Rideg István: Nünüke meghalt, de előtte megérezte, hogy neki el kell mennie
•
2023. január 17., kedd. A városban madárinfluenza van. Julikának, a tejboltosnak nyolc tyúkja fordult fel. – Ne engedje ki! – mondták a szomszédban. – Jópofák, mi? De hát, ha van negyven darab, azt ki kell engedni a levegőre! Benn lefőnek. Másnak meg tizennyolc pusztult el.
Az embernek nincs gusztusa tyúkhúst enni, de lehet, Nünüke kutyámnak se. Este elkezdett esni az eső. Nem a hó. Arra még várni kell!
Péntek. 10 mm megint. Esik, esik, esik. Délután fél öttől ötig etetem Nünükét. Ugyanis csak nekem eszik, ha a lépcsőre leterítem a plédjét, mellé ülök a kerti fotelben, és kínálgatom. – Egyél, tündérke, egyél, jaj, de finom! Nahát, hova kell felírni, Nünüke tud enni!? Nem mondom, el lett kényeztetve, de mi így szeretjük. Esik a hó helyett a víz. A hó éppen csak szállingózik.
Vasárnap. Háromnegyed hatkor kelek, borotválkozás, a kutya megitatása, elvégzi a kisdolgát, nagydolgát. Olvasom, az Európai Bizottság azt propagálja, hogy darált tücsköt, vándorsáskát és lisztkukacot keverhetnek az ételekbe! Atyám! Te jó ég! Egyék meg! Ez a kiművelt Nyugat!? Még az állatoknak, a kutyámnak se adnám!
Hétfő. Olyan csöndes vagyok, mint maga a téli idő. Állítólag január 23-áig az ideinél nagyobb csapadék csak 1915-ben esett.
Utólag írom ide már, ahogy rendezgetem a viszonyomat a kutyával, mert erre jöttem rá, hogy Nünüke meghal, de előtte megérzi, hogy neki el kell mennie. Megrémült a saját bajától, és elbújt félelmében, mert másképp nem tudja magát megvédeni?
Ma este csak nagy kínálgatásra, rábeszélésre evett a Nünüke kutyám. Nyolckor, szokás szerint, kivittem, azaz kihívtam. – Gyere ki a házadba, gyere! – Menjél be a házadba, úgy, menjél! – Ügyes vagy, majd betakarlak, jó, és aludjál! Igen ám, de az őt betakaró kabátkája beleakadt a ládába, és a kutya megfordult. Nézett rám hangtalanul, utólag úgy érzem, szomorún. Akkor azt hittem, csak ki akar jönni. Ráparancsoltam, maradjál, aludj, Nünüke! Utólag de szégyellem magam emiatt.
Szerda. Nincs hideg. A kis kutyát Pisti fiam beengedte már reggel 4 órakor. Kimentem a mosdóba, még korai felkelnem, de megnézem, benn van-e ő. Igen. Nézett rám nagy mereven, mintha mondani akarna valamit. Nem tette le a fejét. Megsimogattam. Nincs jól. Betakartam. Jó kis kutyám, aludjál, majd jövök! Amikor felöltöztem, már mintha aludt volna. Vagy csak én siettem, és nem értem rá, jobban törődni vele? Még fel se fogtam volna a nagy baját? Megjöttem a tejboltból. Akkor leszállt, a lábtörlőre odapisilt, tovább már nem bírta tartani, jaj, szegény kis kutya, ivott egy kicsit, de a foteljébe már én tettem fel, óvatosan, a fenekénél és az első lába előtt, a mellkasát megfogva, hogy ne szorítsam meg nagyon, ne kelljen köhögnie. Nem akarta letenni a fejét, csakhogy kapjon levegőt. Köhög, nehezen és hangosan lélegzik – Ki kell hívni az orvost! Nem akarom, hogy úgy szenvedjen, mint Tarack! – mondta Zsuzsa. – Elaltatni? – Csak nézze meg, máskor is beoltotta, és helyrejött! Mintha a torkában lenne valami. Nem akarja letenni a fejét. Kinyújtja felfelé, csak úgy tudja szedni a levegőt. Pár napja – volt már, amikor erősen köhögött. Most sem jön fel neki semmi. Csak a nyál. – Jól van, kis kutyám, majd meggyógyítunk. Kihívjuk a doktor bácsit, és az majd beolt, hogy megerősödjél. Erősen húz a nyakánál. Nem tud pihenni. Ivott, és amikor kiment Zsuzsával, erőlködött, kakált, viszont meglepően, egyenesen ment be a házába! Ott a rongyon támaszkodik az álla. Zsuzsa szólt nekem, és én odamentem a házához, simítom a nyakát, hörög, recseg a torka. Soha nem szokott magától bemenni, csak este, amikor én kiviszem aludni. Temesváry Tamást hívtam ki hozzá 11-kor, mert Dániel Misi vizsgára tanul, nem jön ki, be kellene pénteken délután vitetnem hozzá, a rendelőjébe. Most nem tud segíteni. Laci fiam is Temesváryt tanácsolta. Tamást ismerem, a fiát tanítottam, tegeződünk. 10 perc múlva jött is, kihoztam neki a házából Nünükét. – Gyulladásban van, látom én, két oltást adok neki a nyakába, mert ott nem fáj annyira, mint a combjában. Egy hosszú hatású antibiotikumot, és egy gyors hatásút. Pénteken délután hívjál, mindenképpen! Lehet, hogy akkorra már meggyógyul, de akkor is, ha nem, akkor meg majd látjuk, mit lehet tenni. Hatezer forintot kért. –-Annyira hozzánk nőtt, olyan, mint egy családtag. – Be szoktátok vinni ilyenkor? – Be. Van egy fotelje, abban fekszik. – Vigyétek jó melegre, valami puha legyen alatta. Puhában legyen! Kikísértem az orvost, de mire beértem, a kutya eltűnt. – Hát hol vagy, Nünüke? Kis kutyám!? Hát elbújt a másik kutyaházba, oda, ahol Tarack halála után már nincsen kutya vacka. Az volt a Taracké, pedig ott már nincs benn semmi takaró, üres. – Itt vagy, szegénykém!? Miért bújnak el ilyenkor az állatok, amikor betegek?! Úgy kellett kikaparnom, kihúznom a nyakánál fogva. Bevittem hát ölben. Bebugyoláltam, a nyaka alá puha kardigánt tettem. – Így legyél, pihenjél, aluszkáljál, drága kis Nünüke! Nagyon remeg, ahogy lélegzik. Zihálva veszi a levegőt. Mit csináljak, éjjelre kivigyem-e, vagy aludjak mellette a széken? Nehogy átmenjen megint a másik kutyaházba! Ma még nem evett, csak ivott, pisilt, kakált. Olyat csinált csak, amit tudott.
Nem erősödött, hanem még inkább gyengült. A vízhez odavisszük, miután még leszáll. Lefetyel két-három kortyot, és elfekszik oldalt. Kivittem pisilni, nem sikerült, kakált egy mogyorót, aztán oldalra borult. Viszem vissza. Beágyazok a szobánkban Zsuzsának, a feleségemnek. – Én ma kinn alszom a székben, a kutyám mellett. Kiviszek egy Sarusi-kötetet, a Magyar Krisztust. Bóbiskálok majd, meg olvasok. Ha kivinném a házába, ha kivánszorog véletlenül, akkor biztos, hogy a hideg éjjel reggelre megfagy, mert nem bír bemászni. Magatehetetlen már.
Este 7-kor már odavittem a foteljéhez az ivóedényét, jó sokat belefetyelt. De aztán még jobban húzott a torka, ahogy kapkodta a levegőt. Köhécselt is, aprókat, köh-köh-köh. Közben ráng a feje, sőt az egész teste. Óránként megitatom, lila a nyelve. Talán csendesedik. Este 9-kor kiviszem, hátha sikerül pisilni. Nem. Elborul, már nem bír megállni a lábán. Tiszta tűzláng a teste. Virrasztok. – Próbáljunk aludni egymás mellett, kicsi kutyám!
Csütörtök. Nézem a faliórát, éppen most múlt el éjfél. Odakinn, az udvaron minden fekete. Csöndes. Kicsi kutyám, aludjál… Könnyű azt mondani, mi?! Mindent megpróbálok vele. Jó, hogy nem vittem ki a házába, bizony isten, ha kínjában onnan kivánszorogna, vissza már nem bírna menni. A betonon fagyna meg reggelre. Itt mégis felügyelet alatt van. Reggel ¾ 5. Utcai nagykabátot, sapkát kapok magamra, hogy menjek, biciklin, a tejboltba. Megnyugtatnám. – Maradjál, kicsi kutyám, majd jövök. Előbb kiteszem a kukát. Talán elszenderedik, mire hazaérek. Ez a szerencsétlen kis kutya már annyit szenvedett! Szerintem újból szívférges lett, az kínozza, az a féreg 23-30 centisre is megnő, láttam a rendelőben, Dániel Misinél a spirituszban, és ellephette a tüdejét. Most reggel, ¼ 6-kor talán megpihen egy kicsit. Mintha elcsendesedne. – Majd jövök, kis kutyám, legyél jó kis kutya! – beszélek hozzá, nem igen reagál. Megjártam a piacot is a reggeliért, és hazajőve odaülök mellé, ismét. Simogatom. 8-kor Zsuzsa megkért, próbáljam kivinni, hátha pisil. – Jó. Nem tud lábra állni. Borul el. Hosszú lesz ez a mai nap is! De hátha sikerül mégis megmenteni? Ő mereven feltartja a fejét, hogy több levegőt bírjon beszívni. Légszomja van. Evésről szó se lehet.
Csak nem lehetünk olyan lelketlenek, amikor ilyen nagy bajban van, hogy magára hagyjuk Nünükét!? Hiszen ő mindig olyan hűségesen ragaszkodott hozzánk! Kutyahűsége nem hagyott minket cserben sohasem. Mi bizony nagyon embertelen lennénk ehhez a kis állatkához, ha most nem gondoskodnánk róla! Nem hagyhattuk magára az éjszaka sem, mert akkor reggelre odakinn elpusztult volna. Látjuk, állandó légszomjjal küszködik.
Fél 11-kor ezért ismét felhívom Temesváry Tamást, az állatorvost. Elregélem, hogy egész éjjel ügyeletet tartottam a kutyámnál. Óránként itattam. Kivittem pisiltetni, de nem pisilt, sőt, oldalra lefeküdt. Nem áll talpra. Éjjel hörögve szedte a levegőt, most már csöndesebben, de a nyelve lila. Feltartja a fejét, hogy több levegőt tudjon szívni. Arra gyanakszom, hogy ő újra szívférges lett, és az a tüdejét támadta meg. Tamás erre azt mondta, keringési problémája van, nagyon megsérülhetett a szíve, amikor férges volt. — Van-e még remény, hogy életben maradjon? – Tekintettel a korára, egyre kevesebb. Holnap hívj fel! – Holnap fél tízkor hívlak. Rendben? – Rendben.
Hazajöttem a könyvtárból. Alex unokám azzal fogadott, hogy a kutyád megint hányt. Ebéd után mellé ültem. Hányt nálam is, erőltette az inger. Sajnáltam. Innia azért kellene! Ki ne száradjon! Lefetyel a lila nyelvével egy kicsit, de a következő pillanatban már kibukik belőle minden. Zöldes a lé. – Epe – mondja Zsuzsa. Oly szomorúan néz rám. – Sajnálom nagyon. Hátha lenne belőle valami? – Nem lesz – mondja a feleségem sötéten. Így aztán újra hívom az orvost. – A kutyám már nem is eszik, ha iszik, kihányja, pisilni, kakálni sem bír. Leesett a lábáról. Megnéznéd újra, még ma?
– Megoldható. Jött is. Látta, hogy a kutya szeme is hályogos, zihál, tapogatta a hasát. – Felmondhatta a vese is a szolgálatot, nem csak a szív. Magyarul, én úgy fordítom: ronccsá vált a jószág. – Még egy-két hétig húzhatjuk, de úgy is az lenne a vége. Akkor hát? – Hát legyen, ne szenvedjen annyit! Párszor még megsimogattam a szegény jóbarátomat, drága kis kicsi kutyám, kis bolondom… – Először nyugtatót adok neki, aztán erős altatót. Itt lesz elhantolva? – Itt, a futórózsa mellett. És aztán meghalt, kiszenvedett. Fél háromra már kétágú jelet tettem a teteme fölé, a fekete hantra. (Pár nap múlva a feleségem rákötött egy szál műanyag rózsaszín rózsát.) Drága kis kutyám, pihenj békében! Jó helyed volt nálunk, jó kis kutya voltál, hűséges. De nagyon nehéz vég jutott neked… Fekete volt a kis tacskóm, a fekete takaróját ráterítettem, úgy költöztetem el a fekete földbe a mi fekete világunkból… Üres lesz a házunk ezután, Nünüke nélkül. Ki fogja jelezni, hogy nálunk megint csengettek? Öregek vagyunk már mi is, nyolcvanévesek, nem mindig halljuk meg a csengőszót. Te voltál a fülünk, Nünüke! Ha valaki megállt a kapunkban, autó, miegymás, levelet dobtak be, szórólapot a postaládába, te már idebentről rögtön jeleztél, ugattad. Nagy-nagy segítség voltál, még egy hete is. Gyorsan elmentél. 12 éves voltál. Azt nem sajnálom, hogy 16 ezer forintba került az orvosi segítséged, a négy oltás. De legalább nem szenved már tovább…
Ne lovald bele magad! Az ember is meghal. Ide jutunk mi is hamarosan. Én láttam, már szinte magáról sem tudott. Többet nem lehetett már rajta segíteni. Nyugodjunk meg, mert nem kell látnunk tovább a szenvedését! Simogattam, hogy nyugtatgassam. Az jólesett neki. De alig figyelt már rám. – Az volt a legnagyobb problémája, hogy nem kapott levegőt! Folyton légszomja volt.
Péntek. – A kutyus? Megvan? – kérdezi reggel Tünde, a tejboltos. – Nem. Nincs. Elment. – Szegény… – Nem nyüszített, de emlékszem, felrémlik, mintha látnám, az én kis Nünükém, amikor haldokolt, úgy nézett rám, kérve, segítsél rajtam, gazdám: mert nekem nagyon fáj. Tudta, én gyógyítottam mindig, kenegettem a lábacskáját, a kis sarkát a hűsítő Alsollal, ha fájt neki. Teljesen magam alatt vagyok.
Zsuzsa mondja: – Másik kutya már nem lesz! Ezt arra mondja, hogy Laci fiunk rögtön felajánlotta, amikor megkapta a rossz hírt, majd szerzek én nektek kutyát. – Nem, nem és nem: az országban a kutyák fele szívférges! – Igaz, és ez már a harmadik jószágunk, amit el kellett altatni. A másik háznál a tacskó sárga Morzsa: emlőrák, itt két éve a fekete puli, Tarack: szívféreg, a fekete tacskó, Nünüke akkor még kiheverte a szívférget; a rokkant szíve most vitte el.
El-elrévedek. Nem is lesz helyette másik. Mindig jött-ment velem, szorgalmasan. Szorgalmasan mindig jelezte, ha valaki jött. Szorgalmasan mindig vadászott, ha féreg került a házhoz. Mindig csak nekem evett. Mindig simogattam a hasát. Mindig örült nekem. Mindig önállóan tette a dolgát. Mindig az volt, amit ő akart… Másik kutya már nem kell! (Ha mi meghalunk, mi lesz vele? Az a kutyának nagy fájdalom. Netán elszökik, vagy kilökik kóbor kutyának?) Hiányzik nekem nagyon a kis Nünüke. Nagyon magam alatt vagyok. Mindig könnybe lábad a szemem, ha rá gondolok. Hiányzik Zsuzsának is. Mindenkinek hiányzik a kis Nünüke kutyám. De legalább tovább nem szenvedett. Úgy hagyni már kínzás lett volna. A létezését szerettük, hogy milyen jó, hogy van… És most nincs.
Amikor kimegyünk az ebédlőbe, még mindig, önkéntelenül is odanézünk az ott hagyott piros, üres foteljébe. Nünüke nincs ott. Egész nap nem találom a helyem. Felborult az a rend, megszűnt, ami a tacskó kutyámhoz kötött. Zsuzsa kiteszi a kiskonyhába a fazekat, mert mindig Nünükére emlékezteti. Meg az ő kutyájára is, Tarackra, a pulira, aki még többet szenvedett, végül már nem látott, szaladt volna ki, szegénykém, ugatni, a kapuhoz, de csak a recsegés jött ki a torkán, elment a hangja is, nem tudta, mi történt vele! És mindig abban a fazékban főzte nekik az olcsó far‑hátat…
Szórt vagyok. Telik-múlik az idő a számítógép előtt, mint eddig, és pihentető módon mindig ki akarnék menni őhozzá, az ebédlőbe, Nünükémhez, hogy megsimogassam a foteljében. Szórakozott vagyok. Reggel is, a Cipó előtt, kirántottam a kosárból az egyik kesztyűm, nem vettem észre, csak mikor kijöttem a boltból, láttam meg a járdán. Nini, ez meg az enyém! De jó, hogy nem vitte el senki! Zsuzsa ma, ahogy megjött az orvostól, a neurológiáról, nagyon üresnek találta az ebédlőt: mert nincs a Nünüke. – Na, holnap kiviszem már én is az ebédlőből azt a piros fotelt a kamrába – mondom neki – ne hívja folyton elő nekem a Nünükét… Mindig csak azt képzelem, hogy ott fekszik az én kutyuskám rajta, és engem vár. Az az igazság, hogy Nünüke szeretete és viszont szeretete nagyon sok örömet jelentett nekem, nekünk, nap mint nap. Emléke nagyon fáj nekünk. Neki meg megváltás volt a halál.
Vele elmúlt-eltávozott a jóság és a szeretet. Jó kutya volt. Micsoda arcmimikája! Hogy ki tudta fejezni a tekintete az érzéseit, amikor odajött hozzánk! Amikor kért, amikor haragudott, amikor izgatottan vadászott, amikor boldog volt, amikor megsértődött, amikor szomorú lett… Nagyon is szeretett minket. A családtagunk volt.
Szombat. Legyen hát ez a naplórészlet a mi jóságos állati embertársunknak kijáró, emlékeztető végtisztesség! Hiszem, hogy megtaláltuk őhozzá, a mi jószágunkhoz is, a jó szavakat és a jó cselekedeteket! Immár csöndes lettem, mint az udvarunkban ott az a fekete föld …és ez a hó nélküli fekete tél. Ám mégis, amikor máshol, a nagyvilágban háború van, idehaza, nálunk legalább a béke honol…
Január 29., vasárnap. Gyengül a szemem. Reggel, a Pennyből jőve a biciklin, csorgott a könnyem a hidegben-szélben. Már nem vár haza…
Karcagon, 2023. január 31-én, kedden.
Illusztráció: In memoriam…
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
