Jozipovics György: A világkép hatása, Az alkotó és a befogadó viszonya
•
A világkép hatása
Minden ember a képzetei, az érzetei és a gondolatai által létrejött világképben jeleníti meg a saját belső világát és a világból származó ismereteit. Az egyén a tanulási folyamat kezdetén még nem képes arra, hogy helyes és jó összefüggéseket hozzon létre, csupán válaszol a kihívásokra a megtanult ismeretek és az önmagában felhalmozott egyéni intelligencia segítségével.
Egészen biztos, hogy később, a tanulási folyamat során az ember énjének valamelyik rétegébe beég olyan gondolat, amely nagyon hosszú ideig igaznak tűnik, ám egy ponton túl lehet, hogy ez lesz az egyéni fejlődés korlátja. Ekkor az illető úgy szembesül ezzel a hibával, hogy gyakran jön vele szembe hasonló élethelyzet, amelyet meg kell oldania, de az is előfordulhat, hogy nincs az életében kihívás, és emiatt sorstalanná válik. Ez utóbbi azt jelenti, hogy addig nem történik semmilyen látható változás az életében, ameddig ki nem veti magából a sors teremtés képességének hibáit. Az ismétlődő élethelyzet olyan személy életében jön létre, aki annak ellenére, hogy mindig hasonló események történnek meg vele, mégis újra és újra belemegy a helyzettel együtt járó csapdába, és folyamatosan rosszul dönt. Ilyenkor hibás és berögzült magatartást hoz magával, amelyet előbb vagy utóbb meg kell változtatnia. Ilyen rossz rögzülés lehet a másik nemmel kialakított viszonyrendszer, amelyben az egyén rengeteg hibás megszokást és rossz gondolatot, érzést fixálhat önmagában.
A sorstalanság akkor jön létre, ha az egyénben eltűnnek a vágyak, ezért amikor az életében jó időminőség vagy lehetőség adódik, akkor ezt nem képes beindítani, ezért elmaradnak a változási folyamatok. Általában a kétségbeesett emberekből és a hajléktalanokból tűnik el a teremtő motiváló vágy. Így bennük nem születik meg olyan álom, amely megvalósulásra vár, ezért nem képesek megfogalmazni maguknak életprogramot és életcélt sem, vagyis az ahhoz való felkészülés is elmarad, ezzel bekövetkezik a sorstalanság életminősége. Vagyis hiába adott a lehetőség a sors megváltozására, mert az egyén nem engedi meg a megvalósulását.
Keveredés
A problémák feldolgozása és megoldása két csatornán keresztül történik, ezek hatnak egymásra anélkül, hogy az ember erre gondolna. A tanulás folyamata és a külvilágban történt eseményekből származó gondolatok és tudáseredmények jelenítik meg az egyik csatornát. A másikon a belső emberi tényezők, a világkép rögzült elemei találhatók, amelyeket az egyén az élete során folyamatosan és lassan fejleszt. Minden ember hol a megtanult tudáshoz, hol pedig a világképéhez fordul attól függően, hogy milyen a megoldandó feladat, és melyik emberi minőségi fejlődési szakaszban van az illető. A két csatorna információinak a keveredése is megtörténik, valójában ez az összekevert információhalmaz a világkép.
Két út
Amikor valakinek elsődlegesen a külvilág eseményei a fontosak, akkor ez olyan döntés, amely egyben emberi minőséget is takar. Az emberi minőségek közül az első, amely valóban befelé kezd fordulni, a nemesi minőségű ember, így nekik már nem csupán a külvilág eseményei a fontosak.
A külvilágból származó és a fogalmak segítségével megtanulható ismeretek akkor kerülnek az előtérbe, amikor valaki a természettudományok iránt érdeklődik. De az alkotó művész is fordulhat a világban létező eredmények felé, hiszen abból is tud újat teremteni – igaz, ez csupán egy kicsivel lesz más vagy több, mint az elődöké, de gyakran már ezt is értékesebbnek érezzük. Ez az alkotási elv jellemzi a designerek tevékenységét, ahol mindig ez a folyamat játszódik le. A design sok tényezőtől függ, mint például a technika és annak a szintje, a technológia fejlettsége, amihez pedig fel lehetne sorolni szinte minden természettudományos fejlődési eredményt. Emellett a társadalom tudati fejlettségének általános szintje is fontos, mert az emberek csupán azt képesek könnyen befogadni, ami kis mértékben haladja meg a tudásukat.
Amikor valaki művészjelölt, akkor is ezt a módszert alkalmazza annak érdekében, hogy kisebb vagy nagyobb átfogó kép szülessen meg benne a művészetről és a világról. Sajnos azonban a független alkotók beleragadhatnak ebbe a folyamatba. Figyelik a társaikat és a társadalmat azért, hogy megfejtsék a megjelenő igényeket, mert azok jelentik a mankót a számukra. Azt vizsgálják, hogy a világban (vagy egy adott országon belül) éppen milyen motívumról, formáról, gondolatról állítják többen is azt, hogy mindenképpen meg kell jelennie egy műben azért, hogy az korszerű lehessen. Gyakran az aktuális vélemény vagy az ellentmondásra való rávilágítás fontosabb, mint azok a folyamatok, amelyek mindezek mögött vannak. Ez a trendeket kialakító és az őket követő művészek magatartása, amely nagyon fontos a tömegek fejlődése szempontjából is: ez a magatartás mindenkit fejlődésre ösztökél, hiszen a művészek innen is kapnak feladatokat, és folyamatos inspiráció éri őket, a befogadó pedig fejlődési lehetőséget kap.
Az emberi mélység és felszín
Amikor egy impulzus a külvilágból származik, akkor kicsi az esélye annak, hogy az információ az alkotó ember belső mélységeibe hatoljon, ahonnan remény lenne felszínre hozni nagy és általános összefüggéseket. Miért van ez így? Azért, mert annak az információnak, amely ilyenkor az embert eléri, olyan erősnek és megrendítőnek kellene lennie, hogy képes legyen áthatolni minden emberi rétegen, fixált dogmán, világképen és kapaszkodón. A felületen mozgó információk viszont szélesebb emberi igényeket elégítenek ki, amihez elég, ha az emberi érzékenység átlagos.
De ebben a viszonyrendszerben nem jöhetnek létre az emberi mélységből származó, nagy, átfogó gondolatok, és az ilyen művek teljes mértékű befogadása sem. Erre jelenleg nincs is szükség, mert az átlagot meghaladó érzékenységű alkotóknak és az aktualitást segítő műfajoknak nem ez a szerepük. Ennek ellenére pont ezek a művészek azok, akik mindenképpen meghatározó módon vesznek részt az általános világkép alakításában.
Ez a folyamat azt jelenti, hogy a megszerezhető tudás segíti fejlődésünket, de ha ezek tévesen állnak össze rendszerré, akkor egyre hibásabb világkép alakul ki belőlük, ami az egyén számára egyre nehezebbé teszi a saját, mélyen fekvő rétegeibe való behatolást. Ez az ego fejlődési csapdája. De az intelligencia és a személyesen megélt élmények segítségével, sok megélt tapasztalat után ez a folyamat feloldható, így rugalmasabb és nyitottabb lesz az elme.
Befogadás
A tömegek nem képesek a létező összes műalkotás valódi és teljes mértékű befogadására: nem tudják azokat helyesen feldolgozni, mert arra csak a mű alkotójával azonos vagy magasabb emberi minőségű befogadó képes. Egy mű elsősorban azokhoz az emberekhez tud szólni, akiknek szánták, azaz amilyen minőségű az alkotó, olyan minőségű befogadót vonz a műve, kivéve a legmagasabb emberi minőséget, mert ők rálátnak mindegyikre. Az egyforma emberi minőség azonosságai mentén könnyen megérthetik egymást az alkotók és a befogadók. A legtöbb megértési probléma a magas szintű művészi alkotások befogadásánál jelentkezik, hiszen az alacsonyabb emberi minőségek nem képesek feldolgozni az azokban megjelenő átfogó és jelentős gondolatokat. Az egészet nem tudják befogadni, legfeljebb a megértett kisebb részleteket, illetve esetleg arra képesek, hogy visszamondják a mások által megfogalmazottakat.
A kívülről befelé való haladásnak viszont egészen más szerepe van egy alkotás létrejöttében, mert ha valaki úgy érzi, hogy ehhez a módszerhez kell nyúlnia, akkor egészen biztos, hogy már fejlettebb személyiség, aki nincsen megelégedve az egójával és annak eredményeivel. A művész ilyenkor egyre beljebb hatol önmagába, ami szenvedést okoz, mert ilyenkor folyamatosan őszintének kell lennie saját magához. Ha az alkotónak sikerült saját maga legmélyére jutnia, akkor az egó egy kiváltságos pillanatban átmenetileg megsemmisül, és ekkor a művész belső megfigyelések segítségével olyan ismeretekhez jut, amelyeket másképp nem tud elérni – ez pedig a belső utazás valódi célja.
Mindez azonban csak akkor következik be, ha valaki eljutott a legbelső énjéig, ahol olyan tapasztalatok és tudás birtokába jut, amelyet az egót használva nem lehet megszerezni.
Az egó halála
Minden esetben a valódi Énbe való érkezés közben történik meg az egó átmeneti halála. Így az egó lerombolása utáni szakaszban a megfigyelések teljesen új perspektíva birtokában történnek. Mint, amikor egy űrhajót kilőnek az űr felé: a folyamatbeindításához hatalmas energiára van szükség, és a föld vonzásának elhagyása nagyon megerőltető élmény lesz az utas számára egészen addig, amíg el nem jut a sztratoszféra határáig. Ilyen óriási energia szükséges ahhoz is, hogy a befelé való haladás elinduljon, kisebbel nem lehet eredményt elérni. Ami kisebb energiával történik, abból csupán csak illúzió származik.
Az ehhez szükséges hatalmas energia egy erős vágyból indul ki, amelynek a legbelső eredője, hogy meg kell ismerni a lényeget, akár önmagam feláldozásával is. Az áldozat az egó lesz. A kíváncsi ember az egóval való elégedetlenség átélésével, az egó megszüntetésén keresztül eljuthat a valódi énjéig. Az elindító vágynak erősnek kell lennie, hiszen ennek a folyamatnak a célja az eddig megismert önmaga elhagyása lesz, amihez annyi energiát szükséges megmozgatni, hogy képes legyen gyorsan áthaladni az összes emberi rétegen.
Az előbbi példánál maradva: amikor az űrhajós megérkezett az űrbe, az űrhajó kapszulája előbb vagy utóbb lassan, lebegve elkezd leereszkedni, majd később az ejtőernyő segítségével még lejjebb süllyed. Ebben a szakaszban nyílik meg az esély arra, hogy valódi megfigyeléseket tegyünk, mindaddig, amíg vissza nem érkezünk újra az egónkba. Az, hogy a lefelé út hosszabb vagy rövidebb ideig tart, egyénre szabott lehetőségek függvénye, de mindenképpen figyelembe kell venni, hogy az itt eltöltött idő hossza erősíti az elmélyítést és az alapos megfigyelést. Miközben ereszkedünk lefelé, megfigyeljük azokat az élményeket és törvényeket, amelyek ekkor folyamatosan érnek minket (nem úgy, mint a nagy energiát és sebességet igénylő felfelé haladás közben). Az első szakasz létrejötte az egyénileg befektetett energiától függ, míg a második (az alapos megfigyelések szakasza) nem igényel egyéni energia befektetést. Az egó elvesztése a legmagasabb ponton fog bekövetkezni, ahol az egyén meg tud szabadulni minden kötődéstől, és csak lebegve létezik önmagában.
A művek
Az emberi rétegek mélye felé haladás folyamatában készült alkotások nagyon különböznek a személyiséget ért külső impulzusok alapján készült művektől. Találunk olyan művészt, aki fejlett emberi minőségben van, de mégsem szenved az egójától, hanem kiegyensúlyozott ember, aki ilyenkor még nem önmaga egójának lerombolásán dolgozik, hanem a vágyódásait, ideáit fogalmazza meg. Ez gyakran nem konkrét fizikai dolog kívánását jelenti, hanem például egy olyan korba való vágyódást, amelyben tiszta ideák működtették az embereket. De vágyhat egy személyre, akivel a tökéletes harmóniát lehetne átélni, vágyódhat az őszinteségre, a folyamatos boldogságra, isten megismerésére. Ők a fejlett egók, akik még nem értek meg arra, hogy meg is megszüntessék azt. Az elégedetlenségnek nőnie kell bennük mindaddig, amíg el nem jutnak ahhoz a pillanathoz, amikor valójában felmerik tenni magukban azt az egyszerű, de mélyre vezető kérdést, hogy „Ki vagyok én?”. Ha ezt a kérdést mélyen és folyamatosan hagyják megnyilvánulni magukban, akkor képesek lesznek arra, hogy belevessék magukat az ismeretlen űrbe, maguk mögött hagyva addigi életüket.
Az alkotók
Vizsgáljuk meg és jellemezzük a képzőművészeti alkotásokat és a mögöttük megnyilvánuló folyamatokat!
A kezdő alkotók a hagyományos eszközöket alkalmazzák, számukra a másolás és a részletmegoldások a fontosak. Ők a manuális képességeket és a technikai szinteket becsülik. A későbbi szakaszban az esztétika és a szépség kerül előtérbe. A fejlettebb művészek közül azok, akik kizárólag az előképek vonzása alapján alkotnak, a követő magatartás útját járják, hasonlóképpen a tudományos területen tevékenykedő tudósokhoz. Ezek a művészek követnek egy irányzatot vagy személyt, és az így megismert tudást kiszélesítik, bővítik, variálják, ezen kívül kísérleteznek, fejlesztenek, és összevonják, keverik a stílusokat. Mindezzel látszólag új előadásmódot hoznak létre, és az is megeshet, hogy elmennek egy-egy irányzat fejleszthetőségének legvégső határáig.
Egészen más a befelé, önmagába mélyülő és onnan az információkat a felszínre hozó ember művészete. Az ilyen alkotók vágyakoznak vagy szenvednek, ami nagyon meglátszik a képeken vagy azok mögöttes tartalmában, de ezek az emberek nem a világ miatt érzik rosszul magukat, hanem önmaguk miatt. Élményeik kibontását megtehetik szenvedély nélkül, vagy szenvedéllyel a saját karakterük megnyilvánulási határain belül. Vágyódnak valamire, egy olyan világra, amelyet mintha ismernének is meg nem is. Legfőképpen vágynak a belső harmóniára, mert elesettnek érzik magukat, vagy kétségbeesve kutatnak valami után, amit sem megfogalmazni, sem elérni nem tudnak, de mindenképpen elégedetlenek önmagukkal. Ezeknek a műveknek közös jellemzője, hogy mintha több dologról is szólnának, mert több értelmezési rétegük van. Gyakran „összevisszának” tűnnek, ezért a lineáris logika használatához szokott embert zavarba hozhatják, vagy olyan egyszerűek, hogy ugyanúgy zavart eredményeznek.
Nagy számban az újkorban született alkotások között láthatók látványos gyötrődések, hiszen amikor az ego magas szinten nyilvánul meg, de már nem az ideákkal való azonosulási vágy jön létre, hanem a válság. A régebbi korokban gyakran az isteni és a királyi hatalom feldolgozása jelent meg az alkotásokban. Az alkotók a 19-20. századhoz érve jutottak el nagy létszámban oda, hogy az ego működésével már ne legyenek megelégedve.
Minden művész figyel kifelé és befelé is, de lehet, hogy az egyikről nincsen tudomása, mert nem veszi észre, amikor éppen önmagába tekint. Mindenki lehet intuitív, hiszen ebben a fogalomban és törvényben nincsen meghatározva, hogy az intuíciónak milyen mélységből kell jönnie. Vannak alapos és felületes emberek, és mindketten tudnak olyan művet létrehozni, amelynek élménye megtalálja a befogadóját egy felületes és egy alapos ember képében.
Az alkotó minden művében tükrözi önmagát, érdeklődését, kíváncsiságát, személyiségét, karakterét, sőt, a jó szemű ember képes észrevenni a művész esszenciális lényegét is, de létrehozója valódi énjét nem mutatja meg egy műalkotás. Ez azért van így, mert ha valaki eljut odáig, hogy képes feldolgozni a valódi énben lévő információkat, akkor ebben a folyamatban megszűnik az alkotásra ösztönző önkifejezési kényszer, és így egyáltalán nem biztos, hogy az addigi tevékenységet tovább folytatja. Ha mégis alkot, akkor lehet, hogy olyan művek kerülnek ki a kezei közül, amelyek a legtöbb néző számára nem befogadhatók. Az ilyen emberek általában inkább a tanítást vállalják azért, hogy másoknak segítsenek abban, hogy kiteljesedhessenek, esetleg eljuthassanak akár a valódi énjükig.
Az alkotó által elérhető intuíciós szintek megegyeznek az emberi minőség szintjeivel. Így minden embernek megvan ez a képessége, de van, aki ezt még észre sem veszi. Amikor valaki gondolkodva keres megoldást egy problémára, akkor biztos, hogy megtapasztalja az intuíciót, de ezt valójában bármilyen tevékenység közben képes lenne felfedezni. Minél alacsonyabb emberi minőséget használ, annál egyszerűbb területre fogja alkalmazni, és mivel számára a magasabb szintű meglátás még nem fontos, így annak befogadásra sem lesz igénye. Megismerheti, megnézheti, elolvashatja az ilyen témákat tartalmazó műveket, de amit olvas, csupán olyan információként marad meg a memóriájában, amely a kulturáltságát, tájékozottságát növeli, de ennél mélyebben nem érinti meg.
Az alkotó és a befogadó viszonya
Vizsgálódásom másik témája az alkotó, a mű és befogadó ideális kapcsolata, amelyet a madártoll analógiás példáján keresztül mutatok be. A madártoll a néző vagy a befogadó, akit a művész elvinne egy olyan útra, amelyet ő már végig járt, ezért képes meghatározni annak útvonalát. A művészt a szél személyesíti meg, az emeli és viszi a tollat a céljának megfelelő helyre.
A szél lesz az erő, amely mozgásba hozza a befogadót, de végül is az elkészült mű veszi majd át az inspiráló szerepet, így nem közvetlenül az alkotó, hanem az alkotása lesz az, ami megmozdítja a befogadót. A jól működő alkotói-befogadói viszonyt több tulajdonság megléte hozza létre. A néző szerepe is fontos, sőt elengedhetetlen: ha a néző nem tud tollként működni, akkor az út, amelyre a művész elvinné őt, nem válik bejárhatóvá. Ehhez a befogadónak a saját tulajdonságait kell fejlesztenie, ezek segítségével értheti majd meg igazán az alkotó szándékát.
De milyen tulajdonságokat is kell birtokolnia a nézőnek? Például a nyitottságot, azért, hogy a mű befogadása közben ne a saját elképzeléseihez ragaszkodjon, amivel minimálisra csökkentené a saját empátiaképességét. Ezért el kell engednie a saját gondolatait és érzéseit. Ehelyett olyan magatartásra van szüksége, amelyet hagyatkozásnak lehet hívni. A befogadó az alkotó szándékaira hagyatkozik úgy, hogy nincs előrevetített elképzelése és zavaró gondolata sem.
Ahhoz, hogy a befogadás hibátlanul működjön, a nézőnek könnyűnek kell lennie, hasonlóan a tollhoz, mert ha nehéz és súlyos a minősége, akkor csupán egy viharszerű levegőmozgás tudja megmozdítani. Erre a mindennapi társalgási párbeszédünk lehet példa: ugyan beszélgetünk, de közben lehet, hogy nem is figyelünk a másikra, mert a saját gondolatainkkal vagyunk elfoglalva; s bár azt szeretnénk, hogy figyeljenek ránk, de közben kiderül, hogy mi sem vagyunk alkalmasak arra, hogy figyeljünk a másik emberre. Meg akarunk győzni másokat, ezért figyelmet várunk el másoktól is. A figyelem kikövetelése gyakran nagyon hangos beszéddel párosul, sőt, sokan úgy érzik, hogy ez a módszer a meggyőzés egyik legmegbízhatóbb fegyvere. Ezeket az embereket a művész nem tudja elvinni arra az útra, amelyet ő maga már bejárt, így hiába is szeretné azt, hogy az ilyen minőségű ember is végig menjen rajta.
A saját vágyaink, elképzeléseink, önzőségünk kizárják a művek befogadásának esélyét. Láthatjuk a műveket, de az nagyon kevés, az még nem befogadás. Gyakran a művész is ebben a helyzetben van más alkotó művének befogadásakor, mert neki is vannak ilyen jellegű zavarai ugyanúgy, mint a nézőknek. Az ilyen, sikertelen befogadás nélküli helyzet csupán arra jó, hogy a művek statisztikai, lexikális anyagként kerüljenek a memóriánkba, tudjunk róla valamit, de gyakran nem több ennél.
Térjünk vissza a madártoll helyzetének további vizsgálatához! Amikor az alkotó elindítja a művének elkészítését, gondolat, képzet, érzet, jelenik meg benne. Ha képes tartósan megmaradni ebben az állapotban, akkor eljuthat valahová. Ha közben, vagy az alkotás elkészítése után képes lesz lineáris logikával feldolgozni ezt az állapotot, akkor képes lesz arra is, hogy a képét feltárva szóban vagy írásban megfogalmazza a bensőjében megjelenő információkat.
A művész azt szeretné elérni, hogy a néző megtalálja azokat a pontokat, amelyeket ő már megtalált alkotás közben, amelyeket üzenetként szívesen megmutat. Vágyik arra, hogy felmutassa másoknak azt, amit önmagából sikeresen felderített. Ugyanakkor gyakran retteg is attól, hogy kiderül, mire gondolt vagy mit érzett alkotás közben. De reménykedik is abban, hogy másnak is volt már hasonló képzete, mert így lehet, hogy a befogadónak azonnal ismerős lesz az élmény. Ugyanez a folyamat lejátszódhat egy gondolattal is, és ekkor azt reméli az alkotó, hogy közte és a befogadó között információcsere vagy párbeszéd jön létre. Persze az alkotónak a siker és a csodálhatóság is vágya lehet, és egyéb hiúsági elemek színezhetik ezt a helyzetet, de ezzel most ne foglalkozzunk. Az alkotó bemutatja, hogy a mindennapokhoz képest milyen magasra vagy messze jutott el a világ és önmaga belső dolgainak megismerésében, megértésében és ezek megjelenítésében. Így kiderül az, hogy ki is ő valójában, milyen a szellemi és a logikai képessége, milyen emberi minősége van, képzeteinek mi az iránya és mélysége, és milyen azok lineáris logikával való feldolgozottsági szintje. Ezért elkerülhetetlen, hogy különbséget tegyünk művek és alkotói emberi minőségek között.
Most is, de lehetőleg minden helyzetben, folyamatosan szükség lesz a belső őszinteségünkre. Mert semmilyen személyes érdek sem vezérelhet bennünket, de nem támaszkodhatunk megtanult, memorizált ismeretekre sem, és nem jelenthet mankót a műveknek a világ előtti sikere. Csupán a képzet, az érzet, az intuitív gondolat felfedezése segíthet. Mert ha az alkotó eljutott valahová, és ez a műben valóban tükröződik, akkor a néző is eljuthat ugyanoda, de csak akkor, ha őt ebben semmi sem akadályozza meg. Itt a természettudományos egzakt fogalmak nem segítenek. Az intellektuális elemzés és gondolati körüljárás lehetséges, de az nem képzet és érzet, amelyet ilyenkor a befogadónak szükséges lenne magáévá tennie.
A toll így emelkedhet és süllyedhet, mehet jobbra vagy balra, leírhat hosszú vagy rövid utat, de csak akkor, ha a néző hagyja, hogy vezessék.
Sok ember számára a zene segítségével könnyebb megélni, hogy vezessék, és elindítani és követni a belső mozgást, de megfigyelni már nehezebb. Ez azért lehetséges, mert a zene érzelmi pontokat érint meg bennünk, és a műfaj ezen felül hangulatot is képes közvetíteni. Fő jellegzetessége, hogy elsősorban érzelmi viszonyulást követel meg a befogadótól. Így ha a zene emelkedik vagy süllyed, arra mindenki örömmel és könnyen rá tud hangolódni, amivel el is fogadja a művet. De figyelembe kell venni azt, hogy a követésben csak egy bizonyos kritikus határig mennek el a hallgatók, különösen az emelkedett, magasztos érzések megjelenése esetén, amire később visszatérünk.
Ezen kívül a zenének van egy időben és térben lezajló folyamata, emiatt kényszerül a hallgató együtt haladni a zenében megnyilvánuló alkotói szándékkal. Mivel a zene elsősorban az érzelmeken keresztül hat, ezért az első meghallgatáskor lesznek olyan pontok, amelyek ugyan megérintik a befogadót, de nem tudnak igazán kikristályosodni a hallgatóban. Ezeket a képzetpontokat eléri ugyan a mű, de nem tartózkodik benne sokáig, hiszen a következő másodpercben már máshol tart a zene. Ezt úgy lehet ellensúlyozni, hogy nagyon sokszor kell meghallgatni a művet, így a befogadó képes lesz megtalálni a saját egyéni érzetét és a rá ható érzelmi állapotot is, így létrejön az azonosítás vagy a felismerés. Ezért unhatók meg nehezen azok a zenék, melyek nagy utazásra visznek el. A hallgató a zenével párhuzamosan a saját érzeteit éli át újra és újra, ami jó. Így a zenében és magunkban találhatunk egy-egy olyan útvonalat vagy lehetőséget, amely segítségével a zene alkotójának sikerül folyamatosan megérinteni bennünket.
Térjünk vissza ismét a tollas analógiára, amely segíthet megérteni, hogy milyen nagy távolságokat lehet bejárni, szinte minden korlát nélkül: gyorsan felemelkedhetünk nagy magasságokba és nagyon mélyre süllyedhetünk, és még különlegesebb élményt kapunk, ha nagy sebességgel közeledünk a föld felé, és hirtelen megállunk. Felváltva szárnyalhatunk és zuhanhatunk egyre erősebben, ezt vagy azt tehetnek velünk a levegőben. Ezek olyan dinamikák, amelyek átélésében sok öröm van. Az alkotó ilyenkor azt tesz velünk, amit akar, és amikor kilépünk ebből a körből, akkor hiteles élménybeszámolót tarthatunk arról, hogy hol jártunk, hiszen ekkor valóban jártunk ott ugyanúgy, mint az alkotó, mi is átéltük a művész belső élményeit. Ez a valódi átadás.
Ilyenkor lehetségessé válik, hogy a befogadó megállapítsa, hogy az alkotó által bejárt magasságok valóban igazi magasságok-e, miközben kiderül az alkotó emberi minősége, és az is, hogy eddig milyen mély és valódi törvényt fedezett fel magában. Kiderül az is, hogy vannak-e ideái, hogy mennyire ismerte meg a világot, mennyire ismerte meg magát. Az is, hogy hogyan is áll az ész dolgában. Az is napvilágra kerülhet, hogy a műve csupán üzleti megfontolásból készült vagy sem.
Régen és ma is születnek nagy művek, de mitől magas szintű egy mű? És mi az ember fejlődési iránya, amely tükröződik a művekben? Szerencsére vannak közmegegyezéssel ebbe a minőségbe tartozó alkotások, így lesz kiinduló pont a vizsgálatunkhoz.
Mi az a valami, ami például egy képzőművészeti alkotásban az emelkedést, a szárnyalást vagy a magas minőség elérését lehetővé teszi? Semmiképpen sem csupán a megtanulható technika vagy más megtanulható dolog. Természetesen vannak kivételek, amelyek megakadályozhatják egy mű elkészítését, ilyenek a testi hátrányok vagy a kéz és a kar ügyetlensége. A szorosan a műfajokhoz kötődő és feltétlenül szükséges, elsajátítható és megtanulható technikák azért szükségesek, hogy például a festő olyan képet fessen, amely megfelel az ő minőségének.
Ezen képességek birtoklása még kevés, de ezzel a felkészültséggel már lehet jó rajzokat készíteni, lehet zongorázni. Igazán nagy erejű mű akkor valósul meg, ha az ember magába merül, és ott fontos dolgokat talál (olyan képzeteket, érzeteket, gondolatokat, amelyekben érdemes hosszan tartózkodni, és kifejteni az ott található élményeket), és képes azokat a hozzájuk illő minőségben megvalósítani.
A legtöbb művész nem ezt teszi, hanem esetleg más alkotókat, formai alapokat vagy számára fontos műveket választ ki, és ezek hatására kezd valamit készíteni, ami aztán lehet, hogy egyénivé válik, de az is lehet, hogy nem. Az alkotó választhat aktuális társadalmi és politikai gondolatokat is, ami inkább olyan műfajok esetén jó választás, amelyeknél nem a feltárás, hanem az azonnali reagálás a legfontosabb. Ezekből a mélység és a nagyobb összefüggések felmutatása általában hiányzik. Előfordulhat, hogy rögtön az egyénivé válás szándéka nyilvánul meg, amihez az szükséges, hogy folyamatosan koncepció mentén kell készíteni az alkotásokat. Ezzel olyan hatás érhető el, mintha egy dolog következetes körüljárása történne meg, bár nem biztos, hogy erről van szó: legtöbbször csupán variációk születnek, feltárás, szintézis, következtetés és megértés nélkül.
Újra a képzetről
De mi is a képzet, amely segíthet önmagunkat és a világot is megfejteni? A képzet olyan önmagunkról vagy a világról kialakult kép vagy képek, amelyek önálló életre kelhetnek. Átalakulnak, de különösen akkor, amikor azokat igazán szeretnénk megfogni és rögzíteni. Annak ellenére, hogy képzeteink magunkról, másról és a világról szólnak, mégis csak kevesen ismerik meg és fel őket. A képzeteket nem lehet könnyen megfogalmazni, mert képzetünk megragadása nem könnyű feladat. Különösen nehéz folyamatosan bent tartózkodni egy képzetben, annak élményében, de legyőzhető az akadály. Az érzet is hasonló, de ebben az esetben nem kép kapcsolódik az információhoz, hanem érzés. Lehet egyik vagy másik a dominánsabb, de egyszerre is megjelenhetnek bennünk.
Illusztráció: fh. D. Huttington-festmény
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
