Éles Csaba: A költészet titkairól és korszakaiból*
*A »KÖNYVEK, OLVASÓK, KULTÚRA. Esztétikai változatok az olvasás élményére« című kiadás előtt álló könyv egy fejezete
Nyitányként József Attila Ars poetica (1937) című versének két kezdősorát – „Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga?” – parafrazáljuk. A művészettel elméletileg foglalkozók valamelyike viszont ezt mondhatná: Esztéta vagyok, ezért érdekel engem a költészet maga. Miként minden más művészeti ág is; de most különösen a versek mással nem helyettesíthető élménye, hatásának sajátossága.
Dicső, fenséges a költőnek hivatása e világon. Ezt a tételt Eötvös József fogalmazta meg 1846. március 17-én; azon a pesti „dalünnepen”, amelyet a hetvenéves Kisfaludy Sándor tiszteletére rendeztek. „Tekintsünk végig az emberi küzdelmeken – folytatja fejtegetését –, s vajon hol van egy nagyszerű gondolat, melynek bajnokai között nem lantosok állnának első sorban?” (In: Arcképek és programok, 1975: 266.) Eötvös mondataira rímel a Szakállszárító aforizmákat, aforisztikus bölcsességeket jegyző szerzőjének, Juhász Gyulának egyik gondolata, melyet 1925. június 28-án tett közzé. „A költőnek van a legszebb hivatása e földön: ő az, aki halhatatlanná varázsolja a mulandóságot.” (In: Összes művei 4.k., 1975: 301.)
Amikor az ötvenes évek derekán Nikosz Kazantzakisz visszaemlékezett arra a szerepre, amelyet a költészet játszott felnőtté érlelődésében, ugyanerre a meggyőződésre jutott. Ugyanis a költészet „…a sok szenvedést, küzdelmet álommá tudja átlényegíteni, és midőn dallá alakítja, halhatatlanná teszi a mulandót.” Addig a félelem, a félelem legyőzéséért folytatott harc és a szabadságvágy uralkodott az ifjú krétain; de a versek révén két újabb szenvedéllyel egészült ki: a szépség imádatával és a tudásszomjjal. „Olvasni, tanulni, távoli országokat bejárni, szenvedni, örülni – ezt akartam!” (Jelentés Grecónak, 1970: 85.)
Eötvös József Kisfaludy Sándorról szóló köszöntőjében más szavakkal is szerepel az imént idézett fölvetés. „Hol van egy igazság, mely az emberi nem nagy fáján gyümölcsöket teremve, ne függött volna előbb a költészet virágköntösében ágain?” Hozzávetőlegesen mintegy negyed- vagy félévszázaddal korábban, a francia Joseph Joubert rögzített egy ehhez hasonló állítást. „Meg akarod ismerni a gondolkodás mechanizmusát és hatását? olvasd a költőket. Meg akarod ismerni az erkölcsöt, a politikát? olvasd a költőket. Ami tetszik bennük, mélyítsd el magadban: az az igazság.” Joubert, aki ugyanakkor óva int attól, hogy rossz versekkel szennyezzük és fertőzzük a szellemünket, egy paradoxonnal fokozza a költők fölényét a kultúra világában. „A szépre törekedve több igazságra bukkannak, mint az igazságra törekvő filozófusok.” (Gondolatok, 1988: 58., 92. és 123.)
Babits Mihály 1934 júliusában föltette magának a következő, vitára ösztönző kérdést: Mitől lesz vers a vers? Mielőtt töprengése eredményének teret adnánk és néhány kortársával párhuzamba állítanánk, kiemelünk három olyan markáns megközelítést a 18-19. század fordulójáról, amely valószínűleg közelebb visz bennünket e csodálatos műfaj lényegéhez és befogadásának kulcsához. A negyvenedik életéve betöltéséhez közeledő, de önmagát még „kevés tapasztalatú” lírikusnak látó Friedrich Schiller egyik, Goethének írott levelében (1797. augusztus 17.) eredeti fölismerésre jutott. Először arra a következtetésre, hogy a költészet az olvasóra „általában nemcsak kellemes, de kellemetlen hatással is lehet”. Ajánlása radikálisnak, sőt forradalminak tűnhet. „Háborgatni kell őket, meg kell zavarni kényelmüket, nyugtalanságot és döbbenetet kell okozni. A költészetnek vagy védő szellemként, vagy kísértetként kell előttük állnia. Csak így fognak hinni a költészet létezésében, s csak így fogják tisztelni a költőt.” (Goethe és Schiller levelezése, 1963: 223. – Kiemelés tőlem: É. Cs.)
Kiemelésünk kapcsán hadd emlékeztessük olvasóinkat egy Victor Hugótól (Shakespeare, 1864) vett korábbi idézetünkre (1929: 282.). Ha Schillernél a költészet „védő szellem”, akkor Hugónál „ígéret”, amely „vigasztalja az elnyomottakat”. Ha a jénai költő levelében „háborgató és nyugtalanságot okozó kísértet” is másfelől; akkor a két nagyobb Csatorna-szigeten önkéntes száműzöttként alkotó írónál „fenyegetés”, amely „nyugtalanítja az elnyomókat”. Kell-e ennél két költő között eszmeileg szorosabb közös nevező?
Harminc évvel Schiller után John Keats is írt egy olyan levelet, amelynek kitüntetett helye lehetne a poétika történetében. Címzettje John Taylor, keltezése 1828. február 27. Abban a költeményekkel kapcsolatban két kívánalmat vagy talán inkább követelményt fogalmazott meg. Az elsőt egy hasonlatba öltöztette, mely az ember mentális működésével kapcsolatos. A vers „…úgy kell hasson az olvasóra, mintha a saját legmélyebb gondolatainak megfogalmazása volna, majdnem úgy, mint az emlékezés.” A másodikat Keats már egy egekig érő metaforával fejezte ki. A költői műben „…a képek oly természetesen emelkedjenek, haladjanak előre és nyugodjanak le, mint a Nap, úgy világoljanak az olvasó felett, és pompás, de józan fényben ereszkedjenek alá, a félhomály csodáját hagyván maguk után.” (In: Levelei, 1999: 42.)
A német Schiller és az angol Keats után harmadikként egy olasz költőt is megidézünk. Azt a Giacomo Leopardit, aki a versírás mellett – Schillerhez hasonlóan – a filozofikus értekező prózának is mestere. 1814. június 14. és 24. között írta Recanatiban – más művei mellett – a Timandrosz és Eleandrosz párbeszéde című dialógusát; amelyben ez utóbbi azt a költészetet értékeli, ahol végeredményében a katarzis vagy legalábbis a morális megvilágosodás dominál, ha mégoly rövid ideig is. „Kevésre becsülöm az olyan verset, amely, miután elolvastuk és átgondoltuk, nem hagy a lelkünkben valamilyen nemes érzést, amely legalább fél órára gátat vet az életünkben a hitvány gondolatoknak és a méltatlan tetteknek.” (In: Rövid erkölcsi írások, 1998: 154.)
Schiller, Keats és Leopardi után térünk vissza Babits előbb föltett kérdésére; melyet közvetlenül egy másikkal folytatott, illetve pontosított. Mi az, ami a vers lényegét és értékét adja? Más megfogalmazásokban: Mitől válik művészi jelentőségűvé egy vers? Mi teszi esztétikai értelemben vonzóvá a verset, megragadó élménnyé a költeményt? Megfordítva: mi az, ami nem? Babits úgy látja, hogy nem avatja művészi értékűvé a verset egy nagy gondolat (1), a mély érzés (2), a bravúros forma (3), a forma és a tartalom összhangja (4), sőt mindezek együttállása (5) sem. Akkor hát mi? Semmi más, mint – egyetlen szóban összesűrítve – a varázslat!. (In: Könyvről könyvre, 1973: 206. és 209.)
Babits itt még általában beszél a vers varázslatáról, de még ugyanabban a hónapban Tóth Árpád szintézisteremtő tehetsége titkaként nevezi meg. Márai Sándor szerint (1942) a vers varázslata egyetlen sorban rejtőzik, abban bújik meg a költő zseniális leleménye. „Vannak költők, akik kitűnő, de teljesen meddő verseket írnak; verseket, melyek nagylelkűek vagy hangosak, nemesek vagy emelkedettek; tartalmukat esetleg megjegyezzük, csak éppen nem emlékezünk soha többé egyetlen sorukra sem. Ezek a versek lehetnek érdekesek és nagyszerűek, de nem igazi versek. Hiányzik belőlük a sor, az a bizonyos sor, melyet nem értelmével alkotott a költő, hanem indulatával, sugallatával, szívével, látomásával. E sor nélkül csak kifogástalan verseket lehet írni; igaziakat soha.” (In: Ég és föld, 2001: 107-8.)
A lehetséges, de végül is egyaránt elvetett kritériumok közül álljunk meg kissé bővebben az elsőnél: a nagy, a tartalmas, a magvas vagy emelkedett gondolatnál. A titokzatos mesterség című, 1938 novemberében keletkezett cikkének utolsó előtti mondata megerősíti ezzel kapcsolatos korábbi nézetét. A versben ugyanis „…színarany bölcsességgé válhat a leglaposabb semmitmondás.” (In: Keresztül-kasul az életemen, 1993: 25.) Hozzá kell tennünk, hogy Babits idősebb kortársa, a szintén költő és esszéista francia Paul Valéry, ennél árnyaltabban, mélyebben és megengedőbben közelíti meg ezt a kérdést 1921-ben. „A gondolatnak úgy kell elrejtőznie a versben, mint a tápértéknek a gyümölcsben. A gyümölcs is táplálék, de úgy érezzük, mintha csak zamat volna. Csak az élvezetet érezzük, miközben a tartalmat fogadjuk be. A bűvölet eltakarja a táplálékot, amelyet kísér.” (Füzetek, 1997: 257. – Kiemelés tőlem: É. Cs.)
Valéry gyümölcs-metaforájának szemléletessége azonban nem változtat a lényegen. Azon ti., hogy Babits két meditációja a versről (1934 júliusában és 1938 novemberében) elindított egy olyan termékeny folyamatot, amely egyszerre illeszkedett hozzá, és részint szembe is helyezkedett vele – egyaránt tükröződve a szóhasználatban. Kosztolányi Dezső kis írása a Pesti Hírlapban (A kiolvashatatlan vers, 1935. március 28.) egyrészt előlegez egy olyan problémát (újraolvasás), amelyről később fogunk beszélni, másrészt visszapillant egy olyan kérdésre (az olvasó mint alkotótárs), amelyre korábban már kitértünk. Milyenek hát Kosztolányi szerint az „igaz versek”? „Mennél inkább ismerkedünk velük, annál titokzatosabbak.” Még hangsúlyosabb a rövidke cikk befejezése. „A művész sejtet, s szókincse gazdagságából éppen csak jelképül szerepeltet valamit. Ennélfogva az olvasó tevékeny-alkotó munkatársává válik. A költészetben mindig a háttér számít, egy érzés és gondolatvilág rejtetten ható delejessége…”. (In: Nyelv és lélek, 1990: 556. – Kiemelés tőlem: É. Cs.)
A vers értelmezésének, megértésének kulcsszava Babitsnál tehát a varázslat, Valérynál a bűvölet, Kosztolányinál a delejesség, továbbá – s ez a fogalom itt és most nem tautológia – a titokzatosság. Ez utóbbit rejtette bele tartalmas meghatározásának közepébe Szerb Antal is (Örök barátaink. Szabó Lőrinc műfordításai. 1941); de úgy, hogy gazdag szövegkörnyezetéből könnyen ki is emelhetővé tette. „A líra volt az emberi szellem legcsodálatosabb alkotása, a nagy versekben a végső, tiszta, gyermeki egyszerűség találkozott a végső, legérettebb bölcsességgel, és olykor két sor között, emlékezzünk, felcsillant fátyolos szemünk előtt a rejtett értelem, embersorsunk titokzatos értelme, amelyet kimondani nem lehet, csak a művészetnek adatott meg nagy néha, hogy látomás formájában elébünk idézze mint végtelen és vigasztaló messzeséget.” (In: Mindig lesznek sárkányok, 2002: 648. – Kiemelés tőlem: É. Cs.)
*
Az esztétikai befogadásnak – s ezen belül a versek értésének és élvezésének – két fő típusa létezik. Az elsőnek ez veleszületett tehetsége, képessége, érzéke; s lényegében nincs más teendője, mint ezt önmagában fölismernie és tudatosítania, fejlesztenie és finomítania, gondoznia és óvnia. A másik típus viszont tudatosan törekszik ennek megszerzésére, elmélyítésére és kiszélesítésére; ha úgy tetszik önművelődéssel-önképzéssel egy egész életen át, permanens intenzitással. Azon idekapcsolódó szerzők közül, akiket jelen alfejezetünk írásáig fölfedeztünk, az első típust értelmezi vagy közelíti meg Joseph Joubert, Nyikolaj Vasziljevics Gogol és Benedetto Croce – a második mellett érvel Walt Withman, Schöpflin Aladár, José Ortega y Gasset és Hans-Georg Gadamer.
Valamikor a 18-19. század fordulóján a francia Joubert – a probléma mélyére hatolva – kategorikus következtetésre jutott. „Semmiben sem találhatunk költészetet, ha nem hordozzuk eleve önmagunkban.” (Gondolatok, 1988: 123.) Létezik itt egy titokzatos hárompólusú rendszer: a műalkotások, az alkotók és a befogadók bűvös háromszöge. A legszebb, legvonzóbb versek is hatástalanok a költőietlen olvasók szemében. Shakespeare ezt már kétszáz évvel korábban kifejezte a zene vonatkozásában (miközben ne feledjük, hogy a verseknek, a szavaknak és szövegeknek is létezik a maga sajátos zeneisége). Azokra a soraira gondolunk, melyeket Lorenzo szájába adott A velencei kalmár (1598) ötödik felvonásának első színében.
„Az ember, aki legbelül zenétlen,
S nem hat rá édes hangok egyezése,
Az kész az árulásra, taktikára,
S szelleme tompa, mint az éjszaka
S érzelme komor, mint az Erebus:
Meg ne bízz benne. Hallgass a zenére.”
Fordította: Vas István
A gondviselés, az eleve elrendelés, a sors különös kegyelme viszonylag keveseknek alkotói és/vagy befogadói tehetséget, még kevesebbeknek ilyesféle zsenialitást juttatott. Sokaknak viszont a legcsekélyebb eredmény és siker is kínos erőfeszítésébe, keserves kitartásába kerül. Az esztétikai kiművelődés azonban mindezzel együtt, egyszerre magánérdek, mindennapos kellemes közérzet – és nemzeti-társadalmi szinten hasznos, gyümölcsöző erkölcsi közügy. Ebből következik az az elvárás, hogy bárminemű korlát, akadályoztatás, gátló körülmény ellenére mindenki tegyen meg minden tőle telhetőt, hogy ne maradjon teljesen „költőietlen”, „zenétlen”, általánosságban szólva művészietlen.
Eredetileg 1847 januárjában jelent meg Gogolnak az a kötete, amelynek egyik „levelében” – valójában esszéjében – Puskin példájával érzékeltette a versolvasás két szintjének különbségét. Irodalomtörténeti vitairatként is értelmezhető írásának címe: Miben áll végül is az orosz költészet lényege, és mi a legfőbb sajátossága? „Az egyébként értelmes, de a költészet iránt kevésbé fogékony emberek szemében ezek a versek befejezetlen, könnyed, pillanatnyi töredékek, a költői érzékkel megáldott olvasók viszont átgondolt, befejezett, minden fontosat magukban hordozó teljes poémáknak tartják őket.” (In: Válogatás barátaimmal folytatott levelezésemből, 1996: 241.) Puskin kisebb költeményeiben az első típus nem, a második viszont meglátja az egészet. Bár a totalitás filozófiai fogalom, a versekben rejtőző teljesség vagy egész meghallásához elsősorban mégsem filozófiai, hanem „költői érzék” szükséges.
Croce 1928-ban Nápolyban írta, s a következő évben ott is jelentette meg az Esztétika dióhéjban című összefoglalóját. Egyetlen „költői verssor” az a vízcsepp, amelyben tükröződik a tenger, azaz a művészetek összessége. „Akinek művészi érzéke van, az egy verssorban, egyetlen kis költői verssorban együtt találja a zeneiséget, a festőiséget, a mintázó erőt s az építészeti struktúrát, s ugyanúgy egy festményben, amely sosem a szemnek, hanem mindig a léleknek való dolog, s a lélekben nem mint szín áll, hanem mint szó és zeneszó is, sőt mint csönd, amely a maga módján szó és zeneszó.” (In: A szellem filozófiája, 1987: 265.)
Az amerikai Walt Withman 1855-ben jelentette meg Fűszálak című verseskötetét, melyet – különféle módosításokkal és bővítésekkel – 1892-ig még hét kiadás követett. Az első kiadás nyitókölteménye az Ének magamról, amely ötvenkét részével és mintegy hatvan oldalával a még vékonyka kötet majdnem felét tette ki. A meglehetősen hosszadalmas vers elejéről való a következő két sor.
„Sokáig vesződtél, hogy olvasni tanulj?
Éreztél-e büszkeséget, ha versek értelméhez férkőztél?”
Fordította: Gáspár Endre
Ha nem is minden út, de viszonylag több is a versek értelméhez vezethet. Ne feledkezzünk meg azonban Octavio Paz mexikói költő és esszéista aforizmájáról: a költészet sosem érthetetlen, csak megmagyarázhatatlan. Paz tehát arra figyelmeztet, hogy az értelmezés nem azonos a magyarázattal. Somlyó György egy beszélgetésben (1980) Paz axiómájához a következő kommentárt fűzte. „Ha a költészet teljesen magyarázható volna, nem volna rá szükség. Érthetőnek viszont – természetesen az egyéni megértési készség szinte végtelen skálájának valamelyik fokán – mindig érthető.” (Önéletrajzaimból, 2001: 69.) Az értelmezés hitelesen és hihetően szubjektív, a magyarázat tárgyszerűen és egzaktan objektív. Az előbbi vonatkozik a versekre, műalkotásokra – az utóbbi a tudományos kérdésekre.
Azt mondtuk az imént, hogy a versekhez több út is vezethet. Ezek közül kettőt a múlt század elejéről, egyet meg a végéről említünk. Schöpflin Aladár 1912-ben a nyitottságot és fogékonyságot, a bizonyos mértékű lelki azonosulást és egymásra hangolódást látta kulcsfontosságúnak. Egyszerűbben szólva: váljunk valamelyest az olvasott vers költőjévé. „Minden költő és minden vers csak arra hathat a maga teljességében, akiben megvannak, legalább csírák alakjában, azok a lelki elemek, amelyeknek a költő, a vers a kifejeződése, s egy kicsit Ady Endrévé kell válnia annak, aki Ady Endrét teljesen érteni akarja.” (Az új magyar Irodalom. Ady Endre és Móricz Zsigmond – In: Válogatott tanulmányok, 1967: 84.)
Két évvel később, 1914-ben Ortega y Gasset írt egy esztétikai tanulmányt – úgymond „előszó gyanánt” –, amelyben a belső ünnepélyesség követelményét támasztotta a versolvasóval szemben. „A költészet olvasásához – csakúgy, mint annak teremtéséhez – meg kellene követelnünk bizonyos ünnepélyességet. S nem a külsőleges pompa ünnepélyességét, hanem ama benső kábulat atmoszféráját, ami szívünket a lényegi pillanatokban árasztja el.” (In: Elmélkedések a Don Quijotéról, 2002: 7. – Kiemelés tőlem: É. Cs.) A belső ünnepélyesség kapuja vagy előfeltétele az, hogy az ember egésze „csupa füllé” váljon vagy inkább lényegüljön át. Ez már Gadamer elvárása, amely a Szöveg és interpretáció tanulmánykötetben olvasható (szerkesztette Bacsó Béla, Cserépfalvi kiadása: 38.). „Ha a befogadó nem kész arra, hogy »csupa füllé« váljon, semmilyen költői szöveg nem szólal meg.” Ez a „csupa fül” annak a nyitottságnak felel meg, amely Croce esztétikájában a „művészi érzék”.
A legutóbb idézett hét szerző közül csupán kettő kapcsolódik közvetlenül költőhöz. Egyikük Gogol, aki Puskinban – másikuk Schöpflin Aladár, aki Ady verseiben mélyedt el. Természetesen számos olyan eset ismeretes, amikor a befogadás bármiféle esztétikai általánosítása elmarad; viszont vonzó tanúvallomást kapunk valamely költői alkotás élményének erejéről. A tizenkilencedik századi világköltészet néhány lírikusát említjük először: Poe-t és Hugót, Heinét és Hölderlint, majd kissé bővebben Baudelaire-t. Utóbbi költőóriás Edgar Poe címmel 1857-ben írt egy gondolatgazdag esszét, amellyel kortársai számára fölfedezte az eredeti szemléletű amerikai kollégát. „Költészete mindig igen nagy hatású. Nem Byron heves és túláradó érzéseit olvassuk verseiben, nem is Tennyson lágy, harmonikus, választékos melankóliáját, amelyet egyébként Poe szinte testvéri szeretettel csodált. Mint az álom, olyan mélységesek és csillogóak a költeményei, titokzatosak és tökéletesek, mint a kristályok.” (In: Válogatott művei, 1964: 439.)
Két évvel később, 1859. október 8-án Flaubert egyik levelét Leroyer de Chantepie kisasszonynak címezte. „Nagyszerű munka jelent meg a minap, Hugo könyve, a Századok legendái. Még sosem állt ilyen magasan ez a kolosszális költő. Maga szereti és átérzi az eszményit: figyelmébe ajánlom az első kötetben a lovagkori történeteket. Milyen hevület, mekkora erő, micsoda nyelv! Ilyen ember után írni: reménytelen vállalkozás. Olvassa el, és töltekezzék vele, mert szép és egészséges.” (In: Levelei, 1968: 190.)
Friedrich Nietzsche 1888 őszén írja filozófusi önéletrajzát. Az eredetileg 1908-ban megjelent, nem túlságosan terjedelmes, ámde nagyívű, egész életművét és művelődésbeli-szellemi fejlődését áttekintő könyvecske főcíme: Ecce Homo – alcíme: Hogyan lesz az ember azzá, ami. A verseket időnként maga is költő, összességében poétikus filozófiai prózát teremtő bölcselő az Ecce Homo egyik bevezető, önjellemző fejezetében a gasztronómiai ízlésválasztásról viszonylag gyorsan áttér az olvasásra: a filozófusok és Stendhal után a költészetre, Byron és Shakespeare előtt Heinére. „A legnagyobb lírikust nekem Heinrich Heine jelenti. Hiába kutatok még egy ilyen édes és szenvedélyes muzsika után az évezredek birodalmaiban. Heine birtokában volt az isteni gonoszságnak, márpedig enélkül szememben nincs tökéletesség – egy embernek, egy fajtának az értékét aszerint ítélem meg, mennyire képtelen Istent és a szatírt szétválasztani. – És hogyan bánik a német nyelvvel! Egyszer majd Heinét és engem tartanak a német nyelv legelső művészeinek – akik fölmérhetetlen távolságra távolodtak mindattól, amit silány németek műveltek vele.” (1994: 41.) Az Ecce Homo Nietzsche utolsó műve, mert 1889 januárjában Torinóban bekövetkezett a szerző szellemi összeomlása.
Rainer Maria Rilke 1914. augusztus 29-én – azokban a napokban-hetekben tehát, amikor egyre nyomasztóbban sűrűsödtek össze a vészterhes viharfelhők a vén Európa fölött – levelet írt Anna Freifrau von Münchhausennek. Ebből azt a két mondatot emeljük ki, amelyek – például Kosztolányi korábban idézett szavaihoz kapcsolódóan is – a költészet, a versek vigasztaló szerepét illusztrálják. „A Hölderlin-kötet most gyógyír; csodálatos, hogy léteznek ezek a költemények, s az ember szívéhez érnek, a legsűrűbb dzsungelen át. A Hyperion-t is a legközvetlenebb meghatottsággal olvastam: hiszen ez a mű csupa-csupa utalás és emlékeztetés arra, ami most történik velünk, és mégis messze-messze meghaladja azt: tiszta égboltot von a háború és a szerelem korszakai fölé.” (In: Levelek IV.k., 1997: 13.)
1857-ben jelent meg Charles Baudelaire – hívei körében híres, ellenfelei szemében hírhedt – verseskötete: A romlás virágai. Kortársai közül az előbbiek közé tartozott Gustave Flaubert, aki kevéssel a kötet megjelenését követően, már július 13-án levélben köszöntötte a költőt. „Egy dög, A macska (a második), A szép hajó, Egy kreol nőnek, a Spleen; ez utóbbi valósággal elgyötört, annyira hiteles. Ó, mennyire érti a lét unalmát, mennyire! Ezzel aztán minden kevélység nélkül eldicsekedhet.” (In: Levelei, 1968: 179-180.)
A spanyol származású, ámde franciául író Jorge Semprun számára Baudelaire versei térben és időben is látókörének, valóságképének kiszélesedését, elmélyülését jelentették. Segítették abban, hogy otthonosan érezhesse magát egyrészt Párizs utcáin – másrészt a francia költészet „sűrű vadonjában”. Az előbbi úgy értendő, hogy A romlás virágai szerzője idegenvezetőként, kötete baedekerként is szolgált – utóbbi meg úgy, hogy ezek a versek visszavitték őt egészen Villonig, illetve előre vezették Valéryhoz. Amikor 1998-ban megjelenteti egyik önéletrajzi könyvét, Baudelaire két sorával fejezi be, s ezek egyike lesz a magyar kiadás címe: Tündöklő nyaraink gyors tüze…
A panoráma tér- és időbeli kitágulásánál magasabbrendűbb, izgalmasabb a szellemi és érzelmi, a filozófiai és esztétikai gazdagodás; s ez az, amire Semprun Baudelaire-ben különösképpen rátalált vagy legalábbis ráérzett. „Baudelaire versei nyitották meg előttem az utat a francia költészethez. Úgy értem, konkrét és tökéletes szépségéhez: hangtani szépségéhez éppúgy, mint az értelmihez, a prozódiaihoz éppúgy, mint a konceptuálishoz, az érzékihez éppúgy, mint a jelentéstartalmihoz.” Kevéssel később Sempruntól meglepő párhuzamot kapunk. „Akármilyen szépségeket nyújtott mondjuk Ovidius, a baudelaire-ieket azonnal közelibbnek, kicsattanóan elevennek, vérbőnek éreztem. Értelmesnek, de úgy is mondhatnám, érzékenynek és tartalmasnak.” (2000: 43. és 43-4.)
A 19. század második felében és a huszadik század első két évtizedében élt és alkotott a magyar széppróza egyik különös képességű írója. Jogászi végzettségéből eredően a „királyi ügyész” rangjára emelkedett, aki a fővároson kívül – élete utolsó bő negyedszázadában Temesvárott – tevékenykedett, lapszerkesztőként is. Gozsdu Eleket azért idézzük ide, mert – Ady kortársaként, sőt néhány évvel meg is előzve – Baudelaire magyarországi recepciójának izgalmas korai példáját nyújtotta. Először 1884-ben, Az étlen farkas című elbeszélésében. „A misztikus, ledér költemények, melyeknek minden sorában eleven élet, fájdalom, a ki nem elégített vágyak szenvedélye, a kielégített vágyak undora pezseg, forr, ragadtak magukkal a gyönyör szédítő árjába. Valami kimondhatatlanul fájdalmas mámort éreztem e megsebesített lélek vágyakozó szenvedései, küszködő embergyűlölete s kéjelgő cinizmusa mellett. A forró vérű Venus és az eszményi tisztaságú Madonna olvadt együvé költészetében.” (In: Ua., 1982: 56.)
Másodszor 1913-ban, a június 15-én kelt egyik, ún. Anna-levél-ben. Míg az előbb novellája hősének gondolatait foglalta össze, itt az író már közvetlenül maga szólal meg. „Ez a kicsi könyv rettenetes kétségbeeséseket tartalmaz, undor és harag és gyűlölet és mélységes szomorúság sötétlik ki minden sorból. Nem boldog emberek kezébe való, és nem való asszonylelkeknek, akik fehérek. Erős idegek kellenek minden strófához, és az egészséges ember nem érti meg a kétségbeesésben született undort, amit ez a szomorú zseni érzett, mikor a szonettjeit hatalmas erővel, előkelő művészi érzékkel leírta.” (In: Az étlen farkas, 1982: 349.) A művészi versekhez éppen úgy tehetséges versolvasók szükségesek, ahogyan mint ahogyan a magas hegyekhez kitartó hegymászók.
*
Gozsdu Elek Baudelaire-élményének két példájával elérkeztünk a magyar irodalomhoz, konkrétan költészetünkhöz. Egyik korábbi alfejezetünkben már bővebben beszéltünk a könyvek, az irodalom – közelebbről a költészet – vigasztaló szerepéről. Ebben az összefüggésben tértünk ki – mások mellett – például Victor Hugóra és főként Kosztolányi Dezsőre: jelesül a Vojtina új levele egy fiatal költőhöz (1934) című cikkére és az Életre-halálra (1930) néven ismert versére. Kosztolányit mindenkit megelőzve, Arany János „bűvös szava” vigasztalta – míg maga különböző műveivel Babits Mihályt vagy (majd látni fogjuk) a képzőművész Ámos Imrét. Kosztolányi most említett műveit olvasva, az embernek kedve támad, hogy kicseréljen egy szót Huszka Jenő operettjének (Gül baba, 1905) híres betétdalában: Versben az igazság, versben a vigasz! (Parafrázisunk első fele Joubert egyik, előbb idézett gondolatára emlékeztet.)
A versek vigaszára egy nemzeti közösségnek és az egyének sokaságának egyaránt nagy szüksége mutatkozhat. A huszadik században ilyen traumát jelentett társadalmunk számára a trianoni (1920), majd a párizsi (1947) békediktátum; az előző században pedig a világosi fegyverletétel és az azt követő megtorlások. A számtalan szomorúságot szülő „békeszerződéseket” megelőző aggodalmaknak, félelmeknek, szorongásoknak egy-egy nagy költőnk is hangot adott versével. 1918-ban Ady Endre (Üdvözlet a győzőnek), 1946-ban pedig Vas István (A békekötés elé). Mindkettő jelentős, többszöri elolvasásra érdemes költemény; de mi most mégsem ezekből, hanem Kaffka Margitnak édesanyjához, Almásy Ignácnéhoz 1918. november 20-án írott leveléből idézünk néhány mondatot. „Egy jó és képzett művezetőnek nagyobb jövője lesz ezentúl, mint holmi diplomás senkinek, hisz az elvett országrészekből is ide, a megkisebbedett Magyarországba fog tódulni sok száz tanár, jogász, közigazgatási ember s már eddig is túlbőség volt közigazgatási tisztviselőkben. A haza sorsán mégsem aggódom túlságosan.” Az ezek után következő szavakat – mint leglényegesebb mondandóját – maga a levélíró húzta alá. „Arany János és Ady Endre verseit ezután is csak annyi ember fogja olvasni, mint eddig s mégis a kultúra az, ami a legfontosabb az egész nemzeti ideában.” (In: A lélek stációi, 2010: 179.)
Most következik egyetlen, Kaffka Margit levelénél évtizedekkel korábbi példa Arany János verseinek varázslatos vigasztaló hatásáról; a világosi fegyverletétel utáni időkből, párizsi emigránsaink köréből. Szemere Bertalan írta a költőnek 1857. március 31-én, hogy „…két nap óta gyönyörrel olvasom apróbb költeményeit.” Majd így folytatja: „…nem dicsérni akarok, sem ítéletet mondani, hanem üdvezelni, biztatni, és megköszönni, mi élvet a nemzet száműzötteinek is ád. Nemde ezt is fáradsága jutalmai közé számítja? Egy szép költemény egy vigasztalás a honbul, egy titkos levél, cím nélkül küldetik, de hozzánk jut.” (In: Szemere Bertalan leveleskönyve, 1999: 111. – Kiemelés tőlem: É. Cs.)
A Motivációk, preferenciák, vigasztalódások című alfejezetben részletet közöltünk Lloyd Smith egyik rövidke írásából és Rónay György valamelyik 1948. évi naplójegyzetéből. Egyetértenek abban, hogy az ember legmaradandóbb élvezete az olvasás (részint az írással váltogatva). Ebből a szempontból Smith és Rónay mellé társítható még Márai Sándor is, aki a költészetre szűkíti ugyanezt a maradandóságot; az Ég és föld című, először 1942-ben megjelent könyvében. Márainak ez a kötete megannyi kisebb írásból rakódik össze; mondhatni éppen olyan terjedelműekből, mint Smith 1933-ban megjelent könyve, a Jelentéktelen apróságok. Ezek között található a Köszönet, de kiknek is szól? „A legtöbbet és legnemesebbet az életben a költőknek köszönhetem. Ők adták azt, néha, egy sorban, egy villanásra, amit hiába kerestem a tengeren és a hegyek között, az emberek társaságában és a nők karjai között, ők adták azt a lelkesedést és feledkezést, azt a szívdobbanást és könnyes gyönyörűséget, amiért érdemes volt élni és embernek lenni, csak ők! Petőfi és Rilke, Arany és Verlaine, Goethe és Vörösmarty, Swinburne és Juhász Gyula, Byron és Tóth Árpád, Berzsenyi és Horatius, ők adták nekem az életben a legtöbbet, az igazit, a legnemesebbet.” (2001: 105.)
Hosszú évtizedekig élt az Egyesült Államokban egy másik magyar író, Lengyel Menyhért is. Az irodalomtörténet elsősorban színpadi szerzőként tartja számon, akinek legismertebb műve – Bartók zenéje révén – a Csodálatos mandarin. „Olvasok magyar verseket” – jegyezte föl 1957. április 24-én. „Ezekben van az élet varázsa, a néma pillanatok teltsége, az egész zamatos, teli, csendes, tűnődő, föld- és égszagú élet, ami nekünk az amerikai életből oly fájdalmasan hiányzik. Itt csak a tényeket konstatálják.” Amerika az érzelmi és lelki élet „varázslataival” (kultúra) a „tényszerűségeket” (civilizáció) szegezi szembe. (Életem könyve, 1988: 437.)
A magyar versek világából, Arany János után – mintegy találomra – még három példát említünk bensőséges befogadásukra. Az egyik Reviczky Gyulától az Útra készen (1887), melynek élményéről Justh Zsigmond írt levelet Párizsból (1888. február 10.), magának a költőnek. „Egy este cigányokat hallgatva olvastam e verseket, higgye el, hogy a hideg végigfutott a hátamon, s egy percre megakadt a szívverésem ott a mellény alatt. Alig eszméltem. Az egyike volt az életemben észlelt legerősebb művészi hatásoknak.” (In: Naplója és levelei, 1977: 480.)
A másik egyéni példa Kosztolányi költészete összességében, a képzőművész Ámos Imre szemében. „Nagyon szépek vagy talán annyira az én életemet írja, az én érzéseimet olvasom belőle, hogy sírni szeretnék egy-egy gyönyörű vers után. […] Tegnap is olvasgattam a verseit és igazán nagy gyönyörűséget találtam bennük, ha nem megy a munka vagy szomorú leszek mindig Vele fogom magamat kibékíteni ezzel a hiábavaló semmi élettel” – naplójegyzete 1940. július 13-án. (2003. 35.)
Harmadik kiszemelt költőnk Berzsenyi Dániel, akinek viszont több neves befogadójára is kitérünk. Kezdjük a sort gróf Széchenyi Istvánnal, majd ő után következnek kultúránk huszadik századi képviselői. „Mennél többet olvasom Berzsenyi költeményeit, szívemet annál nagyobb fájdalom tölti el, hogy oly kevesen olvasnak magyarul…” – jegyezte föl naplójába 1828. július 21-én. (1982: 553.) A pályakezdő Kassák Lajos hosszú ideig két Sándor keresztnevű költőt becsült a legtöbbre: az egyik Petőfi, a másik Csizmadia. Utóbbitól kapta kölcsön Berzsenyi költeményeit: „…ezek a kemény, vasból és acélból való mondatok egyszerre átlöktek együgyű tépelődéseimen. Ezekből a versekből egy embernek a hangját hallottam ki, akit ugyan nem hívnak Sándornak, mégis rendkívüli jelentősége lett előttem. […] Nem tudtam, hogy másoknak mi a véleménye Berzsenyiről, csak azt éreztem, hogy ez az ember sokban rokonom lehetett nekem, s most, hogy a verseit megismertem, egy egész világgal lettem gazdagabb.” (Egy ember élete, 1983: I.k., 244.)
Kassák önéletrajzi művének első köteteit a húszas évek második felében írta és adta közre. Babits Mihály egyik néhány évvel későbbi (1934 július) könyvszemléjében meglepő párhuzamot vont Tóth Árpád és Berzsenyi Dániel költészete között. Az előbbié „puha és nőies”, ám ugyanakkor rejtetten férfias. „A Berzsenyi-vers csupa izom és keménység. Mint erős férfitest: ahol minden szöglet, ín és csukló domborúan kirajzolódik.” (In: Könyvről könyvre, 1973: 207.) Nyilvánvaló, hogy Berzsenyi jellemzésének közös kulcsszava Kassáknál és Babitsnál is a keménység.
Radnóti Miklós Berzsenyit – Arany és Csokonai mellett – állandó olvasmányaként említette. Aztán 1936 márciusában Berzsenyi Dánielről címmel külön cikket is közölt a niklai költőről a Nyugat hasábjain. Radnóti írása egyszerre esszé, vallomás és visszaemlékezés. „Utoljára tavaly nyáron olvastam és hordoztam a hónom alatt napokon át. Akkor, mikor hétévi jegyesség után elhatároztuk a feleségemmel, hogy összeházasodunk, lakást bérlünk. Kemények voltunk és súlyosak, mint a hegyek, és úgy is mozogtunk a készülő háború röpülő árnyai közt.” Majd így folytatja: „Ijesztő gondokkal mellünkön aludtunk, s szabad perceink lélegzetét Berzsenyi segítette, könnyítette. A napilap olvasása után Berzsenyit idéztük Európa rémes híreire…”. (In: Próza, 1971: 266. és 267.) Radnóti szemében Berzsenyi költészetének férfias keménysége tehát – mint minden igazi kulturális érték – a világ, a civilizáció fenyegetően harcias durvaságainak gyógyítóan jótékony ellensúlya. Ez a költészet, a kultúra klasszikus paradoxona: éppen különös „keménységével” könnyíti a külvilág ránkrakódó terheit.
Előző részközlés:
http://www.naputonline.hu/2023/02/22/eles-csaba-a-muforditas-torteneti-elmeleti-kerdeseihez/
Illusztráció: ~Ποίηση (fh. Euterpé, fehéralapos lékythos-részlet, Kr. e. 440-430)
Ezek is érdekelhetik!
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
Szepesi Judit: A Szép, a Művészet, a Tudomány és a Művészetpedagógia →
Kovács katáng Ferenc: Egy ősz örök emléke – Sulyok Vince 1956-ot megidéző versei és visszaemlékezései* →
