amelyet ők élveznek. […] Látni engedem a mérhetetlen kegyelemkincseket, amelyeket mennyei Atyám letétbe helyezett nálam. […] S ők látják a végtelen Szeretetet, amellyel mennyei Atyámat szeretem, s amellyel Atyám szeret engem”. És ebben a kegyelemosztó irgalomban Máriának is igen fontos szerepe van: „Amint én közvetítek az emberek számára Atyám felé, úgy kiválasztottam szeretett Anyámat arra, hogy közvetítse hozzám az emberek kérését. Szükség volt arra, hogy […] a bűnösök javára egy hatalmas közvetítő járjon közbe, aki teljes irgalmassággal, könyörülettel és szeretettel megbocsátásért és kegyelmekért könyörög számukra. Szeretett Anyám teljesíti szakadatlanul ezt a feladatot. Nagy szeretettel teszi ezt, mint az egész emberi nem Anyja és leghatalmasabb közvetítője”, szent fia dicsőségére, aki most már az oltáriszentségben gyakorolja megbocsátó irgalmát, különleges kegyelmeket adván a hozzá esdőknek (vö. Jézus benső élete, 15. könyv, Égi dicsőségem – Oltáriszentségi életem c. zárófejezetek, 72–84. p.).

Mikor Jézus fejét lehajtva, kilehelte lelkét, felragyogott benne, fölötte a természetfeletti szeretet fénye. A farizeusok, főpapok elképedve látták: halálakor a jeruzsálemi templomban a Szentek Szentje: a szentély kárpitja tetejétől aljáig kettéhasadt, annak jeléül, hogy a zsidó főpapság ideje lejárt. Krisztus, mint az új Főpap, a várva várt Messiás, átvette hatalmát: „nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak puszta másolatába ment be Krisztus, hanem magába a Mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék értünk” (Zsid 9,24). S ezzel új korszak kezdődött az emberiség történetében. Az Atya dicsfénybe vonta Fiát a tanítványok, az emberek, az ellenségei előtt; visszaemelte Őt az enyészetből az isteni hármasságba, hogy harmadnapon feltámadjon és örökké éljen a mennyben, elfoglalva helyét Atyja jobbján. Ugyanakkor velünk maradt a szentáldozásban, átváltoztatott testével és vérével (két szín alatt) táplálva bennünket, hogy Szent Lelkét folyamatosan árasztva ránk az oltáriszentségben, átformálja életünket. S mi „Lélekben és Igazságban imádjuk ŐT” (Jn 4,24).

Jézus Krisztus önfeláldozó kereszthalálával […] lehetővé tette, hogy mi is a Szentlélek sugárzásában éljünk. Ez az egész világtörténelmet átható kozmikus esemény: az emberiség belépése Krisztus megdicsőülésének misztériumába, végérvényesen megváltoztatta életünk távlatait: ha Ő győzelmet aratott a halál felett, akkor nekünk – követőinek – szintén örök életünk van. Mindhalálig kitartó engedelmességével kiengesztelte Istent, jóvá téve „Ádám vétkét”, áttörte az emberi lét bezárt burkát, átlépett az emberfölötti emberiség szférájába, s kaput nyitott előttünk az Atyához  való visszatérésre („Ti Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené” (1Kor 3,23). Vagyis „életünk Krisztus által el van Istenben rejtve – ami majd az Utolsó Nap dicsőségében felragyog” (ez a történelem ÓMEGA-pontja – T. de Chardin kifejezésével). Fejlődésünk tehát a halálunk után, a lélek spirituális síkján folytatódik; mígnem „hasonlóak leszünk Hozzá – ti. Jézus Krisztushoz – s látni fogjuk Őt színről színre” (1Jn 3,2).

De már itt, a földi életünkben is személyes kapcsolatba léphetünk vele. „Krisztus teste”, a szentostya által a bűnbánat utáni szentáldozásban; elnyerhetjük irgalmát, megbocsátó kegyelmét. Megtapasztalhatjuk, hogy „Isten Országa bennünk van” – ne a világban, a világi javakban, élvezetekben keressük azt. A Vele való folyamatos párbeszédben feltárulnak előttünk Isten titkai. Hiszen Jézus köztünk, velünk maradt, jelenvalóságát Ő maga tette nyilvánvalóvá tanítványai számára, mikor feltámadása után, húsvét vasárnap hajnalán dicsőséges testében meglátogatta és köszöntötte Anyját („Ez a kegyelem kijár Neked, mert […] te voltál a legerősebb a hitben és Te szerettél engem leginkább…”). Erről a látogatásról az evangélisták nem is tudtak (így nem is számolhattak be róla). Számukra az is döbbenetes élmény volt, mikor Mesterük megjelent pneumatikus (átszellemült) testében Mária Magdolnának, majd az üres sírhoz igyekvő Péter és János apostolnak, s végül az emmauszi tanítványoknak. Este az utolsó vacsora termében összegyűlő apostolai közé betoppanva „Békesség nektek!” köszöntéssel, velük vacsorázott. Majd rájuk lehelve a Szent Lelket (Jn 20,22), a zárt ajtón keresztül távozott. A szomorúságba és fájdalmas gyászba süppedt tanítványok lelkében ekkor minden megváltozott: most már feltétel nélkül hittek benne, hiszen valóra váltotta „ígéretét” (Jézus benső élete, 15. könyv, 12–24. p.).

Ő, a Feltámadott, az eucharisztiában valóban örökre velünk maradt, hogy a szentostyával táplálva bennünket, nekünk is Örök Életünk lehessen. Még „hitetlen Tamás” is, aki a következő találkozáskor az ÚR sebeit érintve megbizonyosodott arról, hogy Mesterüket látja, boldogan kiáltott fel: „Én Uram, én Istenem!” – s ez után rendíthetetlen lett hitében. Galileában is megjelent a tanítványok körében, így buzdítva őket: „Nekem adatott minden hatalom mennyben és földön. […] Menjetek el azért, tegyetek tanítványokká minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek a nevében, és tanítsátok őket, hogy tartsák meg mindazt, amit én parancsoltam nektek”. (Mt 28,16–20). Vagyis hatalmat adott nekik arra, hogy az egész világon hirdessék a jó hírt: az emberiség vissza-vonhatatlanul kiengesztelődött Istennel (Gal 1,1; 2Kor 5,10). A megbékélést maga Isten kezdeményezte, aki „szabadon belebocsátkozott abba a szakadékba”, amelyet az ember hozott létre „Isten és ember között”; s „Krisztusban megbékéltette magával a világot”. Ezért „ha valaki Krisztusban van, új teremtmény az. A régiek elmúltak; íme újjá lett minden”. „Krisztusért kérünk hát benneteket: békéljetek meg az Istennel. Mert az, aki bűnt nem ismert, bűnné tette magát érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne” (2Kor 5, 17–21)

A feltámadás visszamenőleg „igazolta” Jézus Golgota-útjának, kereszthalálának dicsőségét: Isten Fiaként utat nyitott keresztje által az (örök) élet felé. Felment „Isten életének erejébe”, hogy „szószólónk legyen az Atyánál”: engesztelje Őt „a mi bűneinkért és az egész világ bűneiért” (1 Jn 2,1–2). Halála erőt sugárzott a tanítványok felé (sugároz máig is); hiszen mindannyian Isten kegyelméből élünk, Krisztus „személyes uralmának életterében”. Ugyanis „amint Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre kel” (1Kor 15,22); és aki éltében követte Őt, az – hite által megigazulva – feltámadásában is részesül. Hiszen megmondta: „Én vagyok az első és az utolsó és az élő. Meghaltam, lám, mégis élek, örökké. Nálam van a halálnak és az alvilágnak a kulcsa” (Jel 1,17–18).

Feltámadása után pneumatikus testében 40 napig még tanítványai és édesanyja körében maradt, meg-megjelenve köztük, sok mindenre tanítva őket; ők pedig hallgatták és követték tanításait, megértve végre és elfogadva a KERESZT titkát (saját sorsukban is). Az Apostolok Cselekedeteiben (1,1–7) tanúságot tesznek erről a titokzatos időszakról – mint belső érlelődésük, feladatvállalásuk örömteli folyamatáról.

Tanítványaihoz intézett búcsúbeszédében – még Golgota-útja előtt – így vigasztalta őket: „Jobb nektek, hogy én elmenjek, mert ha én nem megyek el, nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha pedig elmegyek, elküldöm Őt hozzátok, és ha eljön, meggyőzi a világot a bűn, igazság és ítélet tekintetében”. A bűn: hogy nem hisznek énbennem; az igazság: hogy én az Atyához megyek és többé nem láttok engem; az ítélet: hogy a világ fejedelme megítéltetett. […] Ne nyugtalankodjék a ti szívetek és ne féljen: Hallottátok, hogy én azt mondtam nektek: elmegyek és eljövök hozzátok”. És ezt azért mondtam nektek, hogy „amikor majd meglesz, higgyetek”. Ekkor ígérte meg nekik: „Az én Atyám házában sok hely van; ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek” […] s majd ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14,1–31).

S az apostolok – végigélve kínzatását, kereszthalálát, feltámadását – most már feltétel és kétely nélkül bíztak benne. Az Olajfák hegyén a levegőbe emelkedve, mielőtt eltűnt volna a szemük elől, még ezt mondta: „Amikor a Szentlélek eljön rátok, tanúim lesztek nekem mind Jeruzsálemben, mind az egész Júdeában, és Szamáriában, egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,4–9).  S az apostolok várták visszatértét; Mária és a többi asszony is velük maradt. Együtt imádkoztak, bízva Megváltójuk ígéretében…

(Folytatása következik…)

Illusztráció: Annunciazione di Cestello (Sandro Botticelli)

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/4) →

Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/3) →

Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/2) →

Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/1) →