Filep Tamás: Fénykép, Dachauból
1
Jó lenne, ha aki Bajorországba készül, és útba ejti Dachaut, körülnézne otthon, nincs-e a könyvtárában olyan könyv, cikk, bármely dokumentum az egykori koncentrációs tábor magyar foglyairól, amelynek eredetijét vagy másolatát magával vihetné, s az ottani gyűjteménynek adományozhatná. Ez nem az ott dolgozók kérése: saját ötletem. Amikor ugyanis Tóth Péter Pállal a nácik által elhurcolt magyar politikai deportáltakról szóló kétrészes filmünket[1] forgattuk Mauthausenben, Gusenben és Dachauban, az utóbbi helyen segítségünkre kirendelt, rendkívül készséges munkatárs alig tudott konkrét információkat adni a magyar häftlingekről, a politikaiakról éppen semmit sem.[2] A múzeum dokumentációjából, ha nem tévedek, három fénykép került elő, köztük az ismert, több helyütt megjelent kópia a tábor felszabadulása utáni magyar fogolybizottság még zebracsíkos zubbonyt viselő tagjairól, középen a két római katolikus pappal, Benkő Istvánnal és Eglis Istvánnal.[3] A másik képen deportáltak, föltehetően a láger szabaddá válása után, csíkosban vagy civilben; semmiből nem következtethetünk arra, hogy magyarok volnának.
A harmadik voltaképpen nem is egy kép, hanem kettő egyazon fotópapíron; az egyik szemből, a másik hátulról-oldalról ábrázolja a rabosítottat. Bár fejét micisapka födi, különösen az oldalról tarkóját is látni engedő portré szerint tarkopaszra van borotválva, azaz nem azt a négyujjnyi széles sávot nyírták bele a hajába homlokától a feje búbjáig, amit Hitler-allénak vagy tetűsétánynak neveztek a táborlakók. Ugyanezen, amely hátulról ábrázolja a rabot, látszik a kabátjára varrt keresztcsík. Ennek az a rendeltetése, hogy általa szökés esetén a ruhadarab viselőjét bárhol fölismerhessék. A férfi tekintete, úgy ítélem, nyílt és elég határozott, első pillantásra inkább gondolhatnánk szevasztopoli matróznak (vagy odesszainak, amilyenek Eisenstein klasszikus filmjében szerepelnek), esetleg városi nehézfiúból kiképzett hegyi partizánnak, mint budapesti szentszéki ügyvédnek. Kussbach Ferenc a neve.
Miért éppen az ő fényképe maradt meg a láger dokumentumaiban? Kétségkívül voltak ott nevesebb magyar politikusok, Pallavicini Györgyön kívül például Szentmiklóssy Andor, a magyar Külügyminisztérium Politikai Osztályának vezetője, majd külügyminiszter-helyettes, a háborúból való kilépési kísérlet, a különbéke-tapogatózások kulcsembere, aki ott, a fogságban halt meg, aztán baráti Huszár Aladár, Budapest korábbi főpolgármestere, akinek holttestét szintén a lágerben hamvasztották el, vagy Szegedy-Maszák Aladár, Szentmiklóssy helyettese, majd utóda a politikai osztályon, aki végül emigrációban hunyt el. Kussbach nevét, mint utóbb kiderült, ismernem kellett, olvastam már róla, ha máshol nem, Eiler Ferenc barátom egyik könyvében. Ott, Dachauban azonban semmi nem jutott eszembe a névről. Ám ha ez a kép megmaradt, gondoltam, viselője talán mégsem lehetett akárki.
2
1945 áprilisának utolsó napjaiban, amikor már közeledtek az amerikai páncélosékek, megkezdődött a dachaui koncentrációs láger evakuálása. Miközben újabb deportáltak vánszorogtak befelé a táborba, a fronthoz közelebb eső területek rabjait nyugatra hajtották; 26-a előtt még újabb transzportok érkeztek, Benkő István szerint „főleg zsidók”, magyarországiak; nők, gyerekek, „még pólyások is”; ugyanakkor szintén zsidó csoportokat indítottak útnak a táborból kifelé.
Április 26-án reggel 9 órakor gyülekezőt, létszámellenőrzést, appelt rendeltek el. Két ott fogva tartott magyar pap is megörökítette ezt a pillanatot. Eglis István Keresztúton című (dokumentum)regényében így:
„Esteledett. A megélénkülő tavaszi szél jeges lehelettel csapott az arcukba. Még el sem indultak, máris hárman estek össze a közvetlen közelükben. Azután végre valahol a Zsúrhauz[4] környékén kiáltás hallatszott. A Blockältesterek[5] visszhangozták:
– A birodalmi németek külön sorakozzanak!
[…] Búcsúzkodás, kiabálás – azután a németek alakját elnyelte a ködös esti félhomály.”[6]
Utána a zsidókat indítják, az oroszokat, az olaszokat, a románokat. Ekkor állítólag a magyarokat is szólították, de ők, legalábbis Eglis, illetve önmagáról mintázott regényhőse ezt nem hallják bizonyosan. Várják az újabb parancsot – s minthogy nem jut el a fülükig, van rá ürügyük, hogy visszamenjenek a barakkjukba. Tartózkodásuk lehetséges oka: korábban kósza híreket kaptak arról, hogy a lágerőrség parancsot kapott: egyetlen foglyot se engedjen át élve a szövetségeseknek. Van, aki biztos benne: a transzportokat útközben fogják felszámolni. Akkor jobb a lágerben kivárni a véget.
Benkő István Hetényi Varga Károly által közölt naplórészletében ugyanezt a napot örökíti meg. Ebben megjelenik Kussbach neve is:
„1945. április 26., csütörtök. […] Ma reggel minden rendben. Csak a heimkommandó kezd munkát, a többi bent marad. 9-kor derült égből a villám: appelt rendeznek a blockstrassén.[7] Kihirdetik, hogy déli 12 órakor felszerelve gyülekezzünk az appelplatzon,[8] és a tábort ki fogják üríteni. Mindenkinél lehet nagykabát, két pokróc, csajka és annyi poggyász, amennyit gyalogmenetben el bír vinni az ember… A sátorlapokat szétkapkodják, esik az eső. A betegek, lábfájósok maradhatnak. 12 óra után fel kell vonulnunk az appelplatzra. Ott ácsorgunk… Akkor kihirdetik, hogy a birodalmi németek a Jourhaustól balra gyülekezzenek. Búcsúzni sem lehet tőlük, olyan gyorsan mennek. Bizonyára azt hiszik, hogy jobb sorsuk lesz. Eltűnik Kuszbach Ferenc doktor, aki szobatársunk volt. Inkább felcsapott németnek, gondolván, hogy jobb lesz neki. Aztán kezdik tovább mondani, hogy oroszok, románok, bolgárok kilépni! Valaki szólt, hogy mintha ungarn-t is mondtak volna. Egymásra nézünk Eglissel, és azt mondjuk: maradunk, bizonytalanba nem megyünk el… Fél háromkor vissza az egész a blokk elé. Mi is bemegyünk. Az optimisták vissza is rakodnak mindent. Este újabb appel a blockstrassén. Oroszokat keresnek. Éjszaka semmi.”[9]
Árulkodó jel, hogy Benkő Kussbach Ferenc nevét kiejtés szerint írja le (használták korábban a Kußbach névformát is); közvetett bizonyíték ez arra, hogy leírva sosem látta, illetve korábban, mielőtt egy lágerbe kerültek volna viselőjével, soha nem hallotta. Ezért hihette, hogy barakklakótársa egyik pillanatról a másikra csapott föl németnek. Noha volt idő, amikor a látszólag nemzetváltó jogász a németek egyik vezetője volt, igaz, nem a birodalmiaké, csak a magyarországiaké.
Nem szándékszom rekonstruálni dr. Kussbach Ferenc életrajzát. Itt most elég annyi, hogy társadalmi szerepei közül a legszembetűnőbb: 1928-tól a Németország külügyminisztériuma által is támogatott Magyarországi Német Népművelődési Egyesület (Ungarländischer Deutscher Volksbildungsverein) választmányának tagja s az Egyesület megteremtőjének, a filológus-irodalomtörténész Jakob Bleyer/Bleyer Jakab egyetemi tanárnak a veje volt. Bleyer 1919-ben, 1920-ban több polgári kormányban a magyarországi nemzeti kisebbségek tárca nélküli miniszteri posztját töltötte be. A következmények ismeretében már ennyi is elég talán ahhoz, hogy a korabeli magyarországi német identitásváltozatokra irányítsa a figyelmünket.
Kussbachnak a nemzetiségi kérdésben való szerepvállalására egy korabeli lexikon róla írt szócikkét olvasva szinte nem is következtethetünk. Eszerint Sárospatakon született 1897-ben, ugyanott végezte a középiskolát, aztán a pataki és a kassai jogakadémiára, majd a budapesti tudományegyetemre járt; ügyvédi oklevelet 1925-ben szerzett. Az első világháborúban negyven hónapig volt a fronton, kitüntetésekkel szerelt le, majd törvényszéki jegyző lett Szombathelyen, aztán előbb ott, a következő évtől pedig a fővárosban ügyvéd. Kapcsolati hálójában a legfontosabb szem az lehetett, hogy a hercegprímás 1928-ban szentszéki ügyvéddé nevezte ki. Egyébként is aktív résztvevője lett a katolikus közéletnek, továbbá társadalmi és tudományos egyesületek tagja. A szócikk szerint „intenzíven munkálkodik a népművelés terén”, valószínűleg német vonalon, de erre esetleg csak az utal, hogy német és magyar jogi szaklapokban publikált. Társadalmi funkciói közül kiemelik, hogy előbb ügyésze, később vezérigazgatója volt a Balatonföldvári Gyógyfürdő Részvénytársaságnak, s tagja a Balatoni Szövetség és a Balatoni Társaság elnöki tanácsának, valamint főúri családok jogtanácsosa.[10]
Nem tárgyalom a magyarországi német nemzeti kisebbség két világháború közötti útját, elég most itt annyi, hogy egyrészt a németek (elemi) igényeit vonakodva vagy sehogy sem teljesítő magyar kormányok magatartása, másrészt a nagynémet birodalmi eszme hódítása az említett német egyesület vezetőségében radikalizálódási folyamatot indított el, amelynek vezetői szerepét éppen Bleyer töltötte be, derékhada pedig a fiatalabb nemzedék hozzá kötődő, általa nevelt tagjaiból alakult ki; Kussbach természetesen közéjük tartozott. A másik irányzatot legmagasabb szinten a kormányhű, a kisebbségi igények jogosságát minden szinten (nem nagy sikerrel) képviselő, de valamiféle modernizált hungarustudatot valló korábbi pénzügy- majd külügyminiszter, az Egyesület formális elnöki tisztét hosszú ideig betöltő Gratz Gusztáv képviselte[11] (akit az 1944-es német megszállás után a nácik szintén deportáltak, őt Mauthausenbe).
1933 tavaszán az egyik, a magyar kormánynak az elismert nemzetiségi jogok érvényesítését nem biztosító politikáját a hazai németek szempontjából bíráló parlamenti beszéde után magyar egyetemisták tüntetést rendeztek Bleyer ellen. A német diákszövetségnek a helyszínre, professzoruk védelmére annak lakása elé, a budapesti Mikszáth térre érkező tagjait a forrásokból, sajtóbeszámolókból következtetve megverték. Ekkor Kussbach volt azok egyike, akik értesítették a rendőrséget, részben neki köszönhető, hogy megérkezett a segítség.[12] Nem bizonyítható, de ki sem zárható, hogy Bleyer az év decemberi halálában ennek az akciónak volt valamilyen szerepe. (A közvetlen ok tüdőgyulladás volt, ám a professzor állapotának rosszabbodásába belejátszhattak az itthoni támadások is, mint ahogy az is, hogy Berlin utasította őt: korlátozza a magyarországi állapotok bírálatát, mert éppen a német és a magyar állam kapcsolatépítése az aktuális cél.) Halála után veje hamarosan az Egyesület egyik vezetője, ügyvezető alelnöke, lehetséges elnökjelöltje. Csakhogy hamarosan két tűz közé került: a kormány szerint német radikális volt, az új, később a Volksbundot megalapító, a német kormányhoz már közvetlenül bekötött, intranzigens, Basch Ferenc (Franz Anton Basch) vezette gárda szemében viszont elvtelen, szolgalelkű, megalkuvó. Berlinében pedig egy idő után kegyvesztett. Különösen azután, hogy ő „leplezte le”, illetve bizonyította dokumentumokkal: az Egyesület, illetve a későbbi Volksbundot képviselő szárnya németországi átutalásokból fedezi költségeit.
Elég világos, hogy a korábban a németek helyi szintű szervezésében igen aktív, községi csoportok, sőt talán tömegek mozgósítására is képes Kussbach nem követte az új „népcsoport-vezetőket” a Hitler és a nemzetiszocialisták felé vezető úton. Írt viszont arról, hogy a magyarországi németek igényeinek kielégítése szerinte a revízió szempontjából is társadalmi érdek. Egyebekben mintha Gratz irányvonalához közeledett volna, ám Bleyer emlékét is védte, amikor a család följelentette Méhely Lajos professzort, aki nekrológjában ezt állította: „Bleyer közéleti működése magyargyűlölettől fűtött, erőszakos germánosításban csúcsosodott ki… Könnyű legyen neki az általa annyiszor megrugdalt és mégis oly drága anyaföld…”[13] Ugyanezen a tárgyaláson, ahol Kussbach a család jogi képviselője is volt, vallomást tettek olyan tanúk, például Steuer György államtitkár, akik kizárólag Bleyer hazafias tevékenységéről tudtak. Mindenesetre a két fajvédőnek – Bleyert ellenfelei annak tartották, Méhely saját magáról hirdette ugyanezt büszkén – egyaránt elmondhatjuk finoman, hogy filoszemiták például egyáltalán nem voltak.
Kussbach irányváltásától függetlenül az intranzigens magyarok nem mulasztották el, hogy elverjék rajta a port a hazai németség politikai szervezéséért. Hiába hajtogatta, hogy Magyarországot hazájának tekinti, már az is vádakat idézett a fejére, ha (vitapartnerei szerint) túlértékelte a „németek” Magyarország történelmében betöltött szerepét. Gróf Széchenyi Györgyöt egyik németellenesnek értékelt kirohanása után igyekezett kioktatni, hogy a hazai svábok ősei teremtették meg Magyarországon a nyugati keresztény kultúrát, s „hosszú évszázadokon át szinte példátlan áldozatkészséggel ontották vérüket és adták vagyonukat a magyar nemzeti célokért” – nos, ekkor Bajcsy-Zsilinszky írt cikket ellene a lapjában.[14]
S közben a magándrámák: 1939 júliusában dunaharaszti villájukban, ahová a család nyárra kiköltözött, az ügyvéd 11 éves kislánya az alkalmazottak jelenlétében (az apa hivatalos ügyben a fővárosba ment, s felesége vele tartott) véletlenül feldöntött egy spirituszmelegítőt, s ruhája lángra lobbant; Kussbach Gertrúdot harmadfokú égési sebekkel szállították a Fehérkereszt hórházba, ahol másnap meghalt.[15]
Egyszóval 1938-ban Kussbachot nemzeti szempontból éppen az a Bajcsy-Zsilinszky Endre akarta móresre tanítani, aki 1944. március 19-én fegyverrel a kézben fogadta a németeket, hogy aztán a következő év karácsonyán a nyilasok húzták bitóra. Kussbach megítélésben nyilvánvalóan tévedett: az ügyvédet a megszállók letartóztatták, s a főváros bekerítése idején, decemberben Dachauba szállították több fontos fogollyal: a már említettek közül Szentmiklóssyval, Szegedy-Maszák Aladárral, ifj. Pallavicini Györggyel, továbbá dr. Horváth Zoltán kisgazdapárti képviselővel, Alapy Gáspár volt komáromi polgármesterrel, Benda Jenővel, a Pesti Hírlap felelős szerkesztőjével és másokkal.[16] Szentmiklóssyn kívül az utóbbi három is ott halt meg a lágerben.
3
Miután Kussbach és a többiek elhagyták a tábort, az ott maradottak semmit nem tudtak róluk. Emlékezésekben szerepel, hogy hírek érkeztek arról: az ezen a napon összeállított transzportokból senki nem jutott élve haza. Maga az ügyvéd 1945 szeptemberében Budapesten azt állította, hogy induláskor közölték velük, az Innsbruck melletti Ötz-völgyig kell húzniuk a lőszerkocsikat, ott aztán majd mindannyiukat agyonlövik.[17] Ez persze nehezen hihető.
A Képes Figyelő 1947. évfolyama pedig egy, a szerkesztőségnek címzett levelet közölt, amelyben dr. Kussbach Ferenc ügyvéd illő tisztelettel arra hívja föl a figyelmet, hogy az Elhagyott Javak Kormánybiztossága tévesen vette föl a nevét a gazdátlan budapesti ingatlanok tulajdonosainak listájára, amelyet a lap egyik, nem sokkal korábbi száma közölt. Ezzel szemben családja az ostrom alatt is itthon volt, a lakás ma is az ő kezelésében van. Ez egyenként a levélnek csak mellékszála, a fontosabbik: tévesnek minősíti a lap cikkírójának azt a véleményét, hogy ő, Kussbach a Volksbund vezére lett volna. Ő ugyanis még csak tagja sem volt a szervezetnek soha: „ellenkezőleg, teljes erőmmel annak átkos tevékenysége ellen küzdöttem”. Ezért tartóztatta le aztán a Gestapo, majd hurcolta el Dachauba, ahol „a halálmarsba is beosztottak”, s „szinte az utolsó pillanatban” mentette meg „az amerikai felszabadító hadsereg”.[18] Egy évvel korábban a Magyar Nemzet e pár sort közölte tőle: „Felhívás. A Dachauban mártírhalált halt deportált bajtársaim élő hozzátartozóit felkérem, hogy megboldogult rokonuk rövid életleírását elhurcolásának oka és körülményei kiemelésével – lehetőleg egy fénykép kapcsán –, hozzám sürgősen eljuttatni szíveskedjék – az általam munkába vett emlékkönyv céljára –, megjegyezvén, hogy ez a kölcsönös kegyeletes szívesség egyikünk számára sem teremt semmiféle anyagi kötelezettséget. Dr Kussbach, Budapest II., Gyorskocsi-utca 42.”[19] 1947-ben azonban már nem volt érdem, ha valaki a politikai deportáltak közé tartozott; a Képes Figyelő idézett számának címlapja Dálnoki Veress Lajos fényképét mint a leleplezett összeesküvők elfogott vezéréét közli. Soroksáron, amely valamikor Kussbach aktivitásának egyik legfontosabb helyszíne volt, s amelynek lakossága nagyrészt kicserélődött (370 elhurcolt zsidóból hárman tértek haza, továbbá tíz munkaszolgálatos, viszont 6000 németet telepíttek ki mint tényleges vagy állítólagos volksbundistát), az egykori nácizálódást még mindig Kussbach nevéhez kötötte a Zsolt Béla szerkesztette lap egyik riportjának alanya: „Kussbach ügyvéd nagyon bent volt mindenben, most pedig deportált igazolvánnyal szaladgál.”[20]
Nézem a fekete-fehér fényképet. A häftling mellén ott a nyilvántartási szám, 135807. Alatta háromszögletű szövetdarab; nyilván piros színű; ez jelöli a politikaiakat. Azon egy U betű. A „magyar” rövidítése.
(Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet)
Jegyzetek
[1] A választás joga, https://www.youtube.com/watch?v=lJ9Jb-y9kOQ, Védőőrizet, https://www.youtube.com/watch?v=qXEOB6JPvbU
[2] Mauthausenben nem kellett segítséget kérnünk, az oda hurcolt magyar „prominensek” emlékiratai pontosan eligazítottak; Gusenben pedig ifj. Varga Zsigmond, az ott meghalt református lelkész emléktábláját kerestük.
[3] Láttam olyan változatot, amelynek képaláírása külön megjegyezi, hogy a bizottság elnöke, ifj. Pallavicini György őrgróf, aki néhány évvel később a szovjet birodalom egyik táborában halt meg, nincs rajta. Szegedy-Maszák Aladár sem, aki aztán Pallavicinit váltotta, teszem most hozzá. Még az is lehet, mert ilyen képaláírást is láttam, hogy a fotó nem a bizottságról készült, csak egy pár fős csoportról, akik között ott volt néhány vezető.
[4] Jourhaus; a tábor bejárati épülete, ebben voltak az SS és a politikai osztály helyiségei, s ebbe volt beépítve a nevezetes kovácsoltvas kapu az „Arbeit macht frei” felirattal.
[5] blokköregek, barakkfelelősök
[6] Eglis István: Keresztúton. Egy magyar pap Dachau poklában. A szöveget gondozta és a lábjegyzeteket írta: Szigeti László. Új Ember, Budapest 2014. 185. p.
[7] a blokkok között vezető úton
[8] létszámellenőrzésre szolgáló gyülekezőhely
[9] Hetényi Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a horogkereszt és nyilaskereszt árnyékában. Ecclesia, Budapest 1985. 28. p.
[10] A magyar feltámadás lexikona. (A magyar legújabb kor története.) Szerkesztette: Szentmiklóssy Géza. A magyar feltámadás lexikona kiadása, Budapest 1930, 790–791. p.
[11] A magyarországi németek két világháború közötti, alatti politika- és társadalomtörténetéhez, Kussbach szerepének érintésével lásd: Eiler Ferenc: Érdekképviselet a semmiből. A Magyarországi Német Népművelődési Egyesület hálózatépítése és működtetése (1924–1940). Regio, 2023. 1. szám (megjelenés előtt); Marchut Réka: Töréspontok. A Budapest környéki németség második világháborút követő felelősségre vonása és annak előzményei (1920–1948). MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont – Magyar Történelmi Társulat – Budaörsi Passió Egyesület, Budapest – Budaörs 2014, [27]–123. p. Lásd még a kérdés irodalmias, esszéigényű földolgozását: Eiler Ferenc: Mágocs, 1934. június 10. In Palimpszesztus. Írások Bárdi Nándor 60. születésnapjára. Szerkesztette: Filep Tamás Gusztáv, Papp Z. Attila, Szerbhorváth György. Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet – Kalligram, Budapest 2022, 112–121. p.
[12] Orosz László: A budapesti egyetemisták utcai zavargásai Bleyer Jakab 1933. májusi parlamenti beszédét követően. In Trianon és a magyar felsőoktatás. 5. kötet. A VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár és a Magyar Felsőoktatási Levéltári Szövetség 2021. június 8-án a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltárban rendezett konferenciájának előadásai. Szerkesztette és lektorálta: Ujváry Gábor. A mutatókat készítette: Kocsis Annamária. Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár – Magyar Napló, Budapest 2022, 201. p. 33. lábjegyzet.
[13] Méhely professzor halottgyalázási pere Bleyer Jakab emlékének megsértése miatt. Ellentétes vallomások Bleyer Jakab szerepléséről – Gömbös, Hóman, Bethlen, Sigray és sok politikus kihallgatását kéri a vád. Esti Kurír, 1935. november 30., 5. p.
[14] Bajcsy-Zsilinszky Endre: Őszinte alkalmazkodást várunk a hazai németségtől. Válasz Kussbach Ferenc levelére. Szabadság, 1938. 21. szám, 2. p. Előzmény: Bajcsy-Zsilinszky Endre: Most beszélj, Pupák! Szabadság, 1938. 19. szám, [1.] p.
[15] Halálra égett Kussbach Ferenc ügyvéd kislánya. Pesti Napló, 1939. július 14., 5. p.
[16] Lásd pl.: Szita Szabolcs: A Gestapo Magyarországon a német megszállás után. Múltunk, 2001. 1. szám, 94. p.; Szita Szabolcs: A Gestapo Magyarországon. A terror és a rablás történetéből. Korona Kiadó, Budapest 2002, 279. p. (Az utóbbiban nem szerepel mindegyik név.)
[17] Egy dachaui szemtanu [sic!]. http://www.huszadikszazad.hu/1945-szeptember/bulvar/egy-dachaui-szemtanu
[18] Kussbach Ferenc nyilatkozata. Képes Figyelő, 1947. 4. szám, [6.] p.
[19] Magyar Nemzet, 1946. október 9., 2. p.
[20] Demeter Imre: Háromszázhetvenből – hárman jöttek vissza… Haladás, 1946. 36. szám, 4. p.
Illusztráció: Dachaui kapuráccsal
Ezek is érdekelhetik!
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
Szepesi Judit: A Szép, a Művészet, a Tudomány és a Művészetpedagógia →
Kovács katáng Ferenc: Egy ősz örök emléke – Sulyok Vince 1956-ot megidéző versei és visszaemlékezései* →
